Algis Valiunas – Harcoljunk-e a királyért és a hazáért?

 

Kik a legnagyszerűbb férfiak és nők a modern civilizációban, mely embertípusok a legméltóbbak becsülésünkre, s arra, hogy igyekezzünk hozzájuk hasonlóvá válni? A huszadik századi Anglia két híres, ám egymásnak ellentmondó választ adott e kérdésre, márpedig az, hogy miként választunk köztük, intellektuális és morális tekintetben jelentősen befolyásolja életünket.

Winston Churchill maga volt a kivételes közéleti ember, arra született, hogy a politika arénájában forgolódjék, leghőbb vágya volt, hogy személyében testesítse meg a Brit Birodalmat annak legjobb formájában, és – nem mellékesen – hogy mindörökre bekerüljön a történelem legünnepeltebb figuráinak panteonjába. Jellemző az a tréfás megállapítása, mely szerint nem utolsó sorban azért kerül majd be a történelembe, mert ő lesz majd, aki megírja e történelmet. Könyvet írt nagyjából minden háborúról, amelyben részt vett: a vad törzsek elleni gyarmati háborúkról, amelyeket India északnyugati határvidékén és Szudánban vívtak, a búr háborúban (vakmerő szökése egy itteni hadifogoly-táborból nemzeti hőssé tette és elindította politikai pályafutását), a két világháborúról (az első idején a kormányban, rövid ideig pedig a lövészárkokban szolgált, a második világháborúban pedig az ország legendás miniszterelnökeként); ezek mellett írt életrajzi művet apjáról, Lord Randolph Churchillről, valamint őséről, a páratlan hadvezérről, John Churchillről, Marlborough hercegéről. Megírta Az angol ajkú népek története című könyvet. is. Olykor elhangzik, hogy azért az irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki, mert nincsen hadi Nobel-díj, valójában azonban megírta a 20. század két legnagyszerűbb történeti munkáját a The World Crisist (1923–31) és a Marlborough: His Life and Timest (1933–38). Ha fellajstromozzuk korának legnagyobbjait, közülük is az első, vagy csaknem az első: a kettős teljesítményt, amelyet entellektüelként és a tett embereként elért, bizonyosan nem közelíti meg senki.

Egyetlen embernek esélye sem lehetett hogy akár kiválóságban, akár befolyásban versenyezhessen Churchillel; ehhez a teljes Bloomsbury- körre volt szükség, az intellektuális és művészi tehetség e csillogó koncentrációjára, amely arra esküdött, hogy megmenti a civilizációt Churchilltől és harcias fajtájától. Ennek a klikknek a központi figurái John Maynard Keynes, Virginia Woolf (született Stephen), E. M. Foster, Lytton Strachey, Roger Fry, Clive Bell és Vanessa Bell (Virginia Woolf nővére) voltak. A kör kezdetei a Cambridge Conversazione Societyig nyúltak vissza, a nagyteljesítményű diákagyak e titkos konklávéjáig – ismertebb nevükön az Apostolokig –, amely aztán áthelyezte hadműveleti bázisát Blooms­burybe, az University College-nak és a British Museumnak otthont adó londoni negyedbe. Mindazzal, ami Churchill világában központi jelentőséggel bírt – a lelkes hazafiság, a morális kötelességnek és próbatételnek tekintett birodalomépítés, a közéletnek a magánéletnél fontosabb volta, a háború, mint az emberi létezés örök sajátosság – a Bloomsbury bizonyosan szemben állt. A Bloomsberries, ahogyan magukat tréfásan nevezték, – e vakmerő képrombolók és kemény ellenfelek – a békeszerető kozmopolitizmust és a jól/helyesen élt magánélet semmihez sem hasonlítható édességét, ezen felül pedig a művészet és szeretet/szerelem által, illetve a kényelem és fesztelen viselkedés révén elnyerhető evilági megváltást propagálták. A civilizált élet vágyott csúcsát számukra Lytton Strachey szavai szerint: „jó adag igen sokféle szerelem/szeretet”.

Ifjú Apostolok

1939-es memoárjában, a My Early Beliefsben John Maynard Keynes – a múlt évszázad talán legbefolyásosabb közgazdásza, aki olyan elegáns világossággal írt, hogy Saul Bellow kora legelső próza-stilisztájának nevezte – leírja a hatást, amelyet G. E. Moore Principia Ethicája (1903) a lábainál ülő ifjú Apostolokra tett.

Semmi sem számított, csak a lelkiállapot, a sajátunk és természetesen másoké, de főként a sajátunk. E lelkiállapotok nem kapcsolódtak cselekvéshez, eredményhez vagy következményekhez. A szemlélődés és az eggyé válás időtlen, szenvedélyes állapotai voltak, melyeknek nagyrészt nem volt közük „azelőtthöz” vagy „azutánhoz”.

