Jeruzsálemi történetek

Malkus

Vérzik, mondta a munkás.
Tudom.
Elnézett a vaskos törzsű fák között, jól látta a bejárat hiányát. A kapu egyik szárnya megtörve lógott, talán egy korsószállító kocsi szakíthatta le, amikor vége lett az engesztelés napjainak, és újraindult a forgalom. A kapu mögött bizonytalan kék folt volt az ég, lentebb szekerek nyikorogtak Jerikó felől, nyilván pálmát, mirtuszt és fűzeket hoztak. A kertben is nagy volt a hangoskodás, fiatal férfiak kiáltoztak a fák között, hosszú botokkal csapdosták az ágakat.
Lehajolt egy kőért, tartotta a tenyerében, aztán amikor piros lett, visszaejtette a porba.
Még mindig vérzik, a munkás újra felpillantott.
Tudom.
Körülötte kosarak, púposra rakták őket a világos, kövér bogyókkal. A fekete olívát majd később szedik, annak még érni kell. Az olajprés olyan volt, mint valami harci szerkezet, gyerekként is ilyennek látta. A prés túloldalán kőkádak sorakoztak, ezekben ülepedett a friss olaj. A kádak mellett is volt néhány agyagkorsó. Az első olaj a legtisztább, ezt már korán megtanulta, de a masszát még tovább lehet ülepíteni. A munkás a hatalmas kőedényt járta körbe és körbe, s ahogy tolta maga előtt prés rúdját, a karján és a sovány mellén úgy dagadtak az erek, hogy félő volt, a következő pillanatban szétrobbannak. Nyikorgott a szerkezet, és a munkás ütemes nyögésekkel segítette magát. Most megállt, és értetlenkedő szomorúsággal nézte őt. Ismerte ezt az embert, jól emlékezett rá. A munkás régóta dolgozott a kertben, évek óta szolgálta a majorságot birtokló családot. Megöregedett, apadni kezdett csontjairól a hús, de mert szívós, kitartó fajta volt, még mindig rá jutott a legnehezebb munka. Nem fiatalember, de bírja. A panaszkodás vagy a háborgás nem szokása. Pedig botozhatna ő is, beállhatna a fügésekhez, esetleg kaszálhatna a kertfal mentén. Emlékszik, egyszer sokáig figyelte, hogyan oltogatta a kert déli oldalában nőtt vadolajfa magoncokba a nemes vesszőt.
Vérzik, lihegte a munkás fejcsóválva.
Tudom, bólintott.
A munkás megvonta a vállát, és nekiveselkedett.
Tudta a kert legrejtettebb zugait, személyesen ismerte az ősöreg fákat, gyerekkorában sokszor beszökött ide. Magas és vékony, hatalmas kézfejű férfi volt a közeli major és a kert gazdája, papi család tagja, előkelő úr. A férfi felesége arcán mindig zavart szomorúságot látott. Mint akit nem lehet megvigasztalni. A férfi elzavarhatta volna, mert sokszor meglepte őt, néha nekiszaladt, ahogy játék közben iramodott ki fák közül, de a férfi nem bántotta, és nem is korholta. Õ pedig bujkált és játszott kertben, menni alig tudott, de már órákat töltött a szörnyeteg fák birodalmában. A vaskos törzsek olyanok voltak, mint görcsösös lábak, melyek lépni készülnek, hogy eltapossák a rosszakat. Milyen valószerűtlen volt a durva törzsek fölött derengő lombozat, az olajfalevelek zöldje, könnyű remegése. A fák, ezek a komor óriások mindig fogadták őt, meghallgatták a panaszait, nekik elmondta az álmait, melyek gyakran az ébredés után is folytatódtak. Sokszor az anyja futott utána, mert persze hamar kifigyelték, soha nem csavarog máshová, csakis itt lehet, jóllehet hiába siettek utána a kert mindig nyitva lengedező kapuján, a neheze ezután következett. Hiába szólították,
ő nem válaszolt. Hallotta őket, a szelíd anyja, az apja, vagy a nagynénje előbb kedves, majd egyre dühösebb, végül mind kétségbeesett kiáltozásait, de csak lapult, és boldog volt. Hallotta őket, de soha nem válaszolt. Nem emlékszik rá, hogy valaha próbált volna segíteni, a fák nem tiltották,
de nyilván nem esett volna jól nekik. A szülei illetéktelen, nem idevaló emberek voltak. Ez a kert
az övé volt, és nemcsak a törzseken megtelepedő méhek és a madarak fészkeit ismerte, de az északi sarokban volt rókafészek is. A fák között, a porban, hol tavasszal búzavirág és pipacs nyílt, látta a menekülő Dávid király talpnyomainak derengését. Látta Zakariás prófétát, aki Istent jövendölte
a kert fölé gyűrődő hegy fehér oldalába. A kerítésen túl is csavarodott néhány olajfa, de azok satnyábbak és fiatalabbak voltak, mint az itteniek. A kert mellett birkák és juhok legeltek, néha énekszó szállt, és ő tudta, ez a kert az ítélet helye.
A baleset után napokig lázas volt, eltelt néhány nap, mire a fürdőbe merészkedett. Talán nem kellett volna.
Miért nézel?
Nem nézlek.
De nézel, mondta, és a másik arcán alázatos mosoly terült szét. Úgy bámult, mint a kutyák, amik alamizsnára várnak. A sűrű, fojtogató gőzben nem látszottak az emberi testek, pedig nem messze tőlük beszélgettek. Halkan surrogó hangon tárgyaltak valami rendkívüli eseményt. A fiú az ő combjára engedte a tenyerét. Furcsa volt. Nem volt rossz, de furcsa volt. Halkan mondta.
Ha nem veszed el azonnal, levágom az ujjaidat.
A másik váratlanul fölkuncogott.
Már levágták, és elvette a kezét, és az arca elé tartotta. Valóban hiányoztak a nyomorult kezének felső ujjpercei. Õ erre letekerte a fejérről a rongyot.
Csókold meg, mondta a fiúnak. Az nem is habozott, rácsókolt a sebre, és ahogy visszahúzódott, látta a véres száját.
Egy dög vagy, mondta neki, hullarabló.
