Holly Case – A ‘zsidókérdés’ és az erdélyi kérdés összefonódása

„A liberalizmust gyakorolni kell, de el kell térni tőle akkor,

ha az állam jól felfogott érdeke azt kívánja.”
Teleki Pál beszéde a Felsőházban, 1928. március 13–14. 1

„Én magam is demokrata vagyok, kivéve, amikor
a nemzetiségi politikáról van szó.” 2

Ezerkilencszáznegyvenegy májusának közepén a Budapestre akkreditált szovjet és bolgár nagykövet összeült, hogy a magyarországi politikai helyzetről tárgyaljanak. A megbeszélés során a bolgár nagykövet, Dimitar Tosev részéről elhangzott, hogy a „magyarok között akadnak angolbarátok és angolellenesek, németbarátok és németellenesek, de minden magyar románellenes, olyannyira, hogy még a zsidó lakosság is megfeledkezik németellenességéről, amikor a revizionista törekvésekről van szó”. 3

Noha Tosev megállapítása nem minden erdélyi zsidóra volt igaz, ennek ellenére sokan közülük ott voltak abban az ünneplő tömegben, amely az észak-erdélyi városokba és településekre bevonuló magyar csapatokat köszöntötte. Az is igaz, hogy a Dél-Erdélyben és a Regátban élő zsidó családok némelyike Magyarország mellett tette le a garast a második bécsi döntést követően és sokan akadtak közülük, akik a híres-hírhedt 1440/1941-es miniszteri rendelet nyomán – amely lehetővé tette a magyar állampolgárok számára, hogy kártérítést követeljenek vagy visszakérjék ingatlanukat azoktól az egyénektől, akik véleményük szerint a román uralom idején kifosztották őket – benyújtották igényeiket.

Az egyik legismertebb eset Janovics Jenőé volt, aki a két háború között a kolozsvári Magyar Színház igazgatójaként dolgozott. A román uralom idején a Magyar Színház nem kapott állami támogatást és Janovics a saját tulajdonának egy részét tette pénzzé azért, hogy a pénzhiánnyal küszködő intézményt fenntartsa. Amikor ismét a magyar állam fennhatósága alá került a terület, Janovics kártérítési igényt nyújtott be egy román pár ellen, amely 1930-ban a becsült ár feléért vette meg az egyik ingatlanját. Kártérítést és a jogi eljárás költségeit követelte az időközben Romániába menekült pártól, azon az alapon, hogy a színházért hozott áldozatot. De éppen amikor benyújtotta igényét, Magyarországon és ennek folyományaként a visszacsatolt területeken is életbe léptek a zsidóellenes törvények, amelyek megtiltották a zsidók számra, hogy az ország művészeti életében részt vegyenek, és a törvény hatálya alá tartozó Janovics kénytelen volt otthagyni a színházat. A magyar állam tehát lehetővé tette a zsidók számára, hogy kártérítést nyújtsanak be román állampolgárok ellen, mivel „a két háború közötti korszak igazságtalanságainak” orvoslása az egyik legfontosabb pontja volt az Erdélyi Párt programjának, ugyanakkor azt már nem engedték a zsidók számára, hogy közéleti pozícióikat is megtartsák.

Az Észak-Erdélyben élő zsidók jogainak egyidejű visszaadására és elvételére egy újabb paradox példát szolgáltat az 1941-es népszámlálás, amely lehetővé tette, sőt egyenesen bátorította a zsidókat arra, hogy magyar nemzetiségűnek vallják magukat és sokan ezt meg is tették. Ugyanakkor gyakorlati szemszögből ők sohasem válhattak magyarrá, még akkor sem, ha magyaros hangzású nevet vettek fel. A keresztény háttérrel rendelkező személyek (ortodox lutheránusok, ortodoxok és görög-katolikusok), illetve a német vagy román nevű egyének számára lehetővé tették, hogy hivatalosan is magyar nevet vegyenek fel, és sokszor előfordult, hogy ilyen neveket erőltettek rájuk. De a zsidóktól megtagadták ezt a lehetőséget (sőt egyes esetekben kötelességet).

A nemzettest gyarapításához tehát minden további nélkül lehetett a románok és a németek között toborozni, de a zsidók – a magyarság hagyományos szövetségesei – csupán ideiglenes tagságot kaphattak. A magyar vezetők közül néhányan tudatában voltak ennek a meglehetősen kényelmetlen helyzetnek, amikor a nemzet ellenségei (a románok és a németek) között kellett áttérőket toborozniuk, miközben elidegenítették maguktól egyetlen kisebbségi szövetségesüket, a zsidókat. A második bécsi döntés után közvetlenül Teleki miniszterelnökhöz intézett levelében Horthy ellenezte a zsidókérdés radikális megoldását, amelyet a magyar szélsőjobboldal javasolt: „Szükségünk van [a zsidókra]… Kölcsönös érdekek fűznek hozzájuk minket.”. 4

Erdélyben a zsidókkal kapcsolatos politikai közbeszéd során merült fel az a kérdés, hogy vajon figyelembe kell-e venni a zsidók és a magyarok közötti a két világháború közötti időszakban kialakult szimbiózist. „A zsidókérdést erdélyi szemszögből vizsgálva” szólt az egyik érvelés, figyelembe kell venni és meg kell jutalmazni azt a lojalitást, amelyet a „nehéz időkben” sok erdélyi zsidó (például a fent említett Janovics is) mutatott a magyar kultúra és a magyar politikai érdekek iránt. 5 De mialatt a zsidókat Észak-Erdélyben is kiszorították az üzleti életből, megfosztottak ingatlanaiktól és eltávolították a vezetői pozíciókból, a jobboldali sajtó, valamint a kormányzat is ennek igazolására azt az érvet hozta fel, hogy az erdélyi zsidók a román uralom idején segédkezet nyújtottak a román rezsimnek a magyarság elnyomásában. Az Erdélyi Párt egyik képviselője 1942 őszén kijelentette, hogy „a román uralom idején az erdélyi… zsidók többsége rendkívüli módon meggazdagodott, akárcsak a románok. Ugyanakkor a magyarokat a teljes elszegényedésbe kergették.” 6 Egy Hitlerhez intézett levelében Horthy kormányzó azt találta írni, hogy „az erdélyi zsidók … valamennyien rendkívül elégedettek voltak a román kormányzattal, mert hamar rájöttek arra, hogy mekkora összeget kell megvesztegetésre fordítani, mennyit nyernek az üzleten és vajon megéri-e ezért felutazni Bukarestbe.”

Ezt a hangulatot tükrözte egy 1942. május 9-én írt kolozsvári újságcikk is. A cikk a zsidó üzlettulajdonosok exodusára próbált magyarázatot adni, amely azt követően indult el, hogy a zsidóellenes törvények nyomán megtiltották, hogy a főtéren zsidó kereskedők boltot tartsanak fenn.

Egészen mostanáig … a főtéren csakis Grün vagy Kohn volt az úr. A román világ újgazdagjai, a megszálló román felsőosztályok fordultak meg leggyakrabban ezekben a boltokban. A felsőosztályhoz tartozó úri hölgyek egészen a Regátból eljöttek idáig, hogy selymet és finom „angol” szövetet vásároljanak, szőrmekabátot, ékszereket, kígyóbőr cipellőket – mindenből a legjobb és a legdivatosabb kellett nekik… De a zsidókat nem érdekelte, hogy eközben magyarok millió éheztek, nélkülöztek, miközben ők selymet mértek és ékszerrel csencseltek. 7

A zsidók elűzését a főtérről tehát ugyanazon politika kiterjesztésének állították be, amelynek nyomán sikerült elkergetni a román kormányt és ezzel együtt számos románt is Észak-Erdélyből. A magyar és a román vezetés kezdetben mindent megtett, hogy a másikra rálicitálva tegyen kedvére a tengelyhatalmaknak. A hűség bizonyításának számtalan módja volt, s míg ezek közül első helyen az állt, ha csapatokat küldtek a tengelyhatalmak háborús erőfeszítésének támogatására, ugyanakkor sokat nyomott a latban az is, ha zsidóellenes törvényeket léptettek életbe vagy deportálták a zsidókat.

