Sreten Vukosavljević és a jugoszláviai magyar kisebbség
Az alábbi dokumentum adalék a belgrádi Kortárs Történeti Intézet (Institut za savremenu istoriju) keretében folyó kutatáshoz, közelebbről ahhoz az elemzéshez, mely azt vizsgálja, hogy a társadalomtudósok mennyiben járultak hozzá Jugoszlávia etnikai térképének újrarajzolásához és nemzetiségi összetételének rekomponálásához. Amióta térségünkben intézményesült az antropológia, tehát a 19. század végétől követhető nyomon ez a tendencia, mely valószínűleg a második világháború végén kulminált, amikor is létrejött az alábbi, aláírás nélküli referátum „A magyarok részleges kitelepítése Bácskából” cím alatt, melynek származási helye a Kolonizálási Minisztérium irattára, és Jugoszlávia Archívumában őrzik. 1945 közepe tájékán íródott, szerzője pedig minden valószínűség szerint maga a kolonizálási miniszter, Sreten Vukosavljević, a tekintélyes falukutató, aki a balkáni háborúk idején megalapította az első önkéntes komitácsi egységet a prijepoljei régióban, a demokrata, aki a háború alatt a győztes oldalra állt, a háború utáni periódusban pedig rögtön az új közigazgatási elit csúcsára lendült, és átvette ezt az igencsak felelősségteljes munkakört, melynek része volt az egyik legnagyobb tervezett migráció lebonyolítása Jugoszlávia területén. 1
Vukosavljevićnak életre szóló hivatása volt a falukutatás, s a kolonizáció alkalmat kínált neki arra, hogy gyakorlatba fordítsa át felismeréseit és elképzeléseit. Az első világháború után, mint népképviselő és az agrárreform megbízottja, tudatában volt feladata összetettségének és annak is, hogy az állam normális körülmények között képtelen sikeresen megoldani ezt a problémát. Vukosavljević, akárcsak kollégája, Vasa Čubrilović, aki a DFJ (Demokratska Federativna Jugoslavija) ideiglenes kormányában a mezőgazdasági miniszter feladatkörét látta el, megérezte a pillanat jelentőségét, és Čubrilovićhoz hasonlóan megpróbált hatást gyakorolni a kolonizáció folyamatára a referátumokkal, amelyeknek a Jugoszláv Kommunista Párt csúcsán lévő tényleges döntéshozók voltak a címzettjei. Čubrilović 1944 végén „Az új Jugoszlávia kisebbségi problémája” címmel ellátott dokumentumban fölelevenítette hírhedt beszédét, „Az albánok kitelepítését”, melyet 1938-ban tartott a Szerb Művelődési Egyesületben, s ezúttal az albánok erőszakos kitelepítésére való felhívást kiterjesztette más nem-szláv kisebbségekre is, mindenekelőtt a németekre. 2 A széleskörű megtorló intézkedések a vajdasági német kisebbséggel szemben, melyek megelőzték a kolonizációt, arra vallottak, hogy az új hatalomnak volt füle Čubrilović projektumára. 3 A németek kiűzésének egyik eredménye az volt, hogy létrejött az az agrárbirtok, mely lehetővé tette az első kolonizációs hullámot.
Sokan, Vukosavljevićet is beleértve, úgy tartották, hogy ez nem elég. Vukosavljević számára a Vajdaság betelepítése szláv, elsősorban szerb lakossággal a kolonizáció révén nemcsak a mezőgazdasági-szociális, hanem a történelmi-politikai problémák megoldásának útját is jelentette. E célból szorgalmazta az etnikai alapú represszió folytatását, a németekről a magyarok ellen forduló éllel. Vukosavljević a bácskai magyarok erőszakos kitelepítésében látta a tartós megoldást, miáltal „arányos viszonyok” alakíthatók ki Jugoszlávia ezen részében. E céllal írta meg a referátumot, melyet teljes egészében közlünk, s mely represszív etnopolitikai intézkedések különféle módozataira tesz javaslatokat. Vukosavljević több lehetőséget látott és szorgalmazott: minden magyar kitelepítését, a belső széttelepítést a határövezetből és azokból a körzetekből, ahol a magyarok többségben vannak, végül pedig az Észak- Bácskába való áthelyezést és e régió átengedését Magyarországnak.