…A szenvedélyes szemlélődés és eggyé válás tárgyai egy szeretett személy, az esztétikai élmény létrehozása és élvezet, és az ismeretszerzés. Mindezek közül a szeretet/szerelem volt messze a legfontosabb.

Keynes és barátai Moore filozófiáját vallássá változtatták – éspedig morál nélküli vallássá. Az azonban, ha ezt ilyen nyíltan kimondják, alighanem sértette volna hitüket Moore gondolkodásának és saját gondolkodásuk racionalitásában. Gondolkodtak többek közt olyan kérdésekről, hogy vajon a szeretett személynek csinosnak/jóképűnek kell-e lennie. Hajlottak rá, hogy igennel feleljenek – természetesen nagyon tudományosan. A szerelem/szeretet volt, ami az ifjú filozófusok számára leginkább közel esett a cselekvéshez, megvetették „a cselekvő életet általában, a hatalmat, a politikát, a sikert, a gazdagságot, az ambíciót”, mondván: „a gazdasági indíték és gazdasági ismérvek kevésbé szembeszökőek filozófiánkban, mint Assisi Szent Ferencében, aki legalább a madarak javára rendezett gyűjtéseket…”

Jóllehet a középkorú Keynes azt állítja, hogy lényegében továbbra is ezen ifjonti immoralista vallás szerint élt, elismeri, hogy a dolog hol bicsaklott meg.

Nem voltunk tudatában, hogy a civilizáció csak sérülékeny, vékony kéreg, amelyet nagyon kevés ember személyisége és akarata teremtett meg, s amelyet csak ügyesen elfogadtatott szabályok és alattomos módszerekkel megőrzött konvenciók tartanak fenn. Nem tiszteltük a hagyományos bölcsességet és a szokás korlátait.

A történetének embrionális korszakát élő Bloomsbury önmagukba belefeledkezett tagjait, mivel semmiféle tekintélyt nem tiszteltek, egymástól oly igen különböző gondolkodók állították pellengérre, mint D. H. Lawrence és Ludwig Wittgenstein. Keynes elismeri, hogy „nem-valódi racionalizmusukban” ő és Moore más rajongói „teljességgel félreértették az emberi természetet”, a magukét sem kivéve. Ezerkilencszáztizennégy megmutatta Keynesnek azt a sötét irracionalitást, amely egyetlen pillanat alatt képes volt elsüllyeszteni a tiszta intellektust, és arra is megtanította, hogy a szemlélődés és az eggyé válás becses objektumaiként értékeljék „a rendet és az élet sémáit a közösségekben, valamint az ezeket ihlető érzelmeket”. Keynes volt a Bloomsbury által kitermelt kiemelkedő közéleti ember, s amikor a kormány szolgálatába szegődött – az első világháború idején a pénzügyminisztériumban dolgozott – egyes elvbarátai igencsak súlyos rosz­szallását vívta ki. Mint azonban visszaemlékezéseiben írja, ifjonti művészet- és szeretet/szerelem- mámora egész életét áthatotta.

E. M. Forster, a néhány évvel Keynes előtt volt a cambridgei King’s College hallgatója, s aki utóbb nemzedékének vezető angol regényírója lett, soha nem nőtte ki ifjonti megvetését a közélet és az olyan emberek iránt, akik nem képesek meglenni nélküle. 1939-es What I Believe című, egyesek által ünnepelt, mások szerint hírhedt esszéjében fennen hirdeti „a Nagy Emberek” iránti megvetését.

Az uniformitás sivatagját alakítják ki maguk körül, gyakran pedig egy vértócsát is, engem pedig mindig elfog a kisember gyönyörűsége, amikor nagyot buknak.

A demokrácia egyik csodálatra méltó vonása, hogy nem produkál Nagy Embereket, kitermel viszont különböző fajta kisembereket… ami sokkal nagyszerűbb eredmény.” Forsternek kétszeres éljent kiált a demokráciára, amely lehetővé teszi az emberi sokféleséget, és megengedi a politikai kritikát. Három hurrá, úgymond, már túl sok volna: ezt „csak a Szerelem/Szeretet, a Szeretett Köztársaság érdemli meg”. A szerelem/szeretet avagy a Szerelem/Szeretet nevében Forster késznek mondja magát arra, hogy megtagadja demokratikus hazáját.

Gyűlölöm az ügyek gondolatát, és ha választanom kell a hazám elárulása és a barátom elárulása közt, remélem lesz bátorságom, hogy a hazámat áruljam el.

