Shaw Pygmalionjának új fordításáról

Tavaly nyáron két színház is felkért Bernard Shaw Pygmalionjának lefordítására: először a nemrég alakult szombathelyi Weöres Sándor Színház, majd egy hónapra rá a budapesti Radnóti. Örömmel vállaltam a munkát, hiszen nemcsak mint fordító, hanem mint angoltanár is érintve érzem magam a darab által. Ráadásul külön öröm a fordítónak – ahogy az volna a szerzőnek is – ha nagyjából egyidejűleg két különböző produkcióban láthatja (és főleg hallhatja) a szövegét: hiszen más színészek, más rendezésben, más közönség előtt nyilván mást fognak belőle kihozni, s ennek során kiderülhetnek a fordítás erősségei (és főleg gyengéi). Szóval 2011 tavasza izgalmas teherpróba lesz a szövegnek.

Mítosz és színmű

Pygmalion mondabeli ciprusi király volt, aki – látva a nők erkölcstelenségét – elhatározta, hogy sosem nősül meg. Elefántcsontból női szobrot faragott, azt dédelgette, csókolgatta. Végül annyira beleszeretett a szoborba, hogy imádkozott Venushoz, a szerelem istennőjéhez: adjon neki mégis feleséget, olyat, mint a szobor. Venus megkönyörült rajta, s a szobrot eleven nővé változtatta: Galatea lett a neve, s Pygmalion elvette feleségül.

Pygmalion története – melyre a darabban sehol sem történik utalás! – Angliában hagyományosan ismert volt, régóta a közműveltség részét képezte, olyasféleképp, mint nálunk pl. Ödipusz vagy Ikarusz neve, sorsa. A 19. században is több irodalmi mű, festmény dolgozta föl. Shaw ifjúkorában, 1871-ben nagy sikerrel mutatták be W. S. Gilbert (a későbbi operett-librettista) Pygmalion and Galatea című darabját. Shaw tehát a címet nem légüres térben adta, hanem egy olyan közönség számára, aki már a címből sejtette a lehetséges bonyodalmat, s az első jelenetben megértette az ironikus felvetést: ha Higgins „megcsinálja” ezt a nőt, vajon bele fog-e szeretni ebbe az általa kifaragott csodalénybe, a prolilányból lett hercegnőbe? Nos, a rafináltan egyensúlyozott szövegből ez egyáltalán nem derül ki, hacsak persze Higgins maga előtt is nem leplezi szerelmét. Liza biztosan nem szeret bele. Arról egyébként – jellemző módon – a mítosz nem szól, hogy mit érzett a megelevenedett Galatea az ügy során. Shaw utószavának végén így búcsúzik az olvasótól: „Galatea sosem szereti meg igazán Pygmaliont; nem kellemes, ha az emberrel ennyire istenszerűen viselkednek.”

A magyar kultúrában a Pygmalion-mítosz sosem volt ilyen elterjedt, sőt, a név és a mitológiai történet mai közismertségét (már amennyire közismert) éppen a Shaw-darabnak köszönheti. A magyar közönség számára tehát a dolog fordítva van: a darabból értik meg, hogy mire céloz a cím, nem pedig a címből, hogy mire céloz a darab.

A darab története eléggé kalandos. 1912-ben íródott, de először német fordításban jelent meg 1913-ban, angolul csak 1914-ben. Az ősbemutató is németül volt 1913-ban a bécsi Burgtheaterben. Ezt követően 1914-ben a pesti Vígszínházban került színre, Hevesi Sándor fordításában, a csak ezután – még ugyanabban az évben – Londonban. A műből 1938-ban sikeres film készült, forgató- könyvét a 82 éves Shaw írta (Oscar-díjat kapott rá), s ennek nyomán alaposan átdolgozta a darabot, főleg mert egyértelművé akarta tenni a végét, azaz hogy Eliza nem Higginshez megy hozzá, hanem
a dzsentri ficsúr Freddyhez. A forgatókönyvből Shaw néhány „filmszerű” részletet beillesztett az 1941-es kiadásba, a következő megjegyzéssel: „A darab jelen változatának maradéktalan színrevitele csak a mozivásznon, illetve kivételesen jó technikai felszereltségű színházakban lehetséges. A rendes színházi gyakorlatban a csillagokkal elválasztott jelenetek elhagyandók.” Ez tehát a Pygmalion végleges szövege, fordításom (mint Mészölyé is) ezen az 1941-es átdolgozott és bővített változaton alapul.