A magyar vezetők nemcsak a romániai zsidóellenes politikát tartották szemmel, hanem a szlovákiai zsidó népességgel való bánásmódra is kiterjedt a figyelmük, hiszen Magyarországnak mindkét állammal szemben voltak területi követelései. A történészeknek feltűnt, hogy a magyarországi zsidóellenes törvények – különösen az 1938-as, 1939-es és 1941-es első, második, illetve harmadik zsidótörvény – mindegyikét úgy időzítették, hogy kimutassák, Magyarország területi kompenzáció fejében hajlandó együttműködni a náci Németországgal. 8 sokakat a nyilaskeresztes mozgalom támogatására késztetett”, lásd Paul Hanebrink: In Defense of Christian Hungary: Religion, Nationalism, and Antisemitism, 1890–1944. Ithaca, N.Y., Cornell University Press, 2006, 140. Lásd még Randolph L. Braham: The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary. Rövidített kiadás. Detroit, Wayne State University Press, 2000, 24, 41. ]>

Amikor 1940 őszén, a második bécsi döntés nyomán, Antonescu hatalomra kerülése után Románia egy sor zsidó-ellenes törvényt hozott, a magyar vezérkari főnök annak a véleményének adott hangot, hogy „a románok nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy igazodjanak a tengelyhatalmak által képviselt irányvonalhoz”. Később, 1942. október 8-án a magyar miniszterelnök, Kállay személyi titkára, Fáy Gedeon megbeszélést folytatott Dieter Wislicenyvel, a szlovákiai, a magyar és a görög zsidók deportálásáért felelős SS tiszttel „amelynek során [Fáy] különösen nagy érdeklődést tanúsított a zsidókérdés szlovákiai megoldása iránt”, majd megkérdezte, hogy „a romániai zsidók deportálása is tervbe van-e véve”.

Az erdélyi zsidók, akik közül sokan még mindig erős szálakkal kötődtek a magyarsághoz, de akik egyre nagyobb gyanakvással figyelték a magyarországi eseményeket, örömmel fogadták a második bécsi döntést. A magyarul beszélő zsidók közül sokan osztoztak a magyarok örömében. És miközben az észak-erdélyi román közigazgatási és oktatási intézményekben dolgozó bürokraták és tisztviselők a távozásra készülődtek, aközben magyar családok ezrei és több száz magyarul beszélő zsidó hagyta maga mögött Dél-Erdélyt, hogy a magyar fennhatóság alatt álló területeken telepedjenek le. A becslések szerint mintegy negyvenezer, többségében magyarul beszélő zsidó azonban Dél-Erdélyben maradt.

A háború alatt a Dél- és Észak-Erdélyben élő zsidókat gyakran bélyegezték meg a szembenálló etnikai csoport (legyen szó magyarokról vagy románokról) tagjaként vagy kollaboránsaként. Az Észak-Erdélyben élő és magyar fennhatóság alá került zsidókat azért kritizálták, hogy a két háború között nem voltak lojálisak a magyarsággal. 1942 júniusában az Erdélyi Párt egyik parlamenti képviselője, Braunecker Antal báró az országgyűlésben kijelentette, hogy „a magyarság sorait az összes kisebbség közül elsőként a zsidók hagyták ott. Megtagadtak minden közösséget a magyarsággal és az ellenség szolgálatába álltak.” Az Erdélyi Párt titkára, Páll György 1942 őszén Kolozsvárott elmondott beszédében pedig annak a meggyőződésének adott hangot, hogy „az erdélyi zsidók soha nem voltak és nem is lesznek magyarok, beolvasztani képtelenség őket”. 9

A román sajtó 1940 őszétől kezdve gyakran hibáztatta a zsidókat a területi veszteségekért. Az erdélyi zsidó szervezetekről készített tanulmány, amelyet 1940 augusztusában – nem sokkal azelőtt, hogy Észak-Erdélyt a magyarok elcsatolták – a kolozsvári katonai statisztikai hivatal készített, arról számolt be, hogy „az erdélyi zsidók mindig is magyarbarátok voltak és jelenleg is többségük elmagyarosodott. Soha nem mutattak komoly szándékot, hogy közelebb kerüljenek a román részhez, amelyet csupán úgy tekintettek, mint amit valamilyen módon ki lehet zsákmányolni.” 1941 májusában a dél-erdélyi Torda- megye egyik rendőrségi beszámolója azt sérelmezte, hogy az „erdélyi és a bukaresti zsidók túlnyomó többsége a népszámlálási kérdőíven magyar nemzetiségűnek vallotta magát”. 1942. március 16-án kelt az a másik gyulafehérvári rendőrségi jelentés, amely azt állította, hogy a zsidók „a magyar revizionista törekvések legelszántabb hirdetői, akik azt a reményt keltik a magyar lakosság körében, hogy a magyarok hamarosan egész Erdélyt megszerzik”. 10

A zsidókat azzal is megvádolták, hogy szándékosan szítják a magyarok és a románok közötti szembenállást. Az egyik beszámolóban, amelyet 1942-ben az összes romániai megyei rendőrkapitányságra eljutattak, a hivatalos szervek azt állították, hogy a magyarországi és a romániai zsidók összebeszéltek, hogy Romániában magyarul, Magyarországon pedig románul beszélnek, „ezzel pedig a magyarok és a románok közötti ellentétek megszaporodnak, aminek pedig következménye a zsidók helyzetének javulása lesz, egészen addig a pontig, ahol még a hatóságoknak is majd a zsidók segítségére szorulnak, akár anyagi, akár erkölcsi kérdésekben”. 11

A román állam által bevezetett első zsidóellenes intézkedések között szerepelt a 2650. számú rendelet, amely valamennyi, az 1. világháború után kelt szerződés szerint az országhoz csatolt területen élő zsidót – majd később több különálló rendelet szerint az összes román területen élő zsidó többségét – de facto „külföldinek” nyilvánította. Antonescu marsall 1942. április 15-én kelt rendeletében pedig elrendelte, hogy valamennyi zsidót, aki Észak-Erdélyből lép be román területre, Transznyisztriába deportálják. Az Anto­nescu- kormány már 1942 nyarának végén, őszének elején olyan terveket készített – a német politikai és katonai szervek javaslatára –, amelyek a dél-erdélyi zsidók deportálását tűzte ki célul. Az ő deportálásukat még egy sor hasonló követte volna, amelynek nyomán az összes romániai zsidót eltüntették volna. Egy másik, szintén 1942 nyarán és őszének elején kelt és a zsidók deportálását célul tűző román terv szerint a deportált zsidók gazdasági pozícióit és otthonait az Észak-Erdélyből elmenekült románok kapták volna.