Forster megfeledkezni látszik arról, hogy a magánélet, az esztétikai, libidinális és egyéb gyönyörök szüntelen hajszolása a Bloomsburynek valójában létfontosságú ügye – ugyanolyan tantételszerűen és intenzíven, mint bármely Nagy Ember számára a maga politikája – s ezt éles hangú eszmefuttatása a legszégyenletesebb módon igazolja is. Ugyancsak elkerüli a figyelmét – a második világháború előestéjén –, hogy hazájának elárulása (mondjuk) Hitler Németországának elpusztítja az ő legemelkedettebb Szeretetét/Szerelmét: a nácik szemében a homoszexuálisok, mint Forster, csakis kiselejtezésre alkalmas degeneráltak. A ma­gán-megelégedettségnek a közösségi kötelesség fölé emelése, ahogyan ezt Forster teszi, a legbiztosabban teszi tönkre mindkettőt.

A Bloomsbury által a magán- és közéletről produkált legügyesebb és bizonyos vonatkozásokban legtipikusabb elmélkedés Lytton Strachey Viktória királynője (1921). Strachey briliáns módon ássa alá a híres politikai figura hagyományos életrajzát, amely általában köteteket tölt meg, és jelentős közéleti sikereket lajstromoz – ő ugyanis nem ilyet ír, hanem ironikus, de szívbemarkoló beszámolót egy asszony szeretet-vágyáról: Viktória a nagyközönség rajongása révén nyeri vissza boldogságát, melyről azt hitte, hogy egyedül társának, a tragikusan fiatalon elhunyt Albert hercegnek szerelme adhatja meg neki. Viktória királynő maga aligha tudott róla, de ezzel hallgatólagosan jóváhagyta a Bloomsbury erkölcstanát, demonstrálván, hogy a politikai életet nem más mozgatja, mint a magánélet utat tévesztett vagy kielégítetlen vágyai. Legalábbis ezt hitetné el az emberrel Strachey.

Churchill az efféle gondolatot a közéleti ember méltóságán ejtett foltnak tekintette volna. Így aztán a meglepetés erejével hat, amikor az olvassuk a Lord Randolph Churchillben, Winston Churchill 1906-os, apjáról írott életrajzi művében, hogy Lord Randolph, aki egy időben a késő-viktoriánus kori Konzervatív Párt vezéregyénisége volt, fiatalemberként visszarettent a parlamenti szerepvállalástól, jóllehet környezetében mindenki úgy gondolta, e pályára lép majd.

Béke és nyugalom, sport és barátok, mezőgazdasági foglalatosságok – s mindenekelőtt egy otthon –: jóval kecsegtetőbb erdei ösvénynek tűntek, mint a Londonba vezető poros út.

A vágyott otthon úrnője az elragadó amerikai örökösnő, Jennie Je­rome lett, neki akart imponálni közéleti sikerével, e vágya késztette arra, hogy politikai pályára lépjen. Még csak udvarolt jövendőbelijének, amikor azt írta neki, hogy inkább töltené idejét Gibbon és Horatius olvasásával, ám ha Jennie azt kívánja tőle, hogy parlamenti képviselő legyen, ebbe az irányba indul. Nem sokkal ezután már a választók megnyerésének piszkos munkájára panaszkodott – „el sem hinnéd, hány mosatlan kezet ráztam meg szívélyesen” – és a kielégülésnek, amelyet választás kimenetelének biztosítása okozott neki, szemlátomást kisebb jelentőséget tulajdonított, mint hogy biztosítsa a maga számára Jennie kezét. A házassággal aztán a szerelem kezd eltűnni a színről – házasságuk csapnivalóan rosszul ütött ki, a frigyet beárnyékolta a férfi szifilisze, amely negyvenöt évesen végzett is vele, s amelyet fia nem is mert megemlíteni apjáról írt életrajzában – a politika pedig lángra lobbantja Lord Randolphot.

A politika sok tekintetben csúf mesterség lehet, Churchill szemében azonban a legjelentékenyebb dolog, amit csak ember hivatásául választhat, becsmérlői pedig az élet egy létfontosságú erejétől vágják el magukat.

A szavazók tömegeinek ricsaja és zűrzavara, a frázisok és formulák tolvajnyelve, a riválisok választási gyűléseinek megfigyelése elcsigázzák, sőt rémülettel töltik el a különösen érzékeny embert. Azoknak, akik egy demokratikus rendszerben nem vesznek részt a polgárság közéleti kötelezettségeiben, könnyű megvetően fintorogniuk a modern politika eszközei láttán. Könnyen megvigasztalják magukat, amiért nincsen befolyásuk az események menetére, mondván: ők finnyásak és kifinomultak, kényesen következetesek. Siralmas szerep azonban az övék.

