Pawel Huelle – Bicikliposta

 

Ivana Vidovićnak

Lucjan hónapok óta haldoklott a padlásszobában, az mégsem volt dohos vagy gyógyszer- szagú, a régi idők illatát árasztotta. Tudtam, hogy amint meghallja a folyosón kopogó lépteimet, az ajtó felé fordítja fotelét, hogy már a küszöbről láthassam az arcát, amelyen hosszú szenvedéssel kidolgozott mosoly ült. Ételt melegítettem neki vagy mosogattam, ő meg kérdéseket tett fel:

– Emlékszel, hogy hívták a rómaiak a mellékutakat? Vagy: Ezt hogy fordítanád? Etiam perire ruinae?

Örült, mint egy gyermek, ha helyes választ adtam neki. – Diverticulumnak, amely a viával ellentétben – mondtam lassan – nem a fővárosba vezetett, hanem falusi birtokhoz. Például olyanhoz, amilyet Horatius kapott Maecenastól. Etiam perire ruinae? Ez talán Lucanus – mondtam, miközben tálaltam a derelyét –, és azt jelenti: nem maradnak fenn a romok sem 1. A süteménynél, amelyet hetente sütött neki anyám, az utolsó munkájáról beszélt. Kommentárt, egyfajta szótárt írt az Aeneishez, amelyben betűrendben sorolta fel azokat a fogalmakat, amelyeket szerinte eddig rosszul fordítottak, homályosak voltak, vagy egyszerűen mellőzték őket a lengyel kiadók. Miután megittuk a teát, Lucjan az íróasztalhoz tolta a fotelt, és egy speciális gépből kihúzott, Braille-írással teleírt papírt mutatott nekem. Nem ismertem ezt az ábécét, így jobb kezének ujját finoman végighúzva a kidomborodó betűkön felolvasta az elmúlt néhány nap termését. Aztán segítettem neki fölkelni a fotelból; az ablaknál álltunk, és néztük, hogy úsznak el a felhők Wrzeszcz háztetői és sudár nyárfái mögött. Lucjan ekkor levette sötét szemüvegét és arcát a fény felé fordítva megszólalt:

– Le tudnád írni nekem?

– Ma egészséges, kövér cumulusok szállnak az égen – feleltem –, még nem olyan nehézkesek, mint ősszel. Csak hetek múlva lesznek szürkébbek.

Távozáskor találkoztam néha a lépcsőn vagy még az ajtóban Trude asszonnyal, aki injekciókat adott neki. Csak egyszer voltam ott a kezelésnél, de emlékszem, nem tudtam levenni a szememet az alkarjáról, amelyen a stuthoffi tábor számai kéklettek. Ahol tizenöt évet töltött Lucjan, ott nem tetoválták a rabokat, mégis magán hordozta a bőre a múlt nyomait. Amikor még látta arcának tükörképét, különösen a tenyerén és az arcán látható fagyásnyomokat szégyellte.

Azon a napon, amikorra találkozót beszéltem meg Fredekkel délután négy órára a hajógyár bejáratánál, Lucjan nem kérdezett semmit. Gondolataiba merült, még az sem adta vissza az életkedvét, amit a sztrájkról meséltem. Csak amikor szokás szerint az ablaknál álltunk, és egyetlen felhő sem látszott az égen, csak akkor kezdte halkan, szépen hangsúlyozva szavalni Vergilius versét
– Ibant obscuri sola sub nocte per umbras –, aztán gyorsan megkérdezte: – Nem jött semmi Izraelből? Nemleges választ kellett adnom, éreztem, milyen csalódott. Amikor megvakult, Lucjan az egész könyvtárát az egyetemnek ajánlotta, mi pedig csak nagy nehézségek árán tudtunk beszerezni neki Braille-írással készült köteteket, mert a legnagyobb ritkaságok közé tartoztak a vakoknak készült görög és latin vagy szanszkrit és héber nyelvű könyvek. Homéroszt Londonból küldtek neki. A görög nyelvű evangéliumot Los Angelesből kapta. Vergilius és Seneca Bolognából érkezett Wrzeszczbe, Arisztotelész összegyűjtött műveit pedig a pápai alapítvány közvetítésével kapta Rómából. Most héber nyelvű Bibliára várt, amelyet annak idején – mint minden más könyvet – eredeti nyelven ismert meg, és képes volt bármelyik részét a vista lefordítani.

