Az ukrán Péntek és az orosz Robinson

A posztkoloniális korszak nehéz ádventje

Negyven évvel ezelőtt Pierre Tru­deau kanadai miniszterelnök hírhedett hasonlatában azt találta mondani, hogy ha egy országnak nagy hatalom a szomszédja, az olyan, mint egy ágyban aludni egy elefánttal. „Ha mégoly szelíd és barátságos is az a jószág, minden moccanását és pisszenését megérezzük.”1

Az ukránoknak e téren valószínűleg több okuk van a panaszra, mivel az ő elefántjuk hozzájuk mint önálló nemzethez soha nem volt szelíd, sem barátságos. Paradoxnak tűnhet ez a kijelentés, hiszen az oroszok többnyire szenvedélyesen bizonygatják Ukrajna és az ukránok iránti szeretetüket, hivatkoznak a saját ukrán gyökereikre és kapcsolataikra, olykor még ukrán népdalokra is rágyújtanak, hogy bizonyítsák rokonszenvüket és kompetenciájukat. E tekintetben lényegesen különböznek a másik szomszédtól, Ukrajna korábbi uraitól, a lengyelektől, akik igen gyanakvóak az ukránokkal szemban. Gyakran emlegetnek történeti sérelmeket, és – mint azt számos közvélemény-kutatás igazolja – a legrokonszenvesebb/ legellenszenvesebb nemzetek skáláján legalulra sorolják őket.2

További paradoxon, hogy sok ukrán jobban elviseli a lengyelek ellenszenvét, mint az oroszok „szeretetét”. A lengyelek, jóllehet nem kedvelik az ukránokat, többnyire elismerik őket önálló nemzetként. Az oroszok rendszerint az oroszok egy alcsoportjaként kezelik az ukránokat. Önmagukat „szeretik” az ukránokban, afféle birodalmi mítosz keretében, ami az ukránok számára aligha elfogadható, hiszen ezáltal nincs tere semmiféle önálló nemzeti (csak a nagyoroszon belüli, regionális) identitásnak. Más szóval, a lengyelek, ha mégoly előítéletes és torz képet alkotnak is az ukránokról, a lényeget nem vonják kétségbe, vagy­is nem kérdőjelezik meg az önálló Ukrajna identitását és nemzeti létét. Az oroszok viszont, noha barátságosan és látszólag rokonszenvvel viszonyulnak az ukránokhoz, jellemzően tagadják a lényeget, ami eleve lehetetlenné teszi a két nemzet mint egyenlő országok közötti párbeszédet.

Posztkoloniális szempontból e kapcsolatok Robinson Crusoe és Péntek viszonyához hasonlíthatók: minden Robinson „szereti” a maga Péntekjét, de csak amíg Péntek betartja Robinson játékszabályait, vagyis elfogadja a gyarmati alávetettséget, és nem kérdőjelezi meg Robinson és kultúrája felsőbbrendűségét; mihelyt szuverénnek és Robinsonnal egyenlőnek állítja magát, illetve egyenlő mértékű tiszteletet követel nyelve és kultúrája számára, ő lesz Robinson leggyűlöletesebb ellensége. Az ilyen Péntek a priori abnormálisnak minősül, vagy mint burzsoá-nacionalista áruló – a kommunista propaganda és a KGB csinovnyikjai szerint –, vagy mint „nemzeti megszállott” – a soviniszta közbeszéd szerint, amely megvető hangnemben a „szexuális megszállottság” (szek­szualno ozabocsennij) orvosi terminusra hajaz. Az egyik esetben az ilyen deviáns, mint veszedelmes bűnöző, bebörtönözhető, a másikban elmegyógyintézetbe zárható, vagy legalábbis kiközösíthető és marginalizálható, no és persze bármit mondjon is, nem kell komolyan venni.

Sajnálatos módon az oroszok többsége nem kedveli a hús-vér ukránokat, amit lehetőség szerint igyekeznek eltemetni és marginalizálni a tudatukban, mivel máskülönben kikezdené és cáfolná a történeti emlékezetükben élő virtuális ukránt – azt, akit egzotikusnak tartanak, aki „kisoroszként énekel és táncol”, akinek nincs intellektuális ereje, sem politikai ambíciói.

Nemrégiben tanúja lehetettem egy mulatságos, ám bizonyos értelemben megvilágító erejű jelenetnek egy kelet-európai kulturális lapok szerkesztői számára rendezett nemzetközi találkozón. Ebből az alkalomból mindenki kiállíthatta a maga folyóiratát, így én is magammal vittem a Kritika című ukrán havilapot, amelynek akkoriban társszerkesztője voltam. Ahogy az várható volt, orosz kollégáim nagy érdeklődést tanúsítottak iránta. Vegyes érzelmekkel lapozgatták. Mint szakmabeliek, nyilvánvalóan értékelték. Ugyanakkor mint oroszok láthatóan azzal a pszichés problémával találták szemben magukat, hogy el kellett ismerniük, a sztereotípia szerinti vidéki rokonok, az ukránok valami korszerűt, művészileg is látványosat, és intellektuálisan is élvonalbelit hoztak létre. Végül azonban csak megtalálták a kielégítő magyarázatot erre a természetfeletti jelenségre. A lap végén ugyanis, a technikai információk között rábukkantak arra a megjegyzésre, hogy a Kritika együttműködik a Harvard Egyetem Ukrán Kutatóintézetével.

„Ja tak i znal sto eto amerikanszkoje!” (Tudtam, hogy amerikai!) – kiáltott föl boldogan egyik orosz kollégám. A Kritika láttán egy pillanatra megrendült mitikus világa visszazökkent szilárd alapjaira. Sevcsenko világában Péntek soha nem lesz Robinsonhoz fogható – hacsaknem segítségére sietnek más Robinsonok, jelen esetben történetesen egy amerikai. Akkor még nem tudtam, hogy nagy általánosságban végső soron ugyanezt a logikát alkalmazzák az oroszok az ukrán narancs forradalom értelmezésében. Az oroszok többsége úgy képzeli, az ukrán Péntek nem a szabadságáért és a méltóságáért küzdött, hanem pusztán a gonosz nyugati – elsősorban is az amerikai – Robinsonok manipulációja következtében cselekedett azért, hogy kárt okozzon legitim orosz urának.

Az Ukrajnáról és az ukránokról alkotott orosz elképzelés mitikus jellege nem az egyetlen következménye a két nemzet közötti, hosszan tartó gyarmati viszonynak, illetve annak az erőteljes birodalmi mítoszépítésnek, amely a tudományos életben, az oktatásban, a tömegkommunikációban, az irodalomban, valamint a domináns közbeszéd folytatásának és kierőszakolásának más terepein végbement. Akik a poszt­kolonializmust tanulmányozzák, azoknak föltűnik, hogy a gyarmatosítottak fokozatosan elfogadják és magukévá teszik a gyarmatosítók által rájuk erőltetett negatív énképet. Az alávetett csoport teljes egészében elfogadja az idegenek által kialakított, lealacsonyító és megalázó, őket magukat barbárként, ember alatti lényként és a káosz hordo­zóinként bemutató képet.3 A negatív sztereotípia-énkép nyomása alatt a saját kozmoszuk összeomlik, és a gyarmatosítottak káoszba süllyednek, amelyből az egyetlen kiút, ha a gyarmatosítók kozmoszához, vagyis egy idegen és alapvetően ellenséges civilizációhoz asszimilálódnak, vagy ha vállalják a ktonikus, romboló és ember alatti szerepet, amelyet a gyarmatosítók osztottak rájuk.4

Ukrajna esete azonban alapvetően eltér az ázsiai, afrikai és amerikai gyarmatokétól: a legnagyobb különbség a domináns és az alávetett csoport között ugyanis itt kulturális és nyelvi (és persze társadalmi), de nem faji természetű. Lehet azt mondani, hogy az ukránok a kolhoz-rabszolgák helytelen és műveletlen nyelvét beszélték. Ez volt az ő „fekete” bőrük, amelyet viszonylag egyszerű volt „fehérre”, azaz a megbecsülésre méltó oroszra váltani, ami egyben a lojalitás és a nor­malitás jele is volt. Azt senki se bánta, ha a kolhoz-rabszolgák ukránul beszélnek. A „fekete” nyelvhez való kötődést azonban az oktatással és a társadalmi előmenetellel összeegyeztethetetlennek ítélték. Ebben az esetben az ukrán nyelv nyilvános használata a deviancia, a lojalitáshiány és burzsoá-nacionalista csökevényesség jele volt.

Az ukrán nyelv – szemben a cári birodalmi időkkel – nem volt tiltott, nyilvános használatát azonban az informális szabályok és gyakorlatok nagyrészt igen hatékonyan gátolták és korlátozták. Éles szemmel vette észre a szovjet rendszer e sajátosságát 1987-ben Alexander Motyl:

Átpolitizált nyelvi környezetben a nyelvhasználat hatalmas szimbolikus minőséggel rendelkezik: azonnal jelzi, hogy az ideológiai barikád mely oldalához tartozik a beszélő. (…) Az ukrán nyelv használatát a szovjet állammal szembeni ellenállással tekintik egyenértékűnek. (…) Jóllehet semmiféle törvény nem tiltja a normától eltérő viselkedést (mint egy szovjet ukrán képviselőtől hallottam egyszer: „senkinek a halántékához nem fognak fegyvert”), a nem oroszok általában, az ukránok pedig különösen úgy értelmezik az anyanyelv – főként oroszok közötti – használatához való ragaszkodást, hogy az a „népek barátságának” elutasítása, a „szovjet emberekkel” szembeni ellenséges magatartás. Kevés ukrán elég merész ahhoz, hogy súlyos kellemetlenségeket – mint nyilvános megrovást, munkahely elvesztését vagy akár börtönbüntetést – kockáztasson a nyelvi tisztaság kedvéért. Ennek következtében az állam iránti lojalitásukat, illetve az emellett jelen lévő soviniszta reakcióikat azzal fejezik ki, hogy oroszul beszélnek.5

Az ukránokat mint egyéneket nem diszkriminálták sem a Szovjetunióban, sem az orosz birodalomban. Sokan ragyogó karriert futottak be Moszkvában vagy Szentpéterváron. A birodalmakat általában jobban érdekli a lojalitás, mint a nemzetiség. Ukránok, grúzok, muszlimok és zsidók bármeddig eljuthattak, ha bizonyították a kommunista (vagy az ortodox) orosz birodalomhoz való lojalitásukat. Csupán az oroszoknál kellett oroszabbaknak lenniük. Fehér bőrt növeszteni a fekete helyére, elfogadni a birodalmi nyelv, kultúra és ideológia magasabbrendűségét, valamint – kimondva-kimondatlanul – a saját anyanyelvük, és kultúrájuk alacsonyabb­rendűségét. Egyikük sem tarthatott igényt a domináns oroszokéval egyenlő kulturális és nyelvi jogokra; csoportként egyikük sem kérdőjelezhette meg a birodalmon belüli nem szuverén, alárendelt és kulturálisan alacsonyabb rendű pozícióját. Mint csoportot, mint önálló nemzet (vagy nemzetiség) tagjait erőteljesen diszkriminálták őket. Ezt a kettősséget azonban többnyire figyelmen kívül hagyják azok a tudósok, akik az ukránok és az oroszok közötti faji különbözőségek, illetve az egyén szintjén az etnikai diszkrimináció látszólagos hiányát hangsúlyozzák.

Az tény és való, hogy az ukránokat nem diszkriminálták – mint kisoroszokat, azaz mint az orosz regionális alcsoport lojális tagjait, akik elismerik alárendelt helyzetüket, és nem követelnek maguknak különös/egyenlő kulturális jogokat. Ám mint ukránokat, azaz nemzetiségüket tekintve öntudatos, kulturálisan magabiztos csoportot nem pusztán diszkriminálták, hanem mint veszedelmes „nacionalistákat” politikailag üldözték is.

A peresztrojka ugyan lazított valamit a „nemzeti megszállottság” elleni propaganda nyomásán és a titkosrendőrség agresszióján, de nem semmisítette meg az oroszosítás bürokratikus, társadalmi, gazdasági és oktatási, valamint (egyáltalán nem lekicsinylendő) pszichológiai mechanizmusait. És ez Ukrajna függetlenségének kivívása után sem szűnt meg. Az orosz–ukrán kulturális kapcsolatok egyik legnagyobb hatású, ha nem meghatározó tényezőjét részletesebben is szemügyre kell venni.

A dominancia diskurzusa

Az elmúlt egy évtized alatt számos olyan fontos fordítás jelent meg az ukrán könyvpiacon (és intellektuális közegben), amely elősegíti a poszt­kolonializmus tanulmányozásának fejlődését, és az ukrán tudósokat az orosz koloniális és ukrán kolonializmusellenes diskurzus elemzése során a nyugati posztstrukturalista metodológia alkalmazására készteti. E munkák közé tartoznak a következők: Edward Saidtól az Orientalism (2001/ 1984), illetve a Culture and imperialism (2007/ 1993), Michel Foucault-tól a L’archéologie du savoir (2003/1969), illetve a Surveiler et punir (1998/1975) és Gayatri Chakravorty Spivaktól az In Other Worlds: Essays in Cultural Politics, (2007/1987). De megjelent néhány olyan mű is, amely ezt a metodológiát az orosz birodalom elemzésére alkalmazza, ilyen elsősorban Ewa Thompson Imperial Knowledge: Russian Literature and Colonialism (2006/2000) című műve, valamint Myroslav Shkandrij Russia and Ukraine: Literature and the Discourse of Empire from Na­poleonic to Postcolonial Times(2004/2001) című könyve.

Ezen az elméleti kereten belül az orosz–ukrán kapcsolatokat mint a kulturális alávetettség és emancipáció kapcsolatait dekonstruálták, vagyis mint olyan kapcsolatokat, amelyeket az egyik, a domináns birodalmi diskurzus felől támogattak, míg a másik oldalról, a hazai ellenelit „nacionalista” ellendiskurzusával kétségbe vontak. Az Ukrajnára vonatkozó birodalmi diskurzus számos, széles körben „tudományos igazságként” elfogadott és/vagy köztudott mítoszból áll. Ezek mindegyike arra törekszik, hogy Ukrajnát kulturálisan kikezdje, politikailag pedig alávesse, továbbá hogy legitimálja a birodalmi dominanciát, és e kapcsolatok valódi természetét végleg misztifikálja. A legendák lényeges alkotóelemei közé tartozik a hármas orosz nemzet eszméje, amelybe az oroszok, az ukránok és a belaruszok tartoznának; a mai oroszok és ukránok közelsége, már- már azonossága; az orosz spiritualitás egynémely különös és lényegi vonása, amely szemben áll az állítólagos nyugati lelketlenséggel és merkantilizmussal; valamint az orosz birodalom bódító nagysága, mely a környező összes nép számára oly vonzó, hogy lelkesen és önként csatlakozni kívánnak hozzá.6 Ezért az oroszok különleges küldetése – akár az Isten, akár a Történelem felhatalmazásából –, hogy minden szlávot egyesítsenek, még a nem szlávokat is; hogy előmozdítsák az igaz kereszténységet, megmentsék a világot; és persze, hogy rendet tegyenek a közeli meg a nem is olyan közeli szomszédságban, kiteljesítve a birodalmak klasszikus, civilizatorikus küldetését.

Ez a birodalmi diskurzus a birodalommal együtt jött világra – I. Péter szimbolikus tetteiben, valamint Teofan Prokopovics ukrán apologéta kvázi-történeti írásaiban. Igazi nagyszerűségét azonban csak a 19. században éri el, vagyis a romantika korában, amely egybeesett a napóleoni háborúkkal, és egész Európában elterjesztette a modern nacionalizmust.

Ukrajna reprezentációja a birodalmi kultúrában eleinte az egzotikus déli és keleti határvidék, általánosabban pedig az „orientális” területek nyugati klasszikusokban megjelenő reprezentációjára emlékeztetett. Ahogyan bármely más gyarmatot, ezt is úgy írták le mint vad vagy félvad, amorf, archaikus, anarchikus, igen primitív közösségek által benépesített terepet, amely a valós időn és a valós, vagyis a birodalmi történelmen kívül helyezkedik el. Ukrajna effajta felfogását Visszarion Belinszkij, élvonalbeli orosz irodalomkritikus dolgozta ki részletesen, aki értelmezését részben Gogol, Puskin, Kvitka-Osz­novja­nyenko és más kortárs írók eszméire, de leginkább a Történelem Szelleméről és a történelmi/nem történelmi nemzetekről kialakított saját, Hegel ihlette elképzeléseire alapozta.

Ukrajna „orientális” felfogása azonban éppen annak a valóságnak az erőteljes ellenállásába ütközött, amelyet reprezentálni igyekezett, és birodalmi keretén belül lényeges korrekcióra szorult. Először is, Ukrajna Oroszországhoz viszonyítva nem „Kelet”. Sőt több mint egy évszázadon át a nyugati hatás legfontosabb forrása, illetve a moszkvai cárság európaizálásának és orosz birodalommá alakításának jelentős közreműködője volt. Az­után a birodalom maga sem volt biztos a saját identitásában és európaiságában. A nyugat-európai diskurzusokban továbbra is erősen orien­ta­li­zálták, elég e tekintetben csak de Cus­tine márki híres útikönyvére utalni. Végül pedig, ami a legfontosabb, Ukrajna nem lehetett teljes mértékben idegen a birodalom számára – és nemcsak ortodox keresztény vallása és keleti szláv eredete miatt, hanem azért sem, mert a kijevi Rusz öröksége problémamentesen illeszkedett a birodalom történelmébe mint „saját”, természetes és szerves rész.

Ezért aztán Ukrajna meglehetősen ambivalens módon jelent meg az orosz közbeszédben. Mint ország egyszerre volt rokon és idegen, baráti és ellenséges, szelíd és vad, idilli és veszedelmes.7 E reprezentációk logikai ellentmondásainak elkerülése érdekében az orosz historiográfia kidolgozta a „hármas” orosz nemzet modelljét. Az ukránoknak ebben a regionális ág szerepe jutott, amelyet bizonyos gonosz történelmi erők letörtek az „orosz” fáról, ám most visszaoltották, hogy együtt növekedjék az egész fával. Ezzel racionális magyarázatot kapott az ukránok ambivalenciája: minden, ami Ukrajnában és az ukránokban jó, az a közös rusz/orosz örökségből fakad. Ami pedig rossz, az a gonosz idegen – lengyel, katolikus, jezsuita, unitárius, tatár, zsidó, német és a többi – befolyás következménye. Érdekes módon a lengyel hatás ebben a modellben soha nem kulturális vagy civilizáló természetű, hanem rombol, társadalmi és vallási elnyomást, spirituálist hanyatlást és erkölcsi elkorcsosulást hoz. Ha kölcsönöztek is az ukránok az európai civilizáció elemeiből a lengyelektől, annak hatása inkább negatívnak minősül. A nyugati oktatási rendszer és a lengyel nemzetközösségi intézmények nem bizonyultak hatékonyaknak, ez taszította Lengyelországot káoszba, és kényszerítette a szomszédos államokat arra, hogy területét felosszák egymás közt, és felügyeletük alá vonják. Az esetek többségében azonban a birodalmi diskurzus igyekezett figyelmen kívül hagyni a lengyel befolyást. Minden politikai és katonai törekvése ellenére a birodalom kulturális és civilizációs tekintetben mé­giscsak kényelmetlenül érezte magát Lengyelországgal szemben. Annak érdekében tehát, hogy az ukránokat kulturálisan kikezdjék, elsősorban a tatárokra, általánosabban pedig az „ázsiai”, semmint a lengyel hatásra hivatkoztak.

