Ambrus Judit – Isten mattja

 

Matt – jelentette ki ördögi kacajjal Isten anyja, a Megvetés, s a következő mozdulattal lesodorta az összes bábut a sakktábláról. Istennek őrült fejtörést okozott anyja viselkedése, nem értette, hogyan tud a mami, és épp az övé, ilyen elviselhetetlenül fölényes lenni, ilyen mindenek felettien lekezelő. Istent nem vigasztalta, hogy szülője talán ezúttal sem a szabályok ismeretében ugratott át a játék falán, s nem azért kucorodnak most meghitt, apró szobája legdíszesebb, repülésre is kész szőnyegén a gyalogok a futókon, nem azért fekszik a fekete király alig félreérthető helyzetben a magát összeszorított lábakkal védelmező fehér királynőn, ahogy a ló sem azért fújtat oldalára esve, konokon és vakon, mintha anyja tudná, mit kellett volna lépniük. Anyám viselkedése a szabályok nem ismeretében tehát nem is lehet szabályszegő – próbálgatta Isten mentegetni magában édes lesajnálóját, a mindennel elégedetlent, a fia teremtésében csipet jót nem találót. A Nagy Sportág- választóban Isten anyja talán nem is a sakkot vagy a tollaslabdát, a nordic walkingot, a vadvízi kajakot vagy valami effélét választott volna, szomorkodott Isten, s elnyomott néhány fürge, mindig könnyrekész hüppöt. Hüpp, mert anyja szíve inkább a dzsúdó ritmusára vert, hüpp, mert kamrái felcsipkepapírozott polcaira legszívesebben a közelharcot, a military karatét, a taekwondo-t
helyezte.

Isten sokszor, sokat bánkódott anyuskája viselkedése miatt, hogy hiába alkot számára bármilyen szabályt, szülője egyet sem bír elfogadni belőlük, hogy hiába áll elő bármilyen teremtett, számára legalábbis igen becses dologgal, a mami számára az mind smafu, értéktelen kacat, lomhalom a Himalája, és vacak a Csendes-óceán, Kheopsz piramisa rút, gyerekjátszós gúla, Szemirámisz függő- kertje ócskaság, Artemisz temploma haszontalan, az olümpiai Zeusz-szobor ótvaros, meg mivégre is egy másik istent isteníteni, a halikarnasszoszi mauzóleum a nekrofília esőcseppje, a rhodoszi kolosszus inkább kacagtató, s legjobb volna csomagban, egy jó kis földrengéssel együtt teremteni, az össze- omlásával, a szobor nemes plattyával egyetemben hozni a világra, ahogy ezt, ha lehetséges, kérné az alexandriai világítótoronyhoz, a nedecvári Neptun-oszlophoz és a sajóbábonyi Héra-palotához is, már ha egyetlen, legédesebb, folyvást csókolnivaló fia megtenné e fincaságokat őnéki. Mert persze Isten anyja úgy fikázta, vette semmibe, tartotta nívótlan vacakságnak fia minden cselekedetét, hogy közben eljátszotta a legbájosabb, a legodaadóbb, a legfigyelmesebb édesanyát, kinek számára mi sem fontosabb, mint gyermeke napjainak bearanyozása.

Isten így hát a későbbiekben már meg sem próbálkozott a Taj Mahal, a Colosseum, a Machu Picchu, a kínai Nagy Fal vagy akár a budai Gigász Sportcentrum bemutatásával, úgyis tudta, teljességgel hiába biciklizne, hiába szomjazná az elismerést, korogna a gyomra egy kis hű-de-szép-ez! dicséretmorzsára, meg hát szerencséjére, elég sok dolga is volt, úgyhogy a tennivalói listájából az „anyámnak-megmutatni”-t szemernyi lelkiismeretfurdalás nélkül kihúzhatta. Ahogy bármiféle személyiséget hozott is létre, legyen az egy Szókratész, egy Platón, vagy a Majdan-hegyén egy Caravaggio, egy Mozart, egy Hegel, egy Schubert, egy Tolsztoj, egy Flaubert egy igazi, sokcekkeres, mindig a bokánál szakadt harisnyájú Kovács néni vagy egy júniusi Bloom Úr, mamicának soha nem számolt be róla, mert minek is. Minek is felkínálni egy száz százalékra megjósolhatóan vissza- utasításra ítéltetett kéznyújtást, minek is hangzó beszédbe elegyedni a matt sükettel, minek is pillangózni hívni a csillámfecskét, minek is táncra kérni a mégoly szomorú fűzfát. Isten teremtési kérdésekben mentes volt attól, hogy a hibát csak magában keresse, s ha az önostort sűrűn szerette is csattintgatni mindenható hátán, azt már mégiscsak túlzásnak tartotta, hogy legkedvesebb teremtményeinek értékességére egy folyvást negligédes hang miatt állandóan rá kelljen kérdeznie, hogy vajon. Vajon, hogy megérte-e a teremtésükre elcseszett idő, s ha – persze hibásan – ekként vélekedne is, akkor vajh mivel indokolja, magyarázza, hogyan tud elszámolni az anyja szerint felette hasztalanul eltökölt napokkal, az időben soha oda nem érésekkel, a rendes, előre tervezett idő- beosztás folytonos átosztásával, a körülötte uralkodó örökös káosszal, az ígéretek be nem tartásával, a kellemetlen illatokat párálló megbízhatatlanságával, a világ egyéb ügyeire való oda nem figyeléssel, a tettek menetrendszerű járatainak késleltetésével vagy egyenesen törlésükkel, a körötte felhalmozott elvégzetlen elvégzendők beláthatatlanul riasztó hegyeivel, miközben ugye a függőkertre meg a piramisra, a Himalájára meg az óceánra, a templomra meg a szobrokra, a világítótoronyra, a Taj Mahalra, a Colosseumra, a Machu Picchura, a kínai Nagy Falra, a budai Gigász Sportcentrumra, Szókratészra, Platónra, Caravaggióra, Mozartra, Hegelre, Schubertre, Tolsztojra, Flaubert-re, a cekkerhalmos, undokharisnyás Kovács nénire vagy a hebrencs kis Bloom Úrra persze jut idő. Csak úgy záporoztak Istenre a szemrehányások, egyáltalán nem kellett ehhez anyjának, az Irigységnek már a közelében lennie, anélkül is beindult a dörgedelemgépezet, ötösbe kapcsolt a feddésváltó, felizzott a dorgálásmotor, sirájlott a rosszallás, tüzelt a korholáskazán, futószalagon készült a fincsi fejmosás, a mesés leckéztetés, a sajgó intés, a rovót Isten már automatikusan írta saját magának be, csak úgy szánkázott a szidalom mindenható tollán.