Felállt, magára hagyta, még mindig suttogtak a közelében.
Nem találják, hallotta az egyik beszélgető hangját, mondom, hogy nem találják!
A fürdő bejáratánál ő sem találta a saruját. Mosolygott, aztán mezítláb indult fel a palotába. Ha így látná meg a lány, biztosan kinevetné, és talán egy kicsit meg is feddné. Rodé hiányzott neki a legjobban, a lány eltűnt. Fel nem foghatta, miért nem szólt neki, miért nem üzent, hogy fontos dolga akadt. Otthon sem tudnak róla. A nénikéje kétségbeesetten hajtogatja, hogy fogalma sincsen, hol van, és közben őt fürkészi, oda-oda kapja a tekintetét, ahol a kötés piroslik. Az asszony nem mond igazat. Látta a szemén, a kétségbeesésen átüt az értetlenkedés és a félelem. Csak neki nem akarja elmondani, hová ment a lány. Amikor gyerekek voltak, a Rodét sokszor kivitte a kertbe. Eleinte csalogatni kellett, mert Rodé félt. Tartózkodó és csendes kislány volt, de aztán séta közben mutatott neki bürököt, sáfrányt és szentjánoskenyérfát. A betániai úton egyszer gazdátlan bárányt találtak.
A pásztor már a domb másik oldalán terelte a nyájat, ők utána szaladtak, és megtalálták az anyajuhot. Fürödtek az esőzések miatt meghízott Kidronban, és ez milyen jó volt! Az egyik igazán forró nyáron, amikor a folyócska egészen kiapadt, ő a meder köveire ragadt pikkelyeket mutatott. Gyorsabban lélegzett, amikor a lányt a maga közelében tudta. S amikor a templomőrséghez került, hamar sikerült beajánlania Rodét is, és Annás, ez a halk szavú és komoly főpap, akinek a befolyásáról már nem is beszéltek az emberek, mert olyan természetes és magától értetődő volt, és akinek a fiai, pedig igazán számosan voltak, szép sorban, mind magas tisztségekbe kerültek, és akiknek a tanácsát kényesebb kérdésekben nemcsak a Szanhedrin vénjei és befolyásos írástudói, de maga Kajafás sem felejtett kikérni, hamar megkedvelte a lányt. Rodé járt aztán a rőfösökhöz és a fazekasokhoz, vagy a piacra,
és sok mindent tudott. Illetve mindazt tudta, amit a piacon fecsegtek az emberek, néha mondta is neki, hogy nagy a nyugtalanság. Rodé mosolygott, és újra az a tétova, tartózkodó kislány lett, mint amikor még a kertbe jártak.
Nagy a nyugtalanság, bólogatott.
Nem vette komolyan a lány aggodalmát. A nyugtalanság akkor nő, amikor terjeszteni kezdik, hogy nő a nyugtalanság. Hamis próféták, szócséplők és őrültek minden évszakban akadnak. A rablók és az útonállók se fogynak el. Néhányat megfognak, megfeszítik őket, egy ideig csend van, de néhány nap múlva újra vérző fejjel, megtépázott öltözékben szalad be a városba egy kereskedő. És most se voltak többen rablók és útonállók, mint máskor. Hanem egy nap Rodé olyan halat vett a piacon, aminek pofájában aranytallért talált a templom szakácsa. Annás, aki a lényeges és a lényegtelen eseményekről egyaránt hamar tudomást szerzett, maga elé szólította Rodét, és sokáig nézte mosolyogva. Rodé azt mesélte, a főpap maga mellé ültette, és meg kellett ennie azt a halat. Azt, amelyikben az aranytallért találták. Rodé suttogott, életében nem félt még ennyire. S valóban, ahogy kiléptek az oszlop árnyékából a fényre, ő látta, hogy míg mesélt, elkékült a lány szája.
Másnap kiment a piacra, és megkérdezte a halast, akinél éppen tíruszi kereskedők alkudoztak, szoktak-e pénzt dugni a halak pofájába.
Élő vagy döglött halról beszél a katona úr?, kérdezte a halas, és bólogatott a tírusziak felé, az üzlet nyilván megköttetett.
Eladni való halakról beszélek, mondta ő.
A halas nevetése sápadt, vértelen ínyt mutatott.
Akkor vegye meg mindet, és vágja fel őket, hátha talál valamelyikben pénzt!, intett a halkupac felé az árus.
Hirtelen olthatatlan vágyat érzett, hogy kimenjen a kertbe. Évek óta nem járt ott. Egyszer csak nem ment többé, akkor már félig felnőtt volt, nagyfiú, nem ment többé arra, mintha szégyenletes dolog, illetlenség lenne, mint aki nem szopja már az ujját, mint aki nem játszik babákkal, fakatonákkal. Az apjával a Jordánon Tibériasig hajóztak egy építkezésre, követ hordtak, gerendákat, hatalmas fészerekben aludtak fáradt, nyögdécselő emberek között, és csak hónapok múlva tértek haza. Attól fogva nem ment a kertbe, és égett a szégyentől. Ha erre gondolt, lehajtotta a fejét, mint akinek titkos bűn szorongatja a lelkét. Aztán néhány hét múlva fölvették a palotába. A templomőrségben megtanult verekedni, tőrrel és karddal bánni, íjjal lőni. Egyszer egy alkonyatban, társai nagy ámulására, denevért lőtt. Tudta, hogyan kell ölni.
Vérzik, mondta a munkás.
Tudom, mondta ő.
Fáj?
Nem fáj.
Csak vérzik?
Csak vérzik.
Mindig vérzik?
Jonathán magas, erős férfi, a templomőrség parancsnoka volt, Kajafás unokatestvére. Néha megállította, és szóba elegyedett Rodéval. A lány zavartan köhécselt, az arcát takargatta.