A megzenésítést, operett-feldolgozást Shaw egész életében hevesen ellenezte, pedig még Lehár Ferenc is megkereste ez ügyben. De hát senki sem él örökké: Shaw 1950-ben, 94 évesen meghalt,
s rá öt évre Alan J. Lerner megírta a Pygmalion alapján a My Fair Lady c. musical szövegét, melyből világsikerű zenés film is készült. Ez könnyes-mosolygós sikertörténetté alakítja ezt a kesernyés és eléggé cinikus vígjátékot, és – mondanom sem kell – Higgins és Liza közti happy enddel végződik. Shaw ezt soha nem tűrte volna, ha megéri.

Sweet, a professzor

Shaw így ír a darab bevezetőjében: „Az angolok nem tisztelik a nyelvüket és nem hajlandók a gyerekeiknek megtanítani. Nem tudják a helyesírást, mert csak egy elavult, idegenből behozott ábécéjük van, amelyben csak a mássalhangzóknak (és annak se mindnek) van elfogadott kiejtése.” (Az angol helyesírás a középkori francián alapszik, a francia hódítók húzták rá az angol nyelvre a XIII. században.). „Újítóra van szükségünk, egy tetterős és lelkes fonetikusra; ezért választottam épp ilyen embert egy közérthető színmű hőséül.”

A darabbeli Higgins voltaképpen nem professzor, hiszen nincs egyetemi katedrája, de minden- képpen komoly tudósa a hangtannak és beszédművészetnek. A figura a Shaw által is ismert angol tudósról, Henry Sweetről van mintázva, bár Shaw siet leszögezni, hogy az azonosság csak részleges. Sweet igen tüskés és kellemetlen ember volt. Kiváló fonetikusi képességei alapján – írja Shaw – magas egyetemi állás járt volna neki, s a tudományát is népszerűsíthette volna, ha nincs benne valami sátáni megvetés minden egyetemi rang iránt, és általában mindenki iránt, aki a görögöt többre tartotta, mint a fonetikát. Nem volt rossz ember, sőt, éppen ellenkezőleg, de képtelen volt
az ostobákat jó képpel elviselni. Egyébként maga Shaw sem volt könnyű ember. Ahogy jó ismerőse, dublini honfitársa és egyben riválisa, Oscar Wilde megjegyezte: „Bernard Shaw úrnak nincsenek ellenségei, de a barátai mind nagyon utálják.” (Mr. Bernard Shaw has no enemies but is intensely disliked by all his friends.)

Nepommuck, a magyar

A darabba betoldott egyik filmszerű betétben, a követségi estélyen szerepel egy Nepommuck nevű izgága kelet-európai fiatalember, akit dús arcszőrzete alapján magyarországi martalócnak vélnénk (guessable as a whiskered Pandour from Hungary). Ez a Nepommuck magyar nemesnek vallja magát (igazából tolmács), és állítja, hogy Liza inkognitóban lévő magyar hercegnő. Shaw jól tudott németül Bécsben is megfordult (mint mondtuk, a Pygmaliont hamarabb mutatták be a bécsi Burgtheaterben, mint Londonban!), ott hallhatott az egzotikus magyarokról: a zord, szőrös képű férfiakról és a királynői tartású, gyönyörű nőkről. A tolmács nevét nem sikerült túl magyarosan megválasztania, hiszen a Nepommuck (vagy Nepomuk) cseh név. Az is igaz, hogy ez a Nepommuck kissé szélhámos-gyanús ember, lehet, hogy nem is igazi magyar, csak annak adja ki magát. De mindez nem von le a figura mulatságos voltából.

Romantika és didaxis

Mint mindig, Shaw most is provokálni akart. Megmutatni, hogy az osztálytagozódás mennyire külsődleges, hiszen kemény munkával és szakszerű segítséggel bárkiből lehet bármi. Ez a darab, ha tetszik, a társadalmi mobilitás himnusza, benne a korai szocialisták gondolkodásmódja. Az pedig, hogy a darabban a fejlődést (a Bildungsromant) egy nőn mutatja be, ez már a javában dúló feminizmus melletti állásfoglalás. Eliza a csinos, de jelentéktelen Freddyhez megy feleségül, mert az szerelmes belé és korban is hozzá illik, de nem vitás, hogy a nadrágot Liza fogja viselni. „Mit tehet Eliza, ha Freddy és Higgins közt kell választania? Olyan életet választ, amelyben ő szalad Higgins papucsáért, vagy amelyben Freddy szalad az övéért? A válasz nem kétséges. Freddyt fogja választani” – írja Shaw az utószóban, ahol elmeséli a szereplők további sorsát. Bár a darab alcíme „romantikus történet”, a végkifejlet minden, csak nem romantikus.

„Büszkén jelenthetem, hogy a Pygmalion roppant sikeres darab, színpadon és filmen egyaránt, Európában, Észak-Amerikában és idehaza is. Olyan erősen és leplezetlenül oktató célzatú, hogy élvezettel vágom a szemébe azoknak, akik nagy bölcsen szajkózzák, hogy a művészet sose legyen oktató célzatú. Fényesen bizonyítja azt a meggyőződésemet, hogy az igazi művészet nem is lehet más” – mondja Shaw 1941-ben.

