Zbigniew Herbert és az aranygyapjú

(S. figyelemmel kíséri egy ideje, mi zajlik Lengyelországban a tíz évvel ezelőtt elhunyt Zbigniew Herbert körül. Kedd van, 23.45. Odakint, a sötét tengeren hajók fénye látszik. Elalszik és kigyullad a piros tengeri reflektor a kikötő bejáratánál. A házban csend honol. Hallgat a lift a falon túl. Nemsokára éjfél.)

…emlékszem, hogyan olvastuk mi, lengyel értelmiségiek Herbertet a kommunizmus alatt – főleg a hadiállapot idején. Az maga volt az álszentség fesztiválja! Az egész Szolidaritás-mozgalom – az önkorlátozó forradalom eszméjével együtt – tökéletesen ellentétes volt a híres verssel, a Cogito úr küldetésével,1 és 1980 augusztusának első pillanatától fogva bele volt kódolva a Kerekasztal elfogadása, 1984-ben viszont Tomasz Burek – mindennek ellenére – patetikusan kinyilatkoztatta, hogy a Fényhúrból2 nőtt ki a Szolidaritás a maga fehér-piros gyökereivel. A nyolcvanas évek Lengyelországában – talán szélsőséges aktivisták egy kis csoportját leszámítva – senki sem akarta kiélezni a lengyel ügyeket, vagyis – a Küldetés felszólításának engedelmeskedve – nem akart indulni a sötét határhoz, hol elődei jártak a semmi aranygyapjáért, végső jutalmáért. Lengyelek milliói vették tudomásul azt az új, lesújtó helyzetet, amelyet a hadiállapot teremtett, és még ha háborgott is egy-egy kisebb csoportjuk a lengyel városok utcáin, a földalatti Szolidaritás, bár 1981 decembere és 1989 júniusa között megpróbált néhányszor látványos országos tiltakozásra buzdítani a kommunista hatalom ellen, egyetlen általános sztrájkra sem tudta mozgósítani „az egész Nemzetet”– még illendőségből sem.

Herbert idegenül érezte magát ebben a Lengyelországban, nem meglepő, hogy ekkor írta Jelentés az ostromlott Városból című versét, ahol egyértelműen önéletrajzi alak, a Város utolsó, magányos védője személyesítette meg az igazi Lengyelországot. Azt is értésünkre adta, hogy az ostrom krónikáját valójában „nem tudni kinek” írja, mert társa „legrosszabb mind közt – az árulás”, és itt nem csak a WRON3 kommunista árulóiról volt szó. A létező lengyel társadalom jelentős részéről – azokról az emberekről, akik a nyolcvanas években egyáltalán nem lelkesedtek azért, hogy eleshessenek az Ostromlott Város Utolsó Védőinek Erődjében, csak nap mint nap dolgozni jártak a kohókba, az egyetemekre, a tejfeldolgozókba és az állami gazdaságokba, ahol a Párt irányítása alatt „ütemesen hajtották végre a termelési feladatokat” – Herbert valószínűleg nem a legjobbakat gondolta. De hát ez már csak így megy nálunk, Lengyelországban: aki túlságosan is szereti a Nemzetet (a nagybetűset), ahelyett, hogy egyszerűen olyannak szeretné a nemzetet, amilyen (vagyis kisbetűsnek), az nem mindig azonosítja a Haza szeretetét a konkrét, hús- vér emberek szeretetével, akik a létező Hazát alkotják.

Ami azt illeti, Herbert verseiben már korábban is megszólalt egy megvető hang, amellyel nemcsak a hóhérokat és a gyávákat illette, egyértelműen erre szólított fel a Cogito úr küldetése közismert szavaival: „Sose hagyjon el jó nővéred a Megvetés…” Már a hetvenes évek elején felbukkantak a költészetében a társadalom erkölcsi alacsonyrendűségét ábrázoló képek, mert ez a társadalom – mint a Jalta utáni Európa sok más társadalma – alkalmazkodott a 20. század második felének lesújtó történelmi körülményeihez, és – mint klasszikus költőhöz méltó együtt érző tapintattal megfogalmazta – „kereskedéssel” és „közösüléssel” foglalkozott. A Cogito úr az egyenes testtartásról című híres versben, amely legalább annyira egyetemes, mint amennyire a Jalta utáni helyzetre vonatkoztatható mű, behódolók seregeként mutatja be a létező szocializmus lengyel társadalmát, amelyben „járvány tört ki az önfenntartási ösztöné”, „nem akarnak védekezni”, „gyorstalpalón tanulják a térdre rogyást”, „passzívan várják az ellenséget”, „hűségnyilatkozatokat írnak”, azonkívül hazudni tanítják a gyerekeket.