Õ nem szerette Jonathánt, a parancsnok mindig túl lelkes volt, ha Kajafást valamilyen kötelessége Jeruzsálem falain túlra szólította, a parancsnokra hárult a feladat, hogy helyettesítse a főpapot. Ráadásul ő jól tudta, hogy Rodé, aki az anyja húgának a gyermeke volt, és alig néhány hónappal fiatalabb, mint ő, nem való Jonathánhoz. A lány szegény, egyszerű származású, rangban semmi- képpen sem a parancsnokhoz illő. Jonathán cádokita volt. Rodé mindig elpirult, amikor ez az előkelő katona megszólította. De ha a kertre gondolt, nem látta mindig a lányt. Ha álmodott a kerttel, többnyire egyedül volt ott, csak a fák beszéltek, azok suttogtak hozzá. Még gyerek volt, és az egyik télen hó hullt, és a jeruzsálemiek a csodájára jártak, a hidegről megfeledkezve álltak az utcákon és a templomok tövében, mert idős, tapasztalt emberek is életükben először éltek meg havazást.
Õ kifutott a városból, látni akarta, a kert hogyan bánik ennyi gyönyörű fehérrel. Igen, az ő kertjét is belepte a hó, előkelő halottakat takarnak ilyen színű kelmékbe és gyolcsokba. Az olajfák ágain apró jégcsapok csilingeltek. És a törzsek között csak az ő lábnyomai kanyarogtak. A havas kertet is újra-
és újraálmodta a templomban. Amikor az előkelő, hallgatag férfi, a birtok gazdája, meghalt, még inkább azt érezte, hogy az övé a kert. De nem úgy, ahogy egy köpenyt, a sarunkat, a garasainkat őrző bugyellárisunkat vagy a házunkat birtokoljuk. Úgy az övé a kert, ahogyan az élete. Az életét elvehetik, az élete elfogyhat, és egyszer el is fogy, de amíg ver a szíve, ez az élet az övé, mert Isten nem csak adta, de rá is bízta a választásait. Ha egy szörnyű lyukban kuksol, akkor is az övé az élete. Így érzett a kerttel is. Amikor a szótlan férfi meghalt, látta a lassan vonuló halotti menetet. Bezetha felé haladtak, és éppen az ő házuk mellett mentek el, ami nem messze állt Betesda tavától. Nézte őket, és rájött, a meghalt férfi felesége állapotos. Kavarogtak a gondolatai és az emlékei, sóhajtozott.
Ez így nem lesz jó, jegyezte meg a munkás, és felhagyott a dolgával.
Mi nem lesz jó?
Hogy mindig csak vérzik.
Emlékszem magára, mondta ő.
Rám?, a munkás valóban csodálkozott.
Amikor vadfákat oltott, dúdolt egy dallamot, ezt.
És eldúdolta a dallamot a munkásnak.
Az öreg a vállát vonogatta, nem emlékszem, nem emlékszem.
A maga dala volt, nem?, újra próbált dúdolni.
Az enyém, az enyém!, hadarta a munkás, a verejtékező homlokát törölgette. Igazán mérgesen fújtatott, és laposakat pislogott. Elengedte a présrudat, de máris markolta újra.
Hallja, azért mert vérzik, nem kell gúnyolódnia!
Nem gúnyolódom.
Jól van, hagyjuk, mondta a munkás, és nekiveselkedett.
Szerda este szóltak, be kell hozni a palotába egy csavargót. Néhányan mennek csak, veszélytelen alakról van szó, aki persze lázít. Vannak vele néhányan. Õ is hallott egyet és mást, hiszen Rodé is suttogott előző nap, ám amikor Jonathán kimondta, hová mennek, megremegett.
S mint akit láthatatlan kéz húz magával, máris az első sorba furakodott. És még így is csaknem Fülöp ment helyette, de ő megragadta Fülöp köpenyét, és úgy nézett rá, hogy a társa, akinek széles pofa- csontján rendre bárgyú ábrázat ült, csodálkozva billentett a homlokán, mint aki azt mondja, elment az eszed, pajtás, hogy ebben a hidegben kikívánkozol, és nem a palotában, a tűzhely lángjai mellett maradsz!
Évek óta nem járt a kertben. Nem látta a szörnyeteg derekú fákat, melyek öreg tanúként gubbaszthatnak a hegy oldalában. Nem látta bogyók hízását, nem hallotta a kerti szél motozását, nem látta a tavaszi virágok nyílását. Vagy ahogy a fiúk rázzák az ágakat, és olívabogyók halkan puffanva kavarják fel a port és a homokot. Az okosabbja sűrű szövésű hálót használt, és hosszú, könnyű botokat. A kertet hó is fedte, eső tépte, olyan hőség volt, hogy égni kezdett egy fa. Hirtelen mindenre emlékezett. A kert élt, vele volt, kitöltötte álmai birodalmát. Nem, neki semmi szüksége nem volt arra, hogy emlékei nyugalmát megzavarja. A kert sem haragudott rá, nem volt féltékeny, csak újra megmutatta magát. Nem, nem kellett volna mennie. És mégis ő jelentkezett, és kiválasztották. Nem vettek magukhoz komoly fegyvereket. Néhány husángot ragadtak fel csupán, könnyen forgatható tőröket csatoltak az oldalukra, még a kardokat is hagyták. Az okosabbja melegebb köpeny után kapkodott, és igazuk volt, mert szokatlanul hideg lett azon az áprilisi éjszakán. A város néma volt, meg-meglódult fölöttük a szél, csikorogtak az utcakövek. A fáklyákat
a kertfalnál oltották el, ő azt suttogta a Jonathánnak, tudja a járást.
A Hold sem világít, jegyezte meg a parancsnok.
Mit mondtak, hol van?, kérdezte.
Fent, a kádaknál.
A préselőnél?
Valahol ott.
Mennyien vannak?
Néhányan.
Jól van, kövessetek, mondta.
A fák között haladtak előre, kisebb reccsenések és roppanások kísérték őket, de a zajt elfújta a szél. A sötétben bólogattak a fák, sorban köszöntötték őt. Felismerték, pedig a Holdat komor felhők takarták, és olyan sűrű homály bocsátották rájuk, hogy az orrukig se láttak. Bólogattak a fák, susogva beszéltek hozzá, köszöntötték őt, mint rég látott, hűtlen barátukat.
Kihez beszélt?, kérdezte a társa.
Senkihez.
Pedig beszéltél, erősködött a másik.