Isten minden dorgálás, áldozatos nevelés és rossz szó ellenére, nem elég, hogy napjait továbbra is oly sokszor a teremtés teljes hiábavalóságaival, kacatságaival, feles nippjeivel töltötte, tetézte még a bűneit, s egy léha nap szerelmes lett. Bizony. Pygmalion-effektus, mondta erre a benne lakozó diák, anyja legjobb tanítványa, a mama Steinmannja, az ebben aztán ötös nebuló, a napos eminens. Aztán előkerültek a makulátlansági együtthatót vizsgáló súlyos tesztkérdések. Loholtak utána az anyja hagyományozta, mondhatni kissé elviselhetetlen mondatok, hogy vajon eléggé ezvagyaze, s mint valami sorompódarabok hullottak a vágy szülte elhatározás elé, hogy égi lakából felkeresse, meglesse, meglátogassa Õt. Néhány intő kérdésdarab a hátára is hullott, olyik fel is sebezte a jajveszékelő, az érzelmeitől oly igen szorongó Istent. „A lelkem azért közvagyon”, mormogta Isten, de mégis úgy határozott, hogy nem hagyja nyomasztani magát, hogy leereszkedik, s hogy mindezek ellenére, ha talán beszédbe (még) nem elegyedik is Vele, de mindenképp meg- csodálja Õt. Vagy mégis követ szó majd szót?, esetleg ereszkedik közéjük némi édes csend is?, Isten gondolni sem mert arra, milyen vacogóan határozatlan ebben a kérdésben. Hogy mennyire nem tudja, nem akarja, nem képes tudni. Mert nem elég erős szembenézni azzal, ami vár rá, nem képes hinni a közeli jövőjében. Mennyire úgy viselkedik, mint olyik teremtett halandója, aki bár tisztában van azzal, hogy a Sors Könyvébe bejegyzett és épp rá kiszignált betegség erőst rágja, hogy a Föld már csak utóételnyi időre marasztalhatja –, de hogy meg kell hajtania fejét, el kell nyammognia a kiflije végét, végezetül be kell adnia neki is a halálfélelemtől izzadt tenyerében szorongatott kulcsot, ezt elhinni mégsem képes. Isten közben kicsit elgondolkodott, vajon szabad-e egyáltalán kalandokba bocsátkoznia, vajon ha anyjának, a Bujaságnak a múltból előhulló, a testének tisztátalanságára és tökéletlenségére tett utálatos kérdéseit nevetségesnek és direkt az ő bosszantására kifundáltnak találta is, vajon a lelke, a lelkén szomorkodó átlóskopár tapaszok, a foltokkal bőven pettyezett aurája, a vele megtörténtek, a rajta megesett dolgok zsírpecsétjei vajon megengedik-e, hogy elesettségéből és egyben fájdalma gőgjéből leereszkedjék egy bármily szerelmetes teremtettjéhez. Szóval hogy menni vagy nem menni, lesiklani a sokszor fojtott levegőjű, rettegésekkel terhes, de mégis otthonos és megszokott szorongások borította Égből vagy hagyni, hogy bassza meg a sünike ezúttal is a szuperszonikus fűnyíróját.