– Írok még egyszer Tel-Avivba – mondtam távozóban –, biztos nem feledkeztek meg a kérésünkről.

Már nem járt se busz, se villamos, ezért borzasztó tömeg tolongott a vonaton. Másképpen nem lehetett eljutni Gdańsk központjába, most pedig mindenki oda akart menni, hisz a főpályaudvartól csak hét perc gyalog a hajógyár kapuja. Valójában mindenki ugyanarról beszélt suttogva vagy fél- hangosan: még nem lőnek! De biztos lövetnek, semmi kétség, csak a kérdés, mikor. Én is emlékeztem arra a pontosan tíz évvel ezelőtti decemberre: akkoriban apámmal feljártunk a padlásra, a nyitott manzárdablaknál hallgattuk a belváros visszhangzó moraját. Jeges szél sodorta a dördülő lövések, a szirénázó mentőautók, a dübörgő tankok zaját. Tűzcsóvák vöröslöttek a város fölött. A háttérben, a sötét égbolton, minden percben feltűnt egy helikopter. Kilőtte a jelzőrakétát, és akkor, a pillanatokig tartó világosságban, tisztán hallottuk a nehézgéppuskából leadott két-három sorozatot. Amikor néha elhallgattak ezek a visszhangok, mintha hullámzó refrénként hallottuk volna a tömeg kiáltását.

– Jegyezd meg – mondta apám, amikor lementünk a két emelettel lejjebb lévő lakásunkba – nekik ez a vég kezdete. – Egyértelmű, hogy apám nem a munkásokra gondolt, amikor azt mondta, nekik. Pár nappal később, amikor már megszüntették a kijárási tilalmat, a villamos ablakából láttam az égő pártszékházat. A Hucisko utca kereszteződésében, rögtön a megálló mellett találtam egy hajógyári sisakot, úgy össze volt lapítva, mint egy gyufásdoboz. Mindenütt égett szag és a könnygáz bűze terjengett. Visszavonták az élelmiszerárak emelését. Az emberek sietve intézték az ünnepi bevásárlást. Ugyanolyan sietősen vették le az iskolámban minden osztály faláról az eltávolított vezetők képeit. Rajztanárunk szemet hunyt afelett, hogy egy nagy máglyán elégettük az egészet az iskolai szemétlerakó mellett. Cyrankiewicz sokkal tovább égett, mint Gomułka. Talán azért, mert az ő képe rosszabb papíron volt. Este otthon mindenki csak arról beszélt, hogyan énekelték a munkások az Internacionálét a gdański pártbizottság előtt. Hogyan lőttek közéjük Gdyniában. Hogyan kínozták a letartóztatottakat. Hogyan temették el csöndben, a titkosrendőrök segítségével a meggyilkoltakat. Hogyan várakoztak a szovjet hajók városunk kikötője előtt a tengeren. Hogyan ígért az egész nemzetnek békét, jólétet, igazságosságot az új pártfőtitkár a televízióban.

Mindez úgy futott át emlékezetemen, mint egy rég elfeledett, gyermekkori fekete-fehér film. Özönlött a pályaudvar peronjára az izzadt tömeg, és elindult az augusztusi hőségben a gyár kapuja felé; most nehéz lett volna elképzelni, hogy bárki is a helyiek, turisták, nyaralók színes forgatagába lövetne, különösen nem fényes nappal, a külföldi újságírók kamerái előtt. A nyár persze amúgy is jobb, mint a tél, de volt itt egy másik, sokkal lényegesebb különbség is. A munkások bezárkóztak a hajógyárba, nem jöttek ki az utcára, így most az utca ment el hozzájuk, megállás nélkül hordott nekik ennivalót, pénzt, híreket. A virágcsokor és a lengyel zászló mellett a pápa arcképe díszítette a kaput. Úgy hangzottak a hangosbeszélőn beolvasott közlemények, mint a litánia: szó szerint óránként csatlakoztak a sztrájkhoz üzemek, gyárak az egész országból. A gyári tanácsterem gipsz Leninjének türelmesen végig kellett néznie, hogyan fogalmazzák meg a követeléseket: igen, akarunk béremelést, de annál is jobban akarunk saját, teljesen független szakszervezeteket.

– Most még olyan, mint egy piknik – hallottam a hátam mögül Fredek hangját –, de kíváncsi vagyok, hogyan végződik.