A Romániában élő zsidókat már 1941 januárjának végén, a Vasgárda lázadásának során a bukaresti pogromokban közvetlen támadások érték, ahogy június végén Iasiban, a Szovjetunió ellen indított támadás idején is. Amikor a román hadsereg a Barbarossa hadművelet részeként visszafoglalta Besszarábiát, Bukovinát és Transz­nyiszt­riát, a zsidók tömeges lemészárlása is megkezdődött. Ezt jórészt a román hadsereg és a csendőrség hajtotta végre, s tevékenységüket – alkalmanként, de nem minden esetben – a német Einsatz­gruppékkel egyeztették. A román katonatisztek – Ion Antonescutól kezdve egészen a területi parancsnokikig – a Szovjetunió ellen folytatott háborút kihasználva azzal vádolták meg a zsidókat, hogy együttműködtek a szovjetekkel, noha tudták, hogy sok román is örömmel fogadta a Vörös Hadsereget, és egyáltalán nem bánkódtak amiatt, hogy a románokat kiűzték a területről. A folyamat végeredménye szörnyű volt. A visszacsatolt Besszarábiában és Észak-Bukovinában 45 és 60 ezer közé tehető a meggyilkolt zsidók száma és mintegy 220–300 ezer vesztette életét, amikor 1941 júniusa és 1942 októbere között a transz­nyisztriai területekre deportálták őket.

Magyarországon a három egymást követő zsidótörvény marginalizálta és jogfosztottá tette a zsidókat. Miután a magyarok elfoglalták Kárpátalját, az ott élő zsidókat deportálták, miközben egy kb. 7500 fős zsidó csoport az új szlovák–magyar határ közötti területen esett csapdába. 1939 márciusától kezdve a 20 és 48 év közötti zsidó férfiakat munkaszolgálatra vezényelték. A munkaszolgálatosok sorsa a második bécsi döntést követően radikálisan rosszabbra fordult, mivel a magyar zsidópolitika Randolph Braham szavaival élve, „éles jobbfordulatot vett, egyfelől a belpolitikai nyomás hatására, másfelől pedig azt az általános felismerést követően, hogy az ország revizionista törekvéseit csakis a Harmadik Birodalommal való szorosabb együttműködés elégítheti ki”. A munkaszolgálatosok közül körülbelül 42 ezer embert gyilkoltak meg vagy pusztult el.

1941-ben és 1942 januárjában további mintegy 20 ezer „külföldi” – jobbára a megszállt Lengyelországból menekült – zsidót deportáltak, illetve öltek meg. Magyar csendőrök több mint 3 ezer zsidót és szerbet gyilkoltak meg a magyarok által megszállt Bácskában. Ugyanakkor a magyar zsidók tömeges deportálásának és meggyilkolásának legintenzívebb időszaka kétség kívül 1944 tavaszán és nyarán, a német megszállást követően vette kezdetét. A megszállt Budapesten és az ország más vidékein több tízezer zsidót gyilkoltak meg, de rajtuk kívül még több mint 440 ezer magyar zsidót – így az Észak-Erdélyben élőket is – Auschwitzba és más haláltáborokba deportálták, ahonnan többségük nem tért vissza.

A zsidók magyarországi és romániai ’kieme­lé­séhez’ hasonlóan a két állam sokkal szelídebb formában ugyan, de hasonló szellemben bánt a saját területén élő más nemzetiségekkel is. Noha a dél-erdélyi magyar, illetve az észak-erdélyi román kisebbséggel nemegyszer kesztyűs kézzel bántak – félve attól, hogy a saját kisebbségük visszakaphatja a bánásmódot, illetve visszatartó erőt jelentett a német-olasz tiszti bizottság jelenléte is –, ennek ellenére mindkét állam megtalálta annak jogi vagy éppen törvénybe nem foglalt módját, hogy a saját területükön élő nem-zsidó nemzetiségek jogait és szabadságát korlátozzák. Ráadásul ezeknek az intézkedéseknek egy része a zsidók ellen hozott szabályokat és gyakorlatot másolta. Az ingatlanok ‘romanizálása’, amelyet a román állam rendelt, például nem szorítkozott kizárólag a zsidókra, hanem a magyarokat is érintette. A Romániában élő magyarok rádióit elkobozták, elveszítették munkahelyüket és ingóságaikat, iskoláikat és kulturális intézményeiket bezárták és a zsidók mellett egy sor olyan magyar is akadt, akit nem a rendes román hadseregbe hívtak be, hanem munkaszolgálatra.

A magyar megszállás alatt álló Észak-Erdélyben cserébe viszont a románokat hívták be munkaszolgálatra, és több olyan törvényt, illetve miniszteri rendeletet is elfogadtak, amelyek gyakorlatilag korlátozták a románok ingatlanszerzési jogát, a kereskedői és iparengedélyek kiváltását, a munkahelykeresést és bizonyos iskolák látogatását. A magyar és a román zsidóellenes törvények ráadásul kötelezővé tették azt is, hogy ha valaki munkát keresett, kereskedői engedélyért vagy útlevélért folyamodott, akkor egyben nyilatkoznia kellett a vallásáról, ez viszont mindkét államban megkönnyítette a tisztviselők dolgát, ha éppenséggel nem csak a zsidók, hanem a két államban élő nemzetiségek ellen is fel akartak lépni.

A nemzetiségek deportálását és az ellenük való erőszakos fellépést sem vetették el a két államban. 1942-ben egy magyar tiszt azt írta, hogy ha Magyarország számottevő katonai és politikai hatalommal kerülne ki a háborúból, akkor a „3 millió [Erdélyben élő] román kiutasítása célszerű lenne. És aki még ennek ellenére is az országban marad – ismétlem, ehhez az kell, hogy erősek legyünk –, akkor tetszésünk szerint bánhatunk a vezetőiktől megfosztott tömegekkel vagy akár asszimilálhatjuk is őket”. 1941-ben Werth Henrik, a magyar hadsereg vezérkari főnöke egészen addig ment, hogy az összes nem-magyar és nem- német elem kiutasítását javasolta Magyarországról, ez pedig mintegy 8 millió embert (többnyire szlávot vagy románt) jelentett volna. A magyar történész, Ungváry Krisztián hívta fel arra a figyelmet, hogy léteznek átfedések a holokauszt és a többi magyarországi nemzetiség kiűzésére született tervek között.

Két történész, Vladimir Solonari és Andrej Angrick mutatott nemrégiben rá arra, hogy a román kormány elgondolásai között szerepelt az ország valamennyi nemzeti kisebbségének kitelepítése, és ezekre 1941 és 1943 között három terv is született. Ugyancsak ők világítottak rá arra is, hogy ezek a tervek hogyan viszonyultak a romániai holokauszthoz. Egy 1942-es terv, amelynek elkészítésében Sabin Manuilã demográfus segédkezett, annak fontosságát hangsúlyozta, hogy meg kell tisztítani az országot a „centrifugális tendenciákat mutató nemzetiségektől”, s ezek között is elsősorban a magyaroktól. A zsidók státuszát érintő politika és gyakorlat ezekben az országokban tehát gyakran szétválaszthatatlanul összefonódott az általánosabb értelemben vett kisebbségpolitikával, végső soron pedig területi megfontolásokkal is.

A területi követelések és a zsidópolitika közötti kapcsolat a legkomorabb módon abban érhető tetten, ahogy a két állam a külföldön élő zsidó lakosságát kezelte. A magyar és a román kormány ezen a területen ugyanis megint csak versenyben állt egymással, mivel ebben a kérdésben nem csupán a másik belső zsidópolitikáját tudta figyelemmel kísérni, de azt is szemmel tudták tartani, hogy más országok hogyan kezelik a magyar vagy a román zsidókat.

