A piac nem tehet semmiről

Tisztelt egybegyűltek, köszönöm szépen a meghívást Aix-en-Provence-ba, a Nyári Egyetemre. […] Mindössze azt nem értem, miért nevezik az Új Közgazdaságtan Nyári Egyetemének – hát van régi is? Hol? Tudtommal egyetlen, régóta jól bevált közgazdasági elméletünk van, és csak ellenségeink szokása, hogy nézeteinket az „új közgazdaságtan” jelszavával dorongolják le.

Az önök idei összejövetelének főtémája a piac és az erkölcs. Nagyon remélem, hogy ezzel a választással azt akarták mondani, hogy a közéletben nem létezhet erkölcs piacok nélkül. Réges-régi és, hangsúlyozom, igen fontos üzenet ez. A kommunizmus utáni első években sűrűn kioktattak, mondván: most mindenekelőtt jó erkölcsökre van szükségünk, mire én makacsul ismételgettem, hogy elsősorban piacok kellenek. Kritikusaim azt állították, először az erkölcs védőoltását kell beadni a társadalomnak – közben persze arra számítottak, hogy majd az ő kezükben lesz a tű és a fecskendő. Erről szóltak vitáim hivatali elődömmel, Václav Havel elnökkel. Remélem, a jelen lévő előadók inkább velem értenek egyet.

[…] 2002-ben, a kommunizmust követő második évtized kezdetén is felszólaltam már a Nyári Egyetemen; akkor próbáltuk meg először átértékelni a kommunizmustól a szabad társadalom felé megtett utunkat. Győzelmi mámor vagy elveszett illúziók? – tettem föl előadásomban a kérdést. Érzéseink vegyesek voltak. A kommunista társadalom formális szerkezetét és mechanizmusait viszonylag gyorsan sikerült felszámolni, és a parlamenti demokrácia,
illetve a piacgazdaság bevezetése is megtörtént. Az volt a kérdés, vajon klasszikus liberális elveken alapuló szabad társadalmat építünk-e, vagy helyette
a szabályozott társadalom és a terméketlen jóléti állam újabb zsákutcájába jutunk, az európai szociáldemokrácia, az üres és mesterkélt európaiság szép, új világába. Az én válaszom így szól: az átmenet évtizedének nyertese a demokrácia – nem pedig a szabadság vagy a klasszikus liberalizmus. Eredeti jelszavunk – „dereguláció, liberalizálás, magá­no­sítás” – fokozatosan átalakult: „reguláció, alkalmazkodás a legfejlettebb és leggazdagabb országok normáihoz, szabad út a civil szervezetek részérdekeinek, szuverenitásunk feladása, illetve átadása nemzetközi intézményeknek és szervezeteknek”. […]

2006-ban jártam másodszor a Nyári Egyetemen. Akkor az európaiság mibenlétéről beszéltem, és arról, milyen jövőt nem szánok a földrésznek. […] Szememben az „európaiság” ellentmondásos, eleve heterogén, s elveiben újszocialista doktrína – s jellemző a mai európai gondolkodásra. Nem hisz sem a szabadságban, sem a társadalom spontán fejlődésében. Ez az eszmekonglomerátum több részből áll:

– olyan gazdasági (vagy társadalmi) nézetekből, melyeknek az úgynevezett szociális piacgazdaság gondolata az alapjuk – vagyis éles ellentétben állnak a valódi piacgazdasággal;

– a szabadság, demokrácia és társadalom olyan felfogásából, amely a kollektivizmuson, szociális partnerségen és korporativizmuson alapul, nem pedig a klasszikus parlamenti demokrácián;

– az európai integráció olyan megközelítéséből, amely egységesítéspárti és szupranacionalista;

– és a külpolitika, illetve a nemzetközi kapcsolatok internacionalizmuson, kozmopolitizmuson, elvont univerzalizmuson, multikulturalizmuson és a nemzeti sajátosságok lefokozásán nyugvó értelmezéséből.

Õszintén sajnálom, de ezt a beszédet ma, 2009-ben minden változtatás nélkül elmondhatnám. Európát egyre inkább az imént vázolt gondolkodásmód jellemzi – pedig rendkívül naiv, nem éppen gyakorlatias, annál inkább romantikus utópiáról van szó, mellyel a csöndes európai többség sem ért egyet (csak az európai elitek).

Visszapillantva meglepetéssel konstatálom, hogy 2006-ban nem szóltam sem a környezetvédelem élharcosairól, sem a globális felmelegedés rémképével riogatókról, pedig mindkét csoport a szabadságunkat és jólétünket fenyegeti. Egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy bajainkat nem maga a globális felmelegedés okozza, hanem azok a felelőtlen politikusok és mindenféle környezetvédők, akik a klímával (s imigyen mindannyiunkkal) játszadoznak. Véleményemet a Blue Planet in Green Shackles (Kék bolygó zöld béklyóban) […] című könyvemben is elmondtam, és megállapítottam: a klímának kutya baja, annál nagyobb veszélyben van a szabadságunk.

El kell oszlatnom egy gyakori félreértést. Az emberek hajlamosak összekeverni két alapvetően különböző dolgot: a környezet ésszerű védelmét, illetőleg az éghajlat ésszerűtlen védelmezését, sőt az éghajlattal vívott irracionális csatát. Az ésszerű környezetvédelmi intézkedéseket magam is lelkesen támogatom, hiszen vigyáznunk kell folyóinkra, tavainkra, erdőinkre és a levegőre, viszont elszántan ellenzem a klíma megváltoztatására (sőt ahogy olykor hallom: a klímával folytatott küzdelemre) irányuló törekvéseket.

