A matematikában való bizalomvesztés Kierkegaard kései naplóiban

Soha ne bízz a számokban, és semmiben, ami kalkuláción alapul, mert mindez éppen annak mond ellent, ami a leglényegesebb – voltaképpen, ami emberi – mibennünk. Ha pedig bármiféle bizonyosságot és pontosságot keresel, akkor azután végképp fordíts hátat a matematikának.

„A számokba vetett bizalom szükségképpen csalás” – írja Kierkegaard egyik kései naplóbejegyzésében –, „ezek a dolgok egészen megbízhatatlanok, és mégis egyedül erre számíthatsz a világban, ha pedig kiszámíthatóságukkal mégis elbolondítanak, és akkor te is csak egy leszel csak a számok közül”.¹

Ez a megállapítás sem pusztán a kétségbeesés vagy gyűlölet kirobbanása, amit akár véletlenszerűen rögzíthetne Kierkegaard – nagyon is személyes – feljegyzéseiben, hanem egy átgondolt, és koherens logika végkövetkeztetése, amit szenvedélyesen és mesterien fogalmaz meg gondolkodói pályájának utolsó éveiben. Akkor, amikor mérleget készít, és sokszor metaforikusan vagy éppen közvetetten fejezi ki idegenkedését a kortárs világ megannyi jelenségével kapcsolatban, beleértve számos olyan hagyományt, amelyre maga ez a világ épült. Kierkegaard keserű példái és makacs hivatkozásai látszólag távoli pontokat kötnek össze életművén belül is, vagyis a kétségbeesett és sokszor dühödten levont konklúziók gyökerei saját pályáján belül is mélyre nyúlnak. „Ha a szavak arra szolgálnak az emberek számára, hogy elrejtsék gondolataikat” – írja egy ponton –, akkor „a számok arra szolgálnak, hogy elfedjék a létezés ürességét, ám valamiként mégis felizgassanak, míg azután, mint az ópium hatására, megnyugodhass a milliókra rúgó számok végtelen megbízhatóságában. De hát a milliók éppolyan megbízhatatlanok, mint annak minden egyes része, mint maga az egy. És ez ismét csak arra utal, hogy maga az ember szintézis. Egyszerre állati teremtmény, és a szellem lehetősége. De az állati lény nem ismer magasabb bizonyosságot, mint a számokat.”²

A létezés, szemben az állatival; a szellem, szemben a mesterséges izgalommal – mindez azt az érvrendszert szolgálja rövidesen, ami még Kier­kegaard végletekhez való vonzalmának ismeretében is meglepően radikálissá válik. De mintha ez még nem lenne elég, az élete és műve végéhez közeledő gondolkodó mindjárt erkölcsi jelentést is rendel érveihez, sőt annál is többet: valamiféle sürgős cselekvés, egyetemes rendteremtés imperatívuszát. Ennek a rendnek „őreként” határozza meg magát Kierkegaard, meglepően és militán­san: „abban a rendőrségben, amelyben én szolgálok, a számok önmagukban bűnnek tekinthetők”. A kialakult hagyomány, a konvenció pedig éppen nem mentség: létezik olyan bűnügy – folytatja gondolatmenetét –, „amelyben egész évszáza­dok érintettek”.³ Ha éppenséggel nem évezredek, vagy még annál is több.

Mint azonban Kierkegaard gimnáziumi bizonyítványai tanúsítják, egykor maga az „önkéntes” rendőr is bűnrészes lehetett – az emberiséggel együtt –, ebben a súlyos vétekben, hiszen az ifjú Sören aritmetikában „dicséretes”⁴ eredménnyel zárta iskoláját. Pénzügyeit illető könyvelése pedig, amelyben előbb az apjától kapott támogatás, majd annak halála után a tetemes örökség alakulását, pontosabban apadását követte, pontosan mutatja, hogy mennyi időt töltött számításokkal, összegzésekkel, különféle kalkulációkkal,⁵ hiszen nemcsak gondosan, de igen tudatosan osztotta be a rendelkezésére álló összeget, hogy haláláig kitartson. Mindezek során nem lehetett elkerülni, hogy számokat használjon, s alávesse magát ezek uralmának. De ha eltávolodunk a pusztán materiális – vagyis „állati” – determinációtól, akkor is azt látjuk, hogy írott életművének áttekintése, rendezése, strukturálása során ugyancsak épített a számokra, műveiben római és arab számjegyeket egyként alkalmazott,⁶ hogy valamiként rendszert és hierarchiát teremtsen szövegei között, sőt: még a héber ábécét is ismerte és használta, abban ugyanis az egyes betűk számokat is jelölnek. Mindezeken túl, amikor unatkozott, vagy éppen mélyen gondolataiba merült, mint jegyzetei és papírjai tanúsítják,⁷ különféle alakzatokat, betűket vagy éppen számokat firkálgatott az előtte levő lapra, margóra, üres felületre, vagyis bensőségesen ismerte és szinte öntudatlanul is alkalmazta a számok világát. Amit azután később ugyanilyen bensőségesen heves szenvedéllyel tagadott meg.

Nemigen találni bármiféle utalást arra nézve, hogy a matematika komolyan foglalkoztatta volna Kierkegaard-t, efféle könyvek egyébként gazdag és sokféle diszciplínát felölelő könyvtárából beszédesen hiányoztak.⁸ Ugyanakkor – bölcseletileg és teológiailag – átfogó ismeretekkel rendelkezett arról a szerepről, amit a számok a kereszténység korai szakaszában játszottak. A matematika fontos útmutató volt például a mennyei harmónia leírására, a zene és matematika között érzékelhető közeli kapcsolat pedig Püthagorasztól a névtelen gregorián zeneszerzőkön át Bach kantátáig volt evidencia, ideértve az evangélikus egyház gyülekezeti dallamait is. A Kierkegaard írásaiban időről időre megjelenő, és fontos szerepet játszó angyalok pedig nemcsak védelmezték a tökéletes isteni rendet – amelyet ábrázolásokon olykor aritmetikai jelekkel rögzítettek –, hanem hírvivőként közvetítették is.

Mindez mégsem volt elegendő mentség a kései Kierkegaard számára a matematika létezésére – sőt: a számok általa is érzékelt szükségessége sem lehetett az. Így hiába foglalkoztatták a misztikus szerzők, és bármilyen eleven szerepet játszhatott gondolkodásában maga a misztika, ő maga mégsem volt fogékony semmiféle „számmisztikára”, vagy akár kínálkozó és beszédes kereszthivatkozásokra, amelyek a különböző jelekben és jelenségekben aritmetikai törvényszerűségeket sejtettek. Az életmű lezárulása idején már egyik tényező sem volt elég jelentős ahhoz, hogy magának a matematikának a létezését elfogadja, vagy – ha már amúgy is létrejött – legalább megbocsásson érte.

De nem pusztán a „számtan”, hanem maga a „szám” is botrányos volt a számára. Főképpen a többszörözés, s az ennek nyomán létrejövő többes szám volt elfogadhatatlan. Érvelésében és logikájában azért egyetlen szám, pontosabban az egyes szám nem csak kivétel lehetett a számokat sújtó kategorikus elutasítás alól, de újra és újra előkerült, majd életműve meghatározó pontján döntő szerepre jutott, mint a legfontosabb minőség. Nincs tévedés: nem kvantitás, hanem kvalitás értelmében. Minden egyéb szám éppen ezzel az összemérhetetlen és többszörözhetetlen egyes számmal szemben jelent meg, opponálva azt, és megrendítve annak eredendő különállását. Ennek a nézetnek a gyökereit azonban már nem olyan nehéz a filozófiatörténeti hagyományban feltárni: elsősorban a neoplatonizmusban, ami mind a korai keresztény bölcseletre elementáris hatással volt, mind pedig a hellenizmus filozófiai iskoláira, amelyek később kerültek, különféle közvetítéseken keresztül az európai bölcselet látókörébe. Kierkegaard könyvtárában egy fontos kötet szólt Plotinoszról,⁹ teológiai és filozófiai tájékozódása, majd pedig sajátos interpretációs kísérletei számára a korai egyházatyák, illetve a patrisztika szerzői döntő jelentőségűek voltak, közöttük szükségszerűen a neoplatonikus hatás alatt állók is.¹⁰

Mindettől talán független, hogy az európai hagyomány számára maga a matematika az euklideszi rendszer szinonimájává vált, s míg egyfelől lehetőséget biztosított a legmindennapibb tevékenységektől kezdődően a tudományos fejlődés számára, a piaci alkudozástól a csillagászat fejlődéséig, egyetemes alkalmassága révén mindinkább hegemónná vált, s alapvetően határozta meg az elkövetkező – Kierkegaard számára „bűnös” – évszázadok matematikai gondolkodását. Pedig Euklidész rendszere csak az egyik lehetséges szisztéma volt több egyéb rendszer mellett, és éppen egy másféle szemlélet – amely a preszók­ratikus bölcseleti irányzatok között is megjelent, s az eleata iskolában kibontakozott –, ismert volt és fontos szerepet játszott Kierkegaard számára: Zénóra többször is utalt műveiben, naplóiban.¹¹

A nem-euklidészi matematika ugyanis hasonlóképpen volt létező, ha nem is folyamatosan érzékelhető hagyomány, mint az Európában egyeduralkodóvá váló számrendszer, bár inkább a gondolkodás perifériájára szorulva vagy éppen a matematikai tudat „mélyére” rejtve, ahonnan időről időre mégis felbukkant, és ilyenkor többnyire a radikális kritikai szemlélet szolgálatába állt. Meglepő „reneszánsza” pedig a 18. század végén kezdődött, Gauss, Lobacsevszkij, Bólyai munkásságával és fontos szerepükkel, ezek eredményei aligha lehettek ismeretlenek Kierkegaard előtt, hiszen jelentőségük és hatásuk miatt folyamatosan és szükségszerűen lépték át a szaktudomány határait.¹²

De mindettől függetlenül – hiszen a nem-euklidészi rendszer is számokkal dolgozik – fontos annak a logikának a követése is, amelynek mentén magukat a számokat utasította el Kierke­gaard, mint amelyek „a szellem hiányának tökéletes beteljesülését”¹³ szolgálják. Drámai következtetését hosszas töprengés előzte meg, amelyek nyomán az 1853 és 1855 közötti naplóbejegyzésekben szinte koherens rendszerben utasítja el azt a matematikai hagyományt, amely a – hasonló szenvedéllyel elutasított – jelenkori világot teremtette.

Az a kierkegaard-i számítás, amely szerint „egy több a milliónál”,¹⁴ nehezen illeszkedik az euklideszi rendszerbe, s mintha érveinek mennyiségi eszközökkel adna súlyt Kierkegaard, ugyanerre a következtetésre jutva akkor is, amikor „trillióról és milliárdról és milliókról”¹⁵ szól. A számok ugyanis természetüknél fogva mennyiségekké adódnak össze, akár hatalmas és még hatalmasabb mennyiségekké, de ezzel utol is éri őket különös végzetük, hiszen „elenyészett bennük a szellem”.¹⁶ Kierkegaard számára ugyanis a leglényegesebb mennyiség szükségképpen megszámlálhatatlan és megmérhetetlen maradt, hiszen a létezésünket keretező örökkévalóság „nem számokban mérhető”,¹⁷ vagyis nem kvantitásban, hanem kvalitásban. S az ezt sejtető, érzékelő, mindennapjainkra is hatást gyakoroló szférában, a szellem világában a helyzet csaknem analóg, ugyanis itt „a számok nem segítenek, inkább csak elvesznek”.¹⁸

Amint a mérték elválik a végtelenségtől – és Kierkegaard számára, aki mégiscsak az eszmék és ideák világában élt, mi más számított – abban a pillanatban maguk a számok „a végtelenségig lényegtelenn锹⁹ válnak, voltaképpen olyan kevéssé fontossá, hogy az örökkévalóság előtt „egyszerűen nem is léteznek”. Később azonban még ezt a megállapítást sem érezte elég erősnek, így újabb logikai fordulattal fejezte ki filozófiai viszolygását ettől a létformától: „Az örökkévalósággal minden megfordul: minél nagyobb a szám, annál egyszerűbb, hogy úgy mondjam, kitörölni”.²⁰

A számok egyik sajátossága – és az elutasítás szenvedélyének fontos indoka –, hogy gyakran hozzá vannak rendelve emberek sokaságához – vagyis a „tömeghez”, szemben az örökkévalósággal farkasszemet néző egyetlen emberrel. Kierke­gaard elsősorban erre figyel, pontosabban szeme előtt csakis ez jelenik meg érvényesen. Ez az érvényesség ugyanis egyenrangú a végtelenséggel, méltó az emberfelettihez: „Nagyon nehéz az örökkévalóságnak eltörölnie egyetlen személyt”, írja. Ám amint „10 000 trillióról van szó és milliárdokról, az öröklét könnyebben fújja el őket, mint ahogy a szél repíti el a virágport”.²¹

A számok tehát – ebben a többes számban – időt és végességet jelentenek, ezáltal az emberiség „állati kötöttségeit” fejezik ki; szemben az öröklét számával, az egyetlennel és feltétlennel: az eltörölhetetlen eggyel. Kierkegaard számára pedig éppen ez vált az idő és időtlenség vagy-vagyává, mert számára ez a kettéválás Krisztustól eredt, aki kettéválasztotta az időt és az öröklétet.²² És ebben az egyetlen, végtelen pillanatban érzékelhető volt a számokon és a matematikán aratott győzelem: a szellemé.

Nem pusztán az öröklét matematikája szegül szembe az euklidészi rendszerrel, hanem maga az idő mérése is kettéválik ezen a ponton. Elkülönül az, ahogy a „milliók” érzékelik és az, ahogy Kierkegaard lesz erre fogékony. Krisztus kereszthalála ugyanis 1800 évvel ezelőtt történt, mégis, „Isten számára ma következett be”.²³ A szenvedéstörténet és üdvtörténet folyamatos jelene, saját korunkban a hívő számára érzékelhető szi­multaneitása lesz Kierkegaard számára annak vízválasztója is, hogy valaki csakugyan keresztény-e. Ebben a pillanatban is pereg a történet, Krisztus éppen viszi a keresztet, idézi fel műveiben többször is Kierkegaard.²⁴ A tömeg szerepe ebben közismerten felemás, és ahogy a kereszttel ott megy „egy ember”, úgy követheti tekintetével azt évszázadokkal később ugyancsak „egy ember”. Amit ugyanis a kereszténység a legnagyobb mértékben igényel – mint naplójában rögzítette – „az csak egy ember”, majd megismétli: „csak egy ember, és az Új Testamentum sem más, mint egyetlen ember, egymaga, Isten szavával”.²⁵

Az ismétlés is hangsúlyozza a par excellence isteni minőséget: az egyet. Minden más ehhez képest lényegtelen.

A pogányság, mint minden, ami általában véve emberi, azon az elven nyugszik, hogy a számokból levezethető maga a rendszer. […] A kereszténység honosította meg a szellem rendszerét, és ezzel megalapozta a konfliktust az egyes ember és a számok között, mert az igazság maga az egyes ember lehet, tökéletesen egymaga, szemben mindenkivel, tökéletesen mindenkivel szemben.²⁶

Ez az „egység” pedig magányt jelent, nemcsak következményként, hanem inkább előfeltételként; hiszen a számok a sokaság szinonimájaként szolgálnak. Kierkegaard értelmezésében az egyedül lehetséges keresztény kiindulás azt a törvényszerűséget is jelenti, hogy: „vagy odakint [élsz] a magányosságban, távol az emberektől, ahol a sokaság locsogásától és alkudozásától zavartalanul adhatod át magad az eszmének, vagy ott maradsz az emberek között”. Ha maradsz, különállásoddal, egységeddel óhatatlanul „üldöztetést szenvedsz”²⁷ – folytatja. A kezdetektől így van ez egészen Kierkegaard 1854-es reflexiójáig, hiszen „a kereszténység feltétlenül kötődik az elszigeteltséghez”. Ebből a „vallásos álláspontból” pedig maga a megváltás is csak az egyes emberben lehetséges, „míg maga az emberi faj, természetesen, úgy gondolja, hogy a magában a fajban következhet be”.²⁸

Ha pedig így van, akkor érthető, hogy miért törekszik minden prédikáció az emberek összegyűjtésére, s éppen ezzel vall kudarcot még megkezdése előtt; Kierkegaard ugyanis ezzel szemben megkísérli „szétválasztani őket, egyedüli személyiségeket alkotni belőlük”.²⁹ A számokat – a tömeget – fel kell osztani egyesekre.

Így érthető a pátosz, a szenvedély, az aggodalom: magának az emberi fajnak a jövője múlik azon, hogy sikerül-e szakítani a „számokkal”. A kockázat rendkívüli: ez a döntés túl nehéz lehet az emberek számára. Ahogy „a mindennapi ember nem képes elviselni, hogy magához az eszméhez kapcsolódjon” – írja Kierkegaard –, „így csak közvetetten kötődhet az eszméhez, vagy a hagyomány eszközeivel, vagy másokon keresztül: kettőn, tízen vagy millión”.³⁰ Az ember esendőségének, gyengeségének van szüksége arra, hogy a támasza legyen a szám. Természetének része, s ekként bukásának esélye is. Így Kierkegaard számára igencsak kérdéses, hogy bárki is közülünk „képes lenne bármit kezdeni személyesen egy személyes istennel, keresztény vagy zsidó értelemben”. A Szentírás hősei még kapcsolatba tudtak vele lépni, hozzájuk képest „mi inkább rongyok és cafatok vagyunk, tizenkettő egy tucat, úgy nyüzsgünk, mint heringek a hálóban”,³¹ – írja. A létezésnek ez a módja azonban, ahol a személyiség is csak egy a tucatból, vagyis mint másutt megfogalmazza: „másolat”, egyben védelmet jelent, mert így lehet egyedül „megmenekülünk az eszmével való közvetlen kapcsolattól, ami bizonnyal ugyanolyan elviselhetetlen volna, mint egy napszúrás”.³² Ahhoz, hogy valaki egymaga legyen, vagyis egy legyen, még a bátorság sem elég. Pedig ez a hit legfőbb feltétele. Ebben lehetőség sincs a választásra: „a hordával való közvetlen kapcsolatban a kereszténység egyszerűen lehetetlen”.³³ Itt a „horda” nyilván csak egy drámaibb, ter­mé­szetközelibb és élesebb szinonimája a „szám”-nak, stilisztikailag formálva meg azt a züllést, amit a tömegben elszenvedünk.

A számok elutasítása során Kierkegaard szinte matematikai terminológiával fogalmazza újra álláspontját: „Isten fordítottan aránylik a számokhoz: minél nagyobb a szám, annál kisebb az Istenhez való kapcsolódás esélye”.³⁴ Ezért a számok alkalmazása válthatja ki a legteljesebb isteni haragot, vagyis a Mindenható „legelszántabb gyűlöletét mindazok közül, ami csak kissé is emlékezteti az emberi számításra”.³⁵

Azok a metaforák, amelyeket Kierkegaard a számok hatalmának érzékeltetésére alkalmaz, pontosan világítanak rá a modern tömegtársadalmak fő vonásaira. Legkülönfélébb epizódjaiban akár: amikor például a tömegek en masse kelnek fel – írja – „az uralkodó ellen”, és akkor „a testőr nem segíthet”. Ilyenkor, mint a történelemformáló pillanatokról írja, „az uralkodó a tömegek hatalmában van”. Isten azonban ennél jóval elővigyázatosabb: „abban a pillanatban, amint megjelenik a tömeg, Isten láthatatlanná lesz”.³⁶ Õ csakis az egyedi ember számára létezik, és „jóéjt nektek mind, millióknak és trillióknak és quadrillióknak”.³⁷ Ez az éjszaka csakugyan lehet jó, de az is bizonyos, hogy örökkévaló, s az is valószínű, hogy az emberiség túlnyomó többsége számára válik azzá.

Kik lehetnek tehát a kiválasztott egyesek? A számok ezen a ponton azonban meglepő módon felbukkannak, mert az „egyedi emberek” mennyiségét mégiscsak ezzel határozza meg Kierkegaard. Gondolatmenete kezdetén megidézi a bukott angyalok apokrif mítoszát, mert okfejtése szerint az ő megüresedő mennyei helyük nyílt meg a kiválasztottak számára: a valóságos keresztényeknek. Noha „a bukott angyalok számát senki nem ismeri” – írja, majd hozzáteszi – „aligha lehetett jelentős szám. És hogy Isten fel akarta volna emelni ezt a számot az eredendő tervekhez képest, az igencsak vitatott.”³⁸

Ez a vita feltehetően a korai kereszténységgel egyidős, amikor a kiválasztottság még azt jelentette, hogy Isten választotta volna ki őket. De a további gyarapodással kapcsolatban Kierkegaard már kételyeket táplált, a korai közösség hirtelen kiterjesztése egyenesen megrettenti, annak a háromezer embernek az epizódja kapcsán, „akik Pünkösdkor en masse csatlakoztak a közösséghez”. Ezt azonban már nem Krisztus, hanem az ő tanítványai hajtották végre. „Nincs itt valamiféle hiba” – kérdezte – „már a kereszténység legkorábbi napjaiban?”³⁹ Lélektani indokot persze adhatott erre a kétségbeesésre a Megváltó halála, de van-e mód tömeges csatlakozásra? A „lélekhalászat” apostoli metaforájában hasonló gyanúval sejt Kierkegaard valamiféle ficamot. „Bálnák helyett heringek akadtak a horogra – