ÖV ALATT – Azért ez a Kassák…

Vas István

NEHÉZ SZERELEM

Két nap múlva, iskola után, ott álltunk összeszíjazott könyveinkkel, füzeteinkkel a Mentorral szemben, a Magyar Korona kávéház bejárata előtt; kissé habozva, mert hátha egy tanárunk is elhalad ott, a déli Andrássy úton, márpedig a szüleink nélkül nem volt szabad kávéházba járnunk – hát még ha ezek után éppen Kassákkal látnak meg! De Simon Pali bekémlelt és megállapította, hogy Kassák a homályban ül, aránylag védett helyen. Csakugyan ott ült egy asztalnál, képekről és karikatúrákról ismert megjelenésével. Hány éves is volt akkor? Negyvenegy. Mi nagyon öregnek tudtuk, a Mesternek a modern költészet atyjának, de megvolt benne az a fiatalosság is, amit el is vártunk tőle. Sima, hátrafésült fekete haja alatt szépen dudorodó magas homloka, szigorú arca a hidegen szabályos mértani szögletekkel, mintha maga is egy kubista rajz lett volna. Amikor egy óra múlva együtt elmentünk, meglepett, hogy különleges, magas, egyénien behorpasztott kalapjával is – amelyben volt valami a szlovák pásztorfövegből és a cowboykalapból – milyen alacsony. De ott, a kávéházi asztalnál, jellegzetes orosz ingében, igen erőteljesnek hatott. Szerencsénk volt, hogy még a fekete orosz ingében láthattuk először – ekkortájt kezdett áttérni a fehérre. Arra persze még nem gondoltam akkor – de nemsokára igen –, hogy ezeket a rubaskákat semmiképpen sem lehet Magyarországon készen kapni, ezeket csináltatni kell, ilyen különleges megrendeléssel; s az annyira egyéni Kassák-kalapokat legalábbis külön átvasaltatni a kalapossal. De még ekkor sem jutott eszembe, hogy ezeket az újra meg újra különleges gonddal beszerzett ingeket és kalapokat pusztán egy szerep, egy legenda tartozékainak, úgyszólván a kassáki költészet eleven védjegyének tekintsem, s ilyenformán mintegy az ifjabb Hegedüs Sándor modorosságaival és különcségeivel rokonítsam. Nem, akkor is helyénvalónak tartottam ezeket a külsőségeket: nem jelmeznek, hanem a modern költészet vezéri jelvényeinek, valamiféle új papi ruhának, a hivatásos próféta megfelelő felszerelésének. Mert ezt a prófétai hivatást lehetetlen volt meg nem érezni Kassák külsejéből is, és ez óhatatlanul felidézte bennem a párhuzamot Korngold Ernő alakjával; csak éppen ezúttal valódi prófétával ültem szemközt, akinek tana nem holmi zavarosság, hanem áttekinthető és korszerű rendszer: az öltözködésben is megnyilvánuló tisztaság törvényei. És Kassák szavaiból, beszédmódjából is kitűnt ez a prófétai magatartás, az ügy fontossága, a maga ügyéé, amely azonban nyilvánvalóan a közösség ügye is volt, a kollektivizmus, amely magába foglalta mind a tudományos szocializmust, mind a konstruktív művészetet. És meg kell adni, hogy Kassák a prófétaságában is lelkiismeretes volt, gondos és atyai: megdicsért bennünket haditettünkért, de óva intett a fölösleges „provokációktól”, inkább azt tanácsolta, úgy „csináljunk propagandát” az új költészetnek, hogy ne ingereljük magunk ellen sem az iskolát, sem szüleinket.

Egyszóval: el voltunk ragadtatva Kassáktól. Az év folyamán még néhányszor éltünk az engedelmével, hogy meglátogathatjuk a Koronában; de nem akartunk visszaélni vele: minden önuralmunkkal mérsékeltük mohóságunkat, s napokkal előbb készültünk már látogatásainkra, melyekről – a szó legteljesebb komolyságában – mindig tanulságokkal és ismeretekkel gazdagodva tértünk haza. Sohasem beszélt személyes kérdésekről, irodalmi pletykákról, mindig magáról az irodalomról vagy festészetről vagy a szocializmusról, Marxról és Leninről vagy lakásberendezésről, a modern fényképezésről, az új nőtípusról. Egy ízben a feleségét is ott találtuk, Simon Jolánt, aki vele egykorú volt – ennélfogva még öregebbnek véltük – s akinek feszült és szigorú arcában ekkor még semmiképpen sem sejtettem a megriasztott Szépséget; „üveghangját” pedig, melyet Kassák verseiből ismertünk, nem éreztem kellemesnek. Egyébként olyan volt, ahogy egy próféta feleségét elképzeljük: férje gondolatait visszhangozta, tán csak szigorúbban és indulatosabban, és a kollektív szó sokkal sűrűbb használatával. Hamarosan rájöttem, hogy ha Kassákné azt mondja valakiről, hogy kollektív vagy nem kollektív a magatartása, eljárása, vagy éppen ő maga nem kollektív vagy kollektív, ez egyszerűen annyit jelent, hogy helyesen vagy helytelenül viselkedik. Jó vagy rossz az illető – nyilván csak így érthető József Attilának két évvel később Simon Jolánról írott verse is:

Ha volna kollektív iparosfa,
Téli cipőjét megteremné,
Ha volna igazszívű kecske,
Az ő dicséretét mekegné.

Simon Jolánt szavalni is hallottam, egy műsoros esten, amit a Dokumentum gárdája tartott, már nem tudom, hol. Kassák-verseket szavalt, aztán, egy-két hallgatójának kérésére, régebbi műsorának egy darabját, a modernizmus első korszakából egy dadaista verset, Kurt Schwitters írta vagy Hans Arp, annak az elvnek alapján – amelyet újabban elvétve nyugaton is, nálunk is kezdenek fölmelegíteni –, hogy nemcsak a versnek egészében nincs értelme, hanem a szavaknak külön-külön sem. Valahogy így kezdődött:

Katangi-te kivi kivi
Katangi-te oho oho
Katangi-te tikka tikka –
És így tovább. De ezeket az értelmetlen szavakat Kassákné mesterségesen kiképzett, merev csengésű hangja olyan drámaisággal, sőt tragédiával tudta megtölteni, hogy a hallgatóság – igaz, nem volt nagyszámú – megdöbbenten ült egy darabig, csak aztán kezdett el tapsolni.

Erre az estre elhívtuk magunkkal Vajthó tanár urat is – és jellemző az ő kalandos, kamaszos kíváncsiságára, hogy, hogy el is jött velünk. A műsort elgondolkodva hallgatta végig, másnap azonban, magyar órán, minden alkalom nélkül, hirtelen felült az első pad asztalára, Simon Pali és Binki közé, és felénk fordulva megszólalt?

– Azért ez a Kassák, ez mégiscsak marhaság…

Déry Tibor

ÍTÉLET NINCS

A legérdekesebb emberek egyike volt, kikkel életemben találkoztam. Művészetének, helyesbítek, lírájának mély kezenyoma maradt a magyar irodalomban, de embernek talán még jelentősebb volt, mint költőnek. Úttörő a szó legnemesebb értelmében, bár olykor ott is kapart, ahol nem volt érdemes, ez természetes. Érdeme épp ez volt: a tévelygés a vadonban, a kísérletezés szenvedélye, mely késő öregkoráig munkálkodott benne, vadászeb szimata, mely szagot fogott, bármekkora távolságban tűnt fel egy- egy új művészeti irány vagy irányocska. Mindegyiket kipróbálta, egy idő múlva el is vetette, volt hozzá bátorsága. Nemcsak a hagyományokkal, önmagával is szembe mert fordulni. Nemcsak a mindenkori hivatalos szemlélettel, hanem a saját ellenzéki válaszával is. Õ maga vágta le a lángot vagy szemetet lövellő hidra fejeit, nőtt utánuk mindig annyi, hogy üzemeltetni bírta kifogyhatatlan alkotóerejét.

Életerejét, mondhatnám más szóval, ha arra a meredek kaptatóra gondolok, melyen az egykori lakatosinas az itthon többé-kevésbé megtámogatott helikoni székébe felkapaszkodott. Úti viszontagságait életrajzának első kötetében írja le, melynek azt hiszem, van akkora világirodalmi súlya, mint Gorkij önéletrajzának. Az első kötet folytatását nem ismerem, mondják, gyöngébb, meglehet. Regényei mindenképp azok, prózája csak ritkán érte utol tehetségét. Hogy festészete mit ér, megítélésére nem vagyok illetékes, mindössze egy nagyalakú, habozó kérdőjelet mernék föléje akasztani, nem a kísérlet, hanem az eredmény fölé – talán közismert maradiságom okán. De ma is bámulom, elnézve Niki kutyámmal hancúrozó, alacsony, kecses vázát, hogy egykor féktelen életereje hányféle levezető csatornát kutatott fel, s azokon hányféle formába ömlött, még ha olykor kétes haszonnal is.

Személy szerint legkevésbé közéleti formáját kedveltem, noha politikai gondolkodása talán többet ért, mint amennyit amabban mutatott. Talán, mondom, nem értvén a politikához. A közéleti szerep néha sorsa, néha átka a művészetnek, olykor kötelességnek látszik, máskor csak hiúságból, könnyelműségből vagy társadalmi kényszerből vállaltatik; ritka az olyan, akinek keblében az alkotás és a politika két áramlata békésen összezeng. Kassák regényei megsínylették politikai eredetüket és szándékukat, közszereplése művészi képzeletének szabadosságát, csak lírája került ki szinte teljes épségben a két becsvágy összecsapásából. Ne politizáljon tehát a költő, mert műve megszenvedi, kérdem magamban. Óvakodjunk a tételektől, felelem lapulva, ahogy szoktam. Lehet, hogy a mű hitványabb lesz a vállalt társadalmi feladat terhétől, de a művész élete épp a súly alatt nő meg. Lehet, hogy fordítva. Mi fontosabb? Ez is a megválaszolhatatlan kérdések közé tartozik. (…)