Isten erőst elmerengett. Próbálta elterelni szerelmi gondolatjait, s csak levezető túraképp megfejteni anyját. Miért hogy mindig megkíséreli, hogy megakadályozza mindenben, miért nem kóstol legalább egy mokkáskanálnyit a megértésébe, esetleg valamely tettének, alkotásának, teremtésének vagy teremtményének elismerésébe, az is elég bulis dolog, gondolta Isten, s ha másért nem, csak a változatosság kedvéért végtére is ki lehetne próbálni, milyen kimondani egy nem lekezelő mondatot, egy biztatót, egy együttérzőt, egy simogatót. Hogy lehet ám ezt csak úgy, magától, nemcsak az ünnepnapokra fényezni ki az órákat, mert ebben viszont Isten anyja utolérhetetlen volt, fiának születése napját, a pompázatos napot, mikor a világot, melyet megteremtett, először meglátta, Isten anyja, a Torkosság minden évben gigászi tortává növesztette, nem hiányzott róla a szavak marcipánja, a dicséretek cukorrózsája, a szeretetteljes mondatok belga selyemcsokoládé kutyusa, hajnaltól éjfélig tartott az ünnepi gyertyalobogás, aztán a következő nap, mintha mi sem történt volna, folytatta Isten gyötrését, legalábbis, megpróbálta folytatni, nedves kis orrocskáját belefúrni Isten teremtő napjába, s kéjjel tönkretenni azt. Vagy jobb esetben nem kéjjel, hanem engem- vigyél-fel-a-padlásra-könyörgéssel, nem-töhörőhődsz-velem-miattad-áldoztam-pedig-mihindent- fehehel-sirámmal vagy egyéb rút zsarolással. De vajon, megkötözheted-e a griffet, s pajkoskodhatsz-e vele kedvedre, morgott ilyenkor Isten, máskor meg beidézte kedves leviathánját, hogy játszódhatni-e véle, miként egy madárral, vajon frigyet köt-é véled, hogy örökös szolgáddá tedd? Látnivaló, Isten önértékelése nem volt százas, hogy hol mesés, szárnyaló griffnek, hol nem épp celebszépségű leviathánnak képzelte magát, de az vesse rá az első, korai, mohanyalta követ, aki maga más lenne ilyen kiállhatatlan anyával. Istennek egyébként nagyon erős, szinte a migrénig eluralgó fejfájást okozott, hogy vajon a saját anyját is ő teremtette-e, őszintén megvallotta magának, hogy nem emlékszik ilyesmire, igaz, nem ez volt az egyetlen dolog, amit nem bírt visszaidézni, mindenesetre, ha ő volt az alkotó, vajon miért épp ilyenre formálta, nem épp lágyra, de hidri szőkére, a lélek mérlegén épp másfél mázsát nyomóra. Ha viszont nem ő, akkor anyjának vajon ki, milyen különös vágyakkal telített lény lehetett a létrehívója.

Kék, piros, sárga, összekent képeket látott Isten álmaiban, és úgy érezte, ez a rend – egy szálló porszem el nem hibbant… Isten felocsúdott a nagy merengésből, tudta, hogy a rejtjel- fejtegetésben csak szorongása oroszlánkörmeit (vagy puha nyúlpapucsát) próbálgatja, hogy anyja keresztrejtvényét – legyen függőleges, vízszintes vagy akár átlós a megfejtendő sor – ebben a pillanatban valójában csak azért vette elő, hogy elűzze a jövőtől való félelmét, mert félt, igen, rettegett, milyen lesz, amikor lelátogat a Földre, megszemléli kiválasztottját, nem riad-e meg majd a közelségtől, nem fagy-e jéggé a benne nyelvelő tűz, nem fut-e menekülésbe a vágyakat cipelő láb, nem lesz-e a tett rózsája fájvirággá, nem önti-e el mindenhatóságát a meglátott-a-cica félszeg érzése, s nem válik-e a tett pillanatában finca kisegérré. Isten, mint a feltörő, szűkölő szorongásaiból látnivaló, igen picinnyé vált, ha a szerelmére gondolt, mégis erőst készülődött a nagy, neki rendelt (ki is rendelte?) napra. Nem tudta (vagy nem volt képes hinni a tudásában), elsőre meddig tárulkozik ki benne az elhatározás, mekkora ajtót nyit majd kettősük a jó-napotnak vagy az informálisabb sziának, ezért úgy készült, ha bármeddig mennek is, ha bármi kivirágzik benne és igen, köztük, akkor is ellenállhatatlanul kívánatos legyen. Ha a mostani látogatáskor csak négy szem vakuja villan el közöttük, akkor is kísérje el szerelmét ez a szemkontakt, ha nem is örökétig, de legalább a következő találkozásig, de ha a vágy már felhúzta a szerelem ropogós ágyneműjét, s ha napokig ki se kelnek az ölelésből, akkor is minden porcikája, íze és illata is őrületesen kívánatos legyen. Isten naponta többször bekenőcködött finomabbnál finomabb krémekkel, fahéj és szegfűszeg áradt a bőréből, csakis gyümölcsöt evett, hogy lehelete jó illatot párálljon, és persze falta a mézet is, hogyha esetleg keveredne a szóval, akkor spermájának is édes, szerelmetes íze legyen. Isten a szerelmére gondolt. Kis különbség persze otthon, a bármilyen katasztrofális anya bármennyire támadó ölétől nem messze szerelmes gondolatokat táplálni bárki iránt –, és legénynek lenni ott, mikor épp izzaszt a megsziázott lény szemének soknyelvű tüze. Isten otthon a szerelmi pakkját jólfelszereltnek látta, szépnek és virágzónak erőtől duzzadó férfiszervét, a gyönyör képeit vetítő makkját – egyébként minek is kertelnénk, Isten gyönyört aztán tudott teremteni, magának és másoknak is, de a hímportékája hiába fürtös salamonpecsét, ha Isten olykor, a még mielőttek óráiban úgy tekintett rá, mint egy mezei árvácskára, hiába bogláros szellőrózsa, ha Isten szemében az elindulás előtti huzivoni percekben inkább kónya vicsorgónak tűnt, hiába megkapó szépségű pirosló hunyor, ha Isten szerint pillanatra fehér galambvirág, nem egyéb.