E konformista, kereskedő és közösülő, a Jalta utáni égbolt alatt élő tömeggel állt volna szemben a lengyel Cato, aki – mint az egyenes testtartásról szóló versben olvassuk – „álmatlan szobában” várja bátran a zsarnoki hatalom martalócainak kezétől érkező, elkerülhetetlen halált, ami tulajdonképpen az elszántak ethoszának keserű apoteózisa volt, bár a kommunista párt Gierek alatt egyáltalán nem buzdított a sztálini Cseka stílusában végrehajtandó politikai tömeggyilkosságokra, hanem általában olyan zaklató zsarolással gyötörte az ellenzéki aktivistákat, mint a negyvennyolc órás letartóztatások.

A Herbert-olvasásban megnyilvánuló álszentségünk onnan származik, hogy lélekben mindannyian (?) azonosultunk Cogito úrral, mégis alig valaki vette igazán komolyan Cogito urat, vagyis kevesen akarták testi valójukban követni őt a való életben, patetikusan odaveszni a történelem szemétdombján, mint Maciek Chełmicki, akit egyébként egy célzással megidéz a híres Küldetésben. Pont azért éreztük magunkat mindannyian (?) Cogito úrnak, hogy elmondhassuk, bizonnyal „tanúságot teszünk” (természetesen az alkalmas pillanatban, ha igény mutatkozik rá), tehát lélekben Lengyelországért haldokoltunk a Szabadság és Demokrácia Erődjében, de ezt az irodákban, hivatalokban, iskolákban és gyárakban végeztük, nap mint nap héttől tizenöt óráig, azzal, hogy végrehajtottuk hivatali kötelességünket a pártalapszervezet első titkárainak iránymutatása szerint, titokban pedig hazafias lapokat olvastunk, vagy gyűjtést rendeztünk az internáltak részére. A közülünk valók többségére gondolok, természetesen nem a földalatti Szolidaritás valódi harcosaira, akik egészen másképp viselkedtek, és ezért – többségünkkel ellentétben – börtönbe kerültek.

Mind ez idáig senki sem írta le, milyen kegyetlen vers a Cogito úr küldetése.

És ezen mit sem változtat az a tény, hogy a hőse nem maga Herbert, hanem egy kitalált alak, akivel szemben Herbert állítólag irodalmi távolságot tart. Ez a tényleg embertelen vers vakmerő halálra szólít fel, mégis, úgy emlékszem, szinte mindenkinek tetszett (?). A Jalta utáni nyomás alatt, vagyis amikor a szabadságról szőtt lengyel álmaink a szovjet birodalom atompotenciáljába ütköztek, márpedig ez a birodalom a hetvenes években még egész jól tartotta magát, és reszketett tőle a fél világ, ez a vers tulajdonképpen arra szólított fel, hogy menjünk a halálba a hazáért, ez viszont senkire sem vonatkozott igazán, mert valójában (kevés kivétellel) senki sem vette magára személyesen a Cogito úr küldetését.

Hiszen ki volt kész közülünk valóban arra, hogy magára vegye ezeket a rettenetes Herbert-szavakat: „nem azért menekültél meg hogy élj”? Ki lett volna hajlandó arra, hogy gimnazista korú fiának vagy lányának ezt mondja: „Indulj a sötét határhoz (…) a semmi aranygyapjáért végső jutalmadért”? És a nyolcvanas években melyik lengyel mondott volna ilyet a gyerekeinek? „A hűs koponyák” országáról szóló vers, ahová fiatal és idősebb olvasóit hívta Herbert, vonzó alibiként szolgált a létező szocializmusban folytatott „normális életünkre”. Nem voltunk Cogito urak, de a híres Herbert-mondatra hivatkozva bármelyik pillanatban elmondhattuk magunkról, hogy lehetünk, még ha ez csak fedezet nélküli, patetikus ígéret volt is.

Ezzel felbecsülhetetlen értékű ajándékot kaptunk Herberttől – királyi palástot kanyarított társadalmi elszigetelődésünk köré, amely az egész 19. és 20. században irritált bennünket, a lengyel értelmiséget. Most a hazafias költészet bíborpalástjával magasztaltuk fel marginális társadalmi helyzetünket, és ezt is szívesen tettük. A Cogito úr küldetésének köszönhetően mondhattuk magunkban, hogy nem azért vagyunk „idegenek” a 20. század végi szocialista lengyelek között, mert rendes lengyel értelmiségiek lévén természetünktől fogva idegenek vagyunk, hanem azért, mert mi ítéltük magunkat az arisztokratikus kizárásra, Cogito úr nehéz nonkonformizmusát választottuk hősiesen, amely nem lelkesítette a többi hétköznapi lengyelt. Létezhet-e szebb ajándék, amelyet így együttesen, valljuk be, nem is érdemeltünk ki?

Mi volt a legerőteljesebb Herbert költészetében? Az az eredeti, csakis rá jellemző vonás, hogy kapcsolatot teremtett a zord erkölcsi állhatatosság és az ember testi-lelki létének ellentmondásait a maga teljességében megragadó bölcs önirónia között. Don Quijote és Sancho Panza egy személyben vonult végig ezen a költészeten, kissé dülöngélve a kikövezett úton, olyan hús-vér lényként, aki nem tudott egyezségre jutni önmagával. Ezért írhatta meg Herbert a könyörtelen Küldetést, de ezért írhatta meg a Cogito úr az arcát vizsgálja a tükörben című verset is, ahol az élet igazságát belátva, fájdalmas gyengédséggel beszélt az emberi „húsok” végzetéről, amelyekre a sors ítélete folytán mindörökre kárhoztatva vagyunk. Néha viszont mintha meggyengült volna a költészetében és a szívében a verseket gazdagító önirónia hangja. De őszintén, ebben a felszólításban – „Indulj (…) a semmi aranygyapjáért végső jutalmadért” – találhatunk-e túlzott iróniát?

