Kulcskérdés

Tamarát álmában Péter végre elvette feleségül. A lány egy nagy templomban sétált hosszú padsorok közt, fátyla szétterült a templom hideg padlóján, és a fehér terítős oltár előtt a kedvese, Péter állt, csillogó barna szeméből látszott, milyen boldogan várja közeledő menyasszonyát; Tamara ekkor felébredt, mert pisilnie kellett. Bár a WC-ből jövet visszadőlt még az ágyra, már nem feküdt sokáig: érezte, hogy nem tudná újra elkapni azt a képet.

Felkelt inkább, hálóingben a konyhába vánszorgott, és vizet forralt a neszkávéjához. Ekkor vette észre a napsütést. Úgy világított a téli nap a konyhaablakon keresztül, hogy elárasztotta a helységet, és a fénye visszaverődött a krómozott vízforraló oldalán is. Tamara hirtelen úgy érezte, hogy muszáj elmennie otthonról, nem is annyira azért, hogy a napban legyen, hanem hogy a napot legalább máshonnan nézze. Igaz, éppenséggel lett volna tennivalója, a fordítás, a vizsga, a lektorálás, a szövegek mindenfelé, de abban a percben mindez teljesen lényegtelennek tűnt. Tudta, hogy ki kell mozdulnia.

Mivel nem a távolság számított, hanem a máshollét, úgy döntött, felhívja egyik barátnőjét, Editet, hogy igyanak meg valamit a közeli kávézóban, amelyik csak két sarokra van mindkettőjük konyhájától. Ezután fél órája volt összekészülődni, a mosogatóban ellögybölte a reggeli piszkos tányért és üvegbögrét, megmosta az arcát, és hidratáló krémmel kente be, ellenőrizte az e-mailjeit, bevetetlenül hagyta az ágyat, nagy táskájából áttette a kicsibe a tárcáját, és belerakta a mobiltelefonját, majd felvette a nehéz télikabátot. Kezében a kisebb táskával már indult is, nyúlt a kulcsért, amelyet rendszerint az ajtó mellett levő gázórán tartott, de csak azt a könyvet érte el, amelyet jó egy héttel azelőtt tett oda, amikor a könyvtárból hazaérkezett. Meglepődött, hogy nem találta, és egy pillanatra rossz előérzete támadt, de nem törődött vele. Az előszobában álló asztalhoz fordult, és az asztalon levő kacatos kosárban kutatott egy ideig, de eredmény nélkül túrta fel a mozijegyekből, szájfényből, kiskanálból, cérnából és golyóstollakból álló halmot. Körülnézett a konyhában is – semmi. Melege volt. Bement a szobába, bár odáig nagy ritkán vitte el a kulcsot, majd bepillantott a fürdőbe. Ezután kiborította mindkét táskáját, de a tárcán, mobiltelefonon, fájdalomcsillapítón, tamponokon és régi számlákon kívül semmi sem esett ki. Fogta a mobilt, és Pétert hívta. Feszült volt már.

– Szia, figyelj, reggel, amikor elmentél, nem vitted el az én kulcsomat is? – Tamara hallotta, hogy a férfi telefonja ki van hangosítva, hátulról zúgott is valami. Vezet persze, nem is tudta, hova, Mátészalkára, Szegedre vagy Debrecenbe, már nem is követi. Állandóan vidéki útra küldi a cége. Tamara nem szerette a vidéki utakat, mert akkor Péter mindig későn ért haza.

– Jó reggelt, kedves. Miért hoztam volna?

– Mert sehol sem találom – mondta a lány durcásan. – És ki akarok menni.

– Hát, fogalmam sincs… én csak a sajátomat hoztam el. Nézd meg az asztalon, az előszobában.

– Már megnéztem.

– Akkor biztos a konyhában hagytad.

– Sehol sincs.

– De kicsim, mit szeretnél? Nem tudom helyetted megkeresni a kulcsodat! – Tamara igazat is adott magában meg nem is.