„Mannatejnek nincsen párja / Kóstolja meg, majd meglátja, / Vegyen tejfölt, túrót, vajat, / Minden termékünk jó falat” – dúdolta magában Isten, miközben anyja dorgálásait eregette el a füle mellett. Anyja, a Fösvénység ugyanis észlelte, hogy fia valamire készül, hogy valaki már megint fontosabb számára, mint ő, hogy Isten megint le akarja vetni, ha apró időre is, ennek a közöttük levő kínos kapcsolatnak a koszlott kabátját, s bizony erőst dúlt benne a féltékenység. Ha ő nem volt is mestere a fia szeretetének, azért másnak nem szívesen engedte volna át, így hát rettenetes korholásba fogott. Isten miközben szorgosan nyalta a szerelmi mézet, azon merengett, vajon anyja teljesen komplett-e. Ugyanis azért azt mégsem gondolhatja, gondolta Isten, hogy nem lát át ezen a viselkedésen, hogy nem tudja, hogy azok a kis éles, sebző mondatok, melyeket anyja kipotyogtat a száján, valójában nem róla, a kárhoztatottról, hanem anyjáról magáról vallanak, a mondatok puskáját nem a tartalmuk, hanem a folytonos nyektetési vágy nyuszikája viszi. Igaz, Isten olykor, amikor épp nem jutott dűlőre a teremtésben, amikor elakadt egy alkotásetapban, játszott is ezzel, villámlátogatást tett anyjánál, a Haragnál, csak kicsinyt fürdőzött a róla alkotott nem túl fényes véleményben, megmártózott az anya-feelingben, hogy újra úgy érezhesse, nemhogy teremteni nem tud, de még egy teremtett bolhájával, cipőkalánjával vagy ceruzaforgácsával elbánni sem, s aztán ebből a szörnyű, szutykos érzésből kiemelkedve, mosolyogva tért vissza isteni íróasztalához, s boldogan, mint aki jóllakott vagy partot ért, újra beindította a gépezetet, ötösbe kapcsolta a teremtésváltót, felizzott a világmotor, sirájlott az alkotókedv, tüzelt a kazán, futószalagon készültek a jobbnál közepesebb, a rosszabbnál jobb, a közepesnél rosszabb, és hát persze, igen, olykor a jobbnál jobb, szóval a mindenféle és – Isten szerint legalábbis – mindenféleségükben nagyszerű teremtmények.

Anyja, a Jóra való Restség két szidalomszólamot vitt váltogatva, egy úgymond általánosat, s egyet, melyben a konkrét helyzettel való elégedetlenségét fejezte ki. Az egyik szólam ilyesmi volt: „földed egy kis hangyafészek, egy perchozta tűnemény; a villám és dörgő vészek csak méhdongás, s bolygó fény; a történet röpülése csak egy sóhajtás lengése; pára minden pompa s ék: egy ezred egy buborék”, fűzte elég szépen és állhatatosan Isten anyja a szavakat, s ezt keverte a konkrét szólammal. Az meg másképp szólt ékesen, abban Isten áldozatos és mindenre odafigyelő édesanyja azt tudakolta, hogy Isten vajon jól megnézte-e azt a nőcskét, mert nyilván valami spiné lehet most is a dologban, és egyben Isten ezer-gondoskodású, és mindenre figyelni képes anyja intette Istent, hogy nehogy oda, a szép, tiszta felhőkhöz felvigyen egy kis cafkát, mert ő ugyan nem. Váltás: „Sándor csillogó pályája, nyúlvadászat, őzfutás; Etele dúló csordája patkánycsoport, foltdarázs; Mátyás dicső csatázási, Napoleon hódítási, S waterlooi diadal: Mind csak kakasviadal.” Uff – gondolta Isten – de unom, hát várd ki a végét, Mami, hátha mégse csak kakasviadal lesz az, hátha nemcsak végzet és szabadság fogócskáznak majd, s tán az összhangzó értelem sem hiányzik, de némi érdeklődést mutatva tovább hallgatta anyja felragyogó szavait, végül is még úgysem állt készen az indulásra. Közben újra bekapcsolódott a másik szólam, melyben Isten anyja kíváncsian tudakolta, hogy vajon takarítani, mosni, mosogatni ki fog majd utánuk, mert a cselédük, édük, édük Isten anyja nem lesz, mindazon- által óva intette Istent attól, hogy a kis liezonnak következménye legyen, mert Isten aztán az apaságra totál alkalmatlan volna, ő aztán azt tudja, tudja és tudja, a tudás megfellebbezhetetlen birtokosa, s lezárásképp ehhez a szólamhoz még hozzáfűzött egy variánst, miszerint Isten megint saját dicsőségére kíván költeményt írni, melyet majd belehelyez egy rossz gépezetbe, és meg nem unja véges végtelen, hogy az a nóta mindig úgy megyen, aztán zárásképp ez a jó anya aggodalmaskodva emlékeztette Istent, hogy nem méltó ilyen aggastyánhoz e játék, melyen csak gyermekszív hevülhet. Váltás: „A virtus nagy tűneményi gőz, mit hagymáz lehele; A kebel lángérzeményi Vértolúlás kínjele; A vég, melyet Sokrat ére, Catonak kihulló vére, ELÉÉÉG!!!, kiáltott fel Isten szent pora Egy bohóság láncsora. És a bölcsek, mit hozának Ami volna szép s jeles? Mámor bírta koponyájok, Plato s Aristoteles. Bölcselkedő oktalanság, Rendbe fűzött tudatlanság, Kártyavár s légállítvány Minden- féle tudomány. Demosthén dörgő nyel…MOST AZTÁN MÁR ELÉG LEGYEN, ELÉÉÉÉG!, üvöltötte Isten, …kufár; Xenofon méz ELÉG!!!NE VARTY!!!, Rokka közt mesére vár; Pindár égi szárnyalása Forró hideg dadogása; S Phidias amit farag, Berovátkolt kődarab. Mi az élet tűzfolyása? Hulló szikra melege. A szenvedelmek… ELÉG!!! Lepkeszárny fer…ELÉG!!!. Kezdet és vég egymást éri, És az élet hű vezéri, Hit s remény a szűk pályán, ELÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉG!!! párák s szivárvány. Holdvilág csak boldogságod; Füst a balsors, mely elszáll; Gyertyaláng egész világod…” Isten itt már befogta a fülét, és magában elmondott százharminc ragnarököt, pedig tagadhatatlan, anyja a végére nagyon belelendült, ilyen belendülésekkor volt a legelviselhetetlenebb, eluralgta a szenvedélyes dühe, már ha akarta volna, se tudta volna megállítani száguldó és lakodalmasautóként tülkölő indulatjárművét, de annyi jóval kecsegtettek ezek az isteni percek, hogy világos volt, nem sok kellett már hozzá, s anyja belefárad a szitokba. Mert valójában mikorjössztől holvoltálig tart az ilyen vigalom. Bedöfi az utsó bökőt, aztán mint aki jól végezte, szundikál egyet. Istennek egyébként ez a bizonyos bökő valójában – már az utolsó előtti szólamnak a variáns része előtt elhangzott – a „mire alkalmas és mire nem” kérdése volt, de akkor még próbálta türtőztetni magát, próbált a nyugalom takarójába burkolódzni, ami ideig-percekig sikerült is, csak utána kezdett kiabálni. Istennek a megjegyzés valóban fájt, hiszen bizony sokszor érezte magát üvöltően magányosnak, sokszor döngette hiábavalóan szűkölő énjének falait, sokszor érezte magát az elhagyatottság vermébe esett, kivert állatnak, sokszor gondolta úgy, hogy az egész napi teremtő munka után bizony neki is jól esne valakinek a simogatására, ölelésére térni haza, ő volna az okmány, kivel a kellem a porráomlás ellen, a szellem az ólálkodó semmi ellen és a többi is, és bizony neki is öröm lett volna néha nemcsak egy-egy jól sikerült teremtményében, hanem a sarjában is gyönyörködnie, s anyjának ez az apaságára tett megjegyzése bizony éles késként hatolt át az agyán. Persze késnek is volt szánva, minek másnak, macsétának, anyja bátorító szavai a lélek halefjaként, az elszánás bökőjeként hatottak. Isten persze csak nagyjából volt képes a teszek rá higgadtságával reagálni anyja megjegyzéseire, hiszen akármi- képp tartották is ezt olyik teremtményei, eléggé érzékeny egy Isten volt, nem ám érzéketlen, felfútt hólyag, mint ezt sokan képzelik.