Herbertnél bölcs módon feszültség támadt a tökéletesség égető szüksége és a Csak ne angyal című versben olvasható „szörnyen áttetsző tökéletesség” között, ez volt a – Barañczak szavaival élve – kétpólusú és antitetikus gondolkodás. Az viszont nem igaz, hogy Herbert mindig kétpólusú és antitetikus lett volna a költészetben. Tévednek, akik akétpólusú irónia kőtömbjét látják benne.

Herbert némely esetben ironikus költő volt, máskor meg egyáltalán nem volt ironikus költő. Az ironikus költő, aki tévedhetetlenül felismerte mások és a saját kettéválását, nemegyszer igencsak hajlamos volt arra, hogy olyan mondatokat préseljen át összeszorított fogain, amelyek határozottan megkönnyebbülést hoztak számára a – szavai szerint – „kaotikus” és „ostoba” világában. És egyáltalán nem tátongott irtózatos szakadék a költészete és élete utolsó időszakának publicisztikája között, bár sokan közülünk örömmel hasítanák le az együttérzés kardjával az 1994. novemberi Cogito úr párbajai című interjút4 az életmű minden korábbi részéről. Mintha a késői Herbert egész más ember lenne, mint a korai Herbert. Nem volt más.

A gonosszal folytatott kollektív harc képei egész életében hidegen hagyták a szívét, bár szívesen írt a Nemzeti Ügyről. Sokkal jobban lelkesítették a Harcos Magány képei, ahol a magány – tragikus elidegenedése tudatában – áll szemben az egész közönyös és méltatlan világgal. De amikor 1995. november 5-én, az Eliot-díj átvétele alkalmából mondott beszédében szembeállította a Magányos Költőt és az „ostoba” világot, aligha lehetett túlságosan árnyaltnak látni ezt a szembeállítást.

Herbert egyszer s mindenkorra megrekedt a sztálinizmussal folytatott harc fázisában, és nem vette tudomásul, hogy változik a világ, ez pedig hatással volt a magatartására és a versei hangvételére. Nem hitt semmiféle olvadásban, pedig tényleg voltak olvadások, és komoly változásokat hoztak az országban. Korai verseskötetében, a Fényhúrban olvasható az a megállapítás, hogy csak a méltatlanok menekültek meg. Ez hosszú évekre meghatározta a gondolkodásmódját.

Ezért hajtogatta keményen: „nem azért menekültél meg hogy élj”, bár a Jalta utáni lengyelek nagy része pont azért menekült meg, hogy éljen, és élt is hosszú évekig, gyarló életével tartva életben a létező Lengyelországot. Herbert már az ötvenes években megfogalmazta morális világnézetének paradigmáját, és sosem változtatott ezen. Ennek voltak jó és rossz oldalai is. Méltatlanok között élek – Herbert ilyennek látta a helyzetét utolsó napjaiig. Én is méltatlan vagyok, hiszen megmenekültem, nem úgy, mint a társaim a negyvenes évek antikommunista konspirációjából, akik a hősi halált választották a kommunizmus elleni harcban, de ha a verseimben bevallom, hogy méltatlan vagyok, mert kishitűen a szovjetizált Lengyelországban való életet választottam hősi halálukkal szemben, talán kevésbé vagyok méltatlan, mint bárki más, aki inkább hallgat a méltatlanságáról.

Herbert költészetében meghökkentő módon keveredett a gyarló emberi tényező iránti elnézés a „morálisan gyengéket” elítélő szív jeges keménységével, pedig ezt általában nem akartuk észrevenni. Mindig visszataszítónak találtam egyik versének ezt a mondatát: „határozottan kevés a lélek / az egész emberiségnek”, mert pontosan annyi lélek van a Földön, ahány ember, és minden lélek fontos még akkor is, ha teljes mértékben tökéletlen. Barbara Toruñczyk fölismerte Herbert magatartásában a büszkeséget és a törekvést, ezek akadályozták meg, hogy őszinte kapcsolatot alakítson ki az emberekkel. Õ maga írta a Csendélet zablával című esszéjében, hogy életében a rokonszenv és az ellenszenv, az alázatos imádat és az „idült undor” vezérelte, mintha csak a szélsőséges érzelmek világában érezte volna jól magát. Gombrowicznak viszont fölrótta: „zseniális író lett volna, ha nem hiányzott volna belőle a szeretet”. És ő? „Én szeretem az embereket” – jelentette ki Magdalena Czajkowskának.