Nem, nem, csak az ágakat hallod, suttogta ő, és érzete, hogy elpirul. A társa megbotlott. Õ persze látott. Végig jól tudta, hol járnak. Ez most a szélesebb ösvény, amin éppen haladnak, felfelé ível,
s aztán majd Betánia felől egy kisebb, kanyargós ösvény kéredzkedik belé. Az a másik gyalogút pedig, ami mellettük dereng néhány lépésnyire, a kőfal egy réséhez vezet. Most már csak kődobásnyira lehet a nagy prés! Látta a lassan mozgó árnyakat, ott voltak.
Hirtelen nagy nyugalmat érzett.
Ez a kert az övé, és az is marad.
Valaki nagyot kiáltott, fáklya lobbant, máris a földre hullt, az árnyak rohangáltak, ugráltak, őt
is megtaszították, meleget érzett. Könnyű lett, felemelkedett. Mintha nem a földön állna, mintha lebegne. Menekülő léptek zaját hallotta, és nem értette, hogyan kerül közvetlenül az arca elé egy sarus lábfej. Valaki ordított, rángatta a karját. Aztán csak álltak fölötte, vitatkoztak a sötétben. Melege volt, már vacogott. Templomi katona szaladt vissza a vaksötétből, röhögve mutogatott
egy kicsi köpenyt, hogy még látta a leselkedő, elfutó kölök ülepét, ami úgy világított, mint valami
a töklámpás. Nem emlékszik, hogyan jutott vissza palotába. Biztosan támogatták, vitték. Erősen reszketett, már láza lehetett. A tűzhely mellé fektették, takarókat dobáltak rá, aztán észrevették, hogy fekete tócsa nőtt a feje alatt. Kiáltoztak. Léptek dobogtak a folyosón. Talán Rodé is bejött hozzá, talán ápolta, és neki köszönheti, hogy életben maradt. A csütörtököt átaludta, de pénteken már jobban volt, a reggeli derengésben maga elé emelte a kezét, látta az ujjait. Ha lát, akkor nagy baj nincsen. De valami tompán zúgott a homloka mögött. Felült, nem esett nehezére. Kitapogatta fején a kötést. Aztán a tűznél melegedett. Fülöp látogatta meg, kivégzésre hívta, délben csavargókat és tolvajokat feszítenek meg a dombon.
Miért nézzem meg?, kérdezte szórakozottan.
Csak úgy, köhécselt Fülöp, végül is miatta, mondta aztán, és elharapta a mondatot.
Fontos lenne, hogy megnézzem?, kérdezte ő.
Talán fontos lenne, bólintott Fülöp, és el akart menni. Mégis maradt. Faszenet dobált a tűzre, zavarban volt, kormos kezét a köpenyébe törölgette. Fülöp nem szokott játszani, nem szokott olyan érzelmeket mutatni, amik arra szolgáltak, hogy becsapják a másikat, nem értett az ilyesmihez.
Õt ölik meg, aki miatt megvágtak, mondta Fülöp.
Ennek semmi köze hozzá, mondta ő, és érinteni akarta a sebet. Aztán visszahúzta a kezét.
De hát, csóválta a fejét Fülöp, miatta mentél az éjszakába, nem?
Én a kertbe mentem, mondta szárazon, a kertembe!
Az a kert soha nem volt a tiéd!, csodálkozott Fülöp, de ő nem válaszolt. Aztán mégis elment a társa, és amikor magára maradt végre, utána legyintett. Jólesett a tűz, meleg volt, Fülöp alaposan megrakta. Eszébe jutott, egyszer egy római katona megmutatta neki, hogyan csinálják. Egészen apró gyerek volt. Talán a kertből tartott hazafelé, de biztosan nem a legrövidebb úton, mert a domb felé került, ahol a katonák éppen gerendákat állítottak bele földbe. Csattogtak, nagyokat puffogtak az ásók. Észrevétlenül akart mellettük elhaladni, de az egyik odaintette.
Na, kis zsidó, figyelj!
Igen, uram.
Ülőkét kell fabrikálni alá, mutogatta a katona, Különben nem szenved eléggé. Ha van min ülnie, tovább tart benne az élet. És érdemes a lábat is kitámasztani, és mutatta is, hogyan. Így két-három napig is kihúzza a nyomorult.
És ha nem akarják, hogy éljen és szenvedjen?, kérdezte ő.
Eltörik a lábát, mondta szórakozottan a katona.
Az jó?
Eltörni a lábát? Az jó. Kegyes dolog, a katona a vállát vonogatta.
Majd megtudod, ha rád kerül a sor, hogy milyen kegyes dolog!
Nem volt ülőkéje, kérdezte?, kérdezte Fülöpöt, miután az visszajött hozzá a kivégzés után. Még élhetne a kerti csavargó! Ha van ülőkéje, még élhetett volna. A társa köhécselt. Akkor már szombat este volt, és Fülöp a városban töltötte az ünnep éjszakáját. Rázta a fejét, végül is nem jutott el a kivégzésre. A Felsővárosban kötött ki, nem messze Kajafás házától nem messze lakik a bátyja rokonsága, náluk maradt estére. Velük töltötte a szombat ünnepét. S ahogy mindezt elmondta, furcsán nézett rá.
Csupa vér a köpenyed.
Nem értem, mondta ő.
Vérzel, mondta Fülöp.
Voltaképpen így kezdődött. A templom orvosa előbb gilisztás homokot szórt a sebre. Aztán hagymagerezdekkel dörzsölte. A napfényre állította. Ez sem használt. A haját ránövesztette a sebre, de ez még rosszabb volt, a hajfonatok átáztak, megfeketültek, szinte elhúzták a fejét. Úgy nézett ki, mint aki titkot rejteget, valami nyomorúságot, bűnt. Az orvos beküldte őt a fürdőbe. Nem használt, csak a saruja tűnt el. Úgy volt, hogy elbocsátják, de nem tették, egyelőre megkönyörültek rajta, maradhatott a palotaőrségnél, sőt abban a kedvezményben is részesült, hogy nem kellett az utcákon járőröznie. Bent az épültben szolgált. A társai nevették, nem feltűnően, és nem az arcába, de mégis mosolyogtak rajta. Ha valakivel szembe került, ő úgy fordult, hogy a sértett oldala árnyékban maradjon. Rodé nem volt sehol. A többi szolgáló is hallgatott. Egy reggel Annás hívatta magához.