Nem minden Bloomsberry kerülte az aktív életet. Keynes természetesen figyelemre méltó kivétel volt, ugyanígy Leonard Woolf is. Miután végzett Cambridgeben, állami hivatalnok lett, és Ceylonban szolgálta a birodalmat. 1961-ben, 81 éves korában írt Growning című önéletrajza második kötetében Woolf felidézi: cambridgei barátaihoz hasonlóan politikai tekintetben roppantul naiv volt, mit sem sejtett a gyarmati uralom sovén és elnyomó aspektusairól, amelynek szolgálatába állt. Bekerült a politikai életbe anélkül, hogy bármiféle kézzelfogható elképzelése lett volna, mivel is jár a politika. Mire hat év múlva visszatért Angliába és kilépett a közszolgálatból, hogy feleségül vegye Virginia Ste­phenst – miután tisztességesen szolgált és elérte a kormánymegbízott-helyettesi rangot, s mint ilyen, hatalmas terület igazgatásáért felelt –, Woolf kiábrándult a gyarmati rendszerrel kapcsolatos mindenféle romantikus elképzelésből. Arra a következtetésre jutott, hogy az angoloknak, akik kormányozzák, semmi keresnivalójuk Ceylonon, sőt Angliát leszámítva sehol másutt. A birodalom egyszerűen rossz.

Heroizmus és birodalom

Churchill ugyanakkor hangsúlyozza a birodalom morális heroizmusát, amely nem kevesebbet nyújt, mint megváltást azoknak az embereknek, akik sohasem ismerték a modernség áldásait. Megajándékozni a primitíveket és tudatlanokat a civilizált intelligencia produktumaival – ez a legdúsabb adomány, amit csak egy nép egy másiknak adhat. Ezzel nem azt kívánjuk mondani, hogy Churchill vak volt a gyarmatosító hódítás és a kizsákmányolás rútságaira. Churchill fiatal férfikorában afféle harcias pávakakas volt, de már ekkoriban is meglehetősen jól látta a birodalom korruptabbik oldalát. A The River Warban (1899), amelyben a gonosz szudáni dervisállam feletti brit győzelemről számol be – maga a 21-es lándzsásokkal harcolt az omdurmani csatában –, vádolja „a mohó kereskedőt, az alkalmatlan hittérítőt, a nagyravágyó katonát és a hazug spekulánst, akik felzaklatják a meghódítottak lelkét és felcsigázzák a hódítók szennyes bírvágyát.” Ennek ellenére Chur­chill úgy gondolja: törekvésük, hogy eljuttassák az értelem uralmát a szellemi sötétségben élőkhöz, a britek mindenféle erkölcsi bukását bocsánatos bűnné teszi. Ahogyan a The River Warban írja:

Egy felvilágosult közösség mely vállalkozása lehet nemesebb és hasznosabb, mint amikor termékeny térségeket és nagy tömegeket igyekszik visszakövetelni a barbárságtól? Elvinni a békét a háborúskodó törzseknek, igazságot szolgáltatni, ahol addig csak erőszak volt, megszabadítani a rabszolgát láncaiból, termőre fordítani a talajt, elültetni a kereskedelem és a tudomány legelső magvait, megnövelni egész népek képességét az örömre és csökkenteni esélyeiket a fájdalomra – miféle szebb eszmény vagy becsesebb jutalom inspirálhatja az emberi erőfeszítést?

A civilizatorikus munka e dicshimnusza szinte pontosan azt az emberfajtát magasztalja, amelynek megtestesítője Woolf kormánymegbízott- he­lyettes volt.

A brit intelligencia és a brit jellem alkalmassá teszi a birodalmi fegyveres erőket azoknak a népeknek a meghódítására, amelyek nem rendelkeznek e kvalitásokkal, s ekképpen a maguk hasznára nem tehetik ugyanezt. Mihelyt a bennszülötteket legyőzik a háborúban, hozzáférhetővé válnak számukra a béke gyógyító jótéteményei. A modernitás alapjaira való megtanításuk felkészíti a népbetegségszerűen lusta populációkat, hogy osztozzanak a világ munkájában és annak gyümölcseiben. A zsarnokságot felváltó szabadság, a babonától való megszabadulás, a nyomor megszűnése – ezeket az adományokat kínálják a britek új alattvalóiknak. Churchill volt az igazság és prosperitás birodalmának legékesebb szavú szószólója.

