Kierkegaard-anekdoták

Mozaik

Georg Brandes:1 „A legkorábbi emlékeim Kierke­gaard-ról kora gyerekkoromra nyúlnak vissza, amikor nem tudtam megfelelően felhúzni a nadrágomat, hogy egészen a cipőmig érjen, miként ez elvárás volt, és dajkám azzal dorgált meg, hogy „te Sören Kierkegaard!” Ekkor hallottam először ezt a nevet, ami igen erőteljes visszhangot vert a felnőttek fülében is. A Corsair2 című lap karikatúrái azokban a körökben is ismertté tették Kierkegaard lábait, amelyekbe a szelleme nem hatolhatott be. Nadrágjának híre ugyanolyan elterjedt volt, mint tíz évvel korábban Franciaországban Théophile Gautier vörös mellénye lehetett.

Koppenhágában úgy ismerték ezt a különös embert, mint valamiféle utcai különcöt. Életének külsőségei szinte rutinszerűen voltak bizarrak. Az ember már kora reggel találkozhatott vele távoli ösvényeken a város sáncai felé, ahol is, meglehetősen nevetséges módon azért váltott ki horgászengedélyt, hogy zavartalanul gondolkodhasson és komponálhasson. […] Kedves helye volt a Gribi erdőben a Nyolc Út Sarka, amelynek már a neve is rendkívül vonzó volt számára – a magával eltelt személyiség számára, akit mindenki ismert és megszólított –, mert azt az ellentmondást tartalmazta, hogy az a hely, amelyen nyolc út találkozik, valamiképpen sarkot formálhat. Ott ült, mintha a nyolc úton egy egész nemzetség távozott volna, de egy embert ott felejtettek, és mintha a nyolc út azért vezette volna el tőle az embereket, hogy gondolataiban majd visszatérhessenek. Kierkegaard számára komoly nehézséget jelentett, hogy megfeledkezzen magáról, így nem merülhetett el egészen a természetben sem, aminek tanulmányozásától egyébként is viszolygott, sem a történelemben, aminek ő, jelentős filozófiai tehetségével nem látta értelmét, ritkán a zenében, ahol elsősorban a saját eszményét kereste, és még itt, az elszigeteltségben is úgy érezte magát, mint valamiféle felezőponton.

[…] De ha valaki egy téli estén elsétált a háza felé, és felpillantott az egymás mellett sorakozó, fénylő ablakokra azon az emeleten, ahol élt, az a benyomása támadhatott, mintha valamiféle ünnepség kedvéért lennének ezek mind olyan szépen kivilágítva; de akkor megpillanthatta és megsejthette a gyönyörűen bútorozott, fűtött szobákat, ahol ez a különös gondolkodó sétált fel és alá abban a csendben, amit csak a toll sercegése tört meg a papíron, amikor megállt, hogy gyorsan lejegyezzen egy gondolatot valamelyik műve számára, vagy valamiféle bejegyzést tegyen a naplójába. Mert hogy minden szobában volt toll, papír és tinta.”3

Carsten Hauch4: Azt beszélik, a közelmúltban Sören Kierkegaard-t megütötte a guta, aminek következménye könnyen végzetes lehet. Nagyon valószínű, hogy betegsége, idegfeszültsége és valamiféle kóros ingerlékenysége alapvető szerepet játszott keserű és fonák tevékenységében, amelynek során úgy mutatta arcát a világnak, mint amit az emberiség gyűlölete torzít el. Ez persze valamiféle mentség lehet számára, de bizonnyal számot kell majd adnia azért a szenvedélyes törekvéséért, hogy mindenáron észrevétesse magát, ami ennek a betegségnek az eredeténél is sejthető, és amely belehajszolta őt a hamis próféta szerepébe, s ezzel támogatta a legkíméletlenebb hitetlenséget. Következetessége nyomán Kierkegaard-nak magát Krisztust is keresztényellenesnek kellett volna neveznie, hiszen Krisztus egykor arra szólított fel, hogy ’menj, taníts és keresztelj meg mindenkit’, csakhogy Kierkegaard értelmetlenségnek tartotta nagyszámú ember megkeresztelését, mert a kereszténység számára képtelenség volna elérni többet, mint néhányat. Így nem csak az apostolok voltak tévedésben, amit egyszer elég nyíltan ki is jelentett, de ha következetesek akarunk lenni, akkor maga Krisztus is tévedésben élt. Így Krisztus sem lehet igazi keresztény. Egyedül csak Kierke­gaard értette meg mindezt egészen. Csakhogy saját bevallása szerint ő maga sem volt keresztény, akkor tehát maga a kereszténység sem létezik. Így hitetlensége pontos ennek elutasításában, mert akkor mindez csakugyan nem több mint egy fantom, ami nem való emberi lények számra. Ide vezette őt a szőrszálhasogatás, annak vágyával, hogy éles paradoxonokban fogalmazzon. És most, annak a reménynek közepette, hogy mindent összeromboljon, amit évszázadokon keresztül létrehoztak, hogy mindent visszavessen a káoszba, ahonnan majd valamiféle meghatározatlan vegyülék fog feltámadni – erőfeszítései közepette, hogy az egyház nagy tanítóit a porba rántsa, emlékezetébe idézzék, hogy ő maga is por, és egész tevékenysége, ami gyűlöletre és szellemi fennhéjázásra épült, éppolyan mulandó, mint a por.”5

Hans Christian Andersen:6„Csak egy hegedűs című regényem kis időre megragadta az ország egyik legbrilliánsabb fiatalemberének a figyelmét. Ez volt Sören Kierkegaard. Amikor egyszer összefutottunk az utcán, említette nekem, hogy recenziót készül írni róla, amivel sokkal elégedettebb leszek, mint bármelyik korábbi kritikával, mivel, mint biztosított róla, engem egészen félreértettek. Hosszú idő telt el azután. Újra elolvasta a könyvet, de ez el is mosta korábbi, kedvező benyomását. Arra kell gondolnom, minél komolyabban mérlegelte a mű kompozícióját, annál törékenyebbnek tűnt számára. Amikor írása megjelent, az bizony egyáltalán nem volt kedvemre való. Egy egész könyv lett belőle (az első, azt hiszem, amit Kierkegaard írt), amit igencsak nehézkes volt olvasni, súlyos hegeliánus stílusa miatt. Azzal tréfálkozott, hogy csakis Kierkegaard és Andersen olvasta végig az egész könyvet. A címe az volt, hogy Egy még élő ember írásaiból. Annak idején azt hámozta ki belőle, hogy én egyáltalán nem voltam író, hanem egy kitalált alak, aki kiszökött saját szerepéből, így egy későbbi író feladata lesz, hogy vagy a helyemre tegyen, vagy egy olyan műben használjon fel, amely kiegészítésként kapcsolódna hozzám. Később azután jobban megértettem ezt a szerzőt, aki lekötelezett engem mind kedvességével, mind tisztánlátásával.”7

Robert Neiiendam:8 „Egy napon megmutattam Regine Schlegelnek9 egy irodalomtörténeti kézikönyvben található Kierkegaard-képet és megkérdeztem, hogy hűséges portré-e. »Igen is meg nem is« – felelte. »Kierkegaard megjelenését könnyű volt torzrajzként visszaadni, és sokan éltek is ezzel a lehetőséggel«. Amikor felvetettem, hogy mindig kissé feszesnek tűnt a háta, azt felelte: »Igen, mert annyit írt meg olvasott az asztalánál«. Beszéltünk arról is, hogy mennyire érdekelte a színház, és arról a tehetségéről, ahogy műveiben színházi kérdéseket vet fel. »Semmiképpen sem azért járt színházba, hogy valamivel agyonüsse az időt« – tette hozzá Regine Schlegel. Másfelől azonban nem utalt arra az epizódra, amit egy másik családtagtól hallottam, hogy egy este, amikor valamennyien ott ültek a nézőtéren, Kierkegaard a nyitány után felállt, és azt mondta: »Most már mehetünk is. Túl vagyunk a várakozás gyönyörén, és ez a legjobb rész.«10

