Lord Worldsend
Londoni levél
London, 2010. …
Kedves Mr. Szilágyi,
Remélem, igazán nagyon jól van.
Kérdésével megtisztel, de nem tudom, hogy van-e fejlődés a történelemben. És ha a válasz igen, ennek erői ma az emberiség céljait szolgálják-e. Sajnálatos módon nem tudok választ adni Önnek. Ehhez valószínűleg a Magyarországon megkövetelt elméleti felkészültségem sincsen meg. Talán időm sincs… Mégis, néhány dolog az eszembe jutott a kérdéseivel kapcsolatban:
(„halászunk a zavarosban”) Egy dolog mindenképpen összeköt minket ezekben a nehéz időkben: se magának, se nekem nincs euróm. Ez ma talán már előny, legyünk esetleg büszkék, de semmi esetre sem kárörvendőek, nekünk utoljára 1944. június 6-án sikerült valami Európában, maguknak pedig… ki tudja? De nem kell ezzel foglalkozni, úgysem értjük: Németország nem hibás semmiben, ne felejtsük el, hogy az elmúlt kétszáz év háborúi a geopolitikáról szóltak, és arról, hogy ki tud gyorsabban lépni, és persze Németország mindig olyan helyen volt, hogy valakit mindig fenyegetőnek tartott, gyorsan lépett is, és mostanra már be is vezették az eurót, így mindenki biztonságban van. Szóval ez egy nagyon bonyolult dolog a valutaunióval, és most a németek mindenkire haragszanak, mert nem németek, semmi export, semmi többlet, semmi megtakarítás (persze hogy is lenne, lévén a németek adnak el mindent mindenkinek Európában…). Egyszóval nagy dolgok vannak készülőben, és nagyon is jól tesszük, ha igyekszünk tanulni a történtekből, és valamiképpen hozzáidomulunk az új helyzethez. Tudom, hogy ma egyedül a kínai kommunisták gazdasági felkészültsége az etalon, de szerényen figyelmébe ajánlanám azt is, amit az angol konzervatív politikai ösztön ad hozzá a lehetséges stratégiák tárházához: egyik európai képviselőnk a minap tért vissza Brüsszelből, és megállapította, hogy nem feltétlenül értjük a kialakult helyzetet, a javasolt döntésekkel nem értünk egyet, több pénzt egyébként sem nem adunk (ez inkább egy feltétlen reflex, egyébként), és ez a zavaros helyzet alkalmas arra, hogy új stratégiát dolgozzunk ki, mely egyébként minden részletében európai, és lényege az, mindezt teljes komolysággal, hogy innentől fogva csak olyan lépéseket szabad tennünk, melyeket nem ért senki, melyek mintegy tovább növelik a káoszt, s így egyszer csak elmúlik tőlünk, szinte önmagától, ez az egész uniós izé…
(az önsorsrontás mint akarat, képzet és lelki igény) Sajnos nem beszélem az Önök csodálatos nyelvét, de igyekszem tájékozódni, és azt hiszem, be kell vallanom, hogy kicsit talán irigylem is Önöket. Az Önök csodálatos országában egyáltalán nincsen például baloldali politikai erő; igaz, liberális vagy konzervatív sincsen, és ez nemcsak a tisztánlátást segíti elő, hanem jól körülhatárolja az elvi alapon szavazók körét is, azokét, akik lelkesednek politikai eszmékért, akik hisznek, akik remélnek: ők egészen pontosan a választópolgárok tizenhét százalékát képviselik, és az Önök Parlamentjének nagyság szerint harmadik pártjára szavaztak. És bár ezek az elvek elfogadhatatlanok, visszatetszőek és esetenként undorítóak, mégiscsak elvek, csakhogy ez a politikai attitűd fölöttébb korszerűtlen, amennyiben az alkalmazkodás és mimikri teljes hiányáról árulkodik, azaz rossz helyzetértékelésről, a valóság teljes megvetéséről, ami a politikában nem más, mint erkölcsi fanatizmus. Ami persze természetszerűleg független azon belátásunktól, hogy ezek az elvek immorálisak: ez sajnos már nem segíthet rajtuk, és a valóság értése, értékelése és tulajdonképpeni élvezete ezen elemek számára mintegy összeroppan azáltal, hogy mindez csupán egy elképzelt világként jöhet számításba, azaz ha jelképpé válik. Elegendő, ha a gettó(„nur für…”) és az egyenruha („die Strasse frei…”) valamint a horthysta csendőregyén („melde gehorsamst…”) szimbolikájára gondolunk. Tehát könnyen belátjuk valamennyien a szomorú végkövetkezményt, ami ha nem is minden jobbító szándék kudarca persze, úgy általában (majdnem reformot mondtam), de mégis elegendő ahhoz, hogy mindazt, ami itt mint felfokozott jó (mint olyan, általában…), és mindazt, ami ezen elemeket a képzelt világukhoz köti, mélységes gyanakvással figyeljük, amennyiben mi tudományosan gondolkodó emberek tapasztalatból tudjuk, hogy történetileg a felemelő, a lelkesítő és így tovább, egyáltalán az igény ezen szimbolikára mennyi tébollyal és esztelenséggel illetve kicsinyes gonoszsággal szokott összevegyülni, quod est demonstrandum, és ez esetben is. Nem túlzok, ha azt gondolom, hogy ők szimplán az örökké kielégítetlen vesztesek… Nekik csak egyre rosszabb. De a többség, ha jól látom, teljességgel immunis ezekkel a nézetekkel szemben, és