Jártál tegnap a konyhafolyosón?
Igen, uram, mondta ő.
Annás csücsörítve bólintott, és a jártál fegyverraktárnál is?
Igen, uram, a megélezett tőröket vittem vissza.
Ne hagyd többé el a szobádat, suttogta Annás
Nem hagyta el a hálót, de a szükségét csak el kellett végeznie. Annás újra hívatta.
Nem maradhatsz tovább, suttogta előre hajolva az öregember.
Értem, uram.
Még ma menj el.
Igen, uram.
Csak állt, és tudta, hogy bepiszkítja a főpap szobájának kőpadlóját. Annás úgy sóhajtott, mint akinek tengernyi nehézsége van, és bár tudja a megoldást, rövidnek érzi a kezét. Õ nem mozdult.
A főpap ránézett, a tekintetben igazi csodálkozás volt.
Mit akarsz még?
Hol van Rodé, uram?
Menj, szólt alig hallhatóan a főpap, és ez nála a legnagyobb türelmetlenség jele volt.
Hol van, Rodé, uram?
Menj, menj!, lehelte Annás, menj!, és ő már nem hallotta a sürgetést, a szavakat formáló reszketeg szájról olvasott.
Fülöp a templomkapuig kísérte, hátba veregette, és bárgyún vigyorgott utána. Mint aki azt hiszi, csak sétál keveset, és mindjárt visszatér. Este újra ott forgolódik a vackán a sarokban. Nem tért vissza, hogyan is tehette volna. Hordott zsákokat, bőriszákokat a piacon, gurigatott hordókat, és dolgozott annak a halasnak is, aki a halak pofájába dugdosta a garast. A hússal volt a legkönnyebb dolga, de hiába vigyázott, végül csak elterjedt, hogy mindent összevérez, mindent bepiszkít. Mehetett bárhová, elküldték. A kegyesebb emberek imádkoztak érte, néha megszánták egy-két falattal, de nem a kezébe adták az alamizsnát, mert a keze is folyton véres volt, vakargatta magát.
A jó emberek a szájába dugdosták a lepényt. Egyszer megverték, kegyetlenül összerugdosták. Aztán egy héten át mindennap verték, kilesték, hol vackol, és hogy elláthatják a baját, jó mulatságuk lett
a léhűtőknek. Szédelgett a városban, kövek hasadékaiban bújt meg, a sikárokban aludt. Így telt el a nyár, a köpeny lerohadt róla. Egy nap felbotorkált a kertbe. Már szüret volt. Szukkotra készülődött
a város, ez őt már nem érdekelte. Lassan araszolt az ismerős úton, végül fölvonszolta magát a préshez. Ott dolgozott a munkás. Õ meg leült, nem messze tőle, és nem szólt. Csak ült csendesen, alig mozdulva. Nézte, hogy jár körbe és körbe a rúd. Nézte, hogyan dolgozik a munkás.
Ez az én kertem, mondta.
A munkás egy pillanatra megállt, a tiéd?
Az enyém, mondta ő.
A munkás legyintett, na hiszen, folytatódott a nyikorgás. A szél feltámadt, megforgatta fölöttük
a szüretelők zajongását. A város felől dudák és kürtök is hallatszottak. Néhány fiú jött hozzájuk, rugdosták a port, kiürítették a kosarakat, néhány olíva ugrándozva gurult el, nevetgéltek. A fiúk elvitték az üres kosarakat, de ahogy észrevették őt, megtorpantak.
Nézd!, mondta az egyik.
Nahát, mondta a másik, nahát!
Mi van?, kérdezte ő.
De a fiúk nem válaszoltak, lecövekeltek, rugdosták a port. Aztán persze odébbálltak. De ahogy mentek az úton, sűrűn pislogtak vissza.
Mert vérzik, mondta a munkás.
Persze, válaszolta ő.
Hallgattak, nyikorgott a prés.
Már nem járnak ide, mondta a munkás.
Kik?
Azok a csavargók, mondta a munkás. Korábban itt ette őket a fene. Följöttek ide, nem állt meg
a munkája közben, de mutogatott, itt üldögéltek, meg itt. Ott is, ahol maga.
Nem válaszolt.
Tudja mit?, tűnődött a munkás, kenje be olajjal!
Õ bólintott, mert miért is ne, és bekente a füle ragacsos, égő helyét olajjal, első préselésű, színtiszta olajjal. Ivott egy kis vizet, a sarujával ellapogatta a rongyokat, visszaült a helyére. Mintha a munkás dúdolt volna. A szörnyeteg fák lassan, szelíden forogtak körülötte, forgott a préskő is, forgott az ég, és
a munkás dolgozott és nyögdécselt, nyikorgott a szerkezet, csepegett alá az olaj, csepp után csepp hullt.
Jobb, hogy nem járnak ide, mondta a munkás.
Sokkal jobb, mondta ő.
Nyugodtabban lehet dolgozni, mondta a munkás.
Igen, mondta ő.
Nem háborgatják az embert, mondta a munkás.
Leereszkedett a szemhéja, és talán aludt is valamicskét. De nem sok idő telhetett el, az ágak,
a lombok árnyai alig mozdultak tovább mellette. Remegés futott végig a testén, aztán jobb lett.
A munkás még mindig dolgozott. Forgott a préskő, nyikorgott.
Vérzek még?, kérdezte.
Vérzik, mondta a munkás, és dolgozott tovább.

A sírásó

Mondta apád, ki vagyok?, kérdezte az öreg.
Mondta, a fiú nézte az ásó fémesen csillogó fejét, ami eltűnt el a földben, aztán hamar előbukkant. Római ásó volt, az övék élesebb, de kisebb fejű, és a nyél is vékonyabb, de többet kibír. Köves, rossz föld volt, minden mozdulat éles ropogással járt, a talaj tele volt kővel, kaviccsal.
Azt is mondta apád, jó kezekben leszel?
Mondta, bólintott a fiú.
Látod, így kell csinálni! Ha ferdébben tartod, amikor nyesel, nem omlik le az oldalfal, az öreg mutogatott.