– Hát persze. Bocs. Biztos meglesz. Na szia.

Tudta, hogy nem valami kedves, de képtelen volt az lenni, amikor belülről emésztette a düh, és maga sem tudta, miért, de Péterre volt ideges. Holott a férfinak láthatólag semmi köze ahhoz, hogy nem találja a kulcsát. Levette a kabátját, és utána a pulóverét is, majd visszament a konyhába, és szisztematikusan próbált keresni, ahogy ritkán szokott, amikor nem siklik át a tekintete részleteken, könyvek alatt és fiókok mélyén megbújó tárgyakon. A pult feletti polcon kotorászott éppen a méz és a teafüvek között, hogy hátha valamilyen oknál fogva ott lenne a kulcs, mert mondjuk legutóbb esetleg a pulton hagyta, nem a gázórán, onnan meg Péter, a rend kedvéért a polcra tette, amikor csöngött a telefon. Valahol már tudta, hogy a férfi hívja.

– Szia kedves… megálltam, és megnéztem a táskám… Nálam van a te kulcsod is… Véletlenül elraktam reggel. Annyira sajnálom. Ne haragudj.

Tamara egy másodpercig nem válaszolt.

– Mikor jössz haza?

– Hát… talán hatkor. Ha sietek. Eredetileg nyolcra terveztem.

– El akartam menni itthonról – mondta sötét hangon a lány – Vásárolni is kell. Nem nagyon van ennivaló.

– Kicsim, ne haragudj. Tényleg annyira sajnálom. De értsd meg, most nem tudok visszafordulni.

Tamara nem válaszolt.

– Nagyon mérges vagy? – kérdezte Péter szelíden.

– Nem.

– Tényleg nem akartam.

– Hát persze. Akkor siess. Szia.

Letette a kagylót, és dühöngött. Egyből tudta. Már akkor tudta, amikor nem találta a kulcsot a gázórán. Valójában számára már akkor nyilvánvaló volt az egész, maga sem tudja, hogy érezte meg. És az most nem érv, hogy az élete – objektíve – nem múlik azon, hogy ki tud-e menni. Õ ki akart menni. Éppen most, és éppen kávét inni.

Edit hívta, és mindent meg kellett magyarázni neki, neki, aki már ott ült a kávézóban, bizonyára cappuccino a kezében, előtte egy női magazin, valószínűleg éppen nézi a téli napot, ahogy a park fáinak deres ágain és a piros padok repedező támláin megcsillan. És Edit olyan szerencsés volt, hogy aznap reggel tisztára szabadon közlekedett a lakása és a kávézó között.

Tamara nem tudta, mihez kezdjen a dühével. Nagy mozdulattal kinyitotta a konyhaszekrényt: egy csomag porlevest, egy babkonzervet meg lisztet és cukrot talált benne. Ennyi lesz estig. Utálta a babot. Bevágta a szekrényajtót. Úgy döntött, megfürdik, az talán megnyugtatja, bár nem fürödni, hanem járkálni volt kedve, a tagjait mozgatni, de mit járkáljon a lakásban, a tizenöt négyzetméteres szobában föl-alá, vagy mi? Nem volt forró víz, így melegíteni kellett egy lábossal a konyhában. Nyilván. Még ez is.