Akkor, amikor Nagy-Britanniának le kellett mondania gyarmatairól, természetesen nem volt kérdéses, hogy így kell tennie, nagyon is feltehető azonban a kérdés, hogy vajon ezek a volt gyarmatok jobban jártak-e mint szabad és független nemzetek. Az örökös fosztogatás, nyomor és mocsok, a posztgyarmati világ káosza hitelesíteni látszik, hogy szükség van a Churchill felfogása szerinti civilizatorikus misszióra. Másfelől úgy tűnik, hogy e misszió nagyrészt kudarcot vallott, annyiban persze nem, hogy felruházta a még a barbárság állapotában leledző népeket a pusztítás legmodernebb eszközeivel. A birodalom abban az időben, amikor a történelem lehetőséget teremtett erre, nem volt képes legyőzni az emberi természetet.

Az első világháború

Bloomsbury azonban hitt abban, hogy az 1914– 18-as nagy háborús mészárlás iszonyata rászoríthatja az európai imperialista országokban élő emberiséget, hogy megváltozzék. 1918-as, Militarism and Theology című esszéjében Lytton Strachey felpanaszolja, hogy még az akkori mérsékeltek is a világ rögzült rendjének részeként fogadják el az agressziót, és örök értékekként magasztalják a harcias erényeket. Kétségbeesik, amikor elolvassa a német báró, Freytag-Loringhoven altábornagy Folgerungen aus dem Weltkriege című művét, legalábbis átmenetileg:

A militarizmust ennek a könyve minden szava adott axiómának tekinti – oly tökéletesen adottnak, hogy még csak nem is igen tárgyalja; egyszerűen mindenütt jelen van, és mindenbe beleértődik. Ez pedig egyértelműen szörnyűséges jelenség.

Strachey azonban egyvalamiből továbbra is reményt merít. A „teológiai őrültségek”, amelyek évszázadokon át rángatták az emberiséget, a „tolerancia korával” véget értek; Bossuet püspök hite a „vallásnak a történelembe és a politikába való transzcendens beemelésében, illetve a vallásüldözés és a vallásháború szükségszerűségében” átadta helyét Hume és Montesquieu racionális tisztességének. Ez a radikális változás váratlanul jelent meg a világban, és Strachey szerint egy újabb ilyen átalakulásra is van kilátás:

Mondjon bármit is a Báró, az emberi természet mégiscsak változik, méghozzá olykor figyelemreméltó gyorsasággal. A hozzá hasonló mérsékelt emberek szemében elkerülhetetlennek tűnhetik a militarizmus és minden, ami a militarizmus velejárója – a szembenálló Államok küzdelmei és ambíciói, a nemzeti alapú uralom vágya, a nemzethaláltól való rettegés, az emberiség fegyveres tömegekbe szervezése. Mindez oly módon tűnik számára elkerülhetetlennek, mint ami elkerülhetetlen része magának a világ rendjének. És mégis, nagyon is lehetséges, hogy ő és a hozzá hasonlók tévednek, hogy ez nem így van, és hogy a „látomás szövete” lesz az, amely hirtelen szétfoszlik majd, és többé senki sem látja.

Az időtlenül régi okok, amelyek miatt fiatal emberek nyomorodtak és haltak meg, nyilvánvalóan ésszerűtlenek, ha ugyan nem eszeveszettek – Strachey szerint. Értelmes emberek okosabbak annál [hogy kitartsanak mellettük], és szerencsés esetben létrehoznak egy új világot, amelyben nemzetközi intézmények biztosítják majd a világbékét. Háborús tömegmészárlásokat joggal illette maró gúny. Amikor 1916-ban bevezették a sorozást, Strachey kérte, hogy mint a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadót, nyilvántartásba vegyék. Kijelentette, hogy nem minden háborút ellenez, ezt azonban különösen. A politikai rendszerek, amelyek egymás torkának ugrasztották Európa civilizált nemzeteit, gonoszak, ő pedig nem hajlandó odatartani saját torkát a késnek. A felülvizsgáló bizottság egyik tagja megkérdezte tőle, mit tenne, ha egy német katona megpróbálná megerőszakolni a húgát, mire a homoszexuális Strachey így felelt: „Próbálnék kettejük közé kerülni.” Strachey kérelmét elutasították, de fizikai alkalmatlansága miatt így is sikerült kimaradnia a háborúból.