1942 márciusában például a Németországban és Ausztriában élő romániai zsidókat arra kötelezték, hogy sárga csillagot hordjanak, míg a magyar zsidókra ez nem vonatkozott. Ez az eltérő bánásmód felháborította a román diplomatákat és tisztviselőket, akik a német hatóságoknál követelték, hogy a román zsidókat is „a magyar zsidókkal egyenlően kezeljék”. (A tiltakozást annak ellenére benyújtották, hogy a román hadsereg éppen abban az időben hajtotta végre a román fennhatóság alá került Besszarábia, Észak-Bukovina és Transznyisztria zsidó lakosságának nagyarányú deportálását és lemészárlását.) 1943 tavaszán Constantin Karadja, a román külügyminisztérium egyik munkatársa ismételten azzal fordult Mihai Antonescuhoz, Románia akkori miniszterelnök-helyetteséhez, hogy az „utasítsa berlini követünket arra, hogy izraelita vallású állampolgárainknak hasonló elbánást követeljen, mint ami más országokból érkező zsidóknak, de legelsősorban is a magyar zsidóknak kijár”. Karadja a kérést meglehetősen sürgető hangnemben fogalmazta meg a levélben, amelyet azzal zárt, hogy az üggyel „azon nyomban foglalkozni kell, mielőtt túl késő lenne”. 12

Mindaddig, amíg a náci Németország hatalma csúcsán volt, addig Magyarország és Románia egyaránt a tengelyhatalmak kegyét kereste. Ebből pedig egyenesen következett, hogy a német vezetés nagyon is tisztában volt azzal, hogy ha bármelyik ország sikeresen végrehajtja a zsidók deportálását, akkor a másik hamarosan a nyomába lép. 1942 őszén és telének elején Mihai An­tonescu egyre hevesebben bírálta Kállayt a német vezetés előtt, mondván, hogy megbízhatatlan és viszonylag barátságos a zsidókkal szemben. Valójában azonban a román politika volt az, amely sokkal drasztikusabb változáson ment keresztül. A román vezetőknek megvolt a saját tervük a zsidók deportálására Transznyisztriába, de ezt 1942 őszén elvetették. A levéltári feljegyzésekből nem lehet pontosan kideríteni, hogy a román vezetés miért változtatott politikáján, de a területi megfontolások kétség kívül fontos szerepet játszottak.

Augusztus 20-án román értelmiségiek egy csoportja nyílt levélben tiltakozott a romániai zsidók deportálása ellen. Ebben a levélben közvetlenül is összekapcsolták a deportálásokat a háború utáni területi rendezés ügyével.

A nemzetközi jog rendelkezéseivel összhangban kell cselekednünk és garantálnunk kell valamennyi zsidó jogát az élethez és a törvényes védelemhez valamennyi olyan területen, amelyet magunknak követelünk, mert területet csakis úgy ítéltek és fognak bárkinek is a jövőben odaítélni, hogy azzal együtt az ott élő lakosságot is odaítélik. Nemzeti érdekeinket a jövőben csakis egy olyan előrelátó politikával védhetjük meg, amely jogaink érvényesítésé érdekében olyan elveken nyugszik, amelyek közül egyetlen egy sem támadható vagy megkérdőjelezhető. 13

Amikor Mihai Antonescu 1943. október 13-án elmagyarázta a minisztertanácsnak, hogy Románia miért változtatta meg deportálási politikáját, akkor valóban azzal érvelt, hogy a változás oka a „nemzetközi helyzet volt, illetve az a tény, hogy más országok eltérően kezelik zsidó lakosságukat, mint Románia”. Az egyik ilyen ország pedig éppen Magyarország volt.

Eközben a német külügyminisztérium fokozta a nyomást a Kállay-kormányra, hogy hajtsa végre a magyarországi zsidók eltervezett deportálását. 1942. október 20-án a német külügyminisztérium államtitkára, Ernst von Weizsäcker magához kérette a berlini magyar nagykövetet, Sztójay Dömét. Weizsäcker figyelmeztette Sztójayt, hogy Németország nem elégedett azzal, ahogy Magyarország a zsidókérdést kezeli. „ A románok minden rendelkezésükre álló eszközt bevetnek a bolsevizmus ellen folytatott jelenlegi küzdelemben, míg Magyarország erejének egy részét visszatartja, a Románia elleni konfliktusra készülve”. 14

Ugyanakkor 1943 januárjára világossá vált a kívülállók számára is, hogy a román vezetés felfüggesztette a deportálásokat. A német külügyminisztérium miniszterhelyettese, Martin Luther jegyzéket küldött a bukaresti német nagykövetségre, amelyben utasította a nagykövetet, hogy „tudassa a román kormánnyal, hogy a román kormány eddigi pozitív hozzáállása a zsidókérdéshez azt a reményt keltette bennünk, hogy ez a jövőben is közös érdekeink jó példájaként lebeg majd szemük előtt.” A magyar vezetőket eközben Ed­mund Veesenmayer egy 1943 áprilisában készült titkos jelentésben marasztalta el. Veesenmayer, az SS vezérőrnagya közvetlenül összekapcsolta a magyar zsidópolitikát és a szövetségesekkel folytatott tapogatódzó flörtölést:

[A magyar vezetés] a zsidóságban a ‘magyar érdekek’ védelmének garanciáját látja, és azt reméli, hogy a zsidók segítségével bebizonyíthatja, hogy Magyarországot erővel kényszerítették arra, hogy a tengelyhatalmak oldalán lépjen be a háborúba, noha valójában titkos és közvetett szabotázsakciói révén a tengelyhatalmak ellenségeinek ügyét mozdította el. Maga Kállay bizonyította a fentieket nemrég, amikor kijelentette, hogy a külpolitika szempontjából ezentúl valamennyi zsidóellenes intézkedést Magyarország ellen elkövetett bűntettnek fog tekinteni. 15

Kétség sem férhet ahhoz, hogy a Veesenmayer által emlegetett ‘magyar érdekek’ között a területi megfontolások is előkelő helyen szerepeltek.

Nagyjából ezzel egy időben a német külügyminisztérium jegyzéket küldött a magyar kormánynak, amelyben egy sor vádat hoztak fel, hogy Magyarország ki akarja vonni magát a háborúból, és cserbenhagyja a tengelyhatalmakat és ebből következően felvette a kapcsolatot a szövetségesekkel. A szövetségesek felé Kállay miniszterelnök azt az üzenetet sugallja, hogy „noha folyamatosan ostorozza a zsidókat, valójában azonban nem tesz ellenük semmit és Magyarország hetvenezer zsidó menekültnek nyújt menedéket. Más politikai irányvonalat azonban nem követhet, mint a jelenlegit, máskülönben Németország elfoglalná Magyarországot és valamennyi zsidót megsemmisítenék.” 16

Kállay joggal tartott a német megszállástól. A németek kevesebb, mint egy évvel később valóban megszállták Magyarországot. És az első követeléseik között szerepelt, hogy Horthy mentse fel Kállayt és olyan miniszterelnököt nevezzen ki, aki fogadókészebb a Birodalom politikája és érdekei iránt, beleértve a magyarországi zsidók deportálását is. Az új miniszterelnök végül Sztójay lett, aki 1944. március 22-én foglalta el hivatalát. Amint ez megtörtént, szinte nyomban megkezdték a magyar zsidók deportálására kidolgozott terv végrehajtását. Az Észak-Erdélyben élő mintegy 131 ezer zsidót az elsők között gettósították, majd deportálták 1944 májusában és júniusában.

Amint egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a németek nem tudják megnyerni a háborút, annál lényegesebb szempont lett mindkét ország vezetői számára a zsidók védelme. Egy gyulafehérvári rendőrségi jelentés már 1941. június 18-án azon spekulált, hogy a magyar kormányzat arra utasítja az erdélyi magyar kisebbséget, hogy szorosan működjenek együtt a zsidókkal, mivel „még mindig nem egyértelmű, hogy ki szerzi meg a végső győzelmet” a háborúban. „A két kisebbség közötti együttműködés ügyében egyetlen dolog biztos: hogy országunk iránt az árnyékban megbújva engesztelhetetlen gyűlöletet táplálnak.” Egy másik, 1941. július 25-én kelt jelentés azt állította, hogy Magyarország „erkölcsi tőkét próbál felhalmozni az elkerülhetetlen angol- amerikai győzelem esetére”, azzal, hogy a Dél- Erdélyben élő zsidókat segíti. „A magyar politikai éppen ezért csupán akkor ‘antiszemita’, ha érdekei azt diktálják, de filoszemita, amint arra lehetősége nyílik.” Az erdélyi román tartományi rendőrség megint másik, 1942. augusztus 19-én kelt beszámolójában a szerző azt írja, hogy a dél-erdélyi zsidók „abban reménykednek, hogy akár a szövetségesek, akár a tengelyhatalmak nyerik a háborút, egész Erdély mindkét esetben Magyarországé lesz majd, s ennek megfelelően mindkét eshetőségre felkészülve kettős politikát folytatnak.” 17

Valójában mindkét állam igyekezett felkészülni mindkét eshetőségre. 1943 július 29-én, rögvest azután, hogy Olaszország dezertált a tengelyhatalmak közül, Kállay apró utalást tett a bácskai mészárlásra egyik parlamenti beszédében. A zsidók és a szerbek tömeges lemészárlásának nem lett volna szabad bekövetkeznie, mondta. A magyar politika nem a tengelyhatalmakkal kezdődött, hanem Trianonnal. Romániá­ban a zsidókérdésről kialakított nézőpontot szintén a területi kérdésekhez kötött külpolitika külső tényezői alakították.

De még a zsidókérdést övező retorikai hangütés is fokozatosan megváltozott Romániában, ahogy a háború a szövetségesek javára kezdett billenni.

1944 júliusában a kolozsvári román konzulátus jelentést készített a magyarországi zsidók helyzetéről. A jelentés szerzője a következőket fűzte a zsidók gettósításához és deportálásához:

A helyi hatóságok a lehető legkíméletlenebb és legbrutálisabb módon hajtják végre a zsidók ellen hozott intézkedéseket. A magyarokra amúgy is jellemző brutalitás semmiféle újdonsággal nem szolgált nekünk, románoknak; 1940 óta szinte nap mint nap érezzük ezt mi is a bőrünkön. 18

A szerző nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a zsidók szenvedését összekapcsolja a románok szenvedésével, s mindkét csoportot a magyar elnyomás áldozatának állítsa be.

A konzul helyzetértékelése valóban megfelelt annak, ahogy a magyar hatóságok a zsidókat és a románokat egy kalap alá véve hol elnyomóként, hol felforgató elemként kezelték e két csoportot. Olyannyira, hogy amint elkezdődött az Észak- Erdélyben élő zsidók gettósítása és deportálása, a magyar kormányzat elkezdett románokat (férfiakat és nőket egyaránt) küldeni a frontra vagy magyarországi és németországi munkára. A németek előtt indoklásként azt hozták fel, hogy a szóban forgó románok „kéz a kézben együttműködtek a zsidókkal”.

Az áldozatok és a zsidók közötti bűnös kapcsolat felemlegetését 1944 májusában is alkalmazták abban a jelentésben, amelyet a Kolozsvár külterületén állomásozó román határőrség készített. A jelentés szerzője azt állította, hogy „Kolozsvár magyar nemzetiségű lakosai között az a hír járja, hogy miután a zsidókat táborokba küldték, sort kerítenek a románokra is”. A nagyváradi román konzulátusról nagyjából ugyanekkor került ki egy másik jelentés, amely arról számolt be, hogy az egykoron a román állam fennhatósága alatt álló területeken élő zsidókkal szemben különösen kegyetlenül járnak el, és nemcsak a deportálások alatt, hanem az 1940-ben született második bécsi döntés óta. A jelentés így zárul:

Kétségbevonhatatlan tény, hogy magyar kormány hozzáállását az Észak-Erdélyben élő zsidókhoz nem antiszemita megfontolások vezetik, hanem jól ismert politikai szándékok, amelyek szoros kapcsolatban állnak Erdély illetve az Erdélyben élő románok jövőbeli sorsával.

A magyarok piszkos üzelmeivel kapcsolatos vádakat a deportálások által okozott demográfiai változásokkal is összefüggésbe hozták. A román legfelsőbb hadvezetés jelentéseiben, amelyeket akkoriban készítettek, amikor az észak-erdélyi zsidókat gettósították és deportálták (1944. május-június) a román hivatalnokok felháborodottan jegyezték meg, hogy a gettóba zárt zsidók száma bebizonyította, hogy Észak-Erdélyben nem élt olyan sok ‘magyar’, ahogy azt a magyar népszámlálás korábban jelezte. A nagyváradi zsidók gettósításáról készült egyik ilyen jelentésben például a jelentés készítője, D. Coltofeanu a következőket írta:

A népszámlálás során a zsidók többségét magyar származásúként vették fel, és csupán néhányukat szerepeltették zsidó származásúként. E trükk segítségével a váradi magyarok száma jelentősen megnőtt és Várad városát úgy állították be a külvilág előtt, mintha ott a magyar lakosság túlnyomó többségben lenne.

Egy másik jelentésben, amely a kolozsvári zsidók gettósításáról készült, Coltofeanu a következőket jegyzi le: „Köztudott, hogy az Észak-Erdélyre támasztott igényük alátámasztására a magyarok mindig is hamis statisztikákat használtak, s a zsidók többségét magyarnak állították be.”

Romániai bírálóikhoz hasonlóan a magyar államférfiak is tökéletesen tisztában voltak azzal a lehetőséggel, hogy a területi kérdések jövőbeli rendezésénél hátrányt jelenthet a zsidók üldözése. 1944. július 11-én Magyarország külügyminisztere arról panaszkodott Edmund Vee­sen­mayernek, aki addigra már a Harmadik Birodalom hivatalos képviselője és Németország különleges magyarországi megbízottja volt, hogy a magyar kormány nehéz helyzetbe került köszönhetően annak, hogy a magyarországi, romániai és szlovákiai felelős német külképviseletek eltérően kezelik a zsidókérdést ezekben az országokban.

Míg a [az itteni] német hivatalnokok a lehető legkeményebb fellépést követelik meg a zsidókkal szemben, addig a románok és a szlovákok sokkal elnézőbben bánhatnak a zsidóikkal. Teszik ezt pedig nyilvánvalóan azért, hogy jobb benyomást keltsenek ellenségeinknél. Kívülről szemlélve az a benyomása támadhat az embernek, hogy a románok és a szlovákok a magyarokétól gyökeresen eltérő álláspontot képviselnek a zsidókérdésben és emiatt az ellenség és a semleges államok gyűlölete Magyarország ellen irányul. A magyar kormányt ez rendkívül kedvezőtlen helyzetbe hozta. 19

A berlini német külügyminisztériumhoz intézett másik, 1944. július 29-én kelt levélben Veesen­mayer arról számolt be, hogy „a magyar kormány legutóbbi makacs ellenállása a zsidókat érintő kérdésekben – különösen a budapesti zsidók evakuálásának folytatásában – egyértelműen nem kis részben a szlovák és a román álláspont számlájára írható. Magyar oldalról jogosnak tűnik az a felvetés, hogy a magyarországi zsidók ellen hozott intézkedések jóval keményebbek, mint azok, amelyeket Romániában és Szlovákiában hoztak.” 20 1944. június 6-án a magyar miniszterelnökkel, Sztójay Dömével lezajlott találkozója során Hitler emlékeztette a magyarokat, hogy „ha német birodalom nem sorakozott volna fel a magyar revizionista törekvések mögött, akkor Magyarország a mai napig a trianoni határok mögött élne”. Ezek után hozzátette azt, hogy míg Szlovákiának sikerült teljesen eltávolítani a zsidókat a gazdasági életből, addig Magyarország ezen a téren kudarcot vallott. De bárhogy is állt a dolog, 1944 szeptemberére, amikor a német vereség elkerülhetetlennek tűnt, már Horthy Miklós is tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az elkövetkező béketárgyalások során nem lesz mellékes kérdés, hogy Magyarország hogyan bánt a zsidókkal.