Amikor aztán beleült a vízbe, lassan és óvatosan, hogy minél tovább élvezze a testét elárasztó melegséget, kicsit gondolkozni is elkezdett. Például azon, hogy Péter vajon miért vitte el azt a kulcsot? Mert jó, hogy véletlen volt, de olyanok állítólag nincsenek. Egyesek legalábbis azt mondják. És ezek az egyesek, bizonyosfajta pszichológusok, akikről Tamara magazinokban is olvasott, de az önismereti terápián is hallott, ahova néhány éve járt, nos ezek azt mondják, hogy sok úgynevezett véletlennek lehet tudatalatti oka. És ebben az esetben nem lehet-e arról szó, hogy Péter őt tényleg be akarta zárni? Nem a tudatos Péter, hanem a tudatalatti. Aki a tudatos Péterrel szemben azt akarja, hogy csak akkor menjen ki a lakásból, amikor ő is tud róla, és bármit tesz, azt az ő tudomásával tegye. És amit mondani szokott, hogy nem akarja őt bezárni, hogy azt csinál, amit akar meg odamegy, ahova akar, ráadásul úgy viselkedik, ahogy akar, puszta maszlag. A tudatos Péter szövege, amellyel önmagát és Tamarát kábítja, mivel tudja, hogy Tamarának éppen erre van szüksége, de ez valójában, odabent, ahol ő sem teljesen ismeri önmagát, egyáltalán nincs így. Ott bizony éppen az ellenkezője van. Ha pedig így áll a helyzet, akkor ő ebből köszöni szépen, de nem kér.

Rózsaolajat csöpögtetett a vízbe, a finom illat szétáradt a levegőben, viszont az olaj miatt a fürdőhab apadni kezdett. Tamara ezt sajnálta, mert szerette a habot. De szerette a rózsaolajat is. Belemerült a vízbe, és amíg a feje is víz alatt volt, belefeledkezett a kavargó csendbe. Amikor elfogyott a levegője, felült, majd a kád szélén levő tusfürdőből nyomott egy keveset a karjára, leakasztotta a szögön lógó, kézre eső mosdószivacsot, és dühösen dörzsölni kezdte a tusfürdővel bekent részt. Sajnos mérgében is be kellett ismernie azért, hogy Péter mellett mégiscsak szól valami. Hogy mi, azt nehéz megfogalmazni, de ha már muszáj volna, az a szó jutna az eszébe, hogy „igazi”, úgy értve, hogy vele minden valahogy olyan valóságos, és ilyen értelemben igazi, és mindemellett még nem is rossz. Sőt, ha úgy vesszük, ha például eltekintünk ettől az incidenstől, amitől elég nehéz eltekinteni, akkor Péterrel jó. Jó és igazi… általában – de még ezzel az „általában”-nal együtt is elmondhatjuk, hogy ilyen eddig még nem volt. Persze, nem olyan biztos, hogy mindez változtat azon a tényen, hogy a lakás, amelyikben fürdik, pillanatnyilag egy börtön.

Amikor kijött a vízből, törölközővel végigdörzsölte magát olyan erősen, mint ahogy korábban a szivaccsal, visszavette az otthoni ruháját, vizesen hagyta a haját, és azt fontolgatta, mihez kezdjen, ha már itthon maradt. Hogy akkor tényleg tanuljon a vizsgára, folytassa a lektorálást – már nagyon közeledett a leadási határidő – vagy esetleg a novellafordítást, amelyet csak sokkal későbbre ígért, de amit a legszívesebben csinált. A novella mellett döntött. Bekapcsolta a számítógépet, maga elé vette a könyvet, és kinyitotta a félig kész szöveget tartalmazó dokumentumot. Belenézett az eredeti szövegbe, és gyönyörködve olvasgatta a még lefordítandó bekezdéseket. A történet egy magányos nőről szólt, aki álmatlanságában Párizs utcáit rója éjszakánként. Tamara, bár jól tudott franciául, még sosem járt Párizsban, de a leírások alapján egész pontosan el tudta képzelni az éjjeli bolyongások izgalmas-szomorú helyszíneit. A nő, Charlotte, harmincas évei elején már vénlánynak számít, ám ezzel akkoriban haladó módon nem törődik. Egyik éjjel megismerkedik egy nála néhány évvel fiatalabb férfivel, Pierre-rel, és a kapcsolatuk egyre szorosabbá válik. Charlotte álmatlansága elmúlik, igaz, nappal alszik, csakhogy a férfit behívják katonának – az első világháborúról van szó – és meghal a fronton. Charlotte nem tudja feldolgozni a veszteséget, és feleségül megy Pierre bátyjához, Bertrand-hoz, akinek addig visszautasította a közeledését. A történet kérdőjellel ér véget: nem derül ki, hogy Charlotte Pierre bátyjával boldog lesz-e valaha, de Tamara ezt nem nagyon tartotta valószínűnek. A lánynak tetszett a tragikum, tetszett, ahogy a szerző leírta a helyeket, szagokat, embereket részletről részletre, és az is, hogy az érzelmes történet ellenére az író az eseményeket egyszerűen, minden körmönfontság nélkül tárta az olvasó elé, mindemellett pedig – Tamara úgy érezte – mégis olyan plasztikus minden részlet!

