„Amikor langyosnak érzed Aiszkhüloszt vagy Tacitust, üsd föl A termeszek életét: micsoda kinyilatkoztatása dühnek és a feleslegességnek, pokol, amelynek – szerencsénkre – sem drámaírója, sem krónikása nem lesz! Mert mi maradna a mi tragédiáinkból, ha egy írástudó kis állat egyszer csak elénk tárná az ő kis tragédiáit?” Emil Cioran

A termeszeknek az volt a szerencséjük, hogy egy könyörtelen, náluknál jobban fölfegyverkezett, erősebb és éppoly értelmes ellenség ellen kellett küzdeniük, mint ők maguk. Ez az ellenség a hangya. Minthogy a hangya fellépte a miocén korba (a ter­tiär közepébe) esik, a termesz körülbelül két-három millió éve találkozott ellenfelével, s az soha többé nem engedte nyugodni. Joggal tehetjük fel, hogy ha ez a találkozás nem történik meg, kicsiny, gondtalan, lágy és satnya apró csoportokban tengődtek volna tovább napjainkig. Az első találkozás természetesen végzetes volt a nyomorúságos, bábszerű rovarra nézve, s ettől fogva egész sorsa átalakult. Le kellett mondania a napvilágról, bujkálnia, szorongnia. Falakat kellett emelnie, meg kellett szerveznie a sötétségben való létezés lehetőségeit, erődöket és raktárakat építenie, föld alatti kerteket művelnie, a szerves alchimiával biztosítania élelmezését, közelre és távolra ható fegyvereket kovácsolnia, helyőrségeket tartania, biztosítania a fűtést, a szellőztetést, a nélkülözhetetlen nedvességet, szaporodnia a végtelenségig, hogy az elözönlő hódítóval tömör és győzhetetlen tömegeket tudjon szembeállítani. Különösen pedig meg kellett nyugodnia a kényszer nyomásában, meg kellett tanulnia a fegyelmet és az önfeláldozást, minden erény szülőanyját, egyszóval meg kellett csinálnia a hasoníthatatlan nyomorból azt a csodát, amit ma látunk nála.

Hol lenne ma az ember, ha hozzá méltó ellenféllel találkozott volna, mely ugyanolyan találékony, ugyanolyan tapasztalt, ugyanolyan kegyetlen, mint ő? Nekünk csak néhány öntudatlan ellenfelünk akadt mindig, és évezredek óta csak önmagunkkal állunk szemben, mint komoly ellenségünkkel. Ez az ellenség ugyan sok mindenre megtanított – legalább háromnegyed részét neki köszönhetjük annak, amit tudunk –, de mégsem volt idegen, nem jött kívülről, nem hozhatott semmit, amink már ne lett volna. Elképzelhetjük, hogy a méltó ellenség egy szép napon majd valamelyik szomszéd bolygóról fog leszállni, vagy onnan bukkan fel, ahonnan legkevésbé várjuk, ha ugyan addig utolsó szálig mi magunk le nem gyilkoljuk egymást, ami sokkalta valószínűbb.

Maurice Maeterlinck: A termeszek élete. Fordította Szlo­chá­nyi Károly. Budapest, Franklin Társulat, é. n., 83–84.