meglátásom szerint ez adja az Önök politikai berendezkedésének vonzó és majdhogynem egyedi homogenitását, konszenzuális illetve majdhogynem barátságos voltát, amit mintha kizárólag az úgynevezett véleményformáló értelmiség nem venne figyelembe: de hát tudjuk, hogy mi jellemzi a történetileg felemelő és lelkesítő és így tovább dolgokat. Itt azonban a valóság megvetésének egy másfajta minőségével állunk szemben, természetszerűleg elvekről szó sincs, mint bemutattam, ez nem is volna korszerű, és a teremtő képzelettel szemben inkább érzelmi projekciókról beszélhetünk. Én magam is mindent megtennék a szeretteimért. Mindent, bármit. És az ember amúgy is annyi mindent megtett már annak a kedvéért, aki azt mondta neki: szeretlek. És ezért tedd meg ezt és ezt a kedvemért. De ez veszélyes: ám még sokkal veszélyesebb, ha az gondoljuk, hogy mások is azt szeretik, amit mi szeretünk. Ha a szeretteinkért tettünk valamit, és ez hibásnak vagy tévesnek bizonyul, hibánkra és tévedésünkre büszkék leszünk, ez persze nagyszerű, de miért gondoljuk, hogy mások pont a hibáink és tévedéseink miatt szeretni fognak? Sőt, ebből az is következik, hogy nem fogják azt szeretni, amit mi szeretünk, holott minden ilyesféle projektív stratégia lényege ebben áll: szeretném, ha te is szeretnéd ezt, mert én is szeretem. De ez a nagy szeretet egyszer csak megosztóvá válik, és lassan-lassan kiderül, hogy haragszunk azokra, akik mégsem szeretik azt, amit mi szeretünk, és mivel azt feltételezzük, hogy a mi projektív magatartásunk az egyedül szeretetre méltó, azt fogjuk gondolni, hogy mindenki más valamiféle öntudatlan szimbolika rabja, és öreg szeretőként a történelemhez, a valóság esküdt ellenségéhez fogunk folyamodni, és mérgünkben minden kőtáblát össze akarunk törni, mert a nép „kádárista” vagy „horthysta” vagy mindkettő egyszerre, vagy felváltva, vagy valamiféle furcsa permutáció szerint. Ám a politika legnagyobb kérdése mégiscsak az, hogy mit tennénk meg azért, amit nem szeretünk? Semmit, ergo a politikai mező homogén… Volt egy sztahanovista lendülettel végrehajtott privatizáció, ennek révén az államnak nincs jövedelme, a gazdaság a padlón tehát nincs adóbevétel, a jóléti kiadások szintje magas, önnfenntartásra képes polgárság nincs: nem csoda, hogy a politikai rendszer csodálatra méltóan homogén. Abban az értelemben persze, hogy fenntartása nem sokakat érint illetve érdekel. Emlékszem, a tavaszi választások előtt a két nagy pártjuk aláírás- gyűjtést kezdeményezett abból a célból, hogy – bárki is kerülne kormányra – ne emelhesse fel a nyugdíjkorhatárt. All right, a léhűtő franciák néhány hétig az utcán csinálták a balhét, amikor a kormány bejelentette ezt az intézkedést, de végül az elnök népszerűségi mutatói erősödtek akkor, amikor az ellenállás dacára véghezvitte akaratát, nálunk pedig… azt szokás mondani, hogy míg a franciák arra a kevés győzelmükre büszkék, mi azon a néhány vereségünkön agyalunk… de az nem kérdés, hogy a konzervatívok azért tudtak nyerni tavasszal (kétharmadról persze szó sincs…), mert általában mindenki belátta, hogy az államháztartás folyamatai nem fenntarthatóak. Cameron nemrég elment Kínába, és elmagyarázta kínai kollégájának, hogy gyakran ő is nagyon ideges („frustrated”, mint mondta), meg az egész kormány vele együtt, a bíróságok bizonyos ítéletei miatt, amelyek adott esetben egy az egyben keresztbe tesznek a kormány szándékainak, de szerinte mégis jobb, ha vannak mindenki által ismert játékszabályok, úgyhogy nem akasztat föl senkit mérgében – nem tudom, hogy a kínaiak mit mondtak, általában sem beszélnek túl sokat, viszont sajnos megharagudtak Dave-re egy kicsit, na nem a jogállami izék miatt, hanem mert viselte a flandriai ütközetek emlékét szimbolizáló poppy-t, ami a kínaiakat ugyanakkor az ópium- háborúra emlékeztette… Felteszem, valakit kirúgtak a Foreign Office-ból. Szóval mit tennénk meg azért, amit nem szeretünk? A valóságban mindenki tudja, hogy rengeteg az ingyenélő nyugdíjas, a szimuláns beteg valamint a segélyért felsorakozó roma, és általában véve is csak én dolgozom. Nézzen vissza az elmúlt húsz évre, és egyetlenegy lényeges politikai történést vagy változást vagy teljesítményt fog látni, és ez egy nagyon nagy dolog, mert az alapokat érinti és egyedi és rendkívüli: volt egy párt, melyre csak és kizárólag azért szavaztak, mert tőlük várták a dolgok konzerválását, a védelmet, úgy általában, és ezt a várakozást átirányítani, áthangszerelni, átszemélyesíteni, egy másik pártra, látni fogjuk, kétségtelen, az elmúlt húsz év legnagyobb eseménye… Ha egyszer ideje engedi, kérem magyarázza el nekem, hogy van mindez, talán a nemzeti géniusz igényli ezt.