A globális felmelegedésről folytatott jelenlegi disputa nem a hőmérsékletről vagy a széndioxid-kibocsátásról szól, és nem része az éghajlattal foglalkozó szaktudósok tudományos vitáinak sem. Ideológiai küzdelem ez azok között, akik meg akarnak bennünket változtatni (bennünket, és nem az éghajlatot), és azok között, akik hisznek a szabadságban, a piacokban, az emberi találékonyságban és a műszaki fejlődésben. Vagyis a vita rólunk, emberekről szól, az emberi társadalomról, értékeinkről, szokásainkról, életmódunkról. A hőmérséklet-ingadozás csupán eszköz s nem valós cél azok kezében, akik ezt a játszmát irányítják. A globális felmelegedés prókátorai szinte példátlan módon terjesztenék ki a kormányok beavatkozási és ellenőrzési lehetőségeit, beleszólását mindennapi életünkbe. Olyan szabályok elfogadása felé tuszkolnak, melyek meghatároznák, hogyan éljünk, mit csináljunk, hogyan viselkedjünk, mit együnk, hogyan utazzunk. Mindez elfogadhatatlan. Semmi szükség radikális, az ember szabadságát és boldogulását veszélyeztető intézkedésekre a globális felmelegedés nevében.

A rendelkezésünkre álló bizonyítékok meggyőzően igazolják, hogy

1. A felmelegedés, melynek tanúi vagyunk, nem globális. Csak a Föld hideg vidékein jelentkezik, a trópusokon nem; csak száraz területeken, a csapadékosakon nem; csak télen (nyáron soha), és kizárólag éjszaka, nappal nem.

2. A felmelegedés nem jelentős. Az átlagos hőmérséklet-emelkedés az elmúlt száz évben mindössze 0,74 °C volt, ráadásul az éghajlat melegedése már több mint egy évtizede megállt. A hőmérséklet ma hasonló ahhoz, amit 1940-ben mértek, pedig
a széndioxid-kibocsátás erőteljesen növekedett.

3. A felmelegedés nem egyedi és nem példa nélkül való. A középkor meleg időszakában és a történelem más pillanataiban is előfordult, hogy melegebb volt, mint most.

4. A jelenlegi enyhe felmelegedésnek nem az ember, illetve a széndioxid a fő okozója. Számos egyéb tényező is befolyásolja a hőmérsékletet és az éghajlatot, és a klíma roppant bonyolult rendszerében most is sok a bizonytalanság. Nemrég valaki megszámolta, hogy a „bizonytalan” és a „bizonytalanság” szót több mint 1300 alkalommal írták le az ENSZ klímaváltozást tanulmányozó kormányközi bizottságának 2007-es jelentésében.

Az a feladatunk, hogy optimista üzenetet küldjünk szét a világban: arról, hogy az ember alkalmazkodóképessége, rugalmassága, a műszaki fejlődés és maguk a piacok elégségesek ahhoz, hogy a jövőben is megbirkózzunk az ilyen jellegű gondokkal.

Végül az aktuális pénzügyi és gazdasági válságról szeretnék szólni. Sem a közgazdászok, sem a politikusok, sem a laikusok nem számítottak rá. Mindenki elfogadta az úgynevezett „Great Modera­tion” hipotézist, amely egyrészt hisz abban, hogy a mindenható kormányok és nemzeti bankok képesek ellenőrzésük alatt tartani a makrogazdaságot, másrészt bízik a mikrogazdasági szabályozás megvalósíthatóságában, ésszerűségében és kedvező hatásában is (főleg a pénzügyi és a bankszektorban). A hipotézis persze téves volt, és az üzleti élet hullámzásának végleges megszüntetéséről szőtt álom szertefoszlott.

A jelenlegi válság különféle kormányzati balfogások kombinációjának eredménye. A makrogazdasági oldalon a világgazdaságban korábban nem tapasztalt egyensúlytalansági viszonyok felhalmozódását, továbbá az alacsony kamatlábak szokatlanul hosszú időszakát látjuk. Ami a mikrogazdasági oldalt illeti, a fennálló részleges és nagyon tökéletlen szabályozás eltorzította a bankok és pénzintézetek viselkedését, és arra ösztökélte őket, hogy mindenféle „pénzügyi újításokban” keressék a kiutat. Elég könnyen vonták ki tevékenységüket a szabályozott körből – ennek legismertebb példája a gyönge adósok jelzáloghiteleinek értékpapírosítása.

Meggyőződésem, hogy a jelenlegi válságot nem a piac kudarca, és nem is a kapitalizmus belső tökéletlensége okozta, hanem a kormányok hibái. A kormányok szerénytelenségükben, alázatot nélkülöző nagyravágyásukban azt képzelik, képesek olyan bonyolult rendszereket irányítani, amilyen a társadalom és a gazdaság. […]

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS

Részletek Václav Klaus 2009. augusztus 23-án Aix-en-Provence-ban, az Új Közgazdaságtan 31. Nyári Egyetemén elhangzott beszédéből:http://www.brusselsjournal.com/node/4070

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.