Nincs abban semmi különös, hogy a Cogito úr küldetésében óvta magát „a szív kiszikkadásától” és „a felesleges gőgtől”, sőt a szabadság komédiásának „pojácaarcától”. Tudta, hogy van benne valami. Mert még ha egy pillanatra emlékeztette is magát arra, hogy a szabadságért vívott harcban őrizze meg a szokásos emberi érzékenységet, ehhez akár „a falon a fény” is elég, akkor is pillanatokon belül visszatért a jeges parancs acélmondataihoz, amely a halálba küldött volna, ha továbbgondoljuk, vagyis a „hűs koponyák” nemes társaságába invitált volna bennünket és a gyerekeinket, azok közé, akik az árnyalatnyi különbségek elszánt védelmében „elpusztultak a porban”, a történelem szemétdombján. Egyenes testtartással azok között, akik térden állnak, és akiket a porba sújtottak – így akarta látni magát velünk szemben.

Tényleg az együttérzés költője és az együttérzés hiányának költője volt. Szívesen azonosult a magányos, haldokló Szókratésszel, akit még a legkedvesebb tanítványai sem értettek meg. Így állította be a kérdést A filozófusok barlangjában, ahol a szabadságért életét áldozó értelmiségi magányát – mégis – „jobbnak” ítélte a „méltatlanok” tömegénél. ATygodnik Powszechny szerkesztőségének feloszlatása5 után ezt írta: „Kevesen értik [Lengyelországban], mi történt”, mintha azt a magányos, tudatos kisebbséget, amelyhez tartozott, a sokmilliós, szerinte nagyrészt értetlen lengyel társadalommal állította volna szembe. 1952-ben olyan országnak tekintette a létező Lengyelországot, ahol az emberek nincsenek tudatában a saját sorsuknak, könnyelműek, és átadják magukat az állati élvezeteknek a Földön. Saját, önként választott magányát állította szembe öntudatlanságukkal és egzisztenciális komolytalanságukkal, amikor a következőket írta 1951. április 23-án: „Egyre szabadabb vagyok, és ami ezzel együtt jár, egyre magányosabb”, és ezt a meggyőződését, mely szerint vaskapcsok tartják össze a szabadságot, a magányt és a kudarcot, mindvégig megőrizte.

Fájdalmas élvezettel azonosult azokkal, akik vereséget szenvednek. Mindig azok pártján, akiket vernek… – legszívesebben így határozta meg az álláspontját. A legyőzöttek és az üldözöttek sorsában saját elszigeteltségének patetikus képét látta, amelyre személyisége és vérmérséklete ítélte, mert valóban nem volt olyan lelkiállapotban, hogy bármilyen „tömeggel” is azonosuljon, mert a „tömeghez” változatlanul – mint az Uticáról szóló versében – a földhözragadt „kereskedést” és „közösülést” társította. Örök kisebbségnek érezte magát, akit tengernyi „méltatlan” vesz körül. A magányos, legyőzött kisebbséget mindig különbnek tartotta az ostoba, züllött világ többi részénél, amely legyőzi a gyengéket. Ezért szerette a legyőzöttek – kurdok, afgánok, csecsenek – dicséretét zengeni, olyan kis népekét, amelyeket sanyargatnak a nagyhatalmak. Fenntartások nélkül a pártjukra állt.

Én is függetlenséget kívántam Afganisztánnak és Csecsenföldnek. De miközben erre vágytam, rettegve gondoltam arra, milyen államot hoztak volna létre a Földön az afgán tálibok és a szabadságért küzdő, zöld homlokpántos csecsen harcosok, ha nem buknak el a harcban, hanem győzelmet aratnak, és saját politikai-vallási rendjüket vezetik be független országaikban. Herbert elvből dicsőítette a vesztes, gyenge kisebbséget. Mintha hallani sem akart volna arról, hogy a vesztes és gyenge kisebbség ugyanolyan kegyetlen lehet, mint a hatalmas többség, ha győz. Ez nem illett bele abba a szellemi rendszerbe, amelyhez egész életében tartotta magát. Hallani sem akart arról, hogy a legyőzött és üldözött kisebbségek sokszor pont azért küzdenek a szabadságukért, hogy másokat megfosszanak a szabadságuktól. Vaskapoccsal akarta a jóhoz rögzíteni a vereségre ítélt gyengeséget, a rosszhoz pedig a győzedelmes erőt és a jóllakott nézők kényelmes közönyét – ilyenek voltak Lengyelország szövetségesei a varsói felkelés alatt –, akik messziről nézik a gyöngék, üldözöttek, pusztulásra ítéltek magányos drámáját. A romantikusok leghűségesebb tanítványa volt, azoké, akik képesek voltak bebeszélni nekünk, hogy pontosan akkor lélekemelő és nemesbítő a bukás, ha a gyengék buknak el.