(„politikai androgünia”) Nálunk csak két párt van, mindkettő liberális (legalábbis a vezetésük, a tagság le van ejtve, hagyományos értékekről csak vereség után esik szó: a borostás munkásember valahol Yorkshire-ben, svájci sapkájában, vastag ujjai a söröspoháron, egy sztrájkon elmélkedve, de minek, amikor ipar már nincs, voltaképpen nyugodtan: amint éppen átveri Tony…; az enyhén elmebeteg fölbirtokos fönn a reménytelen Északon, egyedül abban reménykedve, mégis, hogy még életében széttépethet egy rókát, élve, természetesen, a kopóival, ujjai a gumicsizmán, idegesen: ahogy éppen átveri Dave…). Volt, hogy nem tudtam különbséget tenni közöttük, politikailag, és ezért szükségét éreztem, hogy további támpontokat keressek az azonosságok és különbségek eme zavarba ejtő hálójában. És mert igazából sohasem volt köztük semmi, vagy ha volt is, ha lehetett volna, ha megtörtént volna bármi is; oh, csak arra kell vigyázni, hogy nehogy valaki harmadik jöjjön létre a dologból (az angol választási rendszer bája, hogy olyannyira aránytalan, hogy az már történelmi, és azért nincsen szükség újabb pártokra, mert a meglevők igenis fejlődnek, csak lassan, szinte észrevétlenül, és ezt teljesen időszerűtlen újrakezdenünk, ráadásul pont most…). És erről persze azonnal az úgynevezett lényeg, a szubsztrátum, hogyishívják: a férfi és nő kapcsolata, viszonya, összefüggése jut az ember eszébe, az örökös szexuális differencia. Az egyik kék, ahogyan a kisfiúkat öltöztetik, a másik vörös (na jó, rózsaszín, a IV. Cikkely reformja óta különösen…), ahogyan a kislányokat. Igen, hála Istennek ez találó, a színezet, az árnyalatok a kezemre játszanak. De mégsem vagyok teljesen elégedett, talán mégsem teljesen kielégítő az Ön számára sem, hogy azzal végződjék ez a közös erőfeszítés („Français, encore un effort…”), hogy megállapítjuk: David Cameron férfiasabb, mint David Miliband, vagy fordítva, hogy így tegyünk különbséget két David között (és hagyjuk az Ószövetség idevágó bukolikáját). Nem, ez nem fog menni: kissé lapos és üres, nincs benne az a bizonyos aperçu, amire mindketten vágyunk: csak „további jele annak az ideológiai vákuumnak („the void of ideology”), mely a jelenlegi politikai viták középpontját elfogalja”, ahogy a New Statesmankolumnistája fogalmaz. Persze semmi dolgom ezzel a végtelenül perverz vágyakozással valamiféle ideológia iránt (akinek nem aperçu-je, ne vegye magára), az kérem köztudottan csak egy fügefalevél, mely egyébként is annyiszor fellebbent már a múltban, hogy az már egy kelet-európai rendszerváltással ér fel. És csak feltehető baloldali prüdériája mondathatja a szerzővel, hogy „A szavazók apátiája aligha meglepő. Nincs sok választás, igaz?” (pedig én azt hittem, hogy van, és még a modern embernek is vannak otthon apró örömei, ha igyekszik, ahogy Nietzsche mondotta volt). De a vákuumot a magaménak érzem. A vákuumban megmutatkozik valami sajátszerű: két nagy pártunk lényege (amúgy Selbstheit) akár. Sőt, mi több, csak ebből érthető meg a pártpolitikai lét mint olyan mélyszerkezete, csak ebből az ürességből tudjuk előszólítani (ahogy Heidegger, a mi emberünk, das Man, tette a léttel Marburgban) például az egoizmus („csak magamnak dolgozom”) és altruizmus („néha van, hogy a választóimért dolgozom”) alternatíváját, csak innen bukkanhat elő az „Én” (azaz a jó, az egyedül igaz, az okos, a rátermett, a hazafi), illetve a „Te” (azaz a rossz, a hitvány és kárhozott, az ostoba, a szerencsétlen, a sehonnai bitang ember) különbsége. Ám a lényeg, az említett üresség persze teljességgel semlegesezekkel a különbségekkel szemben, csakúgy – olybá tűnik – mint az általunk vázlatosan kidolgozott szexuális differenciával is… De semmi sincsen hiába, és mégis köszönjük néked, üdvözlégy ideológiai vákuum: hogy hova el nem lehet jutni egy sikeres analízisben…! A kérdés tehát csupán az, hogy milyen mélyre vágnak bele ezek a felszíni ellentétek az alant nyugvó és lényegileg neutrális politikai vitába? Nos, minél mélyebbre, annál jobb, és a kérdésre már csak azért is primer módon szakmai válasz adható, mert a vág, vágás („cuts”) igencsak időszerű errefelé a sajnálatos költségvetési kiigazítások miatt (eddig, tapasztalatom szerint, a vágás elsősorban a karácsonyi pulyka szertartásos, ám az azt elvégző családfő számára igencsak szorongásteljes műveletét konnotálta, merthogy akármekkora madárról is legyen szó, a szakszerű vágás bizony nehéz, de persze ezen segíthet egy jó kés, illetve csak az segíthet, és el sem képzelné, hogy milyen népszerű ajándék lett nálunk a „sushi chef” késkészlet, ami egy igen szép és még drágább ajándék, bár ez is ízlés dolga: a korábbi barátnőm nagymamája az egész utca kollektívájával együttműködve utált ki egy amúgy nagyon kedves japán diplomata- családot a szomszédságból [sohase költözzön az angol vidékre, ha jót akar magának!] – bár in alldue fairness az idős hölgy általában is idegenkedett a tengelyhatalmaktól, mert az akut férfihiány miatt 1943-ban nem tudott rendesen férjhez menni, pontosabban békeidőben saját értékítélete szerint akár egy orvos is jutott volna, de így csak egy walesi tanárember akadt, aki ráadásul nem is lehetett katona, lévén a harcképes egyedek a partraszállást gyakorolták akkoriban, micsoda paradoxon…). Mindegy, vágni kell (aki nem vág, az hazudik, aki hazudik, az lop vagy