Érdemes felidézni például Puskin Poltava című poémáját, ahol a költő az (orosz–svéd háború alatt átálló) ukrán hetmant, Mazeppát fél-orientális, operettbe illő szereplőként ábrázolja, a valódi európai, Nagy Péter nyilvánvaló ellenpontjaként. De eszünkbe juthat Belinszkij hírhedt leírása az ukrán kozákokról, akiket afféle tatárokként mutat be; vagy Pavel Szvinyin kevésbé ismert, de nem kevésbé különös elképzelése az ukránokról, amely a Gogol meséjéhez írt 1830-as előszavából bontakozik ki.

A kisoroszok közelebb állnak megjelenésükben Ázsia lakóihoz (mint a nagy-oroszok), arcuk, termetük, alkatuk, lustaságuk és hanyagságuk [az ázsiaiakéhoz hasonló], [de] a kisoroszok… nem rendelkeznek az iszlám híveire jellemző féktelen és csillapíthatatlan szenvedélyekkel: flegmatikus érdektelenségük mintha megvédené attól és korlátozná abban őket, hogy kényelmetlen felfordulásokba bonyolódjanak; vastag szemöldökük alatt pedig olykor tűz lángol, európai értelem nyer teret, és ősi egyszerűségbe bújt szenvedélyes hazaszeretet és rendíthetetlen érzelmek töltik el lelküket.8

Erősen kétélű diskurzus ez: egyfelől eredendően művészi igény vezérli, melynek célja, hogy Ukrajnát és az ukránokat furcsának, egzotikusnak, másnak és különösnek mutassa be; másfelől viszont a gyarmatosított területek birodalmi homogenizálásának és asszimilálásának parancsát követi. Művészi szempontból ugyan érdekes lehet az ukránok és az oroszok különbsége, a folklór, a szokások és a megjelenés szintjén legalábbis, politikai szempontból azonban ezeket nem szabad túlhangsúlyozni, nem lehetnek túl lényegiek; nem akadályozhatják ugyanis az ország domesztikálását és alávetését, illetve a nagy birodalmi programba való bevonását. Minden sajátságuk ellenére az ukránoknak a birodalmi diskurzusban az oroszok alcsoportjának kell megmaradniuk – mint a birodalomépítés, nem pedig egy műalkotás nyersanyagának.

Dolgorukij herceg 1810-es, „kisoroszországi” utazásán készített vázlatai jól példázzák e diskurzus főbb vonásait.

hoholt mintha az isten is arra teremtette volna, hogy a földet túrja, izzadjon, a nap aszalja, és egész életében bronzbarna legyen az arca… Nem bánkódik szolgasorsán: nem ismer ennél jobbat… A szántást, az ökröt, a kazlat és a tömény szeszt ismeri, és ezzel ki is merül a szókincse… Megadóan viseli sorsát, és végzi munkáját. Viszont folyton noszogatni kell, mert nagyon lusta: ő maga meg az ökre is ötször elalszik és megébred egyetlen perc alatt… Merem állítani, ha ezek az emberek nem lennének lekötelezettjei gazdáiknak, amiért azok jóindulattal viseltetnek irántuk és emberszámba veszik őket, a hoholok nem sokban különböznének a négerektől: az egyik a cukor fölött görnyed, a másik a gabona fölött. Isten adjon jó egészséget mindkettőnek!9

Az, ahogy Dolgorukij arrogáns módon megveti a hoholokat, inkább társadalmi, semmint etnikai okokból fakad. A 19. század elején sem az orosz, sem a kis-orosz (ukrán) nemesek nem tekintették ugyanahhoz a nemzethez tartozónak magukat és a szolgáikat. Dolgorukij herceg nyilván ugyanilyen lenézően írt volna az orosz vagy bármely más nációbeli parasztokról. A diszkurzív formák azonban ragadósak, és megvan a maguk folytonossága. Nemcsak visszatükrözik és magyarázzák, de meg is teremtik és eltorzítják a valóságot. Dolgorukij herceg, meglehet, öntudatlanul, de előrevetítette az elkövetkező évek orosz–ukrán viszonyát. Bármi volt is azonban a szándéka, az orosz és az ukrán értelmiségiek következő nemzedéke egyaránt világos imperialista üzenetet tulajdonított az ilyen kijelentéseknek.

Dolgorukij imperatívusza valószínűleg elsősorban esztétikai – ezzel biztosítva olvasóinak valami egzotikusat, mulattatót és szórakoztatót. A „vad” Kaukázus és az „éneklő-táncoló” Kis- Oroszország lényegesen vonzóbb téma a romantikusok számára, mint Oroszország a maga valójában. Kimondatlanul azonban fontos politikai imperatívusz is meghúzódik a háttérben – nevezetesen a birodalom politikai és gazdasági dominanciájának megerősítése az újonnan szerzett területeken, a hoholok ártalmatlanná, domesztikálttá tétele, és a birodalom igényeihez való hozzáigazításuk és alkalmazásuk – előbb a szimbolikus reprezentációkban, majd a valóságban is. (A hoho­lok igényeit persze csak igen kevéssé vették figyelembe, ha egyáltalán.)

Dolgorukij szövege jól láthatóan pél­dázza a politikai és esztétikai imperatívusz szin­te teljes ösz­szeolvadását. A „kisoroszok” minden különösségét úgy és olyan mértékben mutatja be, amennyire az a birodalmi rabszolgasorba vetés és kizsákmányolás érdekében szükséges. A hoho­lokat olyan parasztoknak mondja, mint amilyen a többi paraszt, csak azoknál egy kicsit lustábbak, ezért szorosabb felügyeletet és több kötelezettséget kell rájuk kiszabni. Azt azonban el kell ismerni, hogy a tehetségesebb írók esetében az esztétikai és politikai imperatívuszok összevonása észrevehető, olykor egészen szembeötlő. Ennek egyik korai példája Kondratyij Rilejev Vornarovszkij című romantikus poémája, ahol Mazeppa, az ukrán hetman nem áruló (mint az uralkodó birodalmi diskurzusban), hanem inkább lázadó szabadságharcos (a költő saját művészi intuíciójának megfelelően).

Egy másik jelentős példa Mikola Hohol (Nyi­kolaj Gogol) ukrán meséjéből való. A mese a birodalom iránti megkérdőjelezhetetlen lojalitása ellenére esztétikai szempontból meglehetősen kétélű. Éppen a tehetsége révén vitte igen veszedelmes pontig Ho­hol az Ukrajna (birodalmi homogenizáció révén történő) politikai alávetésének birodalmi igénye, illetve a (kulturális különlegessége és gazdagsága felmutatása révén történő) esztétikai felszabadítása közötti ellentmondást, ami után a dicső múlttal és gazdag örökséggel rendelkező ország önállóan, a maga útján képes fejlődni a birodalom homogenizáló és egységesítő törekvései ellenére is. Mint lojális birodalmi alattvaló, Hohol ugyan tagadta ezt a lehetőséget, és azt a nézetét hangsúlyozta, miszerint az ő Kis-Oroszországa pusztán múzeum, a dicső múltnak már vége, ez a program csak annak a közös birodalomnak keretein belül hajtható végre, amelynek mind Oroszország, mind Ukrajna a tulajdonosa. Ukrán patriótaként és nagy íróként azonban olyan mítoszt teremtett, amely követői képzeletében az önálló élet iránti igényt fogalmazta meg. Kis erőbedobással újraéleszthető és újraértelmezhető lett a hatalmas és dicső, ám működésképtelen Ukrajna mítosza.