Isten elgondolkodott, hiszen bár tudta, eleget ismételgette, hogy az ítéletek, az asszociációk, a gondolatok nem feltétlen az ítéltetettet, az asszociáltat, a gondolatot ébresztőt minősítik, hanem azt, akinek a fejéből emezek kipattannak, azért eltűnődött, s szabadjára engedte anyján atyáskodó gondolatjait. Míg a méz, a kencék, a gyümölcs átjárják a testét, egy ideig elidőzhet azon, gondolta Isten, vajon milyen nyavalyája, lelki kórja lehet anyjának, hogy mindenhez így kelljen viszonyulnia, hogy mindig, mindenre mindig legyen egy rossz szava, a hajnali első madárcsicsergéstől egész addig, míg a Hold veszi kalapját, és illőn elköszön, képes legyen mindenkit és mindent simfölni, a szavai rosszindulata mint egy kiapadhatatlan patak, mit patak?, folyó, vízesés, fortyogó, rosszvizű tenger, undok gondolatok óceánja. Ez alól egy kivétel van, ez saját maga, Isten fejét vakargatva idézte vissza a sok jót, amit anyja, a Kevélység magáról valaha is mondott, a sok, nagyszabású harcot, amelyekből mindig anyja került ki győztesen, heroina, aki a probléma erdeiben bozótvágóval szel utat, míg természetesen a gordiuszi csomóhoz neki még kisbicska sem kell, hiszen az jöttére magától kioldódik: egy füttyentésére, kisapám!, mit egy füttyentésre, elég egy szemvillanás, máris engedelmes, alázatos, kezes kis csomóvá válik.

