„Nem a bicikli fájt, ezt látta az apja, hanem hogy ilyesmi megtörténhetett.”

Esterházy

A gyorsuló forgás hatására olybá tűnt, mintha lassulnának, amikor azonban lassult, még egyszer nekiiramodni látszottak a küllők a kerékben. Igen, ismerte ezt a jelenséget, no nem a tudományos magyarázatot, épp csak tapasztalati jelleggel volt tudása róla. Hogy elég volt-e ez neki, vagy nem, nem tudjuk, de azért úgy sejtjük, hogy a magyarázata ez irányban, mely akként hangzott „nem tudhatok mindent”, legalábbis gyanús. Majdnem annyira gyanús, gondolhatná, vagy gondoljuk mi (ki gondolná!), mint az a cigánygyerekszempár, amelyik bebámul a nyitott kapun, át a pörgő küllők között. Ideje volna talán elengedni ezt a nyekergő intellektualizmust, és pakolni tovább a lomokat, ki az utcára. Egyrészt azért, hogy minél hamarább végezzenek az apjával (lám: a nyelv féloldalas hebehurgyasága!); vagyis a lomtalanítással. Az apja még várhat egy kicsit. Már kint kéne lennie az utcán, gondolta a novella hőse, az öregedő ifjú, szóval hogy az apja késik. Megint vár valamire. Szöszöl a pincében, vagy efféle. Tehát másrészt azért is, hogy a cigánygyerkőc, meg az egész pereputty ne várjanak tovább, hanem húzzanak el innen a fehér Ladájukkal a kertkapu elől. Bár, ha valahol nyilatkoznia kellene, talán a rászorulók megsegítésének langymeleg frázisát használná. Tehát a cigányok okán is siessünk (fater!).

A novellahős (NH) már őszült. Tehetném most hozzá ízetlenül, szeptemberének vége felé kullogott, még ízetlenebbül: a harmadik x-ébe vegyült már. Épp csak hazalátogatott egy laza lomtalanításra. Apjával pakolnak, az anyja meg (muter!) addig főz egy laza húslevest. Tyúkhúslevest. Tegyél bele erős pistát is, így az ifjú, de ne sokat. Nem tesz jót a bélflóráknak (elábrándozott: ha lánya született volna, igen, Flórának hívnák. Milyen szép név. Majd örökbe fogad egyet, s elnevezi ekképpen. Ha betöltötte a tizennyolcat, megmondja neki, hogy nem ő az igazi apja. Vagy elébb azt, hogy a bélflórái után nevezte el, ezt még nem tudja). Csakugyan, jelentkeztek már a testi bajok. Egyetlen pillanatban (ottliki ponttá sűrűsödött múltidézés) jelentkezett egész fiatalsága, a sok gyötrelem és felhőtlen naivitás, a képzetek és szárnyaló szabadság, valamint név- és időrend szerint a szerelmek, parfümnevekkel felcímkézve. Az jutott eszébe, hogy kamasz korában egy napsütéses őszi délután nem csupán nyelvi létesítményként tátogatta üres száját, mint egynémely neurotikus feleségek, bele a xanax-vágyott délutánok szájszagú levegőjébe, hanem telve voltak odaképzelt hangulatokkal, fílinggel. Élet-(ezt még széttagolva is nehézkesen bírja a nyomdafestéket máskülönben nem tűrő pillantásom)érzéssel. A fílingből meg mi maradt? Érzékenykedős bélflórák. Nehezen záruló gyomorszáj. Néhol száraz, néhol túl zsíros bőr. Temérdek fogkő (jut eszembe – ezt a hős gondolja – már hetek óta be akarok jelentkezni Andikánál, hogy leszedje. Ti. a fogkövet), és a többi. NH testi lett. Ahogy kifojt testéből az eszményiség (melyet ettőli kiüresedése óta megvet), színültig megtelt a testével. Mintha azt reggelizné, ebédelné, uzsonnázná, vacsorálná. Önnön testét, a világ-matériát. Betegséget enne, hibás anyagot. Így hát megcsömörlött. Már libegett is kifelé az ajtón, át a még mindig pergő küllőkön, a tyúkhúsleves illata. A lét mint egy nehéz illat. Szaglik a lét, nemhiába. Tyúkhúslevesül. (Persze, hogy az anyám főzi. Muter! Ki más?)