A domb felől sírás hangjait lengette feléjük a szél. A fiú szimatolt, már készülődnek, nem lehet másként. Néhány hétig csönd volt, nem tartottak kivégzéseket, de most megint fölszögeznek néhány gonosztevőt. Az apja tolvajokról beszélt, miközben az anyja az edényekkel, fazekakkal zörgött.
Nem tudsz csendesebb lenni?, kérdezte a fiú apja.
Nem tudsz hangosabb lenni?, vágott vissza az asszony.
A fiú mosolygott, a nyakát nyújtogatta, már állították a gerendákat. Lett egy kis csődület a dombon, de nem voltak sokan, és a fiú inkább asszonyokat látott, kendőket és fehéren lebbenő köpönyegeket. Néhány katona járkált körülöttük, fénylett a sisakjuk és a mellvértjük, dárdájuk hegye csillogott a napfényben, rómaiak voltak. Az egyik tolvajt majd idehozzák, ez van parancsba adva. A fiú elfordult, néhány nyomorult földhányás púposodott a közelben, elhanyagolt, senki fia emlékére nem számító sírok, kóró és gaz nőtt rajtuk. Kék virágok zizegtek az egyik púp mellett,
a fiú ismerte a növényt, csak az izsóp tud ilyen kék lenni. Jól van, most megint idehoznak valakit.
Az öreg ennek ássa a gödröt, és nagyon büszke magára. Mert már biztosan elfelejtették. Nyilván
ült az udvara sarkában, vagy a háza előtt, bámulta a patkányokkal marakodó kutyákat, perelt a házalókkal, a mindig elkéső vízhordókkal, nagyokat köpködött, és ha ingere támadt, hátra ment vizelni. Aztán valakinek az eszébe jutott. Most meg kilóg a nyelve, alig bírja, mert nem való már
ez neki. Patakokban ömlik róla az izzadság, harákol, köpi a sót, a nyálával keveredő port. De azért nagyon büszke.
Így kell ezt, zihálta az öregember, és az ásóra dőlve megpihent. Különben közlékeny volt. A szeme csipás, az ujjai görbék és rücskösek, napszítta arcát ráncok barázdálták, s a fiúnak fogalma sem volt, hány éves lehet. Talán már látta Heródest trónra kerülni. Felőle aztán száz éves is lehet. Az apja azt mondta, tanulhat tőle, és fogadja meg a tanácsait. Jól van, megfogadja, amit lehet, de mégis, mit tanulhat tőle? Hát azt, hogy miféle lélekkel érdemes dolgozni! A munka becsületét, szeretetét, vagy valami ilyesmit, na hiszen. Azt tanulhatja tőle, hogy ebben a hőségben, ami váratlanul tört a városra és a környező földekre, mert tegnap még hideg szelek szaggatták a tetőket és a rügyező lombokat, és ami most még a vízhordó szamarat is az árnyékba űzi, kaparászni kell ezt a szar, terméketlen földet, ami nemhogy a magokat, de a halottakat is vonakodva fogadja be?! Kéken lángolt az árpilisi ég is, zirregtek a kabócák. Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Szeretett volna rákiáltani.
Jól van, más büdös bőröket varr. Sarut fércelget, vagy köpenyeget, kenyeret süt, fát farag. De én ebben vagyok a jó, magyarázta az öregember. Apád üzent nekem?
Tisztelteti, szívott az orrán a fiú, marta szemét az izzadság.
Mondta apád, milyen jó vagyok?
Mondta, bólintott a fiú, s a kosarat megragadva a gödörbe ereszkedett, két kézzel sepregette a törmeléket. Amikor megtelt a kosár, ügyesen kimászott, és kissé távolabb ürítette ki. Óvatlan volt, mélyre lélegezte a port, köhécselt, hogy a fene enné meg, a fene enné meg!
Korábban hallottál már rólam?
Igen, hallottam.
És mit mondtak?
Azt… azt mondták, hogy… hogy a legjobb.
Az apád is mondta?
Igen, az apám is mondta.
Tényleg a legjobb vagyok, zihálta az öregember.
Sok… a fiú elhallgatott. Sok embernek csinálta már ezt?
Meg sem tudom számolni, dicsekedett az öreg, szinte nevetgélt.
Egy egész falut eltemettem már.
A fiú szemét elvakított a Nap. A kabócák csak zirregtek, a saruja mellett gyík futott el. Kétségbeesésében utána taposott, de nem érte el. Jó lett volna valami árnyékot keresni, éppen csak leheveredni, inni néhány kortyot, de az öreg ásott. Nagyokat nyögött, verejtékben fürdött az aszott teste, és nem hagyta abba. Vagy amikor abbahagyta, csak azért tette, hogy méricskéljen. Vizsgálta a mélyülő gödör falait, a szélességet és a hosszúságot. Hunyorgott, a cserepes száját nyalogatta. És nem volt elégedett. A csákány után nyúlt, az is római volt, hosszú nyelű, karmos orrú, azzal hosszabbított a gödrön.
Amikor Betfagében járvány tört ki, engem hívtak, dünnyögte. Hívhatták volna a kapernaumi Jeromost, vagy hívhatták volna Betlehemből a lassú Dávidot, de engem hívtak. Ötven sírt ástam ki nekik egy hét alatt, és a következő héten két tömegsírt is.
Értem, mondta a fiú, két tömegsírt.
Dehogyis érted. Tudod te, mekkora egy tömegsír?
Nem tudom, mondta a fiú.
Na látod, nyögte az öregember, egy igazi tömegsír hetekig tart. De én egy hét alatt kettőt ástam nekik. Akkor még fiatal voltam.
Az öreg kiköpött.
Tudod, addig mi lesz a tetemekkel, hm?
Nem tudom, mondta a fiú. Mi lesz?
Várnak, mondta az öregember. Tudnak várni. Türelmesek.
És aztán ásott tovább. A fiú pedig hordta föl a törmeléket, leugrott a gödörbe, visszamászott, nem akart csúnyán beszélni, de néha elsziszegte magát. Az öreg ostobaságokat beszél. A halottak nem türelmesek, nem tudnak várni. Milyen butaság, milyen butaság! A dombon már biztosan végeztek. Nagy volt a jajgatás. Nem mindig hallották, néha a forró szél szembe fordult, és délről teregette rájuk a port.