Én is azt akartam, hogy Csecsenföld szabad és független legyen. Mégis – kérdeztem – milyen Csecsenföldet épített volna a csecsenek vezére, Samil Baszajev, aki 1995-ben – ezt Herbert pontosan tudta – a hazája védelméért vívott harc keretében elfoglalta a bugyonnovszki kórházat, terhes anyákat ejtett túszul és fenyegetett halállal? Herbert 1994-ben nyílt levelet írt Dudajevnek, amelyben támogatta a csecsen ügyet, de írt-e vajon nyílt levelet az ellen, amit Baszajev, ez a vallási fanatikus művelt, aki kész volt túszul ejteni a szülészet pácienseit Csecsenföld függetlensége és szabadsága érdekében? Én nem hallottam ilyen levélről, de lehet, hogy írt.

Vagyis amikor a Dudajevnek szóló nyílt levelét olvastam, Csecsenföld pártján álltam, ugyanakkor szemben is álltam azzal a Csecsenfölddel, amelyet a Baszajevhez hasonlók teremtettek volna. Herbert nem vesződött ilyen apróságokkal. Egyszerűen szabadságot követelt az „kaukázusi hegylakóknak”, akikben nemesen küzdő, maroknyi magányos harcost látott, mint írta, „a környező világ rémisztő ürességében”. Bennük látta újra testet ölteni a Cogito úr küldetése magányos Gilgamesét, Rolandját, Hektórját. Én viszont azt kérdeztem: Szeretnék-e olyan Csecsenföldön élni, amilyet a Baszajev-féle „kaukázusi hegylakók” teremtettek, vagyis a független, iszlám csecsen államban? És azt válaszoltam magamnak: nem szeretnék ilyen államban élni egyetlen percig sem. Sőt: azt szeretném, ha ilyen független állam egyáltalán nem is jönne létre.

Mindig is úgy gondoltam, hogy nem a jó és a rossz között folyik a harc a világban. Csak a rossz különböző fajtái küzdenek egymással. Általában mindkét harcoló fél elég szörnyű. Aki a Földön él, annak választania kell jó és rossz között, ahogy Herbert akarta, csakhogy – és ez emberi sorsunk igazi átka, amely a világ struktúrájából adódik – Baszajev és Putyin között kell választanunk. Herbert úgy építette fel egész költészetét, hogy határozottan tagadta ezt az igazságot. És ezért igen sokan hálásak neki. Õk is úgy akarták hinni, mint ő, hogy a világ ebből a két egyértelmű szóból áll: „igen” és „nem”. A világ viszont, sajnos, nem csak két ilyen szóból áll.

Amikor az üldözött albigensekről írt a Barbár a kertben című kötetben, nem tette fel a kérdést, mi lett volna, ha ezek az emberek, akiket meggyilkolt az Inkvizíció, és akiknek a sorsával olyan szívesen foglalkozott, győzelmet arattak volna, és átvették volna a hatalmat Európa fölött. Én is együtt éreztem az albigensekkel, ugyanakkor gond nélkül el tudtam képzelni, milyen saját Inkvizíciót hozott volna létre vallási ellenlábasaik számára ez a fanatikus középkori vallási kisebbség, ha győz, bár tragikus sorsa most is úgy megindít mindannyiunkat. Vagyis együtt éreztem az albigensekkel, ugyanakkor mégsem éreztem együtt velük, mert nem tudtam elfeledkezni arról, hogy az üldözött disszidensek is könyörtelenül megrendezik a boszorkánynak tekintett asszonyok üldözését a Salem nevű városkákban. Herbertet ez csöppet sem aggasztotta. El volt ragadtatva a „legyőzöttek” nemes bukásától. Ezért oldozta fel magát az alól, hogy feltétlenül minden oldalról megvizsgálja a „legyőzöttek” és „gyöngék” valódi ethoszát.

Hasonló módon gondolkodott Lengyelországról. Herbert szemében elsősorban azok alkották a nemzetet, akik elbuktak, vagyis azok, akik alulmaradtak az egyenlőtlen harcban, és már nincsenek. Gyanúsnak tekinti azokat, akik túlélték. Alapvetően úgy értelmezte a haza fogalmát, mint azok halálának helyét, akik életüket vesztették a nemes ügyért. Olyan helynek fogta föl, „hol téged földbe taposnak / vagy gőgösen csengő ásóval / gödröt ásnak a honvágynak”. Egész életművére kihatott az a gondolat, hogy Katyñra emlékezve a sírral és a legyőzött gyengék megalázó halálával azonosította a Hazát. Ilyen értelemben hazafisága nem az élet, hanem inkább a halál hazafisága volt. Pontosabban: a legyőzöttek és a gyengék halált megvető patriotizmusa. E patriotizmus jelképe lett költészetében a „véres kötelék”, amely évszázadokra a Hazához láncolja az egyént, s ezt a köteléket soha egyetlen lengyelnek sem szabad elszakítania. Az el nem szakítható „véres kötelék” képe volt erkölcsi világképének gyökere, még akkor is, amikor a totális rendszerbe ütközve olyan életet választott magának, amilyet a kommunista népi Lengyelország állampolgárainak milliói éltek; olyan költő lett, akinek személyi igazolvány lapul a zsebében, és a létező szocializmus nyugdíja vár rá. El nem halványuló bűnnek érezte mindvégig, hogy életben maradt a háború és a szovjet kínzókamra után. És magával vitte a független Lengyelország korszakába is ezt a belső emigránsra valló szellemiséget, azét az emigránsét, akit örökké mardos a bűntudat, amely a kétfajta, a szovjet és a hitleri kínpadtól való megmenekülés bűnéből fakadt.