A bukaresti román vezetés és a külföldi román diplomáciai szervek szintén pontosan látták, hogy milyen kapcsolat fűzi össze a zsidókérdést Erdély kérdésével. A svájci román nagykövet, Vespasian V. Pella például a magyarországi zsidók egyre fokozódó üldözésében remek alkalmat látott arra, hogy ismét felvessék Erdély problémáját. A bukaresti külügyminisztériumnak küldött levelében Pella így érvelt:

A most rendelkezésünkre álló eszközök segítségével különleges lépéseket kell tennünk, hogy az Észak-Erdélyben élő zsidókat megvédjük. Ezzel egyfelől elnyerhetjük a világ zsidó szervezeteinek és az angolszászok szimpátiáját, másfelől megerősíthetjük követeléseinket, amelyeket az ún. második bécsi döntés nyomán elvesztett területek iránt támasztunk. Természetesen ezzel a lépéssel akkor érhetjük el a legjobb eredményt, ha olybá tűnik, mintha ezt a román kormány kezdeményezné, de legalábbis támogatná. 21

Kétségtelen, hogy Magyarország megszállásának idején néhány erdélyi és magyarországi zsidó már pontosan tudta, hogy mit is jelent a német megszállás és a zsidók deportálása. Éppen ezért menekültek el közülük több százan Romániába a deportálások elől, ahol beszámoltak az Észak-Erdélyben hozott zsidóellenes intézkedésekről is.

Erre fel azok a zsidó vezetők és más politikusok, akik amúgy ellenezték Antonescu politikáját, de akik felbátorodtak azokon a híreken, amelyek azt mutatták, hogy a szövetségesek minden fronton nyerésre állnak a háborúban, egyre fokozódó nyomás alá helyezték a román kormányt – különösen Ion Antonescut –, hogy ne csupán az Észak-Erdélyből menekült zsidókat védje meg, de közvetlenül is lépjen kapcsolatba Magyarországgal, függetlenül az Észak-Erdélyben életbe lépett rendkívül kemény zsidóellenes intézkedésektől:

Be kell bizonyítanunk a [román] kormánynak, hogy Romániának érdekében áll menedéket nyújtani a Magyarországról érkező zsidó menekülteknek, miközben Magyarországon antiszemita intézkedéseket léptetnek életbe. 22>

Való igaz, hogy sok olyan romániai zsidó akadt, különösen a Dél-Erdélyben élők között, aki elhitte azt, hogy saját sorsa szorosan kapcsolódik a román területi követelésekhez. 1944 májusának közepén a román rendőrség jelentést készített arról, hogy hogyan fogadják a zsidók a Magyarországon hozott antiszemita intézkedéseket és ebben a jelentés szerzője megjegyezte, hogy a gyulafehérvári zsidók már arról beszélnek, hogy az angolszász erők legyőzik Hitler Németországát. Ráadásul szándékosan is olyan mendemondákat terjesztenek, hogy a szövetségesek a béketárgyalások lezárásakor fogják megbosszulni Magyarországon a zsidóellenes intézkedéseket, és a zsidók nem fogják elfelejteni azt, hogy a román állam viszonylag „enyhén” bánt velük. Az a szóbeszéd járja, hogy az „amerikai zsidóság a végső amerikai győzelmet követően támogatni fogja Románia érdekeit”.

Egy 1944 júliusában készült jelentés ugyanarról a területről arról számolt be, hogy a térség zsidó értelmiségi csoportjai Erdély jövőjét latolgatják: „A háború lezárását követően Magyarország megszűnik létezni. Románia a Tiszáig, esetleg egészen a Dunáig megkapja Erdélyt.” Egy másik jelentés, amit szintén a rendőrség készített, arról számolt be, hogy a zsidók véleménye szerint „ha Németország elveszíti a háborút, akkor a legnagyobb vesztes Magyarország lesz”.

A várt szövetséges győzelem ellenére a dél-erdélyi zsidók féltek attól, hogy a magyar zsidók után rájuk is sor kerülhet, ha Németország Romániát is elfoglalja. Ennek az lett a következménye, hogy sokan közülük megpróbáltak kijutni Romániából. A román rendőrség főkapitánysága szerint 1944 júliusának végéig mintegy harmincezer magyar zsidó folyamodott a török követséghez engedélyért, hogy Palesztinába emigráljanak.

Antonescu készségesen hagyta, hogy a magyar zsidók Románián keresztül meneküljenek. Noha a kezdeti német nyomásnak engedve beleegyezett abba, hogy valamennyi zsidót, aki illegálisan próbál a határon átkelve Romániába menekülni, a helyszínen agyonlőjenek, ezt a rendeletet azonban nem tartották be. Olyannyira nem, hogy a Magyarországról Romániába érkező zsidókat politikai menekültnek tekintették, noha Anto­nescu ragaszkodott ahhoz, hogy elhagyják az országot. Biztosították számukra a közlekedési eszközt Palesztinába: sokan közülük olyan román hajókon kaptak helyet, amelyeket sokatmondóan olyan területekről neveztek el, amelyeket Romániától csatoltak a Szovjetunióhoz, illetve a tengelyhatalmakkal szövetséget kötött Magyarországhoz. Így eshetett meg, hogy zsidó menekültek egy csoportja egy „Erdély” nevű hajóval indult Palesztinába.

Noha Mihály román király letartóztatta An­tonescut és 1944. augusztus 23-án az országot a szövetségesek táborába kormányozta, csupán november 7-én –hónapokkal azután, hogy valamennyi észak-erdélyi zsidót deportálták és hetekkel azután, hogy az észak-erdélyi várost, Kolozsvárt közösen elfoglalták a román csapatok és a Vörös Hadsereg – küldött a román kormány jegyzéket Magyarországnak Svájcon keresztül. A jegyzék kritizálta Magyarországot, amiért a német erőkkel összefogva az észak-erdélyi zsidók, a Magyarországon élő „román” zsidók és a Magyarországon és Németországban élő románok ellen fordult. Ellenlépésként a jegyzék kilátásba helyezte, hogy retorziókat foganatosítanak a Romániában élő magyarok és németek ellen, ha tovább folytatódik a fent említett három csoport elnyomása.

