Mese

a mesék nyugalmával írok neked. a fejedelem
rodostói könyvtárából előkerült tekercs be-

bizonyította, a könyvekről gondolt összes tudás
hamis, amennyiben ezt a levelet olvasod, hát

ez sem egészen igaz. vagyis, nem teljesen úgy.
mesélek egy történetet. nem, pontosítok: egy

történet fog most elmesélni engem.
három falu és három város, nem sok, szóval

annyival innen élt egy ember. vak volt, soha
könyv vagy papír nem került a kezébe. egyszer

a király arra sétált és betért az öreghez. könyvekről
kezdtek el beszélgetni, kint a lovak, katonák

nyugodtan megpihentek. a beszélgetés végén
könnyűnek érezte magát a király. az öregember

sértetlen, szűz tudásán áthatolt a könyvek súlya és
lélegzete, a király boldog arca, mint a tiszta

papírlap. az öreg lassan és nagyon sokáig,
három órán át szédülve dőlt a király lábai elé.

Beszélgetés

utoljára az ágyazásról
kellett volna beszélni, a
kitartott szavakról, magadtól
a test besüllyedt mocsara

visszafelé sütő fényéről,
a simogatás tükörsima,
olyan valószínűtlenül szép
és komoly dolgok tartanak

életben, a zebrán keresztül
sétálva jutott eszembe,
mindez a feladott zuhanások,
megtalált kapaszkodók közt
a tiszta beszéd visszavétele.

Lengyelek

         Zitának

fordítsunk Heinét, azokat
a verseket, amik, miután
lebénult a költő, nyerték el
végleges formájukat, ne a
szonetteket, szabályhoz
semmi kedvem, vagy inkább
fordítsunk O’Harát, beteg
költők verseiből, a legvidámabb
írások közül válogassunk, kéjelegve,
angolból, franciából, a lengyelekre
is gondoljunk, akikkel megesett
nem volt otthonuk, földrészeket
jártak be örök-hazátlanok, igen,
gondoljunk a lengyelekre.

Félreért

az olvasó nem ismer, a betű sem ismer, mondd, ki ismer engem?
te énvelem függsz egy szálon, te voltál, aki engem kitalált,

én, ki nem talált ki belőlem. kifordított könyv a világ, csak hullunk,
hullunk ki belőle, kedvesem, anélkül, hogy megismerne, anélkül,

hogy meg is merne érinteni a másik.