Nem szívesen csinált semmit. Márminthogy mindig kellett valamit tennie, a semmit nem szerette; mint akinek a létszorongása is csak megszokás. Megszelídített alhasi neurózis (pszichoszomatikus bélflóra-működés). Nem beszélgetett volna el például a cigány kisgyerekkel, aki fél lábbal már a kapun innen, amennyiben NH oldaláról mesélünk, mindenféle szociális szenzibilitást mellőzve, inkább már menne haza. Menne haza például a feleségéhez, akivel még mindig nem házasodtak össze. Összeházasodna ő, neeem, nincs neki semmi baja a házassággal, nem fogfájás az neki, majd lesz az is. Csak hát az az irdatlan papírmunka, bürokrácia, hivatal, meg a cécó, ami kerekedne a templomi esküvő kapcsán (mert hát ő azt nem, azt aztán nem: mit gondolna a Jóisten, micsoda képmutatás! És valljuk meg, igaza lenne, ti. a Jóistennek) meg az egész miskulancia a papírokkal, a lagziról már nem is beszélve. Szóval majd lesz az is. Mint a fogkőlevétel. Amint az ideje engedi. Miféle ideje? Úgy csinálsz, mint aki annyit dolgozik, mintha semmire nem lenne időd, pedig ma is egész nap itt lebzseltél az apád mellett, mondaná az édesanyja, ha egy rút, gonosz teremtéssé akarnánk faragni a jellemét. Vagy! Vagy akkor, ha az olvasóban gyanút csiholnánk novellahősünk személye iránt saját elbeszélői hitelességünk megkérdőjelezésén keresztül. Na de hogy egy mellékszereplő, akit az elb. besz. el, megkérdőjelezze az elb.-et? No hát az azért kissé kacifánt vón’.

Szóval a feleség-kérdés. Kényes ügy. Hősünknek sokféle nővel, bakfissal, nőcskével, nődémonnal (főként ilyennel!), asszonnyal (ilyennel egyszer sem), lánnyal és kiscsajjal volt már dolga, és hát egyik sem volt sima ügy, egyiknél-másiknál azt a biz. fogköves fogát is kis híján (foghíján: sok!) otthagyta, ott, a szétburmolt ágyban, a szétkúrt, véreslepedőjű, hancúr-plédben, a pállott légköbméterekben röppenő székek és dohányzóasztalok rajzolta frontvonalon, de aztán… Aztán mi? Jött ez a másik. Õ is bolond, mondják az ismerősei, de ő máshogy. Õ kedves, mosolygós, csendes kis bolond. Õ nem femme fatale-szindrómás, csak sokat mosolyog. Orcáin lepuszilhatatlanul ott ül az a két mélységes mosolygödör. Mindig mindenkivel kedves. Férfi barátaival egy ágyban alszik, nyakukba ugrál. Illetve mindenki nyakába. Nem csak a fiúkéba. Úgy könnyen leleplezhető volna a gyanú. De itt nincs gyanúper, mellyel NH élend. Itt tiszta sor a mákvirágság. Nem együgyűség, csupán szemernyi falusiasság, hiszékeny ábránd, törtető ösztönerő és betöretlenség. De azért nem ilyen egyszerű. Ez a feleség is, vagyis Ágnes (máris szebb a nő) követeli jussát (most valamivel kevésbé). Követeli ad egy, a szeretetet. Rendben, azt még megkapja. No de ad kettő, követeli egy kissé, ezt persze kimondatlanul, az elismerést is. A szakmait! Hősünk pedig (az alany) nem adja meg neki (ti. az idekívánkozó tárgyat). Nincs miért. Így a feleség sem adja meg a férjnek ugyanezt.

