AGYONNYOM, EGYRE KÖZELÍT

Agyonnyom , egyre közelít,
már vállamon, tarkómon érzem.
Nincs benne bűn, nincs benne érdem,
egyvonalban – Nadír, Zenit.

A külsőtől függetlenít,
bensőtől is. Vétekkel vétlen.
Agyonnyom, egyre közelít.

Nagyon félek. Mi menekít
belőle, nincs az időtérben,
a semmibe ficamul énem.
Üres jelenléttel fenyít
– agyonnyom, egyre közelít.

FOGADALMI JELENET AZ ALMAFA ALATT

Az almafa alatt állt és még a tizenegyet
se lépte túl akkor ’71-ben, Budán.
Az almafa alatt a koradélután
beragyogta a lányt s az egész villakertet.

Elszánt tekintettel ott állt a néma gyermek
kiigazítani a semmiző kegyelmet.

– Legyen szülő, gyerek az intézkedésekből,
– ne a meddő méhből –, míg testem végleg eldől,
almafát kivágnak, az almák szétgurulnak –

A WEÖRES-BUSZ ÉS AZ EMBER

Elbuszoznom nem lehet.
Elbuszoznom nem lehet.
Felszállok a weöres-buszra,
Hogy elhagyjam végemet.
Zörög a busz:
Nem viszlek el, eltemet.
Ó, kiált a busz:
Megkövesít, eltemet!
Elbuszoznom nem lehet.
Zörög a busz: Idezárlak,
összerázlak, visszhangozlak.
Nyelvbe zárlak, visszhangozlak,
nem eresztlek! – kiált a busz.
Elbuszoznom nem lehet.
Felszállok a weöres-buszra.
Konzervsöröm megremeg.
Zörög a busz:
Öszes utam elvezet.
Ó, kiált a busz:
A végedhez elvezet!
Elbuszoznom nem lehet.
Zörög a busz: Én is a vég
elől futok, mégse lehet.
Én is a vég elől futok,
mégse lehet! – kiált a busz.
Elbuszoznunk nem lehet.

MÁJUSI VASZANTATILAKÁ

Május van itt. A suhanása: a lenge szoknya.
Végigsimít az üde combokon. Íze: illat.
Felzeng a szó tavaszi teste az orgonáknál.
Lebben, felold, bizsereg. Alkonyi szélben ébred.