Isten lapozgatta a Teremtés Könyvét. Aszondi: lelki betegségek. A Teremtő szorgalmasan szelte a lapokat. A probléma persze továbbra is fennállt számára, hogy vajon anyját ő teremtette-e, s ha igen, akkor ezzel nyilván anyja lelki kórságát is, s akkor bizony élből tudnia kellene, milyen nyavalya rágja, s ezáltal milyen nyavalya sújtja őt, magát, a fiát is, hisz Isten, ha a kórok genetikai öröklésében nem feltétlen hitt is, s azért az elég fontos, miben hisz Isten, tényleg hisz-e Isten Istenben, azért ez olyan kérdés, amelyet Istennek szembenézve magával bizony egyszer legalábbis tisztáznia kellene, gondolta Isten, aki azzal azért tisztában volt, hogy ha valakivel ugyan nem él egy fedél alatt, de meg- osztják a közös égboltot, akkor akarja vagy sem, annak a problémája bizony befolyásolhatja az ő életminőségét is. (Isten néha persze azon is elmerengett, vajon édes fia-e ő anyjának, mert persze Istennél az anya sem biztos, sőt, Istennel vajúdhat egyszerre akár száz anya is, ezért isten Isten, hogy ilyen kunsztokat is tudjon, szóval Isten azon morfondírozott, hogy ilyen háttérrel lehet-e Jóisten, de aztán elvetette ezt a problémát, s inkább kicsinyt a tabula rasa hívéül szegődött.) Isten nyálazgatott, nyálazgatott, s talált egy fess kórságot, lelki vérzékenység, túlérzékenység, olykor a lélek megmerevedése, kisebbrendűségi érzés, áldozatosság megfűszerezve némi szenvedés iránti vággyal. Ugyan anyjára ezt a csinos listát nem tudta alkalmazni, Istennek tetszett a fincsi lélekegyüttes, s titkon elhatározta, hogy nemsokára kipróbálja valakin. Reményvágat, túrzás, Leitmotiv, ismételgette Isten kedves szavait, s ettől jó kedvre derülve elhatározta, életet ad… Szóval, itt az ékes bizonyíték, ébresztette föl magát kellő szigorral Isten, s ahajst ostorozni kezdte magát, piff!, anyámnak, a Haragnak igaza van!, piiiiff!, korholta tovább magát, megint meg akarnék oldani valamit, helyette elkalandozom és más teremtményeim kezdenek el érdekelni. Isten ez után az öndorga után némi bűntudattal nyalt újra bele az íróasztalára kikészített mézestálkába, felejtette és ejtette pillanatra el jól kitervelt későbbi megteremtendőjét, s kereste tovább az anyjához jól illő, nett kórságot. A kórságokba mélyedve azért némi megértést is próbált tanúsítani, hiszen vajon miért nem teremtett anyja számára valakit, akkor nem kéne a nap minden órájában magamagát felraknia a dicsérendők porcelán macsekjai közé. Isten elmerengett, vajon ha mindenható, tudna-e anyjához illő párt teremteni, ezt a problémát pirossal fel is írta a kockás jegyzetfüzetébe, s tovább lapozgatta Nagy Könyvét. A szabályokat, határokat betartani nem tudja, állandóan öntömjénez, miközben a másikat simföli, nyalta meg kereső ujját Isten, mindig neki kell a középpontban lennie, állandóan múltbeli mesebeli történeteket talál ki a siker érdekében, aztán ha széles kedve úgy kívánja, átalakítja azokat, nem tud senkire odafigyelni, estébé, estébé. Isten ekkor újabb lelkifurdalásos gondolattal emésztette magát, hogy vajon miért nem hat oda, hogy anyja néha meglátogassa Héráékat, hogy olykor moziba menjen Minervával, táncolni Sívával vagy Brünnhilde elvihetné egy körre a Gránén, ha olykor kicsit elsütiznének, elcsokiznának, elötyéznének a walkürökkel, talán ha lenne anyjának társasága, ha nem kellene mindig abban a hazugságban ringatnia magát, hogy épp az ő, Isten jelenléte volna fontos számára, hogy pontban, épp mikor üt a kénye órája, mikor megkondul a kedvének harangja, meg kelljen ebédeltetnie, pudingoz- tatnia, parféztatnia isteni lényét. Meg hát Istennek lenni nem ám nyugdíjas-, de nem is sportállás, ha a köztük levő viszony szelídebben rózsállna, akkor sem lenne morálisan helyes döntés a világ helyett anyja felvidítását választania, és ez akkor is így van, gondolta Isten, ha anyja nem osztja abbéli nézetét, hogy a teremtett világ fontos volna. Heuréka!, kiáltotta Isten, s nagyon megörült, mert morfondírozása közben persze a keze is járt, s a Könyvében – ahol nemcsak minden betegség, mind a testi és a lelki, de mellettük ott volt persze az azokhoz teremtett orvosság is – végre rálapozott anyja kórságára. Ettől megnyugodott, mert úgy gondolta, ha már ő megszokta is anyjának undok viselkedését, azért ha netalán sikerülne asszonyává tennie kiszemelt választottját (de prognosztizál- hatott-e valóban sikert? vagy szemfényvesztés, önáltatás volt mindez? Isten csak áltatta magát, hogy belekapaszkodva valami közelgő jóba, kirángathassa sajátmagát cudar magányából?), szóval hogy Õt mégsem teheti ki (és eszerint nem is kell kitennie) ennek az undoksági malacság viselkedésnek.