– Ha el akarják tiporni őket – fordultam felé, és akkor vettem észre, hogy biciklivel jött a gyárhoz –, csak éjszaka jöhetnek, amikor nem lesz itt senki.

– Ez sincs kizárva – mondta Fredek, és nem is vágott bús képet hozzá –, de előbb tankkal be kell dönteniük a kaput. Aztán be kell gyűjteniük őket a rejtekhelyekről. Passzív ellenállás esetén ez órákig tarthat. És ha a fiúk odavágnak néhány acetilénpalackot, vagy fölmennek a hajóra és elvágják a hajóköteleket? Ezenkívül – mondta Fredek, amikor végre eljutottunk a kapu melletti kerítésig, és megállította a biciklit, majd odatámasztotta az acélhálóhoz – van itt még valami – folytatta a pápa képére mutatva –, itt van nekünk ő, és ez többet ér egy hadosztálynál!

– Többre mennénk harminc-negyven sztrájkoló munkással. Na és azokkal, akik még készek csatlakozni.

– De hát pont ez történik – mondta Fredek, majd elővett egy csomag Sport cigarettát, és rágyújtottunk –, nem látod, hogy ez már forradalom?!

Így telt az idő. Dohányoztunk és beszélgettünk, más nem történt. Mindig újabb delegációkat engedtek be a kapun, nagy tapsot kaptak. Közlemények, bizottsági határozatok, versek és imák szóltak szüntelenül a hangosbemondóból. Feszültebbé vált a végeláthatatlan nagygyűlés hangulata, amikor megjelent a kapu belső oldalán egy karszalagot viselő munkás, és nyomdafestéktől piszkos kezével röplapokat szórt szét a hullámzó tömegben. Egyetlen papír sem maradt a földön. Mindenki legalább emlékbe el akart tenni egy kiadványt, amelybe nem rondított bele korábban a cenzor.

– Nem rossz a stencilgépük – hangzott a bírálat Fredektől –, csak túl sok festéket adtak bele, még nem értenek hozzá.

– Hát ha még a rádióban is beolvasnák – mondtam viccesen –, egész Lengyelországban, mit gondolsz, mi lenne?

– Rádiónk még nincs – felelte Fredek hirtelen elkomolyodva –, de tulajdonképpen van neked biciklid?

– Nincs – válaszoltam –, de talán hallottad, mit mondtak – folytattam a hangosbeszélőre mutatva – a vasutasok: a bizottság kérésére nem állítják le a forgalmat, hogy ne bénítsák meg a várost.

– Én nem erről beszélek – legyintett Fredek –, mit érdekelnek engem az elővárosi járatok? Én biciklipostára gondoltam!!!

És pontosan így, Fredek egyszerű ötletével kezdődött az én augusztusi forradalmam. Másnap elmentem a Szentlélek utcai üzletbe.

– Viszik, mint a cukrot – mondta az eladó mosolyogva –, tulajdonképpen már mind elfogyott! Már csak ez az egy van – folytatta az üzlet sötét sarkába mutatva –, kicsit otromba, testvéri import, és nincs hozzá tartalék tömlő.

Néhány perccel később kihajtottam a Szentlélek utcából a Takács utcába a szolid, súlyos, fagynak, macskakőnek, esőnek, homoknak, kátyúnak ellenálló Ukrajnámmal. A biciklinek volt egy nagyon masszív csomagtartója, kis szerszámostáskája a nyereg alatt, valamint dinamója és lámpája. Csak a csengő nem működött, mintha összehegesztettek volna valamit az egyszerű szerkezetben, de ennek nem volt jelentősége. Lassan elhagytam a fegyverraktár épületét, a színházat, a vásárcsarnokot,
a Tudományos Akadémia könyvtárát, és úgy éreztem, túl kemény az ülés, ebből még baj lehet, ha nem készítek rá hagyományos huzatot régi svájcisapkából vagy törölközőből.

– Az ég szerelmére – jajdult fel Fredek, amikor este találkoztunk a Łagiewniki utca sarkán –, lovasság helyett páncélvonat!!! Egyébként meg hallgattad tegnap a Szabad Európát? Brekegtek valamit a ruszkik a hadgyakorlatról, hogy meggyorsítják, meg ilyenek. Gondolod, hogy bejönnek?