Ahogy a könyvet a kezében tartotta, és az utolsó mondatokat újra és újra elolvasta, eszébe jutott az, amikor legutóbb dolgozott ugyanezen a szövegen. Péter is otthon volt, az ágyon ült, Tamara pedig az íróasztalnál, akárcsak most; fordított, miközben Péter a lakásukat tervezte, azt, amelyiket már megvett, csak még felújítani akart, mielőtt a közös albérletből a lánnyal együtt odaköltözik. Tamara annál a résznél tartott, amelyikben Charlotte megismerkedik Pierre-rel; a férfi egy padon ül a hídon, dohányzik, a nő pedig ballonkabátját mellén összehúzva igyekszik egyik oldalról a másikra, lépteit szaporázza, miközben a szél bele-belekap a hajába, átfúj az egész testén, a libabőrök látszanak csupasz lábán, még az éjszakai lámpa fényénél is.

– Figyelj, azon gondolkozom, hogy az előszoba fala a bejárattól harminc vagy ötven centi hosszan tartson. Mert ha ötven, a konyha zártabb lesz, ha harminc, akkor kevésbé… mit gondolsz? – kérdezte akkor Péter a számítógépét bámulva.

Tamara megpróbált a fal hosszára koncentrálni.

– Nem tudom – a hangja bizonytalan volt – nem igazán tudom elképzelni… Azt hiszem, talán az ötven centi jobb lenne.

– Nézd meg a rajzon, itt jobban látni – mondta ekkor Péter, és Tamara felé fordította a számító- gépét, amelyen a jövendő közös konyhájuk modellje látszott a bejárati ajtó mellől ötven centire benyúló fallal, majd Péter kattintott egyet az egérrel, és ugyanez a konyha hirtelen csak harminc centire benyúló fallal volt megtekinthető.

– Hát… azt hiszem, még mindig az ötven centis tetszik – mondta Tamara halkan és bizonytalanul, és gyorsan visszafordult saját képernyőjéhez. Péter bólintott, és belemerült a modellbe.

A férfi, aki a lábát a padon lazán keresztbe veti, nemtörődöm mozdulattal szívja a cigarettáját, és úgy tesz, mintha észre sem venné a nőt, egyszer csak megszólal. „Leülne mellém, hölgyem? Elmondhatná, mit álmodott legutóbb…” És ezt úgy mondja, olyan ellenállhatatlanul pimasz hangsúllyal, hogy Charlotte megáll egy pillanatra, felé fordul, és a férfi sötéten csillogó szemébe néz.

Charlotte és Pierre találkozásának leírása Tamara szerint mesteri. Csak meg kell találni a francia mondatot hitelesen visszaadó magyar sort, amely a két ember között azonnal megszülető, egyelőre visszafojtott szenvedélyt írja le.

– Az a baj, hogy ha ötven centi lesz a fal, akkor a konyhában csak egy négy személyes asztal fér el, szerinted az elég? – szólalt meg ekkor Péter.

Tamara válasza néhány másodperces késéssel érkezett, és hangjában kevés érdeklődés csengett, bármennyire is próbálta megerőltetni magát, ha másban nem, legalább a tettetésben.

– Nem tudom… Hát… elképzelhető, hogy hatan is leszünk. De mondjuk… végül is… elég.