Tehát, gondolta, Isten, eltelik a mézes hét – mert bizony döntött, és épp egy hetet adott magának a készülődésre, illetve ahogy azt szokta, abból egy nap relaxra volt szánva, s hat az aktív készülődésre –, s átváltom mézeshétté, addig csak meglesem, fényképét nézegetem, messziről szeretgetem. Sze-ret-lek!, próbálgatta Isten, de e pillanatban ez még csak valamiféle dörmögésnek hatott, sze-he-re-, ez meg inkább egércincogásnak, hiába, nem szokta az udvarlást Isten, de van még gyakorlóidő, gondolta bölcsen, hiszen még nem is volt elég fűszeres az illata, nem volt eléggé őrjítően kívánatos a szaga. Persze Istent nemcsak az anyja aszfaltos szavainak emléke béklyózta, a ragacsos vagy máskor rovó, éles szavak, melyekkel anyja sose bánt szűkmarkúan, ha Isten teremteni indult. Azok, ha fájó emlékek voltak is, már beépültek az emlékek állandóan változó anyagába. Már csak kapargatta miattuk a fájdalom, igazán hatással nem voltak rá, legalábbis már nem bénították meg a cselekvésben. És nem is csupán a lelke fájvirágai, a rajta megesett dolgok csúf zsírpecsétjei miatt kullogott be az aznapra rendelt szomorúságába, amiatt tört rá inkább a hideg bánat, mert látta előre, mi történik a majdban. Hiszen a Teremtés Könyvében a vele megtörténők is beleírattak (hogy ezt ki írta bele, ne firtassuk), a különbség csak annyi volt, hogy Isten nem mindig húzhatta ki magát az elolvasásuk alól (hát igen, a teremtésre elcseszett idő, igen, az is írva volt, ahogy anyja korholó szavai is, nemkülönben az anyja szerint felette hasztalanul eltökölt napok, és az is, hogy ezzel képtelen elszámolni, de az időben soha oda nem érések is, akár a más fontos feladatok el nem végzése, és a rendes, előre tervezett időbeosztás folytonos átosztása is, a körülötte uralkodó örökös káosszal egyetemben, az ígéretek be nem tartása, a kellemetlen illatokat párálló megbízhatatlansága, a világ egyéb ügyeire való oda nem figyelés, a tettek menetrendszerű járatainak késleltetése vagy egyenesen törlésük, a körötte felhalmozott elvégzetlen elvégzendők beláthatatlanul riasztó hegyei is, bizony írva voltak. Ámen). Isten tehát tudta. Látta előre. Látta a gyönyörű szempár felvillanását, látta, amint a kolosszális pillák vágyakozni kezdenek, látta, amint a tetszés lesz úrrá a szép, formás testen. Látta az első ölelést, az első forró szeretkezést, látta, amint az édes, illatos izzadtságban élvezik egymás testét, látta az izmok, az inak, a bőr tereferéjét –; Isten teste bizony gyönyörű volt, igaz, kondizott is eleget, hogy elérje azt a testtökélyt, aminek láttán nincs az a férfira vágyó nő (vagy férfi, és az összes kombináció természetesen ideértetik), aki türtőztetni tudná magát. Isten látta, amint minden szavuk elveszíti értelmét, csak aláfestő zene lesz a szó, morajlás vagy felszólítás. Isten látta magát is, amint már nem esik nehezére kimondani a szeretleket, megy az magától, mintha arra lett volna teremtve a Jóisteni száj eleve. Látta, hogy asszonya nem képes betelni vele, látta a megelé- gedettség boldog örömét, de aztán látta az első megingást is. Látta a teljes bizalmat, a széles odaadást, de látta azt is, amint mindent megfojt az idő. A szépségét vesztett, boldogtalan idő, a rugalmasságát vesztett, szomorú idő, az akari idő, a beteljesülésre képtelen idő. Látta, amint a gyönyörű test megfogan, de látta azt is, amint az ösztönök már nem az Égi szerelmet, hanem a Földi kényelmet szomjazzák. Látta, amint az együttlét élvezetének, boldogságának, megbecsülésének pompás helyére beül a négy kerék, a három szoba, az új rucik és az egzotikus utazások mohó kívánása, látta a gyönyörű nő szemében a vágy jakuzzija helyett a jakuzzi vágyát. Látta Isten, hogy ez így nem lesz jó, látta, hogy asszony nélkül tér majd vissza az Égbe. Látta előre anyja gúnyos, a na-nem-megmondtam- hogy-nem-neked-való-a-földi-szerelem mondattal terhes pillantását, ahogy látta azt is, hogy süket, matt magányossága eztán sem szűnik meg. Döngeti majd továbbra is hiábavalóan magánya falait, mint egy elhagyatottsága vermébe esett, kivert állat, pedig milyen jó volna az egész napi teremtő munka után egy kis simogatásra, ölelésre térni haza, de ez a terv végképp befuccsol majd, mikor (ezt is látta Isten szegény) asszonya beveszi az első csepp elválásfájdalma-olajat, hogy Isten útjának kiadásakor könnyebb legyen számára az Isten nélküli lét. (Ez ugyan nem a hirdetés helye, de azért itt jegyezzük meg, vette elő újra jegyzeteit az Úr, hogy nevezett olaj remek váláskor és költözéskor, csupa szív lesz az ember szedtére depresszió és gyász esetén, otthonban elhelyezett idős emberek szárnyalnak majd tőle, gyenge, megejtett, kihasznált nők számára aranybánya, ahogy amputáció vagy testcsonkítás után aligha van ennél jobb sebgyógyító és lélekerősítő. Viszont, jegyezte meg az Úr, a vigyázat angyala nem árt, ha néha a szedési időben arra jár, ugyanis az olaj rút foltot hagyhat a bútorokon, ruhán és egyéb tárgyakon.)