esetleg államosít és így tovább…), és itt van előttem (még a választások előttről) a Guardian egy száma, melyben Alistair Darling, a Labour pénzügyminisztere azt mondja, hogy a vágásra bizony szükség lesz, és az in fact mélyebb lesz, mint amit Mrs. Thatcher eszközölt a 80-as években. De ennek tükörképe (nem vadászok semmilyen hatást…) a Mirror, szintén előttem, körülbelül ugyanabból az időből, ahol pedig George Osborne, a mostani kincstárnok mondja, hogy a vágás pedig in alllikelihood mélyebb lesz, mint amit Mrs. Thatcher eszközölt a 80-as években. Hogyan? De hát hol van a differencia? Kék és rózsaszín? Én kérem nem beszélek semmiféle lopásról, meg ilyenek, meg összejátszásról meg borzalmas véletlenekről: ilyet úriember nem tesz. De ha a vágás szükségszerűségéből kimetszenénk az említett sőt ikonizált idős hölgy portréját, aki eszerint minden ilyen vágások ura, papnője és kivitelezője (a minap kórházba került influenzával, 85 évesen, de szerencsére jól van), úgy pontosan látjuk, hogy nekünk, akik a jelen potenciáját hordozzuk, mennyire helyénvaló a szorongásunk (komplexusunk?) a vágások és kiigazítások objektíve szükségszerű, de mégis neutralizáló hatásaitól. De mit tehet az ember, ha úgy érzi, nem megy (tovább)? Ha az ember egyszerűen kedveszegett, és már nem élvezi azt, amit eddig: egy szocialista nem adósodhat el a következő 600 évre, illetve egy konzervatív nem teheti meg, hogy csak a szegényeket adóztassa, a nagyobb vagyonok egészségét kímélendő… Nyilvánvalóan új vizekre vágyik, új kapcsolatokat keres, és ez így jó, így is kell, így szabad, így liberális. A sajtó nem is jellemezte másképpen a liberális demokratákkal, e fura harmadikkal folytatott izgalmas, illékony és végtelenül courtous, végül a gáláns kékek sikerével végződő koalíciós tárgyalásokat (koalíciós partnereink általában színtelenek, szagtalanok és íztelenek, keresztények vagy liberálisok, de még így sem szeretik őket), mint valamiféle intim, de mégis kényszeres közeledést, az itteni idiómában „szerelmi bombázás” – love bombardement… Szóval amikor csak úgy erőltetjük a dolgot, de még így sem megy feltétlenül… Ám a neutralitás igézete, a nemek örökös metaforikus láncolatából hiányzó harmadik (Lacan és a stage du mirroir: ha úgy érzem, totál ugyanolyan vagyok, mint a láncban rivális jelentés, és ezért bármikor lecserélhetnek) mégis arra ösztökél, hogy csináljunk már valamit, for God’s sake. És így lett kormányunk végül, függetlenül a választási rendszer anomáliáitól, és mindenki úgy érzi, hogy választott, és van többség, megnyerő, jelentős. Egy kérdés maradt: boldogok vagyunk-e? Hogy jó volt? Én persze értem, hogy a boldogság sokkal fontosabb, magasztosabb, felemelőbb és nagyszerűbb dolog annál, mint ahogyan ide érkeztünk, de mi, akik a primer ösztönök uralma nélkül vagyunk képesek számot vetni politikai választásainkkal, e kérdést igenis nekiszegezhetjük a maradék emberiségnek, feltéve persze, ha eközben kizárólag a szövegre, az írott forrásokra hagyatkozunk (mint Bossuet atya, akit szintén idegesített, ha valaki túl gyakran változtat a véleményén). A The Financial Times meglátása szerint a legfontosabb programpont a liberális-demokrata párt számára az elfogadhatatlan (egyébként kormányon vannak, Oh My Goodness…) költségvetési kiigazításokon túl az egyenértékű házasság („equal marriage”) kérdése. Mert az igaz ugyan, hogy a civilpartnership akár „80-90 százalékát is megadhatta annak, amit a meleg és leszbikus közösség kívánt”, a teljes sikert mégis az egyenértékű házasság jelentené (a konferencia némiképp jegesen fogadta azt a felvetést, hogy igenis vannak boldogtalan házasságok, teljes jogúak, például azok a bangladeshi nők, akik nem is találkoztak jövendőbelijükkel az esküvő előtt). De mégis látnunk kell, hogy az elmúlt 50 évben, a liberálisok mindenféle hozzájárulása nélkül is, sőt, jelentős és dicsőséges („massive and glorious”) változások zajlottak le az angol jogban (és, hozzáteszem, attitűdben…) az emberiség kaleidoszkopikusan sokszerű szexuális irányultságával („humanity’s kaleidoscopic range of sexuality”) kapcsolatban, és ez a folyamat továbbra is tart… Ugyanakkor a házasságnak a jelen formájában mégiscsak van valamiféle alapvetően darwini jellegű célja („fundamental Darwinian purpose”), mely adott esetben a faj fenntartásával van, illetőleg lehet összefüggésben, míg a másik esetben arről aligha beszélhetünk. De hatvanöt év kormányon kívül sok idő, a vágyak és akaratok finomodnak, szublimálódnak, egyre inkább szabaddá, liberálissá válnak – a realitással szemben, és ez így van rendjén… Eszünk és racionális választásunk a sajátunk (ezért nem lehet soha senkit meggyőzni semmiről), de irracionális vágyainkat szerencsére az emberi faj örök törvényei jelölik ki. Mi következik tehát mindebből a számunkra? Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, csak szerényen: a fentiekből az mindenképpen látható, hogy végső soron nincsen nem-politikai költségvetés (ha betartod amaastrichti kritériumokat, megbánod, ha nem tartod be, akkor is megbánod, esetleg később, ideértve, ha csaltál is…), ez puszta illúzió, a szakértői kormányzat nem más, mint a neutralitás csábítása…