Ez meg mi a fene?!, kérdezte váratlanul az öregember.
A fiú pislogott, koponya, mondta végül.
Nahát, szuszogott az öregember, szinte meg volt sértve. Csalódottan ingatta a fejét, az izzadságát törölgette. Hogy ide már elkapartak valakit! Vagy ha nem, az illető vette a bátorságot, és éppen ezen a helyen szenvedett ki, éppen itt, ahová neki most sírgödröt kell ásnia. Az öreg tanácstalannak tűnt, a tarkóját masszírozta. A testén kék hátú legyek mászkáltak.
Most mit csináljak?
Vegyük ki, mondta a fiú.
Az öreg tűnődött.
Jól van, kivesszük, mondta végül. De van itt még több csont is.
Szétszórom őket, mondta a fiú.
Azt nem lehet, mondta az öregember. Sír kell. Mindenkinek kell sír. Ez itt most elköltözik.
Kimutatott a gödörből, kaparj ott, a szikla alatt mélyedést, és dobáld oda a csontokat.
A fiú engedelmesen bólintott, és arra a helyre ballagott, ahová az öreg mutatott. Innen még jobban látta a dombon ágaskodó gerendákat. Hárman voltak. Ma hármat feszítettek fel. A középső előtt voltak a legtöbben. Inkább asszonyok sirattak, de néhány férfi is velük toporgott. A fiú kapargatta a földet, nem volt ínyére a munka. Aztán áthordta a csontokat, a koponyát, és amúgy tessék-lássék módon elkaparta őket. Az utolsó csontokra a saruja talpával sepregette rá a földet. Aztán akkurátusan eltaposta a nyomokat. Fölnézett. Nem messze tőlük sziklafal magasodott, fehér
és vízszintesen barázdált kőmonstrumok, néhány szúrós, lengedező gazzal díszítve, melyek a sziklák mélyedéseiből kapaszkodtak elő, és az volt a sorsuk, hogy örökké szomjúhozzák az esőt, és remegjenek a soha nem szűnő szélben. A sziklafal tövében néhány barlangtorok feketéllett. Sírok voltak. Előkelőbb, tehetősebb emberek sírjai. A fiú megfigyelt egy frissen kihantolt mélyedést. Aztán visszasétált.
Megcsináltad?, lihegett föl a gödörből az öreg.
Megcsináltam.
Milyen mélyre?
Ilyenre, hazudott a fiú.
Az öreg pislogott, na, na!
Jól van, ilyenre, hazudott kisebbet a fiú.
Az öreg hallgatott.
Ne hazudj nekem, jó?
Jó, mondta a fiú.
Mit csinálnak?
Sírnak, mondta a fiú. Szerintem hamarosan jönnek. Rongyokat pakolgatnak a földre. Mindjárt leveszik a hullát.
A középsőt?
Azt, a középsőt, mondta a fiú.
Na, akkor húzzunk bele, nyögte az öreg. Lihegve, verejtékezve ásta a földet, és a fiú nézte őt. Nem értette, miféle erő, miféle szenvedély hajtja. Már elég mély volt a gödör. Már elég széles és hosszú is volt, semmi értelme nem volt továbbkaparni. De az öreg csak csákányozott nyögdécselve, nagyokat fújtatva. Mindjárt kiköpi a rossz tüdejét. A fiú leugrott mellé. Két kézzel hányta kifelé a törmeléket. Újra kavics sebezte meg az ujját, máris vérzett. A fiú sziszegett, bámulta a gödörbe csepegő vért. Az öreg nem figyelt rá, a lába elé pislogott.
Hát ez meg mi?!
Arany, arany, suttogta a fiú.
Az, bólogatott az öregember, arany, a mindenségit!
Együtt találtuk, mondta gyorsan a fiú.
Az öregember fújtatva szedegette az érméket, sok pénz volt, meglehetősen sok. Hónapokra is elég egy családnak. Talány egy évre is. Sok pénz volt, és a fiú nem is látott még ennyit egyszerre. Az öregember vásznat tépett, beleszórta az aranyakat, és neki nyújtotta.
Nesze, fogd!
De… de miért?! Ez sok, döbbent meg a fiú.
Egyet tarts meg, a többit vidd el apádnak.
És maga?
Engem már megfizettek, s a domb felé billentett a homlokával.
Most a fiú pislogott, végül szakadt gúnyája egyik rejtekében tűntek el az aranyak. Forró fuvallat csapott át felettük, elhozta, lassan forgatta fölöttük jajgatás hangjait. Kopácsolást is hallottak. Ledöntik hát a gerendákat. Tehát mindjárt jönnek, hamarosan itt lesznek. Az öreg az erejét megfeszítve dolgozott, halántékán kidagadtak az erek. A fiú tényleg nem értette. Semmit sem értett. Az öreg a fenébe mehetett volna az aranyakkal. A gödör elkészült, és elég mély volt. Mindjárt leszáll az est, és akkor bűnt követnek el. De az öreg még mindig csapkodta az átkozott földet.
Hagyja abba, mondta a fiú, bámulta a Napot. Délutánra megnő a Nap, megnő és elgyengül. A Nap elgyengül, és a forróság is tétovázik, végtére is még csak április van,és az éjszaka mindjárt lehűti ezt
az egész felhevült, forró világot. S mintha már soha nem hagynák abba, zirregtek a kabócák.
Még nincs készen, dünnyögött az öreg. És fáradhatatlanul dobálta kifelé a földet. A fiú arra gondolt, elment az esze.
Nehogy azt hidd, hogy elment az eszem, morogta az öregember.
A fiú nem válaszolt. Alászállni készült a Nap, és az alkonyat olyan volt, mint soha még, a Föld fölött terjedő kék nem engedett az égből csorgó vörösnek. A városból nem látszik ennyi szín, ennyi vörös, és mélyülő kék, nem látszik, hogy ez az egész milyen fájdalmas és mégis megnyugtató. A fiú
a fejét csóválta, fölnevetett. A közeli bokorágon rőt tollú, nagy begyű madár himbálózott, nézte őket, pontszeme kárörvendően csillogott. Aztán gúnyosan felvisított és elszállt, és az ág sokáig billegett utána.