Signe Laessoe11 levele Hans Christian Andersenhez:12 „Egy új irodalmi üstökös (úgy tűnik, mintha azt írtam volna, hogy »dromedár«,13 de valójában üstökösre gondolok) lebeg itt az égen – előhírnök és eljövendő szerencsétlenségek okozója. Olyannyira démonikus, hogy az ember csak olvassa és olvassa, majd elégedetlenül lecsapja, de azután mindig újra fel kell vennie, mert sem megszabadulni nem lehet tőle, sem megőrizni. »De hát mi az?« hallom a kérdésedet. Ez bizony Sören Kierkegaard-tól a Vagy – vagy. Fogalmad sem lehet arról, mekkora szenzációt keltett. Azt hiszem, semmiféle könyv még nem okozott ekkora felbolydulást azóta, hogy Rousseau letette a maga Vallomásait az oltárra. Miután az ember elolvasta, undort érez a szerző iránt, míg elismeri mélységes intelligenciáját és tehetségét. Nekünk, nőknek különös okunk van haragudni rá, mert – akárcsak a mohamedánok –, ő is a végesség birodalmához tartozónak tekint minket, és csakis az a mentségünk, hogy megszüljük, szórakoztatjuk és megmentjük a férfiakat. Az első részben (az egész mű 864 oldalas) ő az esztéta, vagyis a gonosz. A másodikban már etikus, vagyis egy kicsit kevésbé gonosz. Mindenki dicséri a második részt, mert ott az alteregója, vagyis a jobbik fele jut szóhoz. De engem a második rész még jobban bosszant – mert éppen ott kötözi a nőt a végességhez. Voltaképpen csak egy kis részét értem az egésznek, mert a mű túlzottan filozofikus. Ilyeneket mond például: »Nincs boldogság, csakis a kétségbeesésben, siess és ess kétségbe, mert nem találsz boldogságra, csak ha ezt már megtetted.« Máshol pedig ezt mondja: »Az ember boldogsága csak abban rejlik, ha képes önmagát választani.« Hát ez mi a csodát jelent? Az egész könyv tele van az élettel szembeni elégedetlenséggel, ami csakis egy hibbant életvitel eredménye lehet.”14

O. P. Sturzen-Becker15: „S. Kierkegaard olyan szerző, akit nem lehet költőnek nevezni – kiváltképp azért nem, mert egy igazi költő próbája, hogy érti a rímelés nemes mesterségét – de akárhogyan is, legalább egy lábával a szépirodalom talaján áll. Legelső műve 1843-ban jelent meg »Victor Eremita«16 álnéven, a Vagy – vagy, ami témájának minden spekulativitása ellenére számos olyan epizódot tartalmaz, amelyek a regény hagyományait követik. A dán irodalmi világ részéről igen komoly figyelemben részesült. Azóta pedig, hihetetlen termékenységgel – és ebben az értelemben a dán írók meglehetősen korlátozott kreativitásával éles ellentétben –, folyamatosan cserélődő álnevek alatt egy egész kisebb könyvtárat írt össze a mai napig, s ezek többsége terjedelmes, vastag, nyolcadrét kötetekből áll, szépen nyomtatott betűkkel zsúfolva. Az egyik hónapban „Johannes de silentio”17 a neve, a másikban „Constantin Constantinus”,18 a következőben „Vigilius Haufniensis”,19 majd „Nicolaus Nota­bene”,20 „Johannes Climacus”,21 és „Hilarius Bogbinder”.22 Mindezek a művek kisebb vagy nagyobb mértékben úgy tűnhetnek, mint különféle spekulatív képzelgések, amelyek olykor úgy, ahogy vannak, teljes szimfóniákká terebélyesednek. Maga Kierkegaard kedvenc kifejezésével ezeket „gondolatkísérleteknek” nevezi, és csakugyan egyszerre értekezik a világon mindenről, jelentős tehetséggel – metafizikus jellegű kérdésekről éppúgy, mint esztétikai-lélektaniakról, vagy társadalmi témákról – mindezeket a dialektika alsó szólama kíséri és tartja össze, és a „szókratészi irónia” folytonos dallama kíséri. Valójában Kierkegaard a dialektika Johann Sebastian Bachja. Az sem kevésbé igaz, hogy ez a bölcs, mély, ironikus és szofisztikált fantáziavilág – amely jócskán tartalmaz költői elemeket, de amelynek irányát és értelmét nem mindig könnyű kihámozni – a nagyközönség számára jórészt felfoghatatlan. Ez pedig felveti azt a fontos kérdést, hogy vajon – ha eltekintünk a Vagy – vagytól, amely vitathatatlanul Kierkegaard legemberibb műve – ennek az álneves „Eremitának” valóságos működése sokkal híresebb, mint amennyire ismert. De Kierke­gaard történetesen gazdag ember, így megengedheti magának, hogy folytassa ezeket a »gondolatkísérleteket« – amelyeket szokatlan szelleme alakít, de amelyeknek a publikálása bizonnyal tönkretenne bármilyen más szerzőt – addig, amíg csak tetszik neki, bár csak saját kedvtelésére. Mindenkinek megvan a maga kedves fényűzése.”23