Ebből veszélyes következtetés adódott: aki meghalt, az jobb az életben maradtaknál, pusztán azért, mert meghalt. Aki megmenekült, rosszabb az élőnél, azért, mert megmenekült. Itt az erkölcsi zsarolás hangja szólalt meg, amitől a Cogito úr küldetése, sajnos, egyáltalán nem mentes. Nem csoda, hogy Herbert a Sztuka i Naród6 halott költőiért lelkesedett, akik a németeknek estek áldozatul. Andrzej Trzebiñski7 elindult a sötét határhoz a semmi aranygyapjáért, végső jutalmáért, vagyis hősi halált halt Lengyelországért a vesztőhelyen, de az én szememben ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy jobb lenne azoknál, akik túlélték. Még ha csodáltam is hazafiúi bátorságát, egyaránt elképesztőnek találtam politikai és erkölcsi nézeteit, és elképzelni sem akartam, milyen Lengyelországot rendeztek volna be nekünk az olyan egyéniségek, mint Trzebiñski és elesett költőtársai, Wacław Bojarski8vagy Gajcy,9 ha megmenekültek volna, és a második világháború után hatalomra kerülnek a Független Hazában, vagyis most ők kormányoznának engem és önöket, Kedves Olvasók, saját „birodalmi” ideológiájuk szerint. Mindenesetre olyan Lengyelországban, amely az ő „birodalmi” kezükben van, én nem szeretnék élni.

Akkor sem repesnék örömömben egy csöppet sem, ha ebben a háború utáni, független Lengyelországban engem és Önöket, Kedves Olvasók, az NSZ10 hazafias aktivistái kormányoznának, akik a negyvenes években a független Lengyelországért haltak hősi halált az erdőkben, mint a kommunistáktól üldözött farkasok. Herbert értük is lelkesedett, pedig legszívesebben megfojtották volna egy kanál vízben a liberális demokráciát, mert annál egy kicsit erősebb politikai táplálékra fájt a foguk.

Nem csoda, hogy amikor Miłoszsal vitatkozott Gajcyról és a varsói felkelésről, Herbert mindig a meggyilkolt költők pártjára állt, mintha erkölcsi képviselőjüknek érezte volna magát. Nem véletlenül állította Norwidról szólva: „babér – csakis halála után – illeti meg”, mintha az életben kapott babérkoszorúk tökéletesen értéktelenek lennének, és jogosan csak a szabadságért vívott elszánt küzdelemben lelt halálunk nemesbítene meg bennünket. És nem véletlen, hogy utolsó napjaiban – 1998. május 22-én – Słowacki híres, jegesen könyörtelen mondatát idézte: „S amikor kell, menjenek a halálba sorban, / Isten-dobta kő gyanánt zúdulva a sáncra”.

Mindig bántott ez az iszonyatos Isten-kép, mert úgy dobálózik az emberekkel, mint a kövekkel, Herbertet viszont egyáltalán nem zavarta sem ez, sem az a híres mondat, hogy „s kenyérevők, addig gyúr láthatatlan ujja, / Míg angyallá nem formál benneteket végre”. Mindig is veszélyesnek tartottam azt a gondolatot, hogy angyallá gyúrnak valakit, ráadásul „végzetes erővel”, nem pedig a meggyőzés valamilyen civilizáltabb formájával, pedig sok lengyel rokonszenvét nyerte el és élvezi manapság is, akik szívesen átgyúrnák közeli hozzátartozóikat a maguk módján, „végzetes erővel”, a híres vers emelkedett megfogalmazásával támogatva könyörtelen erkölcsi-politikai vágyképeiket.

A vakmerően elszánt tettek szelleme kezdettől fogva ott lebegett Herbert költészete fölött, és valószínűleg nem véletlen, hogy az Utolsó szó-ban a cseh író, Miroslav Holub öngyilkosságára tért vissza gondolatban, aki az ablakon kiugorva ölte meg magát. Állítólag Herbert maga is az öngyilkosságot fontolgatta, amikor a mániákus depreszszió tünetei kezdtek mutatkozni rajta. Nem akart élni. De korábbi verseiben is találunk öngyilkos felhangokat, nem beszélve a Cogito úr az egyenes testtartásról öngyilkos Catójáról.