– Itt vannak harmincöt éve – feleltem, miközben alig tudtam lépést gyors versenybiciklijével –, Legnica, Szczecinek, Borne Sulimowo, tankok, gyalogság, repülők, egyáltalán nem kell bejönniük, elég, ha kijönnek a laktanyáikból.

– Bevonulásra, invázióra gondoltam, tudod, az egész testvéri Varsói Szerződésünkre – mondta és sebességet váltott, aztán még gyorsabban tekert –, ahogy mi is bementünk velük a csehekhez, hatvannyolcban!

Nem tudtam válaszolni neki, Fredek már a hajógyár kapujánál fékezett. Alkonyodott, még ott lézengtek az utolsó bámészkodók és járókelők, mi meg néhány perc múlva már át is vettük Mikołajtól a gyár portájánál A Tengermellék Hangjába csavart, közönséges madzaggal átkötött újságköteget. Aztán lassan mentünk egymás mellett a parkban, a Győzelem sugárút mellett, még mindig a lehetséges vagy nem lehetséges invázióról beszélgettünk, különös tekintettel a keletnémet néphadsereg részvételére, amit itt, Gdańskban biztos kitörő örömmel üdvözölnének, híven a hagyományos lengyel–német barátsághoz; az invázióról folyt a szó, amelyből kétségkívül kimaradna Románia, de nyilván rákényszerítenék Csehszlovákiát, ellenben a magyarok részvétele – és ebben egyetértettünk – nincs előre eldöntve, hiszen Magyarország – ami egy ideje már az orosz tábornokok előtt is ismeretes volt – mindig a lengyelek oldalán állt, mint ahogy mi is harcoltunk a magyar felkelésekben, summa sumarum – éppen elhagytuk az opera épületét – Kádár János nyugodtan alhatott, de ugyanezt nem lehetett elmondani Honeckerről, Husákról és Brezsnyevről, az egzotikus tercettről, amelyhez esetleg csatlakozhatnak még a bolgárok is, akik – természetesen a franciák mellett – a legnagyobb russzofilek a világon. Remíz, építőipari telep, golyóscsapágygyár, aztán festék- és lakkgyár, már Oliwában – ez volt az első útvonalunk. Minden rendben és csendben ment: egy karszalagos minden kapuban elvette tőlünk az újságköteget, néha elszívtunk együtt egy cigarettát,
és mindig ugyanarról beszéltünk: vajon megérkezik-e végre Varsóból a meghatalmazott küldöttség, hogy elkezdhessék a tárgyalásokat, nem a béremelésről, hanem a szabad szakszervezetekről, amilyen nem volt senkinek az Elbától Vlagyivosztokig.

Éjszakai útjainkban nem volt semmi konspiráció vagy titkos küldetés: a dolgozók még aznap megkapták a hajógyárból delegáltjaiktól és futárjaiktól a lapokat, mi csak azt szállítottuk, amit délután vagy este adtak ki, hogy az emberek már másnap hajnalban a legfrissebb információk birtokában legyenek. Délutáni hírlap – mondta Fredek a kapunál átadva az újságköteget –, esti biciklis expressz!!!

Időnként, amikor nem volt kedvünk beszélgetni, és egy hosszabb szakaszt tettünk meg csöndben, Lucjanon gondolkodtam. Jóformán tanúja volt a születésemnek: ezerkilencszázötvenhétben, amikor apám a Hoffmayer úrtól erre az alkalomra kölcsönkért Opellel hozott engem és anyámat a kórházból a Chrzanowski utcába, Lucjan a lakásunk ajtaja előtt várt. Soványan és elszegényedetten, régi szövetkabátban és vasutassapkában nézte a másvilágról érkezett jövevényt. Halottak napján mindig emlegették, de már nem hitte senki, hogy él. Harminckilenc szeptemberében, amikor elfoglalták Lwówot a bolsevikok, letartóztatták és elhurcolták, nem tudni hova. Később nem találták egyik lengyel hadseregben sem – sem Andersében, sem Berlingében, sem a háború utáni londoniban, de még a Vöröskereszt listáin sem. – Odaveszett Katyńban – gondolta apám – vagy valahol a gulagon, mint több millió névtelen. Közben Lucjan a lépcsőházban állt, látván anyám megdöbbenését elvette tőle a pólyát, amelyben aludtam, és megkérdezte:

– Fiú vagy lány? Később, mikor már apámmal ültek a konyhában, anyám pedig engem fürdetett a felmelegített sütőnél lévő kádban, Lucjan alaposan végigmért, és megállapította: ahonnan én jövök, öt órát sem élt volna egy ilyen csöppség. Ezt a mondatot később rengetegszer hallottam a szüleimtől, emlékeimben mindig sötét aurával vette körül alakját, amely az évek múlásával sem világosodott ki. Nem a tényekről volt itt szó, amelyekről Lucjan – bár nem szívesen – azért mégis mesélt. Ebben az egyetlen mondatában volt valami komor mementó, mélyből jövő süket kopogás, ahonnan a tiszta, tökéletes üresség szele fúj. Még később is – amikor már Varsóban lakott, és minden évben meglátogatott minket a tengerparton, én pedig már sokkal tudatosabban csodáltam nyelvi géniuszát – mindig ugyanúgy rábukkantam a személyiségében arra a kitörölhetetlen nyomra. Talán ezért utasította vissza idővel az érkező állás- és fordítási ajánlatokat. Varsóban könyvelő volt egy szénraktárban. Gdańskban, ahol néhány évvel a nyugdíjazása előtt költözött véglegesen a szomszédunkba, a tetőtéri szoba-konyhába, beérte egy éjjeliőri állással. Ebben az utolsó időszakban már nem hallgatott rádiót, egyáltalán nem olvasott újságot, sőt templomba sem járt már, hozzánk is csak havonta egyszer jött vasárnapi ebédre. Mikor a vakság, majd később az egyre inkább elhatalmasodó betegsége gyakorlatilag odaszögezte az ágyhoz és a fotelhoz, nem volt hajlandó hozzánk költözni, ridegen fogadott minden segítséget. Ennek ellenére éreztem, hogy örül a látogatásaimnak, talán pont azért, mert akkor látott engem életem küszöbén, amikor visszatért a pokolból. Most én láttam őt a küszöbön – azon a másikon, a végsőn –, és az volt az érzésem, hogy mindketten ugyanabban a körben állunk, csak éppen különböző pontjain.

Néhány biciklis éjszaka után ismét meglátogattam. Kérte, hogy pontosan mondjam el az útvona- lainkat. Sokkal jobban érdekelte a sztrájk részleteinél, hogy milyen a kikötő a Siennicki hídról, ahol leesett a láncom, és amikor elment mellettünk egy rendőrautó, a vezetője jelentőségteljesen lelassított, látván, hogy két fiatal biciklit szerel az éjszaka közepén, a hídon. Ki voltak világítva az itt állomásozó, mozdulatlan vontatóhajók? És a part? Már éjszaka is látszik a rozsda a villamossíneken, vagy csak nappali világosságban? Ezek voltak Lucjan kérdései, de mikor egymás után fölolvastam neki a sztrájkbizottság határozatait, majd néhány kiválasztott információt a nyomtatványokból, beszámoltam arról, hogy az egész ország sztrájkol vagy készültségben vár, az emberi szolidaritás pedig még soha nem volt ennyire igaz vagy ennyire mély országunkban, és győzni fogunk, mert hiszen egyszer győznünk kell, mert mindig, vagy legalábbis az utóbbi húsz évben vesztettünk, ő csak udvariasan bólintott, és azt mondta:

– Na jó, ez mind politika, de mégis mit csinálsz utána?

Hiszen tudod jól – mondtam kicsit idegesen –, meg kell írnom a diplomamunkámat Iwaszkiewicz ukrán elbeszéléseiről, a visszatérő, tükröződő romantikáról.

– És aztán?

Nem igazán értettem, mire megy ki a játék. Mégis mi lenne még „aztán” az életen kívül? Házasság? Munka? Utazás? Soha nem éltem a jövőnek, nem szerettem a terveket, konkrét elhatározásokat, mert végül is – amivel Lucjan tökéletesen tisztában volt – olyan világban éltünk, ahol semmi sem teljesedik be, minden pillanatban változhat, elpusztulhat, széteshet, eltűnhet, szétszóródhat minden. Egyáltalán hogy lehet megkérdezni azt, hogy mi lesz „aztán”? Ha Lucjan nem vak, kérdéssel válaszolok – azt hiszed, a jövőbe látok? De nem illett ilyet mondanom, ezért némi töprengés után rövid választ adtam:

– Nem tudom.