Isten nem ízetlenkedett hirdetések elősorolásával, és nem gúnyolódott tovább helyzetén, látta előre, hogy kiválasztott, gyönyörű asszonya még annyira sem való anyának, amennyire az ő anyja, az Indulat volt (nemvolt) jó anya, hogy választásával továbbviszi a keserűséget, továbbsodorja a szomorúság fonalát, továbbszövi Isten tragédiáját, tudta, hogy a nőt már a fogantatás után el kell majd hagynia, nem mert ő nem választaná a vele való életet (bár kinek a kezében is van a választás szabadsága ebben a történetben?), hanem mert az asszonya nem kér majd az égi zsannamannából. És persze, talán az ő jó apasága szintén megkérdőjelezhető, de erre vajon bizonyíték-e a története? Vajon meddig érhet el az apaság a láthatatlan láthatásban? Vajon terheli-e felelősség ilyen esetben az apát? Vajon terheli-e felelősség ilyen esetben Istent? Boldogok, a kiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják. Látta, hogy az asszony gőgje és kiállhatatlan természete a gyereket boldogtalan életbe taszítja majd, ahogy látta előre a megszületendőt és a majdani halálát is. Látta, amint az asszony, hogy a saját fontosságának megágyazzon, különösre, elhivatottra neveli nagyszabású gondolatokkal szép fiúkat, boldogtalanná teszi, olyanná, aki megrendítő elszántságban él, aki a magány kabátját ölti magára, hogy közeli szerettei ne vacogjanak a túlzott érzékenységétől, akinek a lelke olykor megmerevedik, sokszor kisebbnek gondolja magát magamagánál, majd óriássá növeszti énjét. Látta, hogy a nő rettenetes szenvedéseknek teszi ki a fiukat, hogy bebizonyítsa a mitis?, nem, nem a gyerek nagyságát, az csak rossz duma: azt inkább, hogy gyenge volt ahhoz, hogy Istent válassza?, hogy inkább kellett a pillapucoló és a selyemágynemű?, a házimozi és a gerinckímélő ágybetét?, a csókálló rúzs és az Yves Saint Laurent hacuka?, az haute couture és a prêt-à-porter?, a kéktorkú tukán vakációra és a turbó wellness óra?, a thai-thai masszázsszalon és a téli ultra extrém sport? Látta Isten, hogy mindaz, ami történendő, mennyire nem jó, s a képek sorát lepergetve maga előtt elzokogta magát, rázta a keserűség rohama, úgy érezte, megfullasztják a jövő emlékei. Szürke, köhögő magánya hatalmas kőként gördült rá, irdatlan kőként, ami alól viszont – szemben a fia szomorúan záruló, ám sokakban mégis némi halvány reményt keltő életével – nem vezet ki semmiféle harmadnapra való feltámadás. Õ mindig Az marad. Titkok súlyos viselője és senkivel megosztani nem tudója. Az Egyetlen, akinek úgy kell lépnie a kijelölt úton (még ha azt maga jelölte is ki), hogy előre tudja (ha olykor, mint a halálos, halandó betegek, nem hiszi is), hová vezet az út. Tudja, hogy egyáltalán vezet-e valahová.
S persze Isten Nagy Könyvébe az is bele van írva, akár ha Isten rá mer lapozni, de akkor is, ha nem, bizony feketén-fehéren ott áll, hogy vajon lesz-e valaha ereje még egy (vagy akár ezer) fogantatás foganatosításához vagy csak ahhoz, hogy lesse-lesse-lesse folyvást a szebbnél szebbre sikerült teremtményeit, hogy bámulja őket, megríkassa és megnevettesse, szeresse és születésükkor a szerencse csillagzata alá helyezze vagy épp ellenkezőleg, mérgében, mert nem mer közeledni hozzájuk, tulajdon kezével verje meg őket, életük istencsapás legyen, hogy aztán Isten szenvedélyesen sirathassa őket, s lelküket egy rémült pitypangfújással bocsássa az űrbe, ahol bágyadt és elcsigázott cukrászangyalok sütnek belőlük úti pogácsát a következő teremtmények számára, hogy amazok, amikor felöltik az életüket, szerencsésebb évekre találjanak. Hüpp. Isten ezen a szentimentális képen egy picókát elérzékenyült. Megtörölte gyönyörű, vágyakkal és könnyekkel teli szemét, s bátran kimondta: Ámen.

Á nem, ez rossz duma, a teremtés kicsit sem érdekes, kacagta Isten anyja, a Megvetés von Irigység, másnéven Kevélység von Jóravalórestség – fő, hogy szeresd a Mamit! – kurjantotta vidáman, és már-már elővette volna a Bujaság von névre kiállított arcát, mikor meglátta fián a tett előtti kónya rémületet, s bűnbánó képet erőltetve magára, kisettenkedett a Teremtő teremtő szobájából.

Isten becsukta a Teremtés Könyvét, a sakktáblán mattra állította a bábukat, helyükre igazgatta a lelkén szomorkodó kopár tapaszokat, a foltokkal bőven pettyezett auráját kicsit felragyogtatta, a vele megtörténtekre ráborította kis időre a feledés búráját, a rajta megesett dolgok zsírpecsétjeit pedig egy csinos alsó-felsőneművel elfedte. Eztán nyalt egy kis mézet az előtte csillogó üvegtálkából, de mielőtt még egyszer bekenőcködött, s belekóstolt volna az íróasztalán magát kellető szerelemgyümölcsébe, újra megpróbálta elővenni a kissé kontraproduktív „volna-é néki anyja vagy csak a tettek előtti rémületében vizionálja”-tematikán való rágódást. Ám közben egyre jobban beragyogta a bődületes isteni illat, lobogott benne a vágy. Nem tudta, eltelt-e már a 6+1 általa rendelt, tett előtti nap, de nem is érdekelte. Beszuszakolta erőst megnövekedett férfiasságát teremtett legvadítóbb nadrágjába, fehér ingét sietve-suhogva rántotta magára, akár egy rajtakapott szerető, s már szinte lépett is volna le az Égről. Aztán újra meghátrált: ha tettem és énközém Anyámat teremtettem, ki vagyok én, hogy ellenszegüljek neki?, döfte végsőként magába a kérdést, és bizonyos megkönnyebbüléssel mondott volna le arról, ami várt rá. Isteni szeme az íróasztalára vetült, de aztán lesandított. Alatta épp egy csapat kalandrapacsirta húzott el. Isten ezt isteni jelnek vette, elmosolyodott és mégis, mégis elindult. Lelesett gyönyörű szerelmére, aki épp valamiképp vele társalgott: „Ijessz meg engem, Istenem, szükségem van a haragodra.” Hát jó, mondta a tudás bűnös keserűségével Isten, legyen meg a te akaratod.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.