Mi késztette Vukosavljevićet ezeknek a szélsőséges intézkedéseknek a felvetésére? Elképzelésében összefonódik annak tudata, hogy ütött az óra, amikor szinte minden lehetséges – így a jugoszláv falu relatív túlnépesedése is megoldható erőszakos beavatkozással -, valamint a föld iránti kielégíthetetlen éhség csillapítására tett próbálkozás. A magyarok kiűzésével megnövelhető mezőgazdasági birtokot Vukosavljević a Jugoszlávia további gazdasági fejlődéséhez elengedhetetlen gazdasági szükségszerűségnek állította be. A gazdasági nyereséghez hozzáfűzte a politikai nyereséget is – ha a magyarok eltűnnének Jugoszláviából, ezzel megerősödne az etnikai kohézió és stabilizálódna a helyzet az északi államhatáron, s egyúttal az ottani magyarosításnak is véget vetnének. Végül hozzátette, hogy ezzel a megoldással hosszú távon meg lenne alapozva a Jugoszlávia és Magyarország közti jószomszédi viszony, hiszen kisebbség híján konfliktus sem lenne. Ezeket a téziseket Vukosavljević tudományos érveléssel és erkölcsi igazolással kísérte, rámutatván a történelmi pillanat fontosságára és a határozott, gyors cselekvés szükségességére.
A történelem adott erre közvetett választ, ugyanis a második világháborút követő represszió nem kerülte meg a magyar kisebbséget, ezer meg ezer életet követelt. A magyarokat mégsem érte olyan kollektív megtorlás, mint a vajdasági németeket – Vukosavljević kezdeményezésének kudarcáról már csak az is tanúskodik, hogy Jugoszláviában fennmaradt a magyar kisebbség. Nem tudni, vajon Vukosavljević tervezete hol bukott el, vajon fent a pártvezetőség csúcsán, vagy Jugoszlávia Mezőgazdasági Tanácsában, melyet Moša Pijade irányított, avagy „alulról” vettették-e el, a Szerb Népköztársaság Kolonizációs és Agrárreform Minisztériumában, melyet Jovan Veselinov vezetett – ez a kérdés további kutatást igényel, mely kiegészítené a már meglévő irodalmat erről a dokumentumról, mely, noha még nem jelent meg, érthető okokból máris figyelmet keltett. 4
Kérdés, hogy mekkora pontossággal lehet majd megállapítani az események sorrendjét, különösképp a személyes felelősséget ezekért az eseményekért, mivel csupán szűkös, hiányos levéltári anyag és a résztvevők megbízhatatlan emlékezései állnak a kutatás rendelkezésére. Isa Jovanović, a Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottságának szervező titkára szerint a megtorlás legelején maga Tito hívatta őt és Jovan Veselinovot: „Hogyan engedhették meg a megtorlást a magyarokon, vétlen embereken, akik nem is menekültek előlünk?” Mindketten tagadták a felelősséget, sőt azt is, hogy tudtak volna ezekről a represszív intézkedésekről. Azonban az 1945-ben létrejött hatalmi rendszer ismeretének fényében nehéz elhinni, hogy tájékozatlanok voltak, még kevésbé azt, hogy a főparancsnok ne tudott volna semmit. „Annál rosszabb, pártbizottsági titkárok, és nem tudják!” -, felelte nekik Tito. „Még majd a nemzetközi nyilvánosság fülébe jut a dolog, és elkezdik híresztelni, hogy mi megtorlást akarunk.” 5 Vajon a nemzetközi reakcióktól való félelem akadályozta-e meg a magyarok kiűzését, vagy talán a szovjet megszállás alatt lévő Magyarország politikai stabilitásának szempontja, nem tudjuk, mindenesetre a megtörtént események és a jelen dokumentum bizonyítja, hogy fönnállt ilyen szándék.
Vukosavljević terve nem lépett ugyan életbe, politikailag azonban nem ártott neki. A sikeresen letöltött mandátum után ismét a tudományos munkának szentelte magát és sikeres karriert futott be a belgrádi Jogi Egyetemen, ahol egész iskola alakult ki körülötte, emellett elindította a szociológusok és etnológusok közti vitát, lévén hogy ezek is, azok is ki akarják őt sajátítani tudományuk számára mint „alapító atyát”. 6 E pályafutás jelentőségéről tanúskodik a „Sreten Vukosavljević Falunapok” (Seoski dani Sretena Vukosavljevića) elnevezésű nagyszabású tudományos rendezvény is, mely 1974 óta évente kerül megrendezésre Szandzsákban, Prijepoljén, Vukosavljević szülőhelyén, melynek Szerbia és Montenegró közti felosztásában a második világháború végén Vukosavljević is részt vett. f7. Mint a ZAVNO Sandžak antifasiszta szervezet elnöke Vukosavljević úgy gondolta, hogy „Szandzsákot nem kell szétszakítani, mert mégiscsak egységet alkot. Ez egy régió, ez egy fogalom, melynek megvannak a maga specifikus politikai és gazdasági jellegzetességei. Ez történelmileg is így van. A népi felfogás is így tartja. Ezért én azt a megoldást szorgalmazom, hogy az egész Szandzsákot csatolják vagy Szerbiához, vagy Montenegróhoz”. Safet Bandžović: BiH u raspravama i odlukama Drugog zasjedanja AVNOJ-a, Prilozi 31, Sarajevo, 2002. ] E dokumentum közlésével igyekszünk némi fényt deríteni pályájának kevésbé ismert aspektusára, valamint hozzájárulni egy időszak mélyebb megértéséhez. Ebben az időszakban a legerőszakosabb etnopolitikai tervezetek legitim eszközök voltak, melyekhez nem csak törtető politikusok folyamodtak, hanem a humán tudományok olyan korifeusai is, mint Čubrilović és Vukosavljević.