Aggodalommal töltötte el a felelet. Egy pillanatra összehúzódtak a ráncai, mintha álarcot vett volna.

– Az álmokról van szó. Oculus habent et non videbunt, érted? Szemeik vannak, de nem látnak. Száztizenötödik zsoltár. A végén világosan kimondja: – „Nem a meghaltak dicsőítik az Urat, sem nem azok, akik alászállnak a csendességbe”.

Vállat vontam. Talán a vallásosságom érdekelte? Ilyen témák soha nem kerültek szóba köztünk, még akkor sem, ha néha magyarázatot adott a Szentírás egy-egy olyan részletéhez, amelyet meg kellett beszélnünk a régi lengyel irodalom órán. Amúgy is késésben voltam. Most kezdődtek a tárgyalások a hajógyár tanácstermében a kormány küldötteivel, ott akartam lenni, nehogy lemaradjak valamiről. Csak a hajógyár kapujában lévő hangszórók közvetítették a tárgyalást. Mint mindig, most is hoztam neki anyám süteményéből, aztán elköszöntem azzal, hogy jövő héten megint jövök.

Meleg és csillagfényes éjszakákon bicikliztünk. Kihordtuk az újságokat, aztán kimentünk Fredekkel a brzeznói vagy a jelitkowói strandra, ott vártuk a napkeltét, és megállás nélkül járt a szánk, mint a kereplő; megtárgyaltuk, mi lesz másnap, egy hónap vagy egy év múlva. Amire gondolni sem mertünk évekig, most mintha karnyújtásnyira lett volna. Előfordult, hogy felidéztük a diákéveinket, a Fekete utcai egyetemi lelkészséget, ahová nem is vallási indíttatásból jártunk, hanem inkább a lányok szépsége vonzott. Amikor Alicja gitár-, furulya- és hegedűkísérettel énekelt az oltárnál szépséges alt hangján – Ma-ra-na-tha –, aligha volt olyan fiú, aki ne akart volna vele együtt szentáldozáshoz járulni. Joannának szép fekete copfja volt, és amikor Szent Pál szavait olvasta a szeretetről, vágyaink, amelyek nem az Írás szellemében és betűiben fogantak, erotikus feszültséggel töltötték meg a kápolnát.

És ilyen emlékeink is voltak: a városi kertészeti vállalat III/b brigádja hetvennégyben egy volt német temető rendbehozatalán dolgozott. Aztán egyszer csak fölemelkedett a markológép kanala, és fehérlő csontok, koponyák hullottak a hatalmas kupac homokból. SS-katonák feküdtek a jelöletlen tömegsírban, valószínűleg negyvenötben lőtték agyon őket a bolsevikok. Ezen a nyáron jó néhány militáriagyűjtemény gyarapodott városunkban vaskeresztekkel, sisakokkal és főként a tiszti sapkák halálfejes jelvényeivel. Még sikerült megtömni a zsebeinket és a nejlonszatyrainkat, mielőtt megérkezett az ügyész. Ugyanebben az évben, még a nyári szünet előtt „Megbosszuljuk Katyńt!” feliratot mázoltunk Fredekkel az iskola falára, és hogy meg voltunk lepődve, amikor másnap névsorolvasást tartottak matematikadolgozat helyett. Az igazgató – két titkosrendőr társaságában –
a vétkesek felkutatásával és megbüntetésével fenyegetőzött. Aztán, mivel történelem szakos volt, félórás előadást tartott, megdönthetetlen bizonyítékokat sorakoztatott föl amellett, hogy nem Sztálin, hanem Hitler parancsára öltek meg húszezer lengyel katonatisztet és hivatalnokot.