Az ellendiskurzus kialakulása

Az új mítoszt Sevcsenko alkotta meg, Hohollal vitázva, de egyszersmind az ő nyomdokain is.10: „Hohol’ i mif Ukrainy.” Sucsaszniszt, nos. 9–10, 1994.] Sevcsenko Ukrajnája nem halott, csak elaltatták, élve eltemették, de készen áll, és azt várja, hogy fölélesszék és föltámasszák. Sevcsenko csupán újrateremtette azt az Ukrajnát, amelyet egyszer már megalkottak, ám idő előtt holtnak nyilvánította többek közt Hohol, valamint több más, korabeli, a birodalomhoz lojális szerző. Noha Sevcsenkót joggal méltatják mint a modern ukrán nacionalizmus szellemi atyját, aligha lett volna mire építenie, ha „kisorosz” elődei nem végzik el az úttörő munkát, és nem látják el őt, ha mégoly akaratlanul is, az erőteljes nacionalista diskurzus kialakításának minden fontos elemével.11

Nem Sevcsenko találta föl az ukrá­n­pártiságot – annak már nagy hagyománya volt, amire a legélettelibb példa éppen Hohol. Sev­csenko azonban az új ukrá­npártiságot és a birodalmi lojalitást egymással összeegyeztethetetlenné tette: Ukrajna még nem halt meg, de elkerülhetetlenül ez lesz a sorsa, amennyiben nem rázza le a birodalmi igát – így Sevcsenko, ha nem is nyíltan kimondva. Alternatívaként a szabad és szuverén szláv nemzetek konföderációját ajánlotta. De naivnak bizonyult. Talán az össz-szláv egység gondolata még jóindulatot is kelthetett volna a birodalomnál, ha nem társul hozzá a köztársaság és az ukrán szuverenitás fölforgató eszméje. Az ukrán mozgalom összeomlott, Sevcsenkót 25 évre száműzték Szibériába, barátait bebörtönözték, ám ezzel csak egy csatának, és nem a háborúnak vetettek véget. A nemzetépítés ugyan elhalasztódott, de nem vetélt el; az ukrán értelmiség birodalmi keret alóli fölszabadulása a 19. század végére lényegében befejeződött.

A Nyugat mint modell fokozatosan, és kezdetben szinte észrevétlenül behatolt az ukrán kulturális tudatba, kiszorítva a birodalom mindent átható és meghatározó jelenlétét. Az ukrán és az európai keret elképzelése – valamint az össz-orosz/birodalmi kontextus erre rímelő elutasítása – komoly paradigmaváltás volt, amely lehetővé tette, hogy az ukrán kultúra ne mint kiegészítő vagy alrendszerre, hanem mint saját jogú teljes világra tekintsen magára, úgy, mint ami az összes többi önálló európai nemzeti kultúrarendszerrel (ha a valóságban nem is, de potenciálisan) egyenértékű. Európát referenciapontként kezelve Ukrajna szimbolikusan átalakította függő, birodalmi provinciális kultúráját az európai kereten belül létező, független, nemzeti kultúrává. Az ukrán kultúra ettől kezdve elképzelhető volt akként, hogy az a „magas” és az „alacsony” kultúrát egyaránt magában foglalja.12

Meglepő módon ezt az átalakulást az orosz értelmiség döntő többsége észre sem vette. A felvilágosult oroszok egészen a forradalomig úgy viszonyultak az ukrán kultúrához és az ukrán kérdéshez, ahogyan Belinszkij és Homjakov korában, sem a témában való jártasság, és sem az érvelés színvonala nem változott számottevően. Az általános hozzáállás vagy a konzervatív paradigmát követte, amely az ukrán magas kultúrát és irodalmat mint veszedelmes elhajlást utasította el, vagy a liberális paradigmát mímelte, amely tolerálni látszott a helyi különcséget – de csak mint az orosz irodalom regionális/helyi dialektusát.

[A]z orosz írók és olvasók többsége mintha nem lett volna tisztában azzal, hogy az ukrán írás és tudatosság megváltozott… Az ukrán irodalmat esztétikai szempontból továbbra is alacsonyabb rendű médiumnak, az ukrán tudatosságot pedig a provincializmus megnyilvánulásának tekintik. Az ukránokról szóló tudományos diskurzus alig hatolt be az orosz irodalomba, az ellendiskurzus legerőteljesebb artikulációja pedig nagyrészt még mindig elérhetetlen. Ennek következtében az orosz értelmiségiek marginalizálták az ukrán kérdést. Az irodalmi portrék sorában az ukrán alakok szinte dimenziótlanok, és kulturális érdekeiket sem vették komolyan. A század második felében ukránok egyáltalán nem jelentek meg az orosz realista irodalomban (miként Tolsztoj műveiben ukrán szereplők mint lovászok, kertészek vagy közkatonák tűntek föl), hanem mint az oroszoktól csak „dialektusukban” különböző figurákkal találkozunk. Jóllehet Anton Csehov és Ivan Bunyin viccesen hoholként határozta meg magát, e karakterizálásnak nem tulajdonítottak politikai jelentőséget.13

A birodalmi kultúra által a legnagyobb és legközelebbi szomszéddal szemben tanúsított hihetetlen vakság és süketség a birodalmi diskurzus önteltségét és megdöbbentő tehetetlenségét példázza, amely olyan íróóriásokakat is kicsinyes sovinizmusra késztetett, mint Bulgakov, Nabokov vagy Brodszkij. A dominancia diskurzusa, amely a 19. század során az ukrán irodalmat mindvégig domesztikálta, marginalizálta és erejétől fosztotta, lényegében mára sem változott meg. Gondosan megválogatja a hangokat, tényeket és eseményeket, és csak azokat reprezentálja, amelyek megerősítik. Mindent, ami ellentmond a „pro­vinicális” Ukrajna koloniális képének, és ami felbolygatná az orosz–ukrán viszony idilli, patrónus–kliens-modelljét, elhallgattatja és margi­na­lizálja. A birodalom feljogosítja magát arra, hogy alattvalói nevében beszéljen, mert azt hiszi, náluk maguknál is jobban ismeri gondolataikat és érzéseiket. Oroszok tömegei, akik egyetlen ukrán könyvet sem olvastak, nem csodálkoznak azon, hogy nincs semmi, amit érdemes lenne elolvasni – mint Dolgorukij herceg egykor megírta, „a ho­holt mintha az isten is arra teremtette volna, hogy a földet túrja, izzadjon, és a nap aszalja”, és nyilvánvalóan nem arra, hogy könyvet, filmet, operát alkosson. Vagy, mint állítólag Joszif Brodszkij válaszolta, mikor az egykori Szovjetunió nem orosz íróiról kérdezték: épp elég, hogy ismerik a betűvetést!