A nemlétező szocializmus: egy utópikus álom Mi lett, Szilágyi úr, a szocializmussal? Talán egy kísérletet megér, még most is, ex post facto… Sokan mondják mostanában, hogy a történeti szociáldemokrácia halott és a történelem szemétdombjára került. Egyébként nem is gondolná, hogy manapság mekkora érték a szemét: abban eléggé széleskörű konszenzus van, hogy a fejlett nyugat legkoszosabb országa vagyunk, és nagy gondot jelent a hulladék újrafeldolgozása, ám nemrégiben született egy új szabályozás, nyilvánvalóan a szabad verseny jegyében, melyhez ha kell, koszosan is, de büszkén ragaszkodunk, mely eltörölte az újrahasznosítás területi monopóliumát – egyetlen privát szemétégető sem érezheti magát biztonságban: a városi szemét ezentúl azé, aki megműveli vagy legalábbis olcsóbban égeti, az iparra ugyanakkor nem lehet számítani: nem létezik. Lehet-e ebből arra következtetni, hogy én egy nem-létező szocialista országban élek? Oh, ebben semmi hatásvadászat nincs, nem valami bon mot-ért fáradozok: nincs a rendszerben egyáltalán semmi fáradtság, egyszerűen jól akarom érezni magam, még utoljára ki akarom élvezni, hogy közgazdasági identitásom már nem határozza meg politikai nézeteimet, és ezért nagyon is hálás vagyok olyan realistáknak, mint Fourier vagySpencer vagy Joschka Fischer, és pesze Tony Blair, aki az Old Labour végzetesnek bizonyuló 1983-as választási programja (a világtörténelem leghosszabb búcsúlevele, mint Gerald Kaufman munkáspárti képviselő mondta…) után pártját a bien-sentant középre vezette, a „good feeling” politikája, ahogy mondják,thatcherista gazdaságpolitika némi jóindulatú liberális színezetű újraelosztási reformokkal, egy igazi grand soir a munkásosztály számára: persze hogy nagyon jó a politikai középen lenni – mindaddig, amíg jó idők járnak, amíg a közép semmi mást nem jelent, mint a legtöbb szavazatot (ugyan mi mást jelentene?), amíg nincsenek úgynevezett szélsőséges vélemények, amíg a közép meghódításán túl nem tudjuk, mit jelent saját politikai sikerünk, amíg a permanens protest mindenre elegendő, amíg mindenki elhiszi nekünk, hogy a legnagyobb veszély a radikális változásban van, s amíg sikerül elrejtenünk, hogy éppannyira konzervatívok vagyunk, mint őseink, a jakobinusok… Ám ne lamentáljunk, a történelem szemétdombján is sokféleképpen virágozhat az igazság, különb s különb illatokkal: mint mondják, a szociáldemokrácia elárulta a munkásosztály ügyét, először szégyenszemre parlamentárissá szelídült, majd oh kárhozat! neoliberálissá szublimálta önmagát, és végül szerepe abban merül ki, hogy afféle megbízás nélküli ügyvivőként házaljon avval az áruval, mellyel az általa képviseltek egyedüliként rendelkeznek: a munkával, és erre inkább gyakorlatiasan semmint utópisztikusan teremtett önmagának egy állandó megrendelőt, mondhatnám egy vevőt of last resort, az államot. Ám itt van egy olyan fejlemény, melyről a tizenkilencedik század utópistái csak álmodhattak: nyugaton van még állam, de már nincs munka (ilyenkor vesszük észre, hogy a társadalom tíz százaléka bevándorló…). A szocializmus érdekében azonban szóvá kell tennem, hogy egy mese hitelét ugyanakkor köztudottan nem a valóságtartalma adja, hanem akatharzisz: ami annyit jelent, hogy van megoldás mindenki számára, legfeljebb az nem mindenkinek egyformán jó… Ma az állam tehát elsősorban ambivalenciát ébreszt a baloldalon: „A gyermek, miközben képtelen megtalálni a kongruenciát a különböző manifesztációk között, a Nagymamát valójában két különböző entitásként ragadja meg – a szerető és a fenyegető. Ténylegesen ő most egyszerre a Nagymama és a farkas.” Így hangzik a mese, de mint Bruno Bettelheim megjegyzi a gonosz mostohaanya toposzával összefüggésben: „a felnőttéválás során szerzett tapasztalatoknak megvan a maguk ideje, és a gyerekkor annak az ideje, hogy megtanuljuk áthidalni a roppant szakadékot belső tapasztalataink és a külvilág realitása között” (The uses of enchantment – The meaning and importance of fairy tales). Mivan tehát? Belépek a szobámba, egy pillanatra megállok, figyelek, a szemem, mint mindig, úgy most is végigfut ezen a felhasogatott horizonton, melyet sokszor létrehozott már, ahogyan tegnap is, úgy ma is, és ebben a pillanatban is, most éppen: üres üvegek és poharak az asztalon, pedig Rózi tegnap takarított, valamint a hamutartó, újságok és könyvek, némelyik nyitva, gerinccel fölfelé: ez persze megerőltető, ami sok, az sok egy könyvnek is, és gondoljon erre a széplélekre, Rilkére, aki a létezővel való újszerű egyezésünket hirdette, de ez lehetetlen, ahogy körülnézek, és van itt végül egy a Halloween céljaira kipreparált, immáron üresen vigyorgó tök is; ezeket mind megérinthetném, és valószínűleg azt találnám, hogy léteznek, és talán akkor is léteznének, ha Rózi eltette volna őket, amiért ugyanakkor ő fizetve van. Persze nem vagyok naiv, jól tudom, hogy az igazság egyfelől megfizethetetlen, másfelől sohasem fogom megérinteni a szocializmust, mely ennek okán egy teljesen lehetséges ideál kell, hogy legyen, noha a szocializmus nagyon is megérintett engem, ha ez bizonyítana bármit is, dehát a dolgokat sohasem úgy ismerjük meg, ahogyan vannak, hanem csak akkor, amikor véget érnek, mindaddig pusztán az utunkban vannak (nem keverjük össze a dolgok realitását azok valóságosságával, súlyoskatergóriahiba volna…). Képzeljen tehát el, kérem, egy világot, melyben élnénk. Annyiban megkönnyítem a dolgát, hogy ennek a világnak nem kell valamennyi embert magába