Emil Boesen:24 „– Felveszed az utolsó szentségeket?

– Igen, de nem lelkipásztortól, hanem közembertől.

– Ezt elég nehéz lenne megoldani.

– Akkor nélkülük halok meg.

– Ez nincs rendben.

– Erről nem vitázok. Döntöttem. Ezt választom. A lelkipásztorok a királyság tisztségviselői, és semmi közük a kereszténységhez.

– De hiszen ez nem igaz. Amit mondasz, az sem az igazságot, sem a valóságot nem fedi.

– Igen, látod Isten fenséges, de aztán itt vannak mind ezek az emberek, akik megpróbálnak mindent a maguk kényelme szerint megoldani. Így mindenki számára elérhetővé teszik a kereszténységet, és ezernyi lelkipásztor van, tehát senki az országban nem halhat meg áldás nélkül. Akkor pedig ők volnának a fenségesek, és Isten fenségességének vége. Ezentúl mindenben Istennek kell engedelmeskednie.”25

Összeállította Nagy András

Forrás: Bruce H. Kirmmse: Encounters with Kierkegaard. Prince­ton, University Press, 1996.

  1. Georg Morris Cohen Brandes (1842–1927) dán kritikus, író és tudós.
  2. Koppenhágai élclap, amely egy időszakban élesen támadta és nevetségessé tette Kierkegaard-t.
  3. Op. cit. 97–98.
  4. Carsten Hauch (1790–1872) dán költő levele B. S. Ingemannhoz, 1855. október 6.
  5. Op. cit. 117–118.
  6. Hans Christian Andersen (1805–1875) költő, regény- és meseíró.
  7. Op. cit. 28.
  8. Robert Neiiendam (1880–1966) színháztörténész, múzeumigazgató, színész. Ifjúkorában megismerte az idős Regine Schlegelt és sokat beszélgetett vele Kier­kegaard-ról.
  9. Regine Schlegel (született: Olsen) (1822–1904) Kier­ke­gaard szerelme, majd jegyese, akit azonban élete döntő pillanatában elhagy. A lány később Johan Frederik Schlegelhez (1817–1896) megy feleségül.
  10. Op. cit. 54.
  11. Margarethe Juliane Signe Abrahamson Laessoe (1781–1870) Andersen barátja és tanácsadója irodalmi kérdésekben.
  12. 1843. április 7.
  13. Lefordíthatatlan szójáték.
  14. Op. cit. 57.
  15. Oscar Patrick Sturzen-Becker (1811–1869) svéd író és újságíró, 1844-től 1847-ig Koppenhágában élt, és álnéven írt.
  16. Magyarul: győzedelmes remete.
  17. Magyarul: a csend Jánosa.
  18. Magyarul: álladó Konstantin.
  19. Magyarul: koppenhágai őrszem.
  20. Magyarul: jól jegyezd meg Miklós.
  21. Magyarul: Létrás – vagy lépcsős – János, eredetileg egy 7. században élt szent neve.
  22. Magyarul: örvendező könyvkötő.
  23. Op. cit. 93–94.
  24. Emil Boesen (1812–1881) lelkész, Kierkegaard legközelebbi barátja, aki feljegyezte beszélgetéseiket a kórházban, röviddel Kierkegaard halála előtt.
  25. Op. cit. 125–126.
Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.