ÖV ALATT – Tolnai Ottó – Rothadt márvány

 

Barátom körülsétált a szobámban. Kezébe vett egy- egy régi könyvet, megállt a hatalmas kitömött holló, a kék szifon, a balettcipők rózsaszín füzére előtt, pillantást vetett a festményekre, fotókra, a talált tárgyak szédítő sokaságára – ám mindezt valahogy gyorsabban végezte el, mint mások szokták. Akárha tudta volna, mit keres. Az egyik homályos sarokban horgonyzott le. Némán állt ott; mint aki nem akar hinni a szemének, majd megszólalt:

Neked két Tito-szobrod is van?

Igen, mondtam mellé lépve, és akár valami tárlaton, máris magyarázni kezdtem neki a szobrok milyenségét. Nézd, az egyiket kályhaezüsttel festették, említettem is valakinek, hogy ideális talapzata a Kályhák királynője (Kraljica peci) lenne, a másik nyers homlokán pedig még látni, szinte hallani a köszörű sikolyát. Tátott szájjal fordult felém. Tudott a dologról, valaki megsúghatta neki, hogy Tito- szobraim vannak. Tito-szobrokat rejtegetek a szobámban, de azt gondolhatta, azonnal elhatárolom magam tőlük. Tárlatvezetői buzgalmam tényleg megdöbbentette. Volt több is. Folytattam, nehogy levegőhöz jusson, jóllehet éreztem a dolog tovább már nemigen fokozható, tovább már nem sokkolhatom szegényt. Gyorsan felemeltem az egyiket és a kezébe nyomtam. Érzed, milyen súlyos, el sem lehet képzelni jobb nehezéket, könyvtámasztékot, egész kislexikonsort tudok megtámasztani vele. Szerencsére feleségem behozta a kávét, és leülhettünk. A kályhaezüsttel kent szobrot, szemben velünk, a szoba közepére, a vörös műperzsára helyeztem.

Hát igen, halálakor te írtál róla, és emlékszem, Krleža Tito-szövegeit is többször műsorra tűzted a rádióban. Igen, írtam róla. Egyrészt akkortájt éppen az olyan versek foglalkoztattak, mint például Claudel De Gaulle-ódája. Másrészt fontosnak hittem kétszeres ellenállását, úgy gondoltam, ennek az ellenállásnak köszönhettük az ötvenes és hatvanas évek légkörét, azt a másságot, ami a vasfüggönyön innen volt. Azt, ami, úgy tűnt legalábbis, kivezet a balkáni törzsek marakodásaiból, abból a bizonyos balkáni kocsmából. Persze most én is nagy érdeklődéssel olvasok minden új dokumentumot, pletykát arról, hogy valójában ő is csak egy véreskezű Komintern-ügynök volt, és sosem is szűnt meg bolseviknak lenni, vagy kincsekben dúskálásáról, császárokat megszégyenítő fényűző életéről (egyik megsértődött tábornoka például részletesen leírja, hogyan feszegette fel Pavel herceg arannyal teli ládáit, hogyan rakta át a ládákból széfjébe az arany cigarettatárcákat). A NIN-ben és az új csetnik lapokban nagy élvezettel olvasom az ellene előkészített merényletek suta bonyodalmait. Figyelem, mikor, melyik köztársaság, párt emeli zászlajára. Igen, írtam róla, mondtam, és még ezután is szeretnék írni róla néhányszor. Brionira is szeretnék elutazni, hiszen a szigeten dolgozó Krležát Sinkó is többször meglátogatta. Különben most Koča Popović Tito-képe áll hozzám legközelebb (az íróegyesület tribünjén részletesebben beszéltem könyvéről): magános farkasnak,condottier-nek nevezi magát is különben ez a szürrealista hadvezér. A katonának ezt a típusát (gondoljunk a szamurájokra, vagy például Ottlik katonafogalmára), szembe próbálom állítani a forralom katonájával és a komisszárral, párthivatalnokkal. Jóllehet, én már egyértelműen a jógi pártján állok, és a politikusok, államfők közül, mint erre már De Gaulle kapcsán utaltam, egyedül csak Gandhi példáját tudom ajánlani. Mondom, írtam róla, és éppen ezért hittem azt, hogy nekem, egyedül tán csak nekem, van jogom kiállni a költő mellett, akit Tito ellen írott költeményei miatt börtönbe zártak. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy nálunk valakit versek miatt börtönbe zárjanak. Én valahogy így képzeltem el a szabad verset, az óda és a pamflet között, így képzelem el ma is. Persze tévedtem. Kis híján én is börtönben találtam magam. Mint ahogy most meg e két szobor miatt fognak majd börtönbe csukni – és a fantasztikus az, hogy éppen az általam megvédett költővel azonos nézeteket vallók…

De tovább már nem tudtam komolykodni, elnevettem magam, és mesélni kezdtem a két szobor tulajdonképpeni történetét.