Hát én azért nem szeretnék nagy emberrel együtt élni, mondta a mákvirág, a férj szavába, okos, sőt, zseniálisan okos szavába vágva, melyekkel egy zseniálisan okos filmrendezőt ecsetelt épp, majd pediglen a nyakába ugrott mosolyogva, nevetve és kis, finom puszikat mért az imént említett testtájra. Még jó, hogy te nem vagy nagy ember, súgta szerelme fülébe. Nem, ez nem démoni volt, hanem őszinte (s tán igaz is). A hős egy utolsó sóhajtás erejéig felidézte kamasz nárcizmusát, mely nem csupán a kamaszkorral járó menetrendszerű nárcizmus volt, hanem kirívó, temérdek, bántóan kegyetlen stb., amellyel könnyedén tudott tiszteletet is, rettegést és szerelmet parancsolni maga köré, s ahogy kifújta a levegőt, el is fújta az emléket, örökre. Sietve hozzátesszük, hogy NH többé-kevésbé, és talán inkább az előbbi, mint utóbbi, megbecsülését élvezte az ésatöbbieknek. Elviselte hát, hogy mákvirága kizárul élete metaforájának eme szobájából, vagy emeletéből, tán a konyhát leszámítva mindenhonnan, és viszont, de viszont, ott boldog. Kis boldogság, de végre igazi! Ebben meg is állapodtak, ti. a férj és a hős, Apollón és Dionüszosz, avagy – a posztmodern játék kedvéért – a Janus-arcú doppelganger (ide most akkor többes, vagy egyes?).

Ez volt a hős szomorú búcsúvétele húszas éveitől. Egy szerkesztetlen, csinnadrattás, üstdobos (mondanám: túl sok, de hát éppen ez az, ez a sokra való érzéketlenség) szimfónia helyett (az operát nem szerette) egy kamaradarab, mondjuk egy trió. Pedánsnak pedáns, de tán a hang benne, kissé kevés. Bágyadtan melankolikus, még ha pontosan is az. Még egy kicsit forgatva, bölcseletileg konkludálva a dolgot: az üstdobos szimfónia, művészi értelemben szar volt, de ez volt NH élete, tehát jó volt, neki. Az öregedő, harmincas férfi élete diónyivá zsugorodott, s keményült, ám e dió, ha nem sok is, közkincs (itt a zenei hasonlat elhajlott az evés képzeteinek idomtalanságába: korral jár). Jut eszembe, egyszer Nádasdy (itt a rímelés NH és NÁ között a véletlen műve) mondta, már ugye neki is valaki mondta azt a bon mot-ot, hogy míg a kamasz a tragédiát falja, és a tejcsokoládét, addig a korosodó ember a komédiát preferálja inkább, és a keserű csokoládét. Én meg ezt most kölcsönvettem.

Elzavarta a kapuból a kölyköt, és ledobta a fűbe a rozsdás biciklikerekeket. Szám szerint hármat, ami minimum érdekes. A kiskölyök meg kérdezte, hogy az jó-e még. Nem, az már nem jó. Miért, van olyan fém, ami többé már nem fém?, így a kölyök. Hősünk elszégyellte magát. Ja nem, úgy még nem romlott el, csak kicsit rozsdás, korrigálta enmagát, hangolva a trió dallamát, mely zörög, kattog fémesen, mint novellánk hősének (hősi) élete – ő úgy képzelte, hogy a – derekán. Szép kis metafora lenne, goethe-sen megmunkált, bár ott inkább ásványi anyagokról van szó, erózióról, nem pedig korrózióról. De kétségkívül, a fém fém marad (nem fém fatál!), míg a rozsda meg nem zabálja, zárta le a mesei tanulságot a vénülő alany, és akkor egyszerre eszébe jutott az apja. A legszörnyűbb dolog jutott eszébe, ami csak egy embernek bevillanhat, belényilallhat az apjáról. In concreto: bűntudata volt egy korábbi mondatáért, amely persze nem öltözött ki a szintaxis pedantériájába, csak úgy lazán elgondolódott – alanyi jogon –, mely szerint „várhat még”.