John Maynard Keynes ugyanekkor elkötelezte magát a szövetségesek ügye mellett, bár nem harcolt a lövészárkokban – ehelyett a pénzügyminisztérium egyik irodájában dolgozott. A háború vége előtt azonban még így is vádolta magát és hazáját, mondván: „Egy olyan kormánynak dolgozom, amelyet megvetek, mert bűnös célokat követ.” Amikor az 1920-as évek végén megjelent Churchill világháborús történeti munkája, a The World Crisis, Keynes két bírálatot is írt róla, és írásai kiábrándultságáról árulkodnak. Churchill nem tudja leplezni elragadtatását, írja Keynes, amiért részt vehetett stratégiai döntések meghozatalában – 1911-től 1915-ig az Admiralitás Első Lordja volt –, mégis osztozik a katonák és tengerészek szenvedéseiben, akik a politikai hatalmasságok rendelkezéseit végrehajtják. Keynes nem szabadulhat attól a benyomásától, hogy amit Churchill írt,

hatásosabb háborúellenes értekezés, mint amilyen egy pacifista műve lehetne. Olyasvalaki által festett tabló, aki élvezi ezt a játékot, ám nem csak e játszma céljainak és módszereinek imbecillitását mutatja be, hanem jóval inkább azt, hogy e gyengeelméjűség nem az egyes játékosok véletlenszerű tulajdonsága, hanem szervesen hozzátartozik [a játszma] szellemiségéhez és szabályaihoz.

Keynes azonban visszatáncol ettől az állításától, amely a Bloomsbury oldalára helyezné Churchillt, és a kritikában, amelyet az ezután következő békével foglalkozó történeti munkáról, a The Aftermathról (1929) írt, azt állítja, hogy a hála és csodálat mellett érez Churchill iránt

Némi irigységet, talán amiatt a kételyektől mentes meggyőződése miatt, hogy a határok, fajok, patriotizmusok, sőt, ha kell, a háborúk is – az emberiség végső igazságai. Emiatt bizonyos fajta méltóságot sőt nemességet tulajdonít eseményeknek, amelyek mások számára csak rémálomszerű közjátékok, olyas dolgok, amelyeket mindenkor kerülni kell.

Churchill tehát az emberek nemzeti keretekben folyó életét, az egyes nemzetek versengését azért, hogy kellő részt szakítsanak ki maguknak a világ javaiból – a versengést, amely néha vágóhídszerű tébollyá fajul – a jelenben és a jövőben egyaránt természetes emberi állapotnak tartja. Keynes és Bloomsbury-i barátai ugyanakkor hisznek abban, hogy lehetséges létrehozni ésszerűbb berendezkedéseket. Keynes a brit pénzügyminisztérium fődelegátusa volt az 1919-es versailles-i konferencián. Kétségbe ejtette a „karthágói béke”, amelyet e tanácskozás életre hívott, s amely elviselhetetlen terheket rótt Németországra, ezért megírta a The Economic Consequences of the Peacet, amelyben kimutatta, hogy ezúttal „a politikai megfontolások katasztrofális módon a gazdaság fölébe kerekedtek”, azaz a lángoló nacionalista szenvedélyek megakadályozták a közjót szem előtt tartó józan politika érvényesülését. Churchill erre a The World Cririsben reagált, mondván: Keynes szigorúan ökonómiai megközelítése nem számol azzal, hogy szükség van az illető lángoló szenvedélyek kielégítésére, hiszen nincs ezeknél természetesebb jelenség egy háború után, amelyben tízmilliónyian haltak meg. Ezeket a heves érzelmeket figyelmen kívül hagyni túlságosan észelvű megközelítés, ennél fogva az emberi természet reménytelenül tökéletlen szemléletéről árulkodik. „Az Emberiség története: Háború”, írja Churchill, s az emberek sajnálatos módon akkor sem adhatják fel harciasságukat, amikor a békét kötik. Az méltányosságban jelen van a bosszú egy eleme is, és a feltétel nélkül irgalom a legyőzött agresszorral szemben több, mint amit remélhetünk vagy remélnünk szabad.

Más Bloomsbury-tagok a legcsekélyebb mértékben sem voltak hajlandók elismerni Churchill erényeit. Lytton Strachey összeütött egy versikét, amely a Törökország elleni 1915-ös, a Dardanelláknál katasztrofálisan végződött hadjáratból űzött gúnyt – mely kudarcért leginkább mindenki Churchillt okolta.

Történelemnek lapjai: Idő sokat töröl közületek,
Örökre egyes ívek ám feledhetetlenek.
S a Gallipoli név… beh büszke hangsor ez:
A W(inston) névnek múlhatatlan hírt szerez.