Feleségem nővérének a férje likai szerb. Gyerekkorában mogyorót szedett a partizánoknak, és megsérült, sérülését sikerült harcosnyugdíjként elismertetni. Öntőként dolgozott az egyik szabadkai gyárban. Ezt az öntöttvas Krisztus-fejet, ezt a szép kis mozsarat meg ezt a kézigránátot is tőle kaptam – mint látod, egy írónak rengeteg nehezékre, támasztékra van szüksége. Feleségem bátyja viszont Ausztráliában él. Jugoszláv érzelmű, a Jugál nevű labdarúgóklub gyúrója, ahogy mondani szokták, meggyőződéses kommunista. Első gyerekeinek orosz nevet adott, az utolsót pedig nemrég Titónak keresztelte. Na már most ez a két rokonom nagyon megérti egymást, én is szeretem őket, csak az ilyen dolgokban kevésbé tudok szót érteni velük. Amikor néhány éve feleségem Ausztráliába utazott, öntő rokonom nagy buzgalmában 10 súlyos Tito-szobrot készített, mondván, bátyja majd jó pénzt kap értük Ausztráliában, mert a macedónok szeretik Titót, és magának is megtarthat belőlük. Feleségem kétségbeesve próbálta felemelni a Tito-szobrokkal teli bőröndöt. Kettőt – ezt a kettőt! – a csomagon könnyítendő kiloptam belőle. Ám a feleségemnek így is nagy problémái voltak a vámon, még Szingapúrban is nyaggatták, azt hitték, bombákat csempész. Azóta már több újságkivágást kaptunk, amelyeken rokonomat látni, amint különböző ünnepségeken Tito- szobrokat ad át. Likai rokonunknak írt utolsó levelében ismét említést tett a szobrokról: Čitam stvari o Rumunima i Madarima. Pička im materina, srušili Lenjina. Platiće oni za to jednog dana.” (A magyarországi és romániai dolgokról olvasok. Ledöntötték Lenint: az anyjuk picsáját. Egyszer még megfizetnek ezért.)

Újra váltani voltam kénytelen mesém irányán. Látod, mondtam barátomnak, lényegében nem is olyan rossz szobor ez. Ha jól sejtem, Augustinčić híres szobrának a kicsinyített másolata, lenyomata. És máris Augustinčićről kezdtem mesélni barátomnak. Hisz a képzőművészet az én igazi terrénumom. Ott kevésbé hibázhatok. Tudod te is, sokat foglalkoztam a horvát szobrászattal. A görög és az olasz szobrászat mellett a legfontosabbnak tudom – mégpedig a kő és a tenger miatt. A jó szoborhoz kő és tenger kell elsősorban – maga a szobrász csak szükséges rossz. Igaz, Meštrovič és Kršinić érdekelt leginkább, de velük foglalkozva Augustinčićet sem tudtam megkerülni. Ljubo Babić – a horvát Fülep Lajos – híres 43-as, Umjetnost kod Hrvata című könyvében, mint Meštrovič mellett a legerősebb tehetségről ír róla, és egy tényleg fantasztikus cruci­fixét reprodukálja. Persze Krleža is többször foglalkozott vele. A felszabadulás után ő lett az első számú hivatalos szobrász, Tito szobrásza, miképpen Jakac a festője. Meštrovič emigrált, jóllehet, amikor hazalátogatott, Titóval is találkozott, minden bizony­nyal meg is mintázta. Azért próbáltam mindezt jelezni ámuló-bámuló barátomnak, hogy érezze a dolgok végtelen bonyolultságát, összetettségét, másrészt meg azért, hogy egy újabb élményemet is bevezessem.

A minap ugyanis, folytattam barátomnak, egy tévéműsort néztem a Goli Otokról, a tájékoztatóirodások hírhedt munkatáboráról. Mert ahol Brioni van, ott Goli Otok is van, és fordítva, idézte barátom az egyik közismert aforizmát. Megdöbbenve hallgattam, tértem vissza a tévéműsorhoz, hogyan bukkantak erre a szigetre. Állítólag Krajačić (Tito egyik legközelebbi munkatársa, a partizánok egyes számú diverzánsa, aki Dedijer szerint végig megmaradt a KGB tisztjének) Augustinčićtyel hajózott az Adrián. Persze erről is verset, még inkább novellát kellene írni – annál inkább, mivel éppen ő, Krajačić ismertette meg Titót Jovankával. Sétahajózik tehát a hírhedt politikus és a művész az Adrián. Márványt keresnek valami új, monumentális szoborhoz, emlékműhöz. És akkor bukkannak erre az istentelenül csupasz szigetre. Lett kitűnő kő, márvány. A kő és a tenger tehát adott volt a monumentális műhöz. Ám arról naivan megfeledkeztünk, hogy a történelem folyamán a követ a monumentális szoborhoz, emlékművekhez, piramisokhoz szinte törvényszerűen rabok törték, fejtették. A neves politikus, hírhedt diverzáns persze egyáltalán nem volt naiv. Két legyet ütött ott, a tündöklő Adrián, egy csapásra: kitűnő márványt talált, és az éppen felállítandó munkatábor ideális elhelyezését is megoldotta…

Nézd, mondtam barátomnak, fiam vagy valaki más, pirosra festette a köszörült példány szemét. Hát igen, mondta barátom végre az én sínemre váltva: az idő még dolgozni fog rajta. Igen, mondtam, az idő még dolgozni fog rajta – és én figyelni, jegyezni fogom az idő munkáját.

Részlet a szerző Rothadt márvány: jugoplasztika című művéből. Budapest, Kijárat Kiadó, 1997.

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.