Hősünk rohant, rohant a kert árkain és bokrain át, bőrébe martak az akácágak, a nap lebukott, az ég beborult. Csapkodtak a villámok hősünk rohanó lábai nyomán, vészjóslón kavarogtak a rovarok a szélben, és a folyók, tengerek kiáradtak. Az viszont igaz, hogy hősi arcán legördült egy jelzővel terhes könnycsepp. Átvágott a tyúkhúsleves illatfüggönyén, amely még mindig kecsegtetett némi lehetőséggel az elérzékenyülés és az üres nyelvi létesítmény érzelmesítésének irányában, s ez a valóság-pillanat olyan távolra röpítette a halál irrealitását, amely után a pincébe szaladt, hogy megfájdult tőle a bal lába. Egy szakadékot kellett átugrania, vagy ha át nem is kellett ugrania, azért a likacsos deszkahídon (melyet orkán tépett) való átevickélés sem piszlicsáré feladat. Ettől, ettől a futástól, inverz Zrínyi, befelé való stb., csak úgy képződtek, mondanám: konstituálódtak a trópusok a (kurzív) hős körül, ágaskodtak, bogaskodtak, kapaszkodtak össze-vissza, de többnyire össze, ahogy múló élete is körvonalazódik a rohanvást leélt életnek, vagyis annak, aki leéli, az ágensnek. Az élet ágensének, hogy egy pillanatra megpihenjünk a futásban. A vihar hintáztatta deszkahídon átkelő ágens arcélét (egy ágensnek lehet arcéle, Ágnes?) a viharfelhőkön áttörő bibliai fénysugár megrajzolja, mely fénytől a túlpart örök sötétjének sötétje még sötétebb; ott kell az apát megtalálni, a semmiből kicibálni, vállra kapni, visszaszaladni vele a tyúkhúsleves ragyogásába, az unalmas valóságba, mely tett orvosi-etikai dilemmáin hősünk kiskorától fogva szívesen elmerengett, és fennen hirdette, hogy a semmibe hullót visszarángatni az életbe nem szép dolog, hogy csak az irigyek tesznek ilyet, akik itt maradnak, benne a levesben, mint amikor az első éves egyetemista ösztöndíjjal külföldre megy, és akkor jön a hülyegyerek, a jó barát, és mondja, hogy ne, ne menj, az ott szar lesz, meglásd. És bár NH erre most nem emlékezett (szívesen), árkon és bokron át, lengő hidakon végtelen szakadékok fölött, élet és halál között ezen még sincs idő elmélázni, hogy ugyanis az élet és halál között az etikai lengőhíd, szóval csak rohant, rohant, hogy visszahozza az apját az életbe, mert bár megveti, lenézi, dorgálja, leszidja, mégiscsak őt szereti a legjobban mind közül, vagy tán egyedül őt, mindegy, szóval valami olyasmi volt a lényeg, hogy sietett le a pincébe, és egy kicsit még a szeme is könnyes volt.

Á, ez kurva jó, fiam, nézd, mit találtam, lapozott egyet az apja (Fater!, kiáltott volna a fiú, de nem tette, még épp időben), aztán intett a kezével, hogy gyere már ide, beszarsz, olyan jó. A fiú toppantott, egyszerűen dühös volt. „A mikrót kivitted már?” „Az még várhat egy kicsit. Ezt nézd!” A nagyapa pártkönyve volt. Mindenféle bejegyzésekkel. Mondanom sem kell – mondaná az alany, az ő jogán – egyáltalán nem érdekelt, de azért odaültem apám mellé, és egy darabig néztem, ahogy érdeklődve, sőt, elszántan olvas, vagyis hogy retrospektíve lekáderezi a káder nagypapát.

Kész a leves, mondta hősünk anyjának a hangja bele a sötétbe. Hol vannak a kerekek? Milyen kerekek, így a fiú. Hát a tandem kerekei. Kint vannak, mondta amaz, kivittem őket. Az anya erre, hogy az egy 30 éves biciklinek a három kereke, és azt a biciklit az ő apja csinálta, és hogy merészelted a megkérdezésem nélkül, amire azt válaszolta a fia, hogy egy biciklinek nincs három kereke, még egy tandemnek sem. De igen, ennek volt, mert ez ilyen volt, így az anya. Nincs ki a négy kereke, szellemeskedett NH apja. Na, folytatta az anya, pallosnyi fakanállal a csípőre tett kezében, ha kivitted, hát hozd vissza. Az apja legyintett, ugyan, itt vannak a cigányok, már rég elvitték, vagy beépítették a kocsiba, és most azon gurulnak. És akkor szólalt meg, ott az anyai fakanál mellett a kiskölök, feje fölött három emeletnyi felni, egymáson fekve.

„Tényleg nem jók. Apa mondta, hogy már túl rozsdásak, szóval visszahoztam.”

No ekkor kezdett sírni hősünk, kérlelhetetlenül és vigasztalhatatlanul. Másnap úgy mesélte kollégájának, hogy és az a kis fasz mit mondott utána? Lecsókolomozott.