Látom őket, jönnek, mondta a fiú.
Ezt itt még megnyesem, dünnyögte az öreg, és kapargatta a gödör falát, és éppen akkor lett készen, akkor kapaszkodott föl nagy nyögések közepette, amikor a halottas menet elért hozzájuk. A fiú hátrább húzódott.
Jó napot, mondta az öregember.
Igen, bólintott egy nő, a sírástól vizenyős lett az arca, alacsony volt, széles csípőjű, a ruháját összevérezte. A csupasz karja is véres volt. A ruháját hosszú csíkokban és vonalakban mintázta össze a lecsorgó, aláhulló vér, és a fiúnak úgy tetszett, valami írás az, a vér írt rá a nő ruhájára, és ha tudna olvasni, mint ahogy nem tud, most megfejthetné a jelek értelmét.
Igen, mondta újra a nő.
Elkészültem, válaszolt az öregember.
Csend volt, csak a kabócák zirregtek. Lengett felettük az alkonyat lilája, mélykékje, vérvöröse. A fiú nézte a fehér, tiszta kelmébe csavart halottat, látta a talpát. Rászáradt a vér, a mocsok. Úgy tetszett, mintha azok, akik a halottat cipelik, zavarba jöttek volna. Tétován egymásra pislogtak, köhécseltek, aztán a földet bámulták, végül az egyikük, egy nehéz testű férfi, a legelőkelőbb közülük, zavartan el is mosolyodott. Aztán ő szólalt meg.
Nem.
Az öregember a fejét rázta.
Mit nem?
Nem ide temetjük, mondta a kisírt arcú nő.
Hogyhogy nem ide?!, ingatta a fejét az öreg.
Így döntöttünk, mondta az előkelő férfi.
De hát így szól a megállapodás!
Így döntöttünk, és engedélyünk is van, bólintott az előkelő férfi, és a kisírt arcú nő is bólogatott. Egy másik férfi, akinek jókora zsákok nyomták a vállát, türelmetlenül felnyögött, menjenek már tovább. Az öregember a homlokát dörzsölgette, egészen izgatott lett, ráncos arca kipirult, csupasz mellkasán is piros foltok gyúltak, a fiú attól félt, hogy mindjárt megüti a guta.
Nekem nem szóltak, mondta végül az öreg.
Arról mi nem tehetünk, szólt egy fiatal nő, aki szép volt, nagyon szép.
Na, nem, ezt nem lehet, ilyen önkényesen nem lehet!, toporgott az öregember, és a fiú arra gondolt, mindjárt nekik ugrik, és elveszi tőlük a tetemet. Aztán gyorsan a gödrébe ássa. De az öreg csak fogta a fejét, mintha le akarna esni.
Így döntöttünk, mondta az előkelő férfi, halkan beszélt, de határozottan, és többiek bólogattak.
És velem mi lesz?!
Így döntöttünk.
Az öregember már könyörgött, hab gyűlt a szája sarkába az izgatottságtól.
Így döntöttünk.
És elmentek, ott hagyták őket, és az öreg ült a maga vájta tökéletes sírgödör szélén, és a fiú azt hitte sírni fog. De az öregember üveges tekintetéből nem szivárgott könny, talán csak a váladék lett több benne. Öklével lassan, körkörösen dörzsölgette az arcát. Aztán ettek. A fú éhes volt, és úgy falt, hogy csuklani kezdett. Az öreg arrafelé pislogott, amerre a halottas menet vonult. Esteledett, kutyák vonyítottak a közelben, közel csalta őket az ennivaló szaga. De még látták, hogy a gyászolók a hullámosabb sziklafalnál állnak, és a barlang sötétlő torka előtt hajlongnak, majd nagy kiáltozások közepette sziklát görgetnek elé. Az öreg kiköpött, intett a fiúnak, fogja a szerszámokat, indulnak haza. A fiú megkönnyebbült, hazaérnek sötét előtt, és nem lesz baj, de még visszanézett. A haszon- talan gödör gúnyosan bámult utánuk.
Az első házaknál az öregember, aki eddig elől haladt, megállt. Úgy nyúlt előtte az árnyéka, mint valami sötét lepel.
Mi van?
Nem tudom, dünnyögte az öreg, és a fiú látta, hogy lehunyja a szemét.
Mit nem tud.
Menj tovább, mondta az öreg.
Egyedül?
Egyedül.
Rosszul van?
Nem, nincs semmi baj.
Akkor mi van?
Menj tovább.
A fiú a szombatot végigheverészte, gondolkodott. De nem szólt senkinek a dologról. Főleg az apjának nem szólt. Aztán vasárnap délelőtt múlva visszament. Nem, sehol sem volt már az öregember vájta sírgödör. A kavicsos, köves föld, hol ástak és kapartak, sima volt, tökéletesen el volt egyengetve a felület, s ha a fiú nem látja meg a közelben a csontokat, amikre maga rugdosta a földet, talán a sírgödör helyét sem találja. De azért megtalálta. Kissé sötétebb folt a fennsík kavicsos porában, aztán holnapra elmúlik ez is. Betemették a gödröt, és nagyon szépen temették be. És nem véletlenül tették. Kéken lángolt az ég, április volt. A fiú a meredek ösvényen fölsétált a sziklafalhoz, és látta, hogy a barlang elől, hová a középső halottat temették, elhengergették a sziklát. Fel nem foghatta, hogyan lehetett egyedül véghez vinni.
Ej, öreg, ej!
A bejáratnál néhány rongycsomó, szakadt kelme hevert, és még érződött a mirha és az aloé illata. Akkor kiáltást hallott. És ahogy fordult, riadt női arcot látott meg az egyik sziklavájatban. Csend lett. Fújt a szél, lengette a meleget. Képzelődött volna? A fiú megcsóválta a fejét, majd visszament
a városba. Az ünneplő ruhájában volt, büszkén lépkedett a nyüzsgő, ordítozó utcán. Szebb lett a világ. És azt is gondolta, föltétlenül elbeszélget az öreggel. De nem találta otthon. Azt mondták neki a lusta, félalvó háziak, hogy kora reggel szamárra ült. És elment sírt ásni Emmausba.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.