Doolittle-ék nyelve

Az angolban igen erős a nyelvi tagolódás, főleg a kiejtésben: másképpen beszélnek városról városra (sőt Higgins túlzásával: háztömbről háztömbre), de ennél fontosabb, hogy társadalmi osztályonként is különbözik a nyelv. Shaw egyébként maga is érintve volt: Dublinból származott, angol anyanyelvű ír volt, s az angolt élete végéig ír akcentussal beszélte. Amikor 20 évesen Londonba jött, megtapasz- talhatta a „csúnya” kiejtésűeket sújtó lenézést. Az akkoriban kifejlődő fonetika tette lehetővé a kiejtés tudatos tanítását, átformálását (és a logopédiát is), ennek egyik élharcosa éppen Shaw ismerőse, Henry Sweet professzor (alias Henry Higgins) volt.

A londoni proletár beszédmódot Cockney-nak nevezik; ennek egyik fő jellemzője, hogy a „h” hangot sehol sem ejtik ki. Nem véletlen, hogy a professzort éppen H. H.-nak hívják, s Liza is, Doolittle is egy-egy ízben ’Enry ’Iggins-nek szólítja.

Mindezt a mai magyar színpadon lehetetlen így visszaadni, mert a magyarban a kiejtési különb- ségek eleve kisebbek, s nem is hordoznak ekkora jelentőséget. Az átlagkiejtéstől hatásosan eltérni csak két irányban lehetne: a parasztos-falusias, illetve a cigányos-városias felé. Az első út véle- ményem szerint ma már nem járható, mert Liza (és az apja) nem valami isten háta mögötti faluból fölkerült parasztok, hanem öntudatos nagyvárosi proletárok. A második megoldás, a cigányos- városias („nyócker”) azért nem, mert a darabban az etnikai kérdés föl sem merül, Liza csakis a beszéde és a modora miatt nem tagozódhat be az úri világba. Ezért fordításomban Liza és Doolittle „hibás” beszédét főleg nyelvtani és szóválasztási helytelenségekkel érzékeltetem, s nem a kiejtéssel;
a többit a rendezőre és a színészekre bízom.

A tanítási jelenetben (melyet a filmből vett át a darabba Shaw) az angolban csakis a kiejtést javítják, az ABC betűit kell Lizának kiejtenie, amit ő a standard angol „éj, bí, szí” helyett a Cockney „áj, bej, szej” formában mond, s erről szoktatják le. Fordításomban ehelyett a „nákolás” néven ismert vulgarizmusról kell leszoknia: „én úsznák, ha tudnák”.

Szövegmutatvány

A Pygmalionból eddig több magyar fordítás is készült: Hevesi Sándor (1914), Mészöly Dezső (1953), Spiró György (1990). A különböző fordítói stratégiák bemutatására álljon itt egy szemelvény
a II. felvonásból Hevesitől, Mészölytől, illetve a saját szövegemből. Figyeljük meg, hogy Hevesi szinte semmi „hibásat” nem ad Doolittle szájába, társadalmi osztályának megfelelő stílusban, de nyelvtanilag helyesen beszélteti. Mészöly erősen nyelvjárási, vidékies beszédmódot ad, s ezt „lekottázza” a szöveg írásmódjával is. Jómagam talán a kettő között foglalok helyet: a kiejtést nem, de a nyelvtant itt-ott távolítom a művelt normától.

Ez az a jelenet, amikor Doolittle papa előadja érveit, hogy milyen jogon óhajt pénzt Higginsből
„a lányáért”. A saját társadalmi rétegét (melyet ma lumpenproletárnak mondhatnánk) „undeserving poor”-nak nevezi, ami szokatlanul igényes fogalmazás, szó szerint „érdemtelen szegényeket” jelent. Kiderül, hogy Doolittle gondolkodó ember, afféle kocsmai filozófus, eljár politikai gyűlésekre, miniszterek és papok szónoklatait hallgatja. Ezt a tudálékosan (vagy fellengzősen?) hangzó szóössze- tételt nem könnyű magyarra fordítani, ami látszik a nagyon eltérő megoldásokból: Hevesinél „érdemetlen szegények”, Mészölynél „lógós szegényember”, nálam „a társadalom legalja”.

„Doolittle” családnév valóban létezik, de mulatságos, mert jelentése „lusta, semmittevő”
(do + little). A lány anyakönyvi neve nyilván Eliza, de ő maga mindig a rövidebb Liza formát használja; a többiek hol ezt, hol azt. Megjegyzendő még, hogy öt font elég szép pénz volt, például ennyi volt egy szegényes albérleti szoba félévi lakbére – nekünk ma kb. 60–80 ezer forint lenne.