– Viszont ha harminc centi falat hagyunk, akkor talán befér egy nagyobb asztal…

– Jó, akkor hagyjunk harminc centiset.

– De az előbb ötvenet akartál.

– De most már látom, hogy jó a harminc is. Nem számít. – Tudta, hogy elszólta magát.

Péter most már kicsit mérges lett.

– De hát ott fogunk élni! Hogyne számítana.

– Persze, igazad van – Tamara erőtlenül próbálta menteni a helyzetet – de rájöttem, hogy a harminc mégis jobb lenne. Több helyünk marad – és megint visszafordult a számítógépéhez.

Szóval a visszafojtott szenvedély.

– Mondjuk, ha a pultot megrövidítjük, például 20 centiméterrel, akkor maradhat az 50 centis fal, és még egy nagyobb asztal is befér. Mit gondolsz? Elég lenne neked főzésre egy egyméteres pult?

– Elég

– Valami baj van?

– Nem.

– De nagyon rövideket válaszolsz.

– Semmi, tényleg.

Vajon milyen lehet Pierre haja? Az író nem mondja meg pontosan, de Tamara szerint sötétbarna. És hogy is van az a visszafojtott szenvedély? Amely Charlotte gyomrában azonnal megszületik, amikor Pierre pimasz és kihívó szemébe néz?

– Most már csak egy fontos kérdés maradt: a gáztűzhely. A pult jobb vagy bal oldalára tegyük? – Tamarát az idegbaj kerülgette.

– Péter, le kell fordítanom ezt a mondatot. Érted?

Péter nem értette. Vagyis azt mondta, hogy:

– Kicsim, nekem meg be kell fejeznem a terveket, hogy elkezdődjön a felújítás.

Felújítás. Lári-fári. Mondat.

– És ahhoz, hogy elkezdődjenek a munkák a konyhában, előre pontosan meg kell mondani, hol legyen a gáztűzhely. Azt utólag már nem nagyon lehet módosítani.

Gáztűzhely. Kurva élet. Pierre.

Nagyon kellett koncentrálnia, hogy ne robbanjon ki belőle a hisztéria.

– Figyelj, adj tíz percet, csak a bekezdés végéig, jó? – mondta ekkor visszafojtott indulattal. – És aztán abbahagyom. – Péter adott tíz percet.

Tamara odáig jutott, hogy Charlotte leül Pierre mellé, és keze véletlenül hozzáér Pierre kabátjához. Lába remeg, de nem tudja, hogy a hideg vagy Pierre miatt. A bekezdésnek ekkor vége lett, a tíz percnek is, és nem volt ideje tovább gyönyörködni a hangulatban, sem pedig folytatni a fordítást, holott tudta, hogy az izgalmas részek most következnek. Kiment a WC-re, és magában dühöngött. Felújítás, konyha, pult meg falak. Francba az összessel. Pierre. Charlotte. Párizs. A kibaszott kurva életbe! Hogy még egy rohadt mondatot sem fordíthat le az ember! Annyira mérges volt, hogy a mosdó falának verte az öklét, és utána WC-papírral törölte ki a könnyeit. De odáig végül mégsem ment el, hogy Péterrel kiabáljon a mondatok miatt. Visszafojtotta.

Aztán visszament a szobába, leült a férfi mellé az ágyra, de semmiképpen sem ért hozzá, és akkor megbeszélték a konyhát úgy-ahogy, amennyire Tamara képes volt együttműködni. Végül Péter azt mondta, hogy szívesen segít a fordításban, amely felvetésnek Tamara egyáltalán nem örült, mert az ő szövegébe ugyan senki se szóljon bele, viszont volt néhány kifejezés, amit tényleg nem értett, általában a köznapi beszédhez kötődő mondatrészeket – az irodalmi fordulatokat nagyon is jól ismerte. És mivel Péter a munkahelyén sokat beszélt franciául az üzletfelekkel, hasznos tanácsokat tudott adni. Aztán még egy utalás is volt arra a két helyre, „ahol majd’ minden francia katona elesett”, és bár Tamara sejtette, hogy ez valami egyértelmű, sajnos fogalma sem volt, hogy Verdunről és Sommes-ról van szó, Péter viszont ezt is egyből tudta.