Az ő „kirándulásaik” a politikába, valamennyi katasztrofális eredményükkel együtt, annak következményei, hogy ebben az időszakban végletesen kiélezett jelentőséget tulajdonítottak a lakosság migrációjának az állam és a társadalom kiépítésére nézvést. E mozgások elméletét Jovan Cvijić 7 posztulálta, és a két háború közötti időszakban a tanítványai vitték tovább. Vukosavljević szerint „Jovan Cvijić és tanítványai roppant tudományos munkássága az alap és a kiindulópont népünk vándorlásainak, ki- és betelepüléseinek minden további kutatása számára”. 8 Nem csoda hát, hogy amint alkalom nyílt erre, egy lépéssel tovább akart menni tanítójánál. Cvijić tudniillik a nemzetállam elvét hangoztatta:
Amikor egy nép egységes és elvitathatatlan területeit vesszük szemügyre, ez az elv tisztán és világosan áll előttünk, ámde nagyon nehéz keresztülvinni az úgynevezett átmeneti területeken, két nép határövezetében, ahol ezek kölcsönösen hatottak egymásra és összeolvadtak. 9
Vukosavljević, a bűnténytől sem riadva vissza, igyekezett biztosítani a jugoszláv állam számára ezeket a határövezeteteket. Ivan Kovačević szerint ő volt „a jellegzetes ’nemzettudomány’ egyik utolsó sarja”, a tudományé, melyet „döntően a nemzeti érdekek vezéreltek”, s mint ilyen a szerb etnológia egyik paradigmájának végpontját jelenti. 10 A 20. század végi események Jugoszláviában azonban arra mutatnak, hogy ez a paradigma távolról sem lett meghaladva.
- Az agrárreformról és a kolonizációról lásd: Vladimir Stipetić: Agrarna reforma i kolonizacija u FNRJ 1945-8, Zagreb, 1954; Nikola Gaćeša: Agrarna reforma i kolonizacija u Jugoslaviji 1945-48, Novi Sad, 1984. A szerzők érthető módon nem sok figyelmet szenteltek annak, hogy mi volt ennek a migrációnak az ára. ↩
- Ellentétben Čubrilović 1938-as referátumával, mely több alkalommal megjelent idegen nyelveken és szerbül is (utoljára: Pero Simić: Iskušenja srpske elite. Dokumenti o radu srpskog kulturnog kluba, Beograd, 2006), 1944-ben írt szövegét kevésbé ismeri a nyilvánosság. ↩
- A német kisebbséget ért megtorlás eredményeképp a németek szinte teljes mértékben eltűntek a Vajdaságból, lásd erről: Zoran Janjetović: Between Hitler and Tito. The disappearance of Vojvodina Germans, Beograd, 2002; Zoran Janjetović: Neslovenske manjine u Vojvodini krajem Drugog svetskog rata; Vladimir Gajger: Nestanak folksdojčera, Zagreb, 1992. ↩
- A dokumentumot Jugoszlávia Archívuma (Arhiv Jugoslavije) őrzi, F 97, 3/35. Írtak róla: Aleksandar Kasaš: Sreten Vukosavljević o rešenju nacionalnog pitanja u Bačkoj posle Drugog svetskog rata, Zbornik Matice Srpske za istoriju, br. 1998/58; Aleksandar Kasaš: Ideje Sretena Vukosavljevića o preseljenju vojvođanskih Mađara 1945. godine, Zbornik radova sa XVIII. naučnog skupa Seoski dani Sretena Vukosavljevića, Prijepolje, 1998; Zoran Janjetović: op. cit; Vladimir Petrović: Etnicizacija čišćenja u reči i nedelu. Represija i njena naučna legitimizacija, H ereticus, 2007/1. ↩
- Srđan Cvetković: Između srpa i čekića. ↩
- Lásd erről: „Kraj paradigme – Sreten Vukosavljević”, in: Ivan Kovačević: Istorija srpske etnologije, Beograd, 2001. ↩
- Jovan Cvijić (1865-1927), a szerb földrajztudomány megalapítója, antropológus, etnográfus, Balkán-kutató, a Szerb Királyi Akadémia elnöke. (A ford.) ↩
- Sreten Vukosavljević: Istorija seljačkog društva, Beograd, 1957. ↩
- Cvijićeva knjiga, Beograd, 1927. ↩
- Ivan Kovačević, i. m. A humanista tudományok és a politika összefonódásáról Szerbiában és Jugoszláviában a 20. század első felében lásd: Vladimir Petrović: Etnicizacija čišćenja u reči i delu, Hereticus, 2007/1. ↩