A jegyzékre válaszul a magyar külügyminisztérium tagadta, hogy rosszul bánna a romániai és az észak-erdélyi zsidókkal és románokkal, ugyanakkor egy sor árulkodó megjegyzést is fűzött a válaszhoz:

A királyi magyar kormány nem tud szabadulni attól a benyomástól, hogy a román oldalról felhozott vádak és fenyegetések csupán ürügyként szolgálnak, hogy jogosnak állítsák be a korábban eltervezett és részben már végrehajtott magyarellenes intézkedéseket Erdélyben és elvonják a kérdésben érdekelt kormányok és szervezetek figyelmét az erdélyi magyarok sanyarú sorsáról. 23

Ha bárkiben is kétség támadt volna afelől, hogy kik lennének azok a „kérdésben érdekelt kormányok és szervezetek”, akkor erre pontosan rávilágít az a dokumentum, amelyet az amerikai kormány adott ki svájci nagykövetsége útján 1944. október végén, és amelyben óvva inti a magyar kormányt attól, hogy rosszul bánjon a zsidókkal. A jegyzék ehhez még azt is hozzáfűzte, hogy efféle lépések nem maradnak büntetlenül.

Az, hogy a magyar vezetés komolyan vette a szövetségesek fenyegetését, egyértelműen kiderül abból a jelentésből, amelyet Veesenmayer készített a deportálások menetéről 1944 júliusának elején. Sztójayt szerinte látszólag „hidegen hagyták” az angolszász külképviseletek vádjai és fenyegetései. „Elmagyarázta nekem, hogy a kérdést érdektelennek ítélné, ha győzelmet aratnánk, ha azonban nem, akkor az ő életének vége.” Sztójay beszámolt Veesenmayernek arról, hogy Horthy a magyar kormánnyal szembemenve leállítatta a zsidók deportálását. Addigra azonban a budapesti zsidókat leszámítva a deportálások befejeződtek. Sztójay ismertette azt is, hogy a magyar kormány miért döntött a deportálások leállítása mellett. A magyar kormány felfedezte, hogy „Romániában például semmiféle különös intézkedést nem foganatosítottak az ottani zsidók ellen”. A második, ezzel szorosan összefüggő ok pedig az volt, hogy Szlovákia is elkezdte védeni megmaradt zsidóságát. Az, hogy a magyar kormány ilyen szorosan követte e két másik ország zsidósággal kapcsolatos politikáját, megint csak azt jelzi, hogy milyen szoros kapcsolat fűzte a területi megfontolásokat a zsidósággal szemben mutatott magatartáshoz.

Nemrégiben a nacionalizmus kérdésének jól ismert kutatója, Rogers Brubaker, három másik társával együtt könyvet írt arról, hogy milyen volt a „mindennapokban megélni valakinek saját nemzetiségét” Kolozsvárott. A könyvben szereplő számtalan fénykép egyikén egy házaspár sírköve látható a házsongárdi temetőből, egy bizonyos Janovics Jenőé és feleségé, Lillié. A fénykép felirata a következő: „Sírkő a magyar trikolór színeivel”. A szerző még azt is hozzáfűzi, hogy „magyar diákok csoportja tanáraik vezetésével időnként felkeresik a híres magyarok sírjait és gyertyát gyújtanak emlékül”. A temetőt nyaranta a Magyarországról érkező turisták is szívesen felkeresik és néha nemzeti színű szalagokat vagy koszorúkat hagynak a sírokon, például ennek a 20. század elején élt színigazgatónak és színésznő feleségének a sírján is.

De Janovics Jenő és felesége – aki amúgy nem volt zsidó – nem pusztult el a koncentrációs táborokban. 1944 májusában, amikor egy kolozsvári téglagyárban felállították a gettót, ők ketten éppen Budapesten jártak, s ott is maradtak és bujkáltak a háború alatt, s így élték túl a több mint 131 ezer észak-erdélyi zsidó deportálását. Jano­vics később visszajöhetett Kolozsvárra (amely ismételten visszakapta a Cluj nevet), és 1945-ben visszatért a magyar színház élére, de ekkor már nem volt túl jól. Utolsó kívánsága az volt, hogy – alakuljon bárhogy is a dolog – a magyar színház 154. évadját az általa rendezett Bánk Bán előadással nyissa meg november 16-án. Janovics aznap halt meg.

De nem ez volt az egyetlen színdarab, amelyben Janovics szerephez jutott élete utolsó szakaszában. Abban a drámában, amely az „erdélyi kérdés” címet kapta, sokféle szerepet kellett eljátszania és ezek közül néhányat még a síron túl is folytatott.

A magyar és a román vezetők milliók sorsával játszottak, hogy saját szájuk íze szerint oldódjon meg az erdélyi kérdés, s e játszmában frontkatonák, kisebbségek, de még saját nemzetiségű választóik életét is kockára tették, csak hogy egy jövendő békekötés eredményét befolyásolják. De ennek az ideológiai, a régió lakosaival folytatott játszmának a legszélsőségesebb formája mégiscsak az volt, amely azokkal a zsidókkal szemben mutatott bánásmódban nyilvánult meg, akiket a 19. század óta hol megpróbáltak beolvasztani, hol elkülöníteni, majd ismét asszimilálni, kiszorítani, meggyilkolni és „megmenteni”; és mindezt éppen annak függvényében, hogy a magyar és a román államférfiak miként ítélték meg azt a szerepet, amelyet a zsidók játszhatnak az erdélyi kérdés megoldásában.

Az antiszemitizmus, amely a 19. század vége óta az átfogó európai politika egyik jellemző vonásává vált, az erdélyi kérdésen keresztül szivárgott be a modernkori Magyarországba és Romániába, de a filoszemita törekvések is éppen ugyanígy áldozatul estek az állam területi követelései érvényesítésének oltárán. A két állam szüntelenül változó kapcsolata Németországgal, a tengelyhatalmak háborús erőfeszítéseihez nyújtott hozzájárulásuk, a két ország egymással fenntartott kapcsolata, akárcsak a zsidóellenes törvényhozás fellendülése vagy éppen visszaszorulása mind- mind olyan szempontnak számítottak, amelyek a két ország vezetőinek megítélése szerint befolyásolhatták azt a területi átrendeződést, amely a béketárgyalások nyomán elkerülhetetlenül bekövetkezik majd. Éppen emiatt követték olyan nagy figyelemmel egymás lépéseit és hozták meg saját döntéseiket annak fényében, hogy véleményük szerint ki nyeri majd a háborút és – ennek következtében – kinek áll majd hatalmában a békekötést követően a számukra kedvező területi változásokat elfogadtatni.

A két világháború közötti és a 2. világháború alatti Magyarországról szóló könyvében C. A. Macartney azt állítja, hogy a két háború közötti időszakban a zsidókérdés volt a legfontosabb probléma Magyarországon. 1974-ben publikált ‘Fasizmus, kommunizmus és a zsidókérdés Romániában’ című esszéjének elején a történész Stefan Fischer-Galaþi azt a kérdést feszegeti, hogy „miért a …zsidókérdés és nem a magyar vagy az orosz kérdés jutott kulcsszerephez a két háború közötti időszakban Romániában. Pedig a zsidókérdés valójában összehasonlíthatatlanul lényegtelenebb volt, mint akár a magyar, akár az orosz kérdés.” 24 Macartney feltevése és Fischer-Galaþi kérdése egyaránt azt sugallja, hogy a zsidókérdés független volt a nemzetiségi kérdéstől és a területi követelésektől. Ezek a kérdéskörök azonban lényegüknél fogva és szétválaszthatatlanul összeforrtak. A látszólag különálló népességpolitika, demográfiai aggodalom, a menekült- és valláspolitika, a kisebbség- és zsidópolitika mind-mind egy tőről, az erdélyi kérdésben testet öltő területi és szuverenitási kérdéskörből fakadt, és a 19. század második felének problémáiban gyökerezett.