De most, ahogy a könyvet nézegette, és a lapokra az ablakon keresztül rásütött a téli nap, ahogy a kötetet lerakta a számítógép mellé, és folytatni próbálta a fordítást, újabb vádak fogalmazódtak meg benne Péter ellen; régóta meglevő vádak újult erővel. Példának okáért leginkább az, hogy már egy ideje tudják, hogy együtt költöznek majd be Péter új lakásába, és már egy ideje azt is tudják, hogy valamikor, nem is olyan sokára, majd összeházasodnak. De akkor az ő keze miért nincs megkérve? Sehogy, semmilyen módon, még utalás sincs rá, hogy ez valaha várható volna. Pedig úgy tudja, hogy ez nem egy megegyezés, ami csak kialakul, megtörténik, hanem kérdés- feleletet igényel. Egy megfelelő alkalommal. És megfelelőn ő nem ért semmi extrát, egy vacsorát csupán egy hangulatos helyen vagy ilyesmit. Nem kell lakosztály, limuzin meg tűzijáték. Ezektől nyugodt szívvel és kegyesen eltekint. De miről beszélnek, ha még meg sincs kérve a keze? Milyen esküvőről? Milyen összeházasodásról? Milyen gyerekekről majd a jövőben? Hogy van ez? Az rendben van, hogy Péter pénzt keres, meg lesz lakás, ezt természetesen nagyra értékeli, de ahhoz, hogy komoly jövőről lehessen szó, szükség volna talán arra, hogy végre valami formát adjanak az egésznek. Lánykéréssel meg esküvővel.

Tamarát már régóta nyomasztotta ez a kérdés, és amikor csak eszébe jutott a téma – ez pedig gyakran megtörtént – pillanatok alatt idegessé vált. Mert ő már régóta készen áll, Péter pedig ezek szerint nem. Mert ő már régóta úgy érzi, hogy akár most nyáron is összeházasodhatnának, Péter pedig mindig a távoli jövőről beszél. Egy eljegyzés akkora ügy lenne neki? Nem tud egy rohadt ékköves gyűrűt venni Tamarának?

Kiment megcsinálni a porlevest, és evett hozzá a kenyértartóban talált kétnapos zsömléből. Utána duzzogva bár, de nekiállt fordítani. Eleinte nem élvezte annyira, mint korábban várta, különösen, hogy a rossz kedve elterelte a figyelmét a szövegről, de aztán egyre jobban belemerült. A nap régen lement már, és a gyomra is korgott egy ideje, amikor Charlotte megkapta Pierre halálhírét. A férfi éppen szabadságon levő bátyja, Bertrand hozta a nőnek az értesítést egy levéllel együtt, amelyet Pierre írt még a halálos bevetés előtt. Ebben elmondja Charlotte-nak, hogy ha véletlenül túléli a háborút, feleségül veszi, de ha mégsem, akkor tudnia kell, mennyire szerette, és azt is, hogy a családjára, mármint Pierre-ére mindig számíthat.

Nehéz volt ezt a részt fordítani. Csak nem akartak sikerülni a férfi halálhírével kapcsolatos mondatok. A levél szavainak magyarra való átültetése legalább annyira fájt Tamarának, mint Charlotte-nak fájhatott olvasni. Különösen, hogy a férfi úgy fejezi be, hogy most elindul a bevetésre, de Charlotte vonásai lesznek a szeme előtt, leginkább pedig az az apró anyajegy a nyakán, amely a férfit az első pillanattól kezdve elbűvölte. És hogy öleli, Pierre. És Charlotte ekkor egy ideig nem jut szóhoz, egy ideig nem ért semmit, majd a levelet hozó férfi nyakába borul, talán csak mert ő az egyetlen emberi lény a közelben, akibe hirtelen kapaszkodhat, talán egyébként is jólesik neki Bertrand karjának ölelése. Ekkor a kulcs elfordult a zárban, és tudta, hogy Péter lép be az előszobába.