Figyelemre méltó azonban, hogy a birodalmi diskurzus hatalmas ereje sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy semlegesítse a 19. század folyamán kialakult birodalomellenes ellendiskurzust. A nyomtatás, az oktatás, a nyilvános tevékenységek és a tudományos ismeretek áramlása fölötti totális kormányzati kontroll ellenére pusztán diszkurzív eszközökkel a birodalomnak nem sikerült kordában tartania nacionalista ellenlábasait. Miként az várható volt, cenzúrához és erőszakhoz kellett folyamodnia. A két kultúra – birodalmi liberálisoknak oly kedves – vetélkedése ezúttal is két kultúra harcává vált, ahol az egyik rendelkezik hadsereggel és titkosrendőrséggel, míg a másiknak az égvilágon semmije sincs, még hivatalosan elismert nyelve sem, és lehetősége sem arra, hogy azt nyomtatásban használja. Az orosz eliten belül Ukrajna megítélése meglehetősen egyöntetű volt a bal- és a jobboldalon, liberális és konzervatív, monarchista és republikánus körökben, csendőrök és értelmiségeik közt egyaránt.

Posztkoloniális felszabadítás?

A kolonializmus a gyarmatosítottnak és a gyarmatosítónak egyaránt kárára van. Az egyik oldalon neurotikus ellenállást, a másikon mélyen beágyazódó előítéletet generál. Igen lehangolóak azok az internetes fórumok, ahol oroszok és ukránok a napi kérdésekben eszmét cserélnek. Senki nem figyel a másik oldal érvelésére, senki nem próbálja meg megértően és nem bántóan artikulálni a véleményét. Az értelmiségi párbeszédek sem mutatnak vigasztalóbb képet. Az esetek többségében – ha egyáltalán sor kerül ilyenre – a párbeszéd leginkább süketek monológjához hasonlatos.

Egyes tudósok a posztkoloniális nézőpontot ajánlják, amely begyógyíthatja a gyarmati sebeket, és enyhítheti a közös sérelmeket.

A posztkolonialitás fölismeri a koloniális és az antikoloniális álláspont teleologikus minőségét, ahogyan kizárólagosságukat és erőszakosságukat is, akár megnyilvánult történetileg, akár csak potenciálisan van jelen. E célból fenntartja erősen szkeptikus hozzáállását a birodalmi minden mintájával és szimbólumával, miként a birodalomellenes dicsőséggel kapcsolatban is. A posztkolo­nializmus ugyanakkor azonban elismeri a történelem valóságait: vagyis egyfelől az elszenvedett igazságtalanságok valóságát és fájdalmát, másfelől pedig annak lehetetlenségét, hogy a jelenről lehetne gondolkodni a megelőző történelem minden – koloniális és antikoloniális – elemének a figyelembe vétele nélkül. A kultúrában a poszt­kolonialitás nyitott és toleráns; a kulturális múlt teljes spektrumát forrásként használva teremti meg az új kultúrát. Óvatos a kategorikus szlogenekkel, az egyszerű kategóriákkal, az egyértelmű történeti narratívákkal és mítoszokkal, amelyek mindent magyarázni kívánnak, ezek helyett egy ironikus világképet részesít előnyben. A poszt­kolonializmus filozófiai háttere mindazonáltal nem a nihilizmus destruktív gúnyolódása, hanem az a vágy, hogy az erőszak és dominancia minden formáját elkerülje. A posztkolonializmus nem a gyarmatosító uralmának egy újabb hatalmi hierarchiával való helyettesítésére törekszik, hanem a szabadság és komfortosság olyan feltételeinek megteremtésére, amelyekben mindenki egyenlően osztozik.14

Az utóbbi két évtized során az ukrán kultúra a posztkoloniális Weltanschauung és az innovatív kulturális gyakorlatok jelenlétéről tett tanúbizonyságot számos műfajban úgy a nem verbális (zene, festészet, performance), mint a ver­bális és hibrid területeken (irodalom, film, színház). Ez utóbbi téren azonban a posztko­lo­niális szabadság és nyitottság, illetve az ideológiai felszabadulás lényegesen nagyobb problémákba ütközik, elsősorban az erősen átpolitizált és megoldatlan nyelv­kérdés miatt. Sok esetben maga a nyelvhasználat világosan szimbolikus értékű; mint Motyl megjegyzi, ez továbbra is valószínűsíti, „hogy a nyelvhasználó az ideológiai barikád melyik oldalán áll.”

Ukrajna gyakorlatilag kétnyelvű ország, ahol, úgy tűnik, mindenki egyaránt ért ukránul és oroszul, és ahol a döntő többség (a különféle közvélemény-kutatások során a válaszadók nagyjából kétharmada) azt állítja, hogy szinte folyékonyan beszéli mindkettőt. A probléma abból fakad, hogy az ukrán nyelv, kultúra és egyes szélsőséges esetekben az államiság iránt egy befolyásos kisebbség súlyos előítéleteket táplál. Õk mint a szovjet elit (inkább területi, mint nemzeti értelemben) első számú leszármazottai, meglehetős adminisztratív forrásokat örököltek, és jelentős vagyont halmoztak fel. (Jellemző, hogy az ukrán oligarchák közt egy sincs, aki a magánéletben ukránul beszélne.) A városközpontokat, a gazdasági kulcságazatokat, a fontosabb médiákat és javarészt a politikai arénát is oroszok vagy orosz anyanyelvűek uralják. Többé-kevésbé olyan ambivalens ideológiát képviselnek, amely az orosz kultúra és média által a határokon túl mind a mai napig terjesztett és támogatott ukránellenes birodalmi („nacionalizmusellenes”) sztereotípiákat egyesíti a helyi jellegű, kreol típusú állam-párti hazafisággal, felhasználva egyes nemzeti („nemzeti/bennszülött”) szimbólumokat és narratí­vá­kat, hogy legitimizálják a „telepesek államának” politikai függetlenségét.