foglalnia, az összes élőket és holtakat, viszont legyen ez a világ mégis szabad társulás eredménye, valahogy úgy, ahogy Nozick különböztette meg a szabad asszociációkat azoktól a formációktól, melyeket ő így kisbetűsen east-berlineknek nevezett. Kit foglalna magában ez a világ? Legyen reálisak: nem valószínű, hogy olyan feltételeket tudnánk teremteni, hogy ebben a kísérletben bárki más is részt akarna venni, úgyhogy egyelőre mi ketten… A gazdasági alapokkal nem is foglalkoznánk kezdetben, elég, ha ez a világ logikailag mindenkinek (azaz, ez esetben, kettőnknek) megfelel, ez így nyilvánvalóan tökéletes is volna, ahogyan aLectures on the History of Political Philosophy-ban Rawls arról beszél, hogy a logikai műveletek „igazság-megtartók”, hasonlóan az igazságos gazdasági természetű ügyletekhez, melyek ekképpen „igazságosság-megtartók”. Akár odáig is eljuthatunk, logikailag, hogy egy olyan világ, melyben sorozatosan „igazságosság- megtartó” ügyletek zajlanak le, még kisebb igazságtalanságokat is elviselne, mert az eredeti állapot minden esetben helyrehozható, korrigálható („justice in acquisitionor rectification”). Logikailag, hangsúlyozom, logikailag tehát még valami tőzsdeszerű dolog is beleférne a világunkba, melynek parkettjén kizárólag az igazsággal lehetne kereskedni, mert a piac úgyis kiküszöbölne minden igazságtalanságot és spekulációt, hiszen logikailag úgyis minden esetben meg tudnánk tartani az igazságot, és ha nekem véletlenül több jutna, akkor a különbözettel egyszerűen elszámolnék, és maga rektifikálva lenne. Az örök pesszimista persze azt mondaná, hogy az időben egy efféle állapot nem volna fenntartható, és előbb-utóbb nagyobb igazságtalanságok is bekövetkeznének, mert már a kisebbeket sem korrigálnánk, mert észre sem vennénk őket… Nem tudom, hogy ez valaha bekövetkezne-e, de amíg kiderül, a gyakorlatban azt is biztosítani kellene, hogy valaki kitakarít, különösen, ha a szabad asszociáció tagjai a világban mint igazság-fenntartó logikai műveletek sorozatában volnának elsősorban érdekeltek. Noha elvben az önkéntes rabszolgaságot sem kell kizárnunk (lásd a Sen-féle liberális paradoxont), mondjuk Rózi takarítana, igazságosság-megtartó ügyletek sorozatán át, és én pedig továbbra is fizetnék, és így talán elkerülhető volna, hogy ez az egész – képletesen avagy a gyakorlatban a történelem szemétdombjára kerüljön. És egy idő után, ha mondjuk már hozzászokott az ember rigolyáihoz, Rózi is már-már szabad társulásnak tekintené ezt a felállást, és nem akarna egy másik asszociációhoz tartozni (még esetleg akkor sem, ha óránként mondjuk öt fonttal többet ígérnének neki…), és ekkor minden, szinte utópisztikusan jól működne, de egyvalamitől így is tartok: mi lesz, ha Rózi észreveszi, hogy ő egyelőre csak az igazságosság-fenntartó ügyletekben vett részt, amennyiben heti négy órát takarított, és egy percet sem szánhatott az igazság-fenntartó logikai műveletekre, és ekkor mennyi időbe telne elmagyaráznom neki, hogy mint láttuk, apró igazságtalanságok során át még nem biztos, hogy egy nagyobb igazságtalansághoz jutunk – persze lehet, hogy annyi időbe, hogy mindkettőnknek elmegy a kedve az egész logikától, mindenki keres egy másik szabad asszociációt… Oh, nem tudom. Lehet, hogy azért nem sikerül soha semmi, mert olyan rendetlen vagyok… és így még mindig nem tudom áthidalni a szakadékot tapasztalataim és a külvilág között.
(„az emberiség esztétikai neveléséről”) Ez sohasem volt könnyű feladat. Az antik minták követésébe belefáradtunk, majd beleuntunk, majd kiderült, hogy nem is vagyunk kellőképpen műveltek, viszont saját ideáljaink kidolgozása szemlátomást olyan sok időbe telik, hogy addig is célszerűbb az elnyomás és indoktrináció egyéb, nem feltétlenül esztétikai formáit választani. Schiller csúnyán mellényúlt, ez nem kérdés. De mindez azt jelenti-e vajon, hogy az emberiség az újabb ideálok kidolgozására fordított időben csak csúnyább lett? Nem, ezt nem gondolom, de az bizonyos, hogy ama ideáltípust egyre nehezebb kiválasztani, de ezt a kockázatot éppen a jövő érdekében! akár az úgynevezett demokratikus intézményrendszer átalakításával is célszerű vállalni, hiszen így az ha az ideálishoz nem is, saját önképünkhöz mindenképpen közelebb juthatunk, mert ugye mindenki azt kapja, ahogyan belsőleg úgymond „kinéz”. Jedem das seine. Filozófiai értelemben tehát az igazi kérdés az, hogy szép-e az, akit a többség szépnek talál, illetve csúnya-e az, akit a kisebbség csúnyának vél, avagy megfordítva, vagy egyszerűen még mindig a saját neveletlenségünkkel van a probléma, ad infinitum? Nem is csoda, ha a nevelő hatalom kapkod. Benito Mussolini például jóképű ember volt, a nők állítólag szerették, de mégsem tekinthetjük igazi nevelőnek, ersten Ranges, mert bár az egyéni ízlés keretében személyisége és cselekedetei tiszta mintakövetésre ösztönözhetnek egyeseket (és itt nem pusztán arra gondolok, hogy az egész amerikai progresszió, Franklin Delano Roosevelttel az élen hogy rajongott érte; ez pusztán történelem, és azt későbbiekben kialakítandó ideáljaink érdekében úgy neveljük, ahogyan tetszik), az esztétikailag ihletett hatás úgy tűnik mind a mai napig inkább paradox hatásokat indikál ott, ahol a nevelésnek pedig dominálnia kellene, azaz a hatástörténet összefüggésében. Mussolini 1940-ben betiltotta a jégkrém