Egyesek azt írták, hogy a Honi Hadseregben harcolt, sőt deszantakcióra is készült, mások szerint ez hazugság, mert nincs bizonyíték arra, hogy részt vett volna bármilyen konspirációban. Õ maga írt a magányos Hermészről a Kísérlet a mitológia megfejtésére című elbeszélésében, aki az antikommunista egység feloszlatása után kétségbeesésében az öngyilkos halált választotta. Mégis el lehet-e képzelni nagyobb paradoxont annál, hogy a Cogito úr című vakmerő, antitotalitárius kötetnek nemcsak a kiadását engedélyezte a kommunista cenzúra, vagyis legálisan, állami könyvkiadónál jelent meg, kapható volt a kommunista könyvesboltokban, hanem felkerült még a kötelező olvasmányok listájára is a kommunista Lengyelország egyetemein, és a totalitárius hatalom parancsára kellett olvasniuk és tárgyalniuk a diákoknak?

Herbert antikommunizmusának nem volt meg az az intellektuális mélysége, mint néhány más lengyel író antikommunizmusának. Inkább volt morális fóbia, mint valódi ismeret. „Valami őstermelő – írta Herbert az ötvenes években – odajött hozzánk, a tábortűzhöz, és panaszkodott a kollektivizálásra, ugyanakkor büszkén hangoztatta, hogy iskolába járnak a gyerekei. Ezen elgondolkodtunk egy kicsit.” Ennek az „elgondolkodásnak” viszont egyetlen szót sem szentelt a műveiben. Az ízlés hatalma című híres versében csúfondáros hangon szólítja meg a „cefreszagú Mefisztót”, ennyivel „intézi el” ironikusan Marxot és Hegelt, amit egy gyanúsan felületes retorikai alakzatnak tartottam, mert Marx és Hegel minden bizonnyal elviselhetetlen, sőt züllött alak volt, de nagyon komoly dolgokat fogalmaztak meg, amelyeket nem lehet ilyen egyszerűen elintézni, ezért ebben a kérdésben szívesebben hagyatkoztam Miłoszra, A rabul ejtett értelemben kifejtett véleményére, mint a „krumpliképű” kommunista agitátorokról szóló költői anekdotákra, akik gusztustalan kinézetükkel állítólag egyszer s mindenkorra elvették Herbert kedvét a kommunizmustól.

Élete végén Herbert nagyon furcsa dolgokat művelt. Rettenetes mondatai: „Ajándékba kaptuk a történelemtől a függetlenséget. Nem fizettünk érte egyetlen csepp vérrel sem” – úgy hangzottak a szájából, mintha vádat és követelést fogalmazott volna meg, pedig ezekkel a mondatokkal a vérontás nélküli győzelem fölött érzett örömet is kifejezhette volna. Mintha úgy gondolta volna maga is, hogy Lengyelország esetében kötelező lenne a „véráldozat”. Teljesen eluralkodott rajta a Küldetés Cogito ura, de ez már nem az a Cogito úr volt, aki emlékezik a fel-felvillanó öniróniára. Rettenetesnek találta a kilencvenes évek normális – vagyis tökéletlen – lengyel életét, és majdnem minden lengyelt elítélt, amiért nem változott angyallá a Függetlenség elérésekor. Egész életében a szabadságért harcolt, és alkalmatlannak bizonyult arra, hogy szabadságban éljen. A Visszanyert Lengyelország létező, nem ábrándokban élő, szokványos, hétköznapi, rút, mocskos és lelkesítő szabadságában. Amikor 1993-ban a lengyelek többsége önként átadta a hatalmat a volt kommunistáknak, akik annak idején bevezették a hadiállapotot, és maguk mögött tudták 1970 decemberét, 1968 márciusát, valamint 1956 júniusát,11 most pedig a lengyel nemzet óhajának eleget téve lettek a szabad, kapitalista Lengyelország elnökei, miniszterei és miniszterelnökei. Herbert azt írta a leveleiben, hogy hiányzik belőlünk a „csecsen szellem”, mert azzal egyszer s mindenkorra leszámolnánk a kommunizmussal, ami sehogy sem állt összhangban a demokrácia szellemével, pedig állítólag azért harcolt lelkesen egész életében. Nem akarta tudomásul venni, hogy a demokrácia kényelmetlen lehet az Ostromlott Város Védőinek, akik másképp szavaznak, mint a többség.

Amíg 1965 decemberében azt írták a lengyel püspökök a német püspököknek: „Megbocsátunk, és megbocsátást kérünk”, Herbert a Tygodnik Powszechnyben publikált versében, a Cogito úr küldetésében 1973-ban, vagyis nyolc évvel később azt írta: „s meg ne bocsáss”. A megbocsátás hajlandósága – bár számos versét az emberek iránti együttérzés és megértés hatja át – nem tartozott a kedvenc jellemvonásai közé. Ugyanígy idegenkedett a kompromisszumtól, ettől a „szennyes” szótól.