Ez a kombináció azonban nehézségekbe ütközik, alkotóelemei ugyanis jobbára összeegyeztethetetlenek. Ennek eredményeként a domináns ideológia, akárcsak szimbolikus reprezentációi, illetve a poszt-szovjet Ukrajna kultúrpolitikája erősen ambivalens, bizonytalan, inkoherens, eklektikus és ellentmondásos. Mindegyik a domináns „kreol típusú” kisebbség és a társadalmilag/ kulturálisan marginalizált „tősgyö­keres” többség közötti állandó alku, vita, engedmény és kompromisszum tárgya. Politikai értelemben azonban mindkét oldalon csak mélységes elégedetlenség keletkezik. A russzofil csoport úgy érzi, hogy az ukranofileknek (vagyis a szten­derd birodalmi diskurzus szerinti „nacionalistáknak”) tett engedmények túl messzire mentek, és ez végső soron alááshatja az uralmukat. A „bennszülött” ukránajkúak ezzel szemben úgy érzik, hogy az engedmények legonkább szimbolikusak, és nem elegendőek, mivel lényegében nem változtatnak a koloniális viszonyokon, és a „telepesek” (kreolok) társadalmi, illetve nyelvi/kulturális dominanciáját sem vonja elég hatékonyan kétségbe. Mindez olyan erős, antikoloniális ellenállást vált ki, amely napjaink ukrán írásaiban is tetten érhető. Ez alapjaiban nehezíti meg a ragyogó poszt­ko­loniális jövő beköszöntét, mivel fölszaggatja a koloniális sebeket, és birodalomellenességre mozgósít. Csak tovább súlyosbítja a problémát Oroszország agresszív (az EU diplomatáinak terminológiája szerint „asszertív”) politikája a „közvetlen szomszédságban”.

Ennek következtében a posztkoloniális ukrán kultúra, különösen pedig az irodalom két olyan problémába ütközik, amely akár meg is gátolhatja impozáns fejlődésében, de amely a társadalmon belüli szerepére nézve is komoly korlátokat kényszeríthet, és torzulásokat válthat ki. Az egyik a nyelv problémája, amely nem a társadalom szélesebb rétegeinek a nem megfelelő ukrán nyelvi kompetenciáját jelenti, hanem inkább annak a birodalmi előítéletnek a továbbélését, miszerint bármely „anyanyelvi” kulturális termék ala­cso­nyabb rendű annál, ami a birodalmi centrumból érkezik. Ez a helyzet ahhoz fogható, amely a 19. századi Amerikára volt jellemző, ahol is a fehér olvasó a fekete szerzők műveit nagy valószínűséggel ezzel a megvetéssel utasítja el: épp elég, hogy ismerik a betűvetést!

A második probléma a politikai kontextus problémája. A dekolonalizáció kérdésének, illetve a kisebbség/többség viszonyának eldöntetlensége, továbbá a korábbi gyarmatosítóval folytatott számos vita elmélyíti a bizonytalanságot, és alátámasztva az „ostromlott erőd” és a nemzeti mobilitás érzetét. A belső hidegháborús helyzet, illetve a kívülről fojtogató ostrom bármilyen szöveg félreolvasását és félreértelmezését elősegíti, de különösen az olyanokét, amelyek szándékosan kétértelműek, játékosak, ironikusak és provokatívak.

Kisebb horderejű, ám annál látványosabb példa a kettős – koloniális és antikoloniális – félreértésre annak a nyilvánvalóan posztkoloniális szövegnek az olvasata, amely az Olekszandr Irvanec által a nacionalista és „szocialista-realista” grafománia paródiájának szánt verseire reagáló kritikákban jelenik meg. Az egyik költemény, a Szeresd Oklahomát! Vologyimir Szoszjura klasszikusára, a Szeresd Ukrajnát! című alkotásra utal. Irvanec a népköltészet összes naiv kliséjét a hagyományos ukranofil szövegből vette, és következetesen alkalmazta az amerikai államokra és valóságra. Így azok teljes blődsége nyilvánvalóvá és nevetségessé vált.

Ezt az ártatlan tréfát azonban számos ukránpárti lap a szent szöveg blaszfém profanizálásának, általánosabban pedig a gonosz gyarmatosítók újabb kísérletének tekintették, mely az ukránok nevetségessé tételét és megalázását célozza.

Irvanec Óda a hrivnyához című verse hasonló félreértéseket váltott ki, igaz, az ellenkező oldalról. A hrivnya az 1996-ban, az évekig tartó hiperinfláció után mintegy a független állam szimbólumaként bevezetett, új ukrán pénz neve (utalva a kijevi Ruszra, ahol egykor használatos volt). Az új pénz bevezetése egyszersmind a gazdasági és pénzügyi stabilitásba vetett remény jele is volt. Paródiájában Irvanec a nacionalista retorikával és az ódaírás szocialista-realista hagyományával is eljátszott. Tulajdonképpen felmutatta a régi és új grafománia összeegyeztethetőségét, fúzióját és lehetséges mutációját.

Röviddel ezután a közismert kritikus, Lada Fe­do­rovszkaja közzé tette a nagy tekintélyű moszkvai hetilap, a Lityeraturnaja gazeta hasábjain terjedelmes, „Kétnyelvűség, kijevi stílus” című cikkét, amelyben föltárta az Ukrajnában zajló, erőltetett „ukránosítás” túlkapásait és ostobaságait.15 Irvanec poémája kulcsfontosságú példaként jeleníti meg a hazafiasság „hivatalosan elfogadott vulgarizálást”. „Irvanec Akárki” – írja Fedorovsz­kaja a számos európai nyelvre lefordított szerzőről – „magasan szárnyaló költői hevületében termelte ki magából Óda a hrivnyához című alkotását.” Majd idéz egy részletet, és joggal jegyzi meg, hogy ez úgy fest, mintha paródia lenne. „Csakhogy nem az!” – közli olvasóival. Hogy miért? Mert egy olyan lapban jelent meg, amelyet az ukrán kulturális minisztérium alapított!

E szórakoztató és furcsa érvek egy fontosabb, és szerző és olvasója számára egyaránt magától értetődő föltevést lepleznek: az ukránok csak azért nem képesek kigúnyolni önmagukat, mert nem olyanok, mint bármely más nemzet a maga bölcseivel és bolondjaival, hőseivel és gazembereivel, költőivel és firkászaival. Az ukránoké egyáltalán nem nemzet, csupán egy „nemzetiségileg rögeszmés” proviniciális értelmiségiek hordája – egy váratlanul megkergült Péntek.