fogyasztását Olaszországban, mivel az túlságosan is „amerikai” – és ebből tényleg kitetszik a nagy nevelő, törvényalkotó és spirituális vezető, mert éppen ott próbálja megváltoztatni a balfék népet, ahol az leginkább önmaga (Olaszországot tudniillik el tudjuk képzelni fasizmus nélkül, de nem tudjuk elképzelni jégkrém nélkül, és ezt alighanem sejtette Mussolini is). És akkor mi történik 2010-ben? Silvio Berlusconi kormánya különleges hatalmat ad a polgármesterek kezébe a kirívóan közösségellenes és antiszociális magatartások megfékezésére: helyes, itt látható ama hordozó közös egyetértés a Duce politikai géniuszával (például: „mi nem nyalunk az amerikaiknak…” – de hiszen az embernek a rajongóival kell a legkíméletlenebbül bánnia…). De lássuk az alkalmazást is, mely rámutat arra, hogy esztétikai szempontból ugyanannyira nehezen értjük a történelmet, mint a nőket: Castellamare di Stabbia polgármestere fogja magát, és betiltja a miniszoknya viselését ezen a bájos tengerparti fürdőhelyen. Hát lehet az, hogy valakinek tetszik a Duce, de nem tetszik az, amit egy miniszoknya látni enged? Vagy Berlusconi kicsinyes bosszúja áll a háttérben, aki a hírek szerint inkább vásárolja azt, amit Mussolini többnyire megkapott? Komolyan mondom, akkor inkább maradjunk a jogállami keretek között, ha ennyire rossz az ízlésünk (és itt talán még a gazdasági szükségállapot sem adhat magyarázatot, hiszen mennyi fürdővendéget veszíthetünk, akik maguk is miniszoknyában érkeznének: nos vannak nációk, ahol ennek betiltása egyenesen előnyére válna a közízlésnek, mint például a brit szigeteken, persze itt épphogy nem teszik, de ahonnan viszont sokan éppen a miniszoknya helyes és adekvát alkalmazásának tanulmányozása érdekében utaznának Castellamare di Stabbiába, és így ezt sem teszik, és kérdem én mit számít ezzel szemben a helyiekre kirótt 500 euróig terjedhető büntetés, pedig sokaknál, gondolom, akár munkaviseletről is szó lehet: ez – előre szólok – csak a legtágabbértelemben vett belső fogyasztás felpörgetésének a rovására mehet…). Jól látható tehát, hogy a megfeszített kormányzati nevelőmunka mellett esetleg szépül, de nem feltétlenül csinosodik a nemzet, de ami még rosszabb, esztétikai neveletlenségünk egyre több terhet róhat a lányos szülőkre, és itt immár nem segít az állam, a szükségállapot, semmi: hiszen míg a lázadónak tekintett húszas években pusztán a charleston és az infláció, a hatvanas években a beat, a hippimozgalom és a fekete jogegyenlőség rombolta az erkölcsöket, ma már arra kell számítanunk, hogy a tinilányok combközép fölött levágott szexi burkában és feltűnően kihívóan és radikálisan antiszociálisan viselt vallási jelképekkel fognak lázadozni az újabb európai eszmények ellen, és ami mindezt tényleg iszonyatossá teszi az én víziómban, az az, hogy mindezt adott esetben összeszorított ajkakkal, mosolytalanul, örömtelenül (hiszen Angliában például tilos mosolygós igazolványképet készíttetni…)
(„atomcsapás, félállásban”) Atomhatalomnak lenni általában véve jó. Mi például atomhatalom vagyunk, és ezt én mindig úgy képzeltem, hogy ilyenkor az ember nagyon megbízható, komoly, például csak akkor nevet, ha tényleg oka van rá, és nem vesz részt mindenféle ramazuriban csak úgy, a hecc kedvéért. A szomszédok pedig csakis „ez egy nagyon rendes ember”-ként írnak le minket. Ám mi történik akkor, ha mindez csupán álca, a külvilág felé mutatott külső, és igazából mi magunk vagyunk Mr. Hyde, a homlokunk majomszerűen alacsony, apró, gonosz szemeink vérszomjasan követik áldozatunkat a sötét utcán és rutinszerűen felrugdossuk hazafelé menet a szomszéd által a kóbor macskáknak kitett kis tálkákat? Tudhatjuk-e, hogy valójában mi lakozik bennünk, kivel zárt össze a természet belülről, és én majdnem biztos vagyok abban, hogy jó okunk van arra, hogy mindezekről sejtelmünk se legyen, hiszen így nem kell tudnunk azt sem, hogy milyen mértékben van igény arra, hogy jók legyünk. És ez persze szorosan összefügg azzal, hogy az elismert atomhatalmak közül nekünk van a legkevesebb nukleáris robbanótöltetünk, jelesül öt darab. És ez mostanában annyi szorongásra ad okot, és nem csak azért, mert ez talán kevés: nem, lehet ez elég sőt sok is, ettől még nagyon rendes emberek maradhatunk, de mégis embert és jellemet próbáló idők ezek, úgy érzem a hyde-i természet bármikor előtörhet, és ki tudja, hogyan viselkedne a Szörnyeteg – ha szabadidőhöz jut? Egy rendes ember pontosan azért és azáltal érdemli ki ezt a címet, hogy minden erejét természetszerűleg az emészti fel, hogy elfojtja önmagában a Gonoszt – ami pusztán morális megfontolások alapján persze nem zárja ki, hogy nagyon rendes emberek időről-időre szabadon engedjék azt: hogy csak annál rendesebb emberként térjen vissza. Ez egy ismert modell, a gyónás, a Witschaftswunder illetve az euró segítenek. Kultúránk és katonai stratégiánk viszont aligha tud mit kezdeni a munkajogi értelemben is szabadságra küldött Démonnal – már a héber biblia szerint is az Azazel démonnak küldött kecske teljes érvényű felmondással a sivatagban kell, hogy maradjon, véglegesen. Innen nézve teljes képtelenségnek és mélyen immorális excesszusnak tűnik, hogy a tenger mélyén barangoló atom-tengeralattjáróink például csak munkanapokon folytassák barangolásukat (lévén annyira már nem üzembiztosak, hogy a nap