1922-ben, amikor Anglia ismét katonai akciót fontolgatott Törökország ellen, E. M. Forster megírta az Our Graves in Gallipolit, amelyben két halott brit katona folytat eszmecserét a brit becsületkultuszról, ahogyan ezt az „oroszlánszívű Churchill” megtestesítette:

Churchill tervelte ki ezt az expedíciót, ahol engem megöltek. Õ tervelte ki az Antwerpeni expedíciót is, ahol a bátyámat ölték meg. Aztán azt mondta, hogy a Munkáspárt nem alkalmas a kormányzásra. Járt a szeme, mit hódíthatna még meg, észrevette Egyiptomot, és mivel tartott attól, hogy ott is létre talál jönni a béke, beavatkozott és meggátolta. Minden vállalkozását siker koronázza. Õ Churchill, a Szerencsés, mindig hivatalban van, és felhőkben rajzanak körülötte a halott hősök. Iskolákra semmit, házakra semmit, a test jólétére semmit, a szellemnek semmit… Anglia egyetlen pennyt sem nélkülözhet, kivéve, ha hősei sírjáról van szó.

Forster-életrajzában P. N. Furbank azt írja, a regényíró minden más politikusnál jobban gyűlölte Churchillt. Ez a gyűlölet itt legyőzi Forstert.

The World Crisisben Churchill ügyesen megvédi a Gallipoli-hadjárat általa kidolgozott stratégiai tervét, mondván: józan koncepcióját végzetesen kompromittálták a tábornokok, akik úgy gondolták, hogy a háború csak akkor nyerhető meg, ha az utolsó katonát is a nyugati frontra küldik, s akik tettek arról, hogy Gallipolinál az első támadás során reménytelenül kevés embert vessenek harcba. A dolog abszurditását mutatja, hogy az első támadásban részt vevők létszáma megfelelt azokénak, akiket az események során tartalékként összesen bevetettek (s akiket nagyrészt feláldoztak) – holott már pusztán a számok nagysága kellőképpen biztosította volna a győzelmet. A fiaskó Churchillnek a pozíciójába került, távoznia kellett az Admiralitás éléről, de a Dardanellák-Vizsgálóbizottság már két év múltán megállapította, hogy nem követett el hibát. A Churchill-gyűlölők, élükön a Bloomsburyvel, továbbra is teli torokból harsogták Gallipoli nevét – ekképpen óhajtván bizonyítani a volt első lord gátlástalan vakmerőségét, és hogy mit sem jelentett számára a rengeteg lemészárolt katona sorsa. A vád azonban igaztalan volt. Nem ő járt el végzetesen meggondolatlanul, a kudarcot pedig kemény leckének nevezi, „amely rávilágít az emberi döntés alapvető jelentőségére, és az emberek legmagasabb rendű felelősségére.”

Bármi ellenkező értelműt mondjon is Keynes egy bizonyos hangulatában, Churchill a háborút önmagában nem tartja imbecillisnek: minden esetben mérlegeli, hogy az egyes szereplők körültekintően vagy meggondolatlanul cselekedtek-e. A katonai hivatás méltóságát és fényét jóval inkább a ésszerűség, mint a vitézség adja, és Churchill jóval többet tud az ésszerűségről, mint amennyit a Bloomsbury valaha is tudott.

A civilizáció megmentése

Ez persze nem gátolta meg abban a Bloomsburyt abban, hogy Churchillt ne a gyilkos hajlamú, rejtőzködő irracionalitás megtestesítőjének próbálják meg beállítani. Virginia Woolf polemikus Three Guineasében (1938) felteszi a kérdést, hogyan vehetjük elejét a háborúnak. Nem Hitler megbuktatása foglalkoztatja, hanem az, hogy miként lehetne gyökerestül kiirtani „a vetélkedést és irigységet”, amelyek a civilizált viselkedés minden aspektusát megfertőzik, és amelyek elkerülhetetlenül arra késztetik az embereket, hogy gyilkolják egymást… [Az, hogy miként lehetne gyökerestől kiirtani] a „diktátori habitus egész aljasságát akár Oxfordban vagy Cambridgeben, a Whitehallban vagy a Downing Streeten, irányuljon bár zsidók vagy nők ellen, jelentkezzék Angliában vagy Németországban, Olaszországban vagy Spanyolországban.” Természettől fogva kozmopolita, király és haza iránti „hamis lojalitástól” mentes nők vezetésével [– írja –] valóban civilizált emberek képesek megváltoztatni az emberi természetet. A változó emberi természet kétségbeesése csak a gonosz állandóságának – megszentelt fantomok nevében történő – biztosítását szolgálja. Vajon ki képviseli jobban az ősrégi hagyomány kétbalkezes voltát Churchillnél? Woolf idéz Churchill egy esszéjéből, amely a Thoughts and Adventuresben (1932) jelent meg:

A modern ember agya lényeges vonásaiban nem különbözik azokétól az emberi lényekétől, akik itt évmilliókkal ezelőtt harcoltak és szerettek. Az ember természete máig gyakorlatilag változatlan maradt. Elegendő kényszerű éhezés, rettegés, harcias szenvedély vagy éppen intellektuális téboly hatására az általunk oly jól ismert modern ember valószínűleg [ugyancsak] a legszörnyűbb cselekedetekre ragadtatja magát, és modern asszony a támogatni fogja ebben.