A holokauszt eseményeinek a térség történetírására gyakorolt egyik hatása az volt, hogy a történészeknek magyarázatot kellett találni arra, hogyan történhetett meg mindez, tudva azt, hogy a háború előtt a zsidókérdés nem számított kiemelt témának a térség történészei számára. A két háború közötti történetírás szinte kizárólag a területi követelések és a nemzeti egység és egységesítés kérdéskörével foglalkozott, és legfeljebb csak az államától megfosztott nemzetiségek sérelmeit állították előtérbe, mivel azt feltételezték, hogy ez a téma lesz a jövőbeli konfliktusok hadszíntere. A holokauszt eseményei azonban azt sugallják, hogy a történészek valamilyen lényeges dolog fölött átsiklottak, éppen ezért a 2. világháború után visszatértek az elsődleges forrásokhoz és bőségesen találtak a két háború közötti időszakból és az azt megelőző korszakból is olyan anyagokat, amelyek a zsidókkal foglalkoztak. Emiatt jutottak aztán arra a következtetésre ­– ahogy azt Macartney-nál és Fischer-Galaþinál is láttuk –, hogy a két háború közötti időszakban valójában ez volt a legfontosabb kérdés ezekben az országokban. Ezt a következtetést arra a feltevésre alapozták, hogy a holokauszt csakis akkor történhetett meg ebben a formában, ha a zsidók helyzete és sorsa a volt a minden mást maga mögé utasító kérdés a két világháború közötti időszakban, illetve a 2. világháború alatt. Minden jel szerint azonban ennek pontosan az ellenkezője az igaz. A magyarországi és a romániai holokauszt eseményeit rendkívüli mértékben befolyásolta az a tény, hogy a zsidók nem álltak a politika középpontjában sem a háború előtt, sem alatt. A ‘zsidókérdést’ sokkal inkább a területi politika fényében szemlélték és a zsidókkal kapcsolatos magyar és a román politikai gyakorlat éppen emiatt volt olyan meglepően következetlen.

Az egyik, már régóta fennálló akadálya annak, hogy belássuk azt, hogy a zsidók története és a területhez kötött államiság és az államuktól megfosztott nemzetiségek régióbeli története hogyan fonódott össze, éppen az, hogy a holokausztról értekező történészek a kataklizma eseményeinek kibontakozását „nemzeti” keretek között vizsgálták. E megközelítés nyomán számtalan kiváló munka született. A holokauszt nemzeti keretek között történő tanulmányozása ­– vagy éppen a másik véglet: valamiféle páneurópai, nemzetek fölötti eseményként történő értelmezése –azonban sok kérdést megválaszolatlanul hagy. Például azt, hogy a zsidók hogyan illeszkedtek be eme államok külpolitikai célkitűzéseibe. ­Vagy éppen hogyan befolyásolta a holokauszt időzítését és kimenetelét a szomszédos államok egymással – és nem csupán Németországgal – fenntartott kapcsolata. Amikor a holokausztot az erdélyi kérdés tükrében vizsgálom, akkor megpróbálom a holo­kauszt vizsgálata során is alkalmazni azt a megközelítést, amely Mark Mazover szavaival élve egyszerre „vizsgálja a történeti esetlegesség szerepét az időben – azaz a háborúk, polgárháborúk és más felfordulások milyen katalizáló hatást gyakorolnak – és térben – azaz hogyan befolyásolja a geopolitikai elhelyezkedés, a vitatott határok közelsége az eseményeket”.

A két ország következetlen zsidópolitikája rávilágít arra, hogy milyen sokféle szerepet és funkciót töltöttek be a zsidók Magyarországon és Romániában ebben a területek felett folytatott küzdelemben. Az időnként jogaiktól megfosztott, máskor a legszigorúbb korlátozásoktól sújtott, megint máskor az állam védőszárnya alá vont vagy éppen brutálisan üldözött és meggyilkolt zsidók soha nem élvezhettek valamiféle stabil státuszt ezekben az országokban – éppen úgy nem lehettek a nemzet szövetségesei, mint a nemzet ellenségei. A Janovics Jenő sírján helyezett nemzetiszínű szalag pontosan ennek a következetlenségnek az egyszerre ironikus és nagy erejű jelképe.

FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER

A tanulmány a szerző Between States The Transylvanian Question and the European Idea during World War II (Stanford University Press, 2009) című könyvének 5. fejezete, a szerző által jóváhagyott, rövidített, szerkesztett változat.

  1. Teleki Pál: ’A numerus clausus módosításáról’. In Válogatott politikai írások és beszédek, 2000, Budapest, 200.
  2. ANIC, Fond Preşedentia Consiliului de Miniştri Ca­binetul Militar Ion Antonescu, Dosar 194/1940, Factura de subvenþii pentru Seton-Watson.
  3. T. V. Volokityina, T. M. Iszlamov és T. A. Pokivaj­lova (szerk.): Transzilvanskij vaporsz, Vengero-ru­minsz­kij territoralnyij szpor i SzSzSzR, 1940–1946. Moszkva, 2000, 157.
  4. Horthy Teleki Pál miniszterelnöknek írt levele, 1940. október 14. In Horthy Miklós titkos iratai. Budapest, 1972, 261.
  5. Tóth Sándor: Erdély 22 éves rabsága, Budapest, 1941, 125–126.
  6. Páll György: ’A zsidókérdés Magyarországon’. In Erdélyi kérdések – magyar kérdések, Kolozsvár, 1943, 38–39.
  7. ‘Kolozsvár főteréről május elsejétől eltűnnek a zsidó kereskedők’. Magyar Nép, 1942. május 9., 3.
  8. Eduard Nižňanský: Židovská komunita na Slovensku medzi Èeskoslovenskou parlamentnou demokraciou a slovenským štátom v stredoeurópskom kontexte. Prešov, Slovakia, Universum, 1999, 219. Arról, hogy az „irredentizmus [Magyarországon
  9. Páll i. m. 38–39.
  10. USMMA, RG-25.003. A román hadügyminisztérium vezérkarának archívuma a holokausztról, 6. tekercs, 936. akta.
  11. ASFCJ, Inspectoratul de poliþie Cluj, 42/1940 (I), 197.
  12. Radu Ioanid: The Holocaust in Romania: The Dest­ruction of Jews and Gypsies under the Antonescu Regime, 1940–44, Chicago, 2000, 267.
  13. Idézi Dennis Deletant: Hitler’s Forgotten Ally: Ion Antonescu and His Regime, Romania, 1940–1944, London, 2006, 207.
  14. Uo. 106.
  15. Judenverfolgung in Ungarn. Dokumentensammlung, Frank­furt am Main, 1959, 127.
  16. Kerekes Lajos és mások (szerk.): Allianz Hitler–Hor­thy–Mussolini. Dokumente zur ungarischen Aussen­politik. 1933–1944, Budapest, 1966, 346–350.
  17. ASFCJ, Inspectoratul de poliþie Cluj, 42/1940 (I), 269.
  18. Martiriul evreilor din România, 1940–1944, Bukarest, 1991, 255.
  19. Randolph Braham, The Destruction of Hungarian Jewry, New York, 1963, 444.
  20. Uo. 692.
  21. Lya Benjamin: Evreii din România între anii 1940– 1944, Bukarest, 1998, XX.
  22. Jean Ancel (szerk.): Documents Concerning the Fate of Romanian Jewry during the Holocaust, Jeruzsálem, 1986, 63.
  23. Braham, Destruction, 754.
  24. Stephen Fischer-Galati: ’Fascism, Communism, and Jewish Question in Romania’. In Bela Vago és George L. Mosse (szerk.): Jews and Non Jews in Eas­tern Europe, 1918–1945, New York, 1974, 158.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.