Ez a kontextus minden kétséget kizáróan befolyásolja az írókat, függetlenül attól, hogy mennyire gátlásoktól mentes, szabad és a posztkoloniális írásnak elkötelezett személyekről van szó. Még a nemzedékének vezető írója, a jó nevű és külföldön is elismert Jurij Andruhovics sem menekülhet a csüggesztő közegtől, amely inkább neo-, mint posztkoloniális. Mint egy svéd elemző éleslátóan megjegyzi:

Különböző mértékben ugyan, de a nemzeti témát használja ki Andruhovics összes regénye, amihez mind nagyobb komolyság, az Ukrajna függetlensége iránti mind erőteljesebb elköteleződés társul, valamint az ország elszánt védelme a szovjet és az orosz fennhatóság és terjeszkedés ellen. Ugyanakkor minden regényét – és nem csak a Moszkoviádát – a nacionalista retorika lebontásának szenteli. Az ukrán függetlenség ilyen védelme, valamint a nacionalista propaganda egyidejű bírálata Andruhovics regényeinek és más posztmodern ukrán szerzők munkáinak is igen fontos vonása.16

Összefoglalva arra következtetésre juthatunk, hogy a kortárs ukrán kultúra gazdag és rugalmas, lubickol a posztkolonialitásban, ám továbbra is küzd a koloniális örökség súlyos gondjaival, valamint a talán még nagyobb megpróbáltatást jelentő neokolonális valósággal. Mint minden próbatétel, ez is lehet aggasztó, káros és akár halálos is. De lehet gondolatokat serkentő, biztató és energiát adó – és úgy tűnik, hogy az is.

Fordította Nagy Mónika Zsuzsanna

  1. Ludovic Kennedy: In Bed with an Elephant, London, Corgi Books, 1996, viii.
  2. A –3-tól (ellenszenv) +3-ig (rokonszenv) terjedő skálán a lengyelek –0,54-re értékelték az ukránokat, vagyis a nemzetek, köztük a szerbek, az oroszok és a beloruszok után, illetve a zsidók, az arabok, románok és a romák (cigányok) elé helyezték őket. Az is igaz azonban, hogy tíz évvel ezelőtt az ukránok –1,28-as értékelést kaptak. Lásd Czy Polacy lubia inne narody? Komu­nikat z badań, no. 1, 2003. január; http://www.cbos.pl/PL/Raporty/2003r.php
    Fontos megemlíteni, hogy a narancs forradalom után az ukránok megítélése lényegesen javult a lengyelek körében, és a legrokonszenvesebb/legellenszenvesebb nemzetek skálájának aljáról közép felé mozdult el, de még mindig meglehetősen negatív, –30. Lásd Sympatia i niechęć do innych narodów. Komunikat z badań, no. 144 2007. szeptember, 3–5; http://www.cbos.pl/PL/ Raporty/2007r.php. Lásd még, Ukraine-Analysen, no. 25, 2007 . június, 12–13; www.ukraine-analysen.de; and Polen-Analysen, no. 14, 2007. június, 11; www. polen-analysen.de; Ezzel szemben az oroszok megítélése jelentősen romlott.
  3. Visszarion Belinszkij, jeles 19. századi orosz irodalomkritikus az ukránokat „fafejű” vadaknak írja le. Manapság a leginkább városlakó ukrajnai oroszok lenézik a többnyire vidéken élő ukránokat, és olyan anima­lisztikus gúnyneveket aggatnak rájuk mint biki (ökrök), kuguti (kakasok), raguli (szarvasbarmok), vagy mint az alantas emberi mivoltot kifejező zslobi (kapzsik), szelo (falusi bugrisok) kolhoz (faragatlan kolhoz rabszolgák).
  4. Lásd Oxana Grabowicz: „The Legacy of Colonialism and Communism in Ukraine: Some Key Issues,” Pers­pectives on Contemporary Ukraine, vol. 2, no. 2 (1995 április–május). Figyelemre méltó, hogy a tisztán tudományos előadás micsoda reakciókat váltott ki, és hogy egy lvivi napilapban, a Ratusában jelent meg, majd utána még a Nasze slowo című varsói ukrán heti lapban, a Berezil című harkovi havilapban, valamint az Arka című kijivi negyedévi lapban is.
  5. A. J. Motyl: Will the Non-Russians Rebel? State, Ethni­city and Stability in the USSR. Ithaca, NY, Cornell University Press, 1987, pp. 100–101.
  6. Vö. a kortárs nacionalista orosz író, Sztanyiszlav Ku­nyajev kijelentésével: „A nacionalizmus a kihalástól rettegő kis népeknek való. Az orosz viszont nagy nép… Oroszország úgy beszél, ahogy valaha Krisztus: gyertek hozzám, és osztozzatok lelkemen” (La Re­publica, 1990. január 27.). Idézi Iver Neumann, Rus­sia and the Idea of Europe. A Study in Identity and International Relations, London, Routledge, 1996, p. 197.
  7. Maria Todorova Imagining the Balkans (New York & Oxford, 1997; pp. 3–37.) című könyvében hasonló ambivalenciáról tesz említést a Balkán Nyugat általi „orientalizálása” kapcsán.
  8. Idézi Vlagyimir Zvinjatovszkij: Taini nacionalnoj dusi. Kijev, Likej, 1992, p. 172. angolul Myroslav Shkand­rij: Russia and Ukraine. Literature and the Dis­course of Empire from Napoleonic to Postcolonial Times. (Montreal, McGill-Queen’s University Press, 2001, p. 79.) című könyvében olvasható, a szerző fordításában.
  9. Idézi Myroslav Shkandrij: Russia and Ukraine. Lite­rature and the Discourse of Empire from Napoleonic to Postcolonial Times. Montreal, McGill-Queen’s Uni­versity Press, 2001, pp. 79–80.
  10. Hrihori Hrabovics [George Grabowicz
  11. Marko Pavlisintől olvasható igen hozzáértő elemzés a korai ukrán irodalomban a politikai értelemben „birodalmi”, esztétikai szempontból viszont „nemzeti” dolgok között feszülő belső ellentmondásról a „The Rhetoric and Politics of Kotliarevsky’s Eneida” című cikkében (Journal of Ukrainian Studies, vol. 10, no. 1 {1985}, pp. 9–24.).
  12. Oleh Ilnytzkyj: „Modeling Culture in the Empire: Ukrainian Modernism and the Death of the All- Russian Idea.” In Andreas Kappeler et al. (szerk.): Culture, Nation, and Identity. The Ukrainian-Russian Encounter, 1600–1945. Edmonton and Toronto, Canadian Institute of Ukrainian Studies, 2003, pp. 314–315.
  13. Myroslav Shkandrij: Russia and Ukraine. Literature and the Discourse of Empire from Napoleonic to Post­colonial Times. Montreal, McGill-Queen’s University Press, 2001, p. 166.
  14. Marko Pavlyshyn: „Post-Colonial Features in Con­temporary Ukrainian Culture.” Australian Slavonic and East European Studies, no. 2 (1992), pp. 42–46.
  15. Lityeraturnaja gazeta, 1997. március 27.
  16. Per-Arne Bodin: „The End of an Empire: On Iurii Andrukhovych’s Novel Moskoviada” in Janusz Korek (szerk.): From Sovietology to Postcoloniality. Poland and Ukraine from a Postcolonial Perspective. Huddinge, Sodertorns hogskola, 2007, p. 100.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.