k.kabai lóránt – Versek

 

távtartó

rengeteg dolog történik és nem történik semmi –
van, hogy az utcán, csak úgy, szembejön az élet,
szép, mint egy kurva, gúnyosan, kényszeredetten,
nem is tudunk róla, mosolyog, köszön.

legitim undor, mint beleveszni egy fekete lyukba,
megbújni az eseményhorizont mögött,
és még ott is szűköl a kutya meg a nyúl –
olykor szerepet cserélnek, de az mindig ugyanaz.

lila dalra fakadnak az üllői úti fák alatt,
talán egy filmben kellett volna találkozni,
élni minden télben szépen, lenne macska is –
nyugodtan kimondani, hogy az álom velem jár.

van sok, amit az ember nem akar látni,
nincs mit tenni, lehet véletlen vagy megtervezett,
felejteni kell, még ha a kicsinyes sokaság
behelyettesíthetőnek tart is bármit.

de a szinonimáktól sem érzem magam jobban,
„nincs mit mossak”, mondják, ha zokszó kondul,
sőt kikérik maguknak, ami már az én véleményem;
ahová út nem vezet, oda tábla se kell.

pszichológiai hadviselés, egymásra számolunk,
szabad a rabság, hideg pardon – köszönet a szögekért.
mintha a rázás sírna, érzelgős csillagok esnek le az égről,
bár ne lenne kötelező feladat az emlékezés.

alig értem el a végére, messze nem ugyanaz a harc,
„több véleményem is van, de egyikkel se értek egyet”,
és még a gyomrom sem fordulhat föl nyugodtan,
fenntartások nélkül, maradéktalanul, háborítatlanul.

félkomfortos önérzet, a szív az észnek szalutál;
egy szög miatt az ország elveszett –
végül mindent lecsupaszítasz valami ilyesfélére,
s mint kávéfőzőből a penész, kifő belőlem az indulat.

abortusz

sok van, de a legbosszantóbb a hangot hallani,
a kéretlent, neked érdes, ami még mindig enyém.
beléd karcolnak, nem szavakkal, mikkel teremtesz,
csak pusztításban közös az eszköz, gyáva fegyver.

néma sikoly, elnézed, a közhely így nevezi, nem érint,
azok a szemek nem tanulnak meg látni, nem engeded,
ha már megvakultál, másnak sem; hold egy szál se,
és nehéz sosem volt, csak kapar a fém felszabadítóan.

és nem is, hogy élve eltemettél, később megöltél élve,
de hogy végigjátszható mindez újra meg újra büntetlen,
mert sosem nézel szembe azzal, mit tettél, majd ismét mit.

patkányok nőnek herén, petefészken, a méhkirálynő röhög,
süt rád a nap, a szolgák szolgálnak, ennyi ez, szerethető.
mégis, ha megszólalok, idegesít, csak a fájdalom évelő.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.