Megöregedett Esti Kornél (contradictio in adjecto), amivel számolt, olvasott erről ezt-azt, tudta, hogy jőni fog, ha jőni kell, nem is nagyon zavarta, eltekintve attól a sok kis szartól, ami egy ideje baszottul zavarta, de avval nem számolt, hogy a barátai is öregszenek, és itt sem azon akadt fönn, hogy látnia kell az idő orv támadását, a sejtek és a sejti összefüggések szívszorítóan banális romlását, hanem –

Hanem akár egy fekete felleg, folyamatos fenyegetés függtek a feje fölött az úgynevezett kerek évszámok, az évfordulók („az öttel és kettővel oszthatók”), az 50, aztán a 60, a 65 kis szerencsével megúszható, de a 70 és 75 esetében már nincs esély, csak behajolás – hogy tehát ennyi évesek lesznek a barátai vagy akiket tisztel, akik szellemi teljesítménye ténylegesen fontos neki (vagy most már soha nem fogja bevallhatni, hogy ez a fontosság csupán elméleti konstrukció, amitől akár még valóságos is lehet).

Még szerencse, hogy olyan sokan meghaltak már.

Esti tudta, de mindenképp úgy érezte, hogy sok embernek sokat köszönhet. Ezt bírta leginkább abban az egész magyar cuccban, ezt a köszönetet. Nem tud annyi idióta lenni az országban, hogy ne legyen pozitív a szaldó. Szaldó, szép, magyar szó, akár a gyöngy, liliom, édesanya.

Ám a fekete felleg fölött fölragyogott akkor Esti Kornél szerencsecsillaga. Mert ugyan megint hetvenéves lett valaki, a fenti értelemben egy valakije, nem egészen a barátja, mert a barátság konkrét, ölelés és meccsnézés, ivások, evések, a barátság az földi, mindennapi, nem ünnepi vállalkozás, pulóver, nem szmoking (de nem is tréningnaci), de majdnem a barátja, Estinek nemcsak jólesett erre a férfira gondolnia, de ez megnyugtató is volt, aki tehát hetven lett, és itt jő a szerencsecsillag, mert éppen az ő életműve az (amely az általa írottakból, az általa mondottakból, illetve az életéből mint olyanból áll össze), amely nemhogy biztatja, de egyenesen fölhatalmazza őt, Estit, hogy fütyüljön a születésnapiköszöntőkötelességre, erre a báva muszra.

Nem mintha egy ilyen köszöntőnek szükségszerűen üresnek kéne lennie, hiszen az ünnepi alkalom jó lehetőség átgondolni az ünnepelt szűrőjén át, vagyis segítségével dolgainkat, helyzetünket; a jó köszöntő nem gazsulálás, nem tiszteletkör, hanem valóságos köszönet, nem formalitás, hanem forma, nem külsőség, hanem egzisztenciális.

Hát ez az! A bennünk élő bojtárbandi éppen azt mondja, kizárólag az életbevágóan fontos dolgokkal foglalkozz, azzal, ami belevág az életedbe. És hogy olyan legyen az életed, hogy legyenek ilyen dolgok, ilyen vágósak. Ez nem azonos a naggyal, a jelentőssel, és nem is egészen azonos a személyessel. Ezt esetről esetre meg kell vizsgálni. Észen lenni, mondja egy másik barátunkkal együtt. Egy szabad és független országban, mondja, nem ébredhetünk fel úgy minden nap, hogy „magyar vagyok!” – hanem inkább úgy: „ez és ez a dolgom, ezt kell csinálnom.”

A munka méltósága. Az olvasás méltósága. Az írás méltósága. Életre-halálra.

Esti, mint annyiszor, a szeretet természetén tűnődött mániákusan. Aztán, mint annyiszor,
a számokon. Rémületes-e vagy csupán szükségszerű (vagyis ilyen az élet), hogy egy több mint negyven évvel ezelőtti, akkor konkrét napi programként értelmezhető írás, írása az ünnepeltnek egyszer csak olyannak tűnik fel, mintha ma reggel írták volna? A feladat adva van, véget kell vetni
a hangszórók ontotta dumának, a harsány blöffnek, aminek egyébként önmagunkon kívül soha senki nem dőlt be, idézet vége.

Milyen sokszor idéztem ezt. Okosodtam tőle. Tíz évvel öregebb, mint én, számolgatta Esti. Ez az egyik legállandóbb dolognak mutatkozott Esti életében. Mindig így volt evvel a tíz évvel, így volt, így van, így lesz. Így lesz – egy ideig. Ez az „egy ideig”, de most tényleg, ez Esti Kornél kalandos élete.

Bandikám, Isten éltessen, és méltóztassál a fentieket szigorúan (bűnösen) referenciálisan olvasni. De csak Te. Bár jónak mondom, Dunába vizet…

Ölel,

p.