Egy idő óta nemcsak az írókat, hanem azokat az embereket is szívesen nézegetem, akiket úgy vonzanak magukhoz az írók, mint a mágnes a vasreszeléket. Ki tudja, talán épp olyan plasztikusan jellemzi a költőt rajongóinak típusa, mint verseinek jelentéstana? Elég hamar észrevettem, hogy Herberthez a „zord alakok” vonzódnak, akiknek függőleges ránc húzódik a szemöldökük között, és akiket, ha csak tehettem, mindig kerültem (egyébként nekem is volt ilyen ránc a homlokomon, vagyis én is közéjük tartoztam). Az ilyen emberek hajlamosak a borongásra, az ajkak erőteljes összeharapására, úgy összesűrűsödnek magukban, mint a kisülésre kész elektromos töltés, az értékekre koncentrálnak, kemények és nem alkusznak. Õk szívesen használták Herbert verseit alibiként a saját temperamentumukból adódó kompromisszumképtelenségükre. Nyilvánvalóan sok más rajongója is volt Herbertnek, de igen sok borongó típus volt köztük. Nem véletlen, hogy az igazságosság lovagjai, akik összeszorított foggal, függőleges ránccal a homlokukon, zordan vizslatják az emberi nyomorúságot, és úgy rázzák ki a lelkiismeretet, mint egy piszkos porrongyot, amelyet az erkölcsi megújulás klórjával kell fertőtleníteni, úgy beleragadtak Herbertbe, mint a méhek a mézbe; ami a költőt magát talán egy csöppet sem tette volna boldoggá, de tény, ami tény, sok-sok évig termelt eszmei üzemanyagot hazafias-morális hevületükhöz a verseiben. Így van ez, ha elveszítjük a lélek számára legbecsesebb ajándékot: az önirónia isteni tükrét, amelyben egész életünkben érdemes nézegetni magunkat, nem elég csak néha belepillantani.

FORDÍTOTTA MIHÁLYI ZSUZSA

Eredeti címe: Zlote runo Zbigniewa Herberta. Megjelent a Kwartalnik Artystyczny, 2008, 2. számában.

  1. A verscímeket és a versidézeteket Zbigniew Herbert Fortinbras gyászéneke (Kalligram Könyvkiadó, 2009) című kötete alapján közöljük.
  2. Struna światła, Zbigniew Herbert első, 1956-ban megjelent verseskötete.
  3. WRON – A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa elnevezésű, a lengyel alkotmányon kívül álló szerv irányította az országot a hadiállapot alatt, Wojciech Jaruzelski vezetésével.
  4. Az 1981-ben alapított, a hadiállapot bevezetésével együtt betiltott, majd 1989-ben újraindított Tygodnik Solidarnośæ készített interjút 1994-ben Herberttel, amelyben a költő éles kirohanást intézett Czeslaw Miłosz (és vele együtt a Miłoszt a legnagyobb tekintélynek tartó baloldali-liberális értelmiség) ellen. 1969-es konfliktusukat idézte föl, amikor Miłosz társaságban azt a kijelentést tette, hogy Lengyelországot a Szovjetunióhoz kellene csatolni. Herbert a szívére vette az ugratást, hazafias érzelmei megcsúfolását látta benne, Miłoszt pedig árulónak kiáltotta ki, aki képtelen hazafiként érezni és viselkedni. A konfliktus kapcsán írta a Hodaszevics című verset, amelyben gúnyos torzképet fest a költőről.
  5. Az 1945-ben alapított, társadalmi-kulturális katolikus hetilapot, a Tygodnik Powszechnyt 1953-ban tiltották be, amikor a szerkesztőség nem volt hajlandó közölni a Sztálinról szóló nekrológot. 1956 decemberében indulhatott újra a lap a régi szerkesztőkkel.
  6. Sztuka i Naród – A német megszállás alatt, 1942 és 1944 között, konspirációs körülmények között szerkesztett és illegálisan kiadott lengyel irodalmi folyóirat.
  7. Andrzej Trzebinski (1922–1943) lengyel költő, drámaíró, kritikus és publicista, 1943 júniusától novemberi letartóztatásáig a Sztuka i Naród főszerkesztője, egy utcai kivégzés során vesztette életét Varsóban.
  8. Waclaw Bojarski (1921–1943) lengyel költő, a Sztuka i Naród egyik alapítója, 1943 januárjától haláláig főszerkesztője. Németekkel vívott utcai tűzpárbajban kapott halálos sebet.
  9. Tadeusz Gajcy (1922–1944) lengyel költő, a Honi Hadsereg katonája, a Sztuka i Naród egyik alapítója, utolsó főszerkesztője. A varsói felkelésben esett el.
  10. NSZ (Narodowe Siły Zbrojne – Nemzeti Fegyveres Erők) – A lengyel nemzeti tábor illegális katonai szervezete a második világháború alatt és után. A német megszállás alatt nyolcvan–százezer tagja lehetett.
  11. 1970. december 14. és 22. között munkáslázadás, sztrájkok, demonstrációk zajlottak elsősorban a tengermelléki iparvárosokban. 1968. március 8. és 23. között a kormány által indított általános antiszemita kampány részeként számos oktatót távolítottak el az egyetemekről. Tiltakozásul több lengyel nagyvárosban szerveztek tüntetéseket a diákok, amelyeket fegyveres erővel vert szét a hatalom. 1956. június végén került sor a kommunista Lengyelország első általános munkássztrájkjára Poznañban, amelyet katonai és rendőri erőkkel fojtottak vérbe.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.