Az 1919-es kommün alatt találkoztam Kassákkal először, egyszer-kétszer mindössze, ha jól emlékszem, csak az írói direktórium ülésein. Már akkor volt lapja, serege, sőt külön zászlaja is, mely a maga egyéni hangján csattogott a forradalom szeleiben. Magas nyakú, fekete, orosz inget viselt – jóval később, oldottabb korszakában majd világoskéket is – s egy hihetetlenül széles karimájú kalapot, amelynek párját egész Magyarországon hiába kereste volna az ember; talán egy külön tompgyár készítette modell után, még a nyolcvanéves Kasi számára is. Vedd ehhez kőből vésett, vagy férfias fejét a kissé alacsony termeten, a kalap alatt homloka rendkívüli boltozatát, kissé vékony hangját s erősen tótos kiejtését: az első pillanatban meg lehetett állapítani, hogy nem tagja az Akadémiának. Azzá lett, bár csak a 18-as októberi forradalom után alapított, s egy perc múlva máris kimúlt Vörösmarty Akadémiáé, melynek elnöke, Ady Endre az egyik ülésen elnöki széke elé kérette az ifjú forradalmár költőt.

– Milyen színe van? – kérdezte, kinyújtott mutatóujjával Kassák ingére célozva.

Lehet, hogy súlyos betegsége ekkor már megtámadta látását, vagy inkább illemtudását s ízlését,
s csak kajánságát hagyta meg épségben.

– Nem értem – mondta Kassák, elvörösödve.

Ady ekkoriban már oly kásásan beszélt, hogy nehezen lehetett érteni.

– Hogy milyen színe van az ingének? – ismételte meg, ezúttal már tagoltabban, s az egész gyülekezet számára jól hallhatóan.

– Fekete – mondta Kassák.

– Azt hittem, zöld – mondta Ady, a „zöld” szót rosszmájúan megnyomva s elnyújtva. (…)

E jegyzet emlékezetem és a szerkesztő kedvenc közös munkája. Nem tekintem hát feladatának
– elnézést, filológia! –, hogy tisztelt barátom végeláthatatlan politikai és irodalmi kül- és belharcainak ábrázolásával szórakoztasson. Nem utolsósorban, mert megunnám, mielőtt belefáradnék. Élete során Kassák többször került szembe békákkal, mint oroszlánokkal, de néha még maga komponálta griffmadarakkal is; mindegyik ellen egyforma hévvel küzdött, bevetve ravasz hadi felszerelésének minden szerszámát. Emeljem ki mégis tiszteletre méltó, a magaménál nagyobb bátorságát s éleslátását; életveszélyes korszakokban és helyzetekben is, például Rákosi alatt úgy állt helyt meggyőződéséért, amellyel minden porcikájában egy és azonos volt, hogy még akkor sem tudta megtagadni, amikor akarta volna.

Egy, a szokottnál is merészebben polemikus írószövetségi felszólalása után Gáspár Endre ritkás haját tépdeste kétségbeesett baráti féltésében.

– Ezt a marhát ki fogják zárni a pártból – mondta, helyesebben óbégatta, pápaszemét fel-, majd visszatolva homlokába. A pártkizárás abban az időben szinte felért egy halálos ítélettel; nemcsak a könyörtelen társadalmi megvetésnek tette ki áldozatát, de az éhenhalásnak is, minden keresetet elzárt előle.

– Idehallgass, apuskám – mondta Kassáknak
a hat-vagy nyolcórásülés után –, ki fognak zárni a pártból. Kizárnak, mert először… – megnyálazta ujját – … másodszor… harmadszor… – Több érve volt, mint ahány ujja.

– Sz…k rá – mondta Kassák kivörösödött fejjel. – Hagyjon engem békén, uram – „Hágyjon”-t mondott persze, tótosan. – Az Úristen verje meg ezt a komisz világot, ha az ember a száját se nyithátjá ki.

Hosszas, s az írószövetségi vitáknál nem sokkal termékenyebb purparlék után Kassák végül beleegyezett abba, hogy a másnap folytatódó ülésen megmagyarázza álláspontját, tehát tompít, lefarag, értelmez, kiigazít s visszaszív, ahol elkerülhetetlenül szükséges; azaz: önkritikát gyakorol.

A másnapi ülésen lelkesedés híján nem vettem részt. Kasi olyan önbírálattal szolgált, beszélték, hogy az egész társaságban meghűlt a vér. Úgy tudom, utána nyomban ki is zárták a pártból.

Öregkorunkra mindketten megszelídülvén, már gyakrabban eljártunk egymáshoz, nem disputára, hanem beszélgetésre. Megszelídülvén, mondom, főképp utolsó éveinek lírájára gondolva, bár meggyőződésében ekkor is kemény maradt. Körültekintőbb, de talán ugyanolyan szigorú, mint régmúlt ifjúságunkban, amikor egyszer, még a Horthy-uralom alatt, a Simplon kávéházban egy vitánk alkalmával félig tréfából, félig komolyan megkérdeztem, mit tenne, ha a forradalom diadalmaskodván, elpártolnék vagy ellenzékbe mennék.

– Felákásztátnám, uram – mondta.

Hm.

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.