Bár Tamara délután a hisztinek különböző, Péter érkezésének esetére fenntartott módjait latolgatta – az otthonról elrohanást, a kiabálást, a tudalattiról való mély beszélgetést, a tüntető éhezést – most Pierre miatti meghatódottságában csak arra telt az erejéből, hogy a számára klasszikus duzzogáshoz folyamodjon. Ült a számítógép előtt, hallgatta, ahogy a férfi leveszi a kabátját, majd felakasztja, kibújik a cipőjéből, majd zokniban a szoba felé tart, kinyitja az ajtót, és odamegy a mereven a gépet bámuló barátnőjéhez. Péter leguggolt Tamara mellé, és óvatosan megérintette a lány karját.

– Annyira sajnálom – mondta. – Nagyon rossz volt itthon?

Tamara bólintott.

– Figyelj, arra gondoltam, hogy biztos nagyon éhes vagy, és foglaltam helyet a kedvenc vendég- lőnkben. Tudod, amelyikben megismerkedtünk – kedves volt a hangja.

Tamara hallgatott, majd vállat vont.

– De ha nem akarsz elmenni, lemegyek a boltba venni valamit.

Tamara erre sem válaszolt, majd mégis, de csak foghegyről.

– Hát, a vendéglőben legalább van normális kaja.

– Akkor átöltözöl? Vagy melegítőben jössz? – kérdezte a férfi, és a hangja továbbra is kedves- játékos volt. Tamara ezekben a pillanatokban csodálta legjobban Pétert, bár ennek soha semmi jelét nem adta: amikor ő látványosan elutasító volt, Péter legtöbbször egyáltalán nem vette fel, és általában még vidáman és óvatosan közeledett is hozzá. Nem volt mindig száz százalékosan meggyőződve arról, hogy ezt megérdemli.

– Felveszek valamit – mondta ekkor semleges hangon – Megvársz a konyhában?

A férfi kiment, a lány pedig kinyitotta a szekrényt, és hirtelen nem is tudta, hogy mit gondoljon. Csak mert világos volt, hogy ez engesztelés, de mi van, ha nem kizárólag? Mi van, ha Péter most tényleg meg akarja kérni a kezét? Ha függetlenül a kulcstól meg mindentől esetleg már reggel is így tervezte? Csakhogy ez egy nagyon nehéz helyzet akkor, mert Tamara nem vehet fel ugyanolyan ruhát egy engesztelő meg egy lánykérő vacsorára. Hiszen az előbbi esetén valami egyszerű, jellegtelen nadrág meg felső kellene, de ha az utóbbiról volna szó, akkor valamivel mégiscsak különlegesebb. Mondjuk, ha próbálna valami olyat találni, ami mindkét esetre elmegy, szóval nem túl feltűnő, de lánykérésre azért már éppen megfelelő, például egy blúzt a póló helyett, azt a selyem hatású, felül kicsit szétnyílót példának okáért, amelyet nemrég vásárolt. Fekete blézer, egyszerű és szexi, farmer, szintén semmi különös, kivéve, ha a megfelelő helyen feszül. Kint majd felveszi még a csizmáját, és kérdés, hogy azt a gyöngysort, azt a fekete csillogósat még a nyakába rakja-e. Nem lenne ettől nyilvánvaló, hogy valamire készül? De hátha nem. A blúzhoz mindenképpen illik.

Öltözködés után enyhén kifestette a szemét, és továbbra sem tűnt fel neki a gyomra korgása; egyre csak az járt a fejében, hogy „lehetséges volna? lehetséges, hogy ez tényleg megtörténik végre? Hogy amiről álmodozott, valósággá válik? Lehet, hogy tényleg… hogy Péternél most már tényleg ott van a gyűrű… egy szép, ékköves gyűrű?”.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.