Woolf szerint azonban a mai kor férfiait nem csupán az erőszak mögött meghúzódó barbár reflexek teszik harciassá, hanem a katonai, a politikai és a többi nagyra becsült férfihivatásokban közszemlére tett, felháborítóan nevetséges büszkeségük is. Amikor Wolf magas méltóságokat betöltő férfiak közszerepléseik során viselt díszruháiról ír, álmélkodik, akár egy néprajzkutató – mintha a Trobriand-szigeteki bennszülöttek rituális ékítményeit mutatná be:

Némelykor lila ruhát öltenek és ékköves feszület himbálózik a mellükön, máskor csipke fedi a vállukat. Egyszer hermelinpalástot viselnek, máskor drágakövekkel kirakott, soktagú lánc lóg a nyakukban. Olykor parókát viselnek fejükön, és lépcsőzetes fürtök borulnak a vállukra. Kalapjuk csónakforma vagy háromszögletű. Hol csonka kúp alakú fekete szőrme-fejfedőt tesznek fel, hol vödörforma sárgarézdíszeset. Egyszer vörös tollakkal, máskor kék lószőrforgóval ékeskednek.

1922-es Old Bloomsbury című memoárjában (amely a Moments of Being kötetben található) felidéz egy összejövetelt Lady Ottoline Morrell­nél, ahol összefutott a harsány férfiasság egy teljes díszbe öltözött, elsőrendű példányával: „A felettébb vörös képű Winston Churchill, csupa aranypaszomántban és kitüntetésekkel ékesen, útban a Buckhingham-palotába.” Virginia Woolf a komisz, avult patriarchátus teljes épületét le akarja rombolni, s ezt a homlokzatot díszítő monumentális szobrok ledöntésével kezdi. Az igazi civilizációnak új mintákra van szüksége. Az oroszlánszívű Churchillnek mennie kellett.

Akkoriban, amikor Virginia Woolf az emberiség nőiesebb normák szerinti átalakítását fontolgatta, Churchill egy viszonylag földhözragadt feladattal bíbelődött: próbálta megállítani a náci Németországot. Ezen erőfeszítése részeként éppen befejezni készült portréját a tökéletes emberről, a civilizáció mintapéldányáról, Marlbo­roughról (1650–1722), aki soha nem vesztett csatát, a háborúban felülmúlhatatlan férfiről, aki nagyra becsülte a béke áldásait – a buzgó protestánsról, királynője hű alattvalójáról, feleségének közel ötven esztendőn át szerető férjéről. Az első világháború vérontása nyomán a demokráciák népeiből kihalt a harci kedv, Churchill pedig jórészt azért írta a Marlborought, hogy felélessze a harcra kész férfiasság ideálját az elkerülhetetlen háború előtt: Marlborough sikeresen vezette az Európai Szövetségeseket XIV. Lajos Francia­or­szágának szinte legyőzhetetlen rablóhatalma ellen, amely „nem csak katonai és gazdasági, hanem vallási, morális és intellektuális” hódításra is törekedett.

Winston Churchill idejében az angol szabadság megőrzése a civilizáció védelmét jelentette – még sokkal inkább, mint Marlborough korában. Civilizáltnak lenni a szó bloomsbury-i értelmében reménytelen befejezetlenséget jelentett – alkalmatlanságot a háborús követelmények teljesítésére egy ádáz ellenséggel vívott, halálos küzdelemben. Churchillről, aki büszke volt aranypaszományaira és kitüntetéseire, aki számos háborúban nézet farkasszemet a halállal, s aki egészen annak barbár mélységeiig megértette az emberi természetet, bebizonyosodott: ő volt a nélkülözhetetlen ember, amikor a civilizáció puszta fennmaradása forgott kockán. A Churchill és a Blooms­bury közti különbség ma ismét létfontosságú ügy, hiszen meggyengült civilizációnk – mely nem kis részben amiatt gyengült meg, hogy a bloomsbury-i értékek felé fordultunk – kérlelhetetlen és civilizálatlan ellenséggel néz farkasszemet. Hogy civilizációnk fennmarad-e, nagyrészt attól függ, kinek a civilizáció-felfogását választjuk vezérlő csillagunkul.

FORDÍTOTTA KŐRÖS LÁSZLÓ

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.