huszonnégy óráját a vízben töltsék…). Nem vagyok katonai stratéga, de például mindaddig, amíg nem tisztázzuk – a legmagasabb szinten – a pravoszláv ünnepnapok okozta esetleges inkonzisztenciákat (lásd orosz nukleáris zsarolás, amivel még mindig számolunk), vagy az arab munkahét közismert eltéréseiből adódó problémákat (lásd radikális iszlamistaterrorcsoportok illegális atomfegyvereit, s ez egyre valószínűbb…) vagy amíg nem tudjuk Észak-Koreával a sportszerűség és általában vett fairness keretén belül egyeztetni, hogy az év mely napjai alkalmasak a számunkra technikailag egy kölcsönös nukleáris provokáció lebonyolítására, addig mindez nagyon veszélyesnek tűnik… De mondom, engem kizárólag morális szempontok érdekelnek, és egy lehetséges Világvége ebből a szempontból igencsak neutrális, ám szakértők máris megállapították, hogy ha Cameron nem ad pénzt az új Trafalgar tengeralattjárókra a mostani Vanguardok helyett, amelyek körülbelül olyan elánnal hordozzák a tölteteket, mint az öreg néne a rőzsét az ismert mesében, a hadsereg morálja nagy mértékben csökkenni fog. Mint köztudott, a hadsereg morálja pedig világos indikációját adja a közállapotoknak, amelyek a nukleáris csapásmérő potenciálunk tekintetében figyelemre méltó módon ellentmondásos. Úgy tűnik, hogy az iráni nagykövetség új épülete valószínűleg nem fogja megkapni az építési engedélyt South Kensingtonban: az épület maga olyan, amilyen, nem is feltétlenül nagyon csúnya, és az építési engedélyezési eljárásban még talán ma sincs olyan rubrika, ahol az embernek a nukleáris fegyverkezési szándékairól (yes/no – please tick box) kellene számot adnia, viszont a szomszédok biztosra veszik, hogy egy egyébként nagyon rendes és baráti ország titkosszolgálata nehezen fog ellenállni a kísértésnek, és így az új épületet valami előre nem látott baj érheti, és mi van, ha aznap éppen nem barangolnak a tengeralattjárók…? Ami egyébként a katonai doktrína szerint nem is azzal okozza a problémát, hogy nincsenek ott, ez szimpla balszerencse, pech, hanem mert pont akkor nem szabad, hogy a nukleáris csizma a nachtkaszlira kerüljön, amikor már mindenki amúgy is ideges azaz már jobb ki sem zavarni őket a tengerre: tudom, hogy tudja, tudom, hogy tudja, hogy tudom stb. és ez persze egy olyan regresszió, amit jobb logikailag vagy esetleg esztétikailag feloldani: „Do we suppose that all she knows is that a rose is a rose is a rose is a rose.” – ahogy Gertrude Steinmondta, maga is legalább tíz helyen egyébként… Egyszóval a Rosszal kapcsolatos viszonyunk továbbra is rendezetlen metafizikailag, és ilyenkor történik meg az, hogy az ember a Sátánnal próbálja meg kiűzni Belzebubot…: szövetséget kötöttünk a franciákkal! Hallja kérem, a franciákkal! Ilyet utoljára 1947-ben tettünk, a dunkirkiszerződés formájában, mely egy esetleges német támadást volt hivatott kezelni: ne húzogassa a száját kérem, ez komoly, valaki túl nehezet vacsorázhatott a ForeignOffice-ban vagy a prémium a megkötött treaty-k számához volt kötve, nem tudom, bár ez esetben is több fantáziát várna el az ember a brit diplomáciától, a kezdődőspace age-re tekintettel lehetett volna a kicsi zöld emberkék ellen is szövetkezni… Na mindegy is, most újra kezdünk jóban lenni, mármint ez a megalkuvó kormány: a Konzervatív Párt mélységesen fel van háborodva, és mindenki a franciák „történetileg dokumentált kétszínűségé”-ről értekezik. De akárhogy is volt Wellingtonnal, akkor az országnak volt rendes és tisztességes jövedelme az amerikai rabszolga-kereskedelemből eredően, de ma már csak a terrorista-gyanús személyeket tudjuk azon az alapon zaklatni, hogy nem-angol területen ugye nincs habeas corpus, viszont az elmúlt harminc év úgy röppent el, hogy egy vasat nem költöttünk a nukleáris tudásbázis fejlesztésére, bezzeg De Gaulle… Most aztán mehetünk kuncsorogni a francia laboratóriumokba, hogy engedjenek már egy kicsit kísérletezgetni. De egyébként ez az egész atom-izé le is van ejtve, magasról, majd Amerika segít valahogy, de amit úgy igazából szeretnénk, az egy új, nagyon kaffa repülőgép-anyahajó, melyre természetesen nincsen pénz, és azt gondolnánk, hogy majd a franciák adnak egyet, kölcsönbe, olyat, tudja, amit nemrég az oroszoknak adtak el drága pénzért… Szóval jelenleg úgy áll a dolog, párszáz katonát kitaníttatunk a francia nyelvre, ez még nem olyan drága, és ezek majd elmennek segíteni nekik valahova Közép-Afrikába, amikor valami korrupt, népirtó, illegális fegyverkereskedő és valószínűleg többnejű, ám fluent French diktátort kell kisegíteni a jogos népharaggal szemben, mi viszont, okosan, kapunk egy anyahajót, amiről az új vadászgépeink fel tudnak szállni (a mostaniak túl vékonykák ehhez…). Na de mi van, ha a franciák az adott pillanatban mégsem adják oda azt az átkozott hajót? Hát, nem tudjuk… gondolom, majd fegyverrel megszerezzük, mert a szerződések, ugye, kötelezőek. Nem, nem, én is érzem hogy ez a dolog nem teljesen straight, vagy ahogy maguk mondják, a „történet nem kerek”, de amikor az ember úgy érzi, hogy nehéz helyzetben van, és pénz híján igyekszik legbensőbb önmagából tartalékokat meríteni, s ott azt találja, hogy már a Negatív és munka nélkül maradt, még mindig a tükörbe nézhet, és azt mondhatja magának: én egy nagyon rendes ember vagyok, én egy nagyon rendes ember vagyok…
Híve
Lord Worldsend