Hajnalban, amikor az öböl fölé emelkedett a napkorong, hazabicikliztem. Még szundikáltak
a néptelen, csendes kerületek, közben eszembe jutott apám mitikus utazása, amelyről gyakran és szívesen beszélt Lucjan. Apám vagy hatszáz kilométert evezett Gdańskig egyszerű kajakkal a Dunajecen és a Visztulán. Pont a város szívében, a Motławán dobta el az evezőt, fogta a hátizsákját, és elindult a kiégett, néma utcákon, ahol ködként szállt a téglapor és az égett emberhús bűze az ezeréves birodalom maradványaira. Sose szeretett erről beszélni, csak annyit tudtam, ami nyilván- való volt, hogy új élet keresésére indult, mert az a másik, a háború előtti már nem létezhetett semmilyen formában. De miért pont ezt az irányt, ezt az útvonalat választotta? Csak most, harmincöt évvel azután, hogy végigvonult reggel a kiégett utcákon, amikor majdnem ugyanazokat a helyeket jártam végig biciklivel, csak most gondoltam arra, hogy olyan lehetett, mint Ábrahám, aki Istentől kapta a parancsot: „Eridj ki a te földedről, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából”. Ha pedig – fantáziáltam tovább – ő volt Ábrahám, akkor én lennék Izsák, és a mondat, amelyet Lucjan rögtön a születésem után mondott, „ahonnan én jövök, öt órát se élt volna”, teljesen más értelmet és jelentést kap, olyan, mint egy jövendölés, nem pedig kommentár egy szokványos, történelmileg meghatározott helyzethez. De mégis mi változott az életemben?

Nem sokáig, csak addig a napig működött a bicikliposta, amikor Lech Wałęsa villanyszerelő, akit a vállukon vittek a munkások, kihirdette a sztrájk végét. Nem sokkal később megkaptam első újságírói munkámat a Szolidaritás szakszervezet tájékoztató irodájában. Fredek a nyomdával foglalkozott. Egyre szélesebb körökben terjedt a forradalom, más javak hiányában első számú exporttermékké vált, amint arról egy idő után a csehek, a németek, a magyarok, a szlovákok, sőt végül maguk az oroszok is meggyőződhettek. Bármit is gondoltam róla később, gyakran kritikusan tekintettem rá, ez nem változtatott azon a nyilvánvalóan csodálatos tényen, hogy elhozta a szabadságot, ellenségeinknek pedig a hajuk szála sem görbült. Azoknak sem, akik nemegyszer lőttek vagy lövettek az emberek közé, csak azért, mert kenyeret és szabadságot követeltek. Csak egyszer rémültek meg igazán, amikor a televízió közvetítette Ceauşescu kivégzését.

Súlyos, otromba Ukrajnám ezután is jó szolgálatot tett nekem. Ezzel jártam dolgozni és az egyetemre, ahol ahelyett, hogy a diplomára hajtottam volna, megalapítottuk a barátaimmal a Független Diák- szövetséget. Egy októberi napon, amikor éppen nagygyűlést vezettem, meghalt Lucjan. Nem jöttek tömegek a temetésére. Csak néhány öreg, aki a gulagon raboskodott, a pap, a szüleim és én mondtuk az imákat. A temetés előtti nap, amikor Lucjan már a halottasházban pihent, fölmentünk apámmal a padlására, hogy kicsit rendet rakjunk a lakásában. Értesítést találtam a postaládában, és még aznap délután átvettem a csomagot. Héber Biblia volt, ha jól emlékszem, a Landau Alapítvány kiadása.

– Most mit csináljunk vele? – aggodalmaskodott anyám. – Rendes könyvtárakban nem tartanak Brailles-írással írt könyveket, a vakok könyvtáraiban pedig biztos nem tud senki héberül.

– Legjobb lenne postafordultával visszaküldeni – vélte apám.

De nekem más ötletem volt. Mielőtt lezárták a koporsót a srebrzyski temető kápolnájában, Lucjan kezébe tettem az Írást úgy, hogy a jobb kezének ujja a Berésit, vagyis a Teremtés első betűjét érintse a kissé megemelt borítófedél alatt. Mikor a sírásók a földkupacot döngölték lapátjaikkal, eszembe jutott egy idézet az Aeneisből, amelyet az augusztusi sztrájk első napjaiban hallottam Lucjantól – Ibant obscuri sola sub nocte per umbras. A temetéstől megrendülten, szótár nélkül akkor nem tudtam lefordítani, aztán pedig egyszerűen elfelejtettem. Évek múlva egy könyvesboltban, Zygmunt Kubiak szép fordítását lapozgatva megtaláltam azt a részletet, amely így szól: Mentek az éji sivár árnyékokon át, a sötétben. 2

FORDÍTOTTA NÉMETH ORSOLYA

A „Poczta rowerowa” című novella eredetileg a szerző Opowieści chłodnego morza (Kraków, Znak, 2008. 48–62.) című kötetében jelent meg.

  1. M. Anneus Lucanus: Bellum civile, 969. sor
  2. Aeneis, VI., 268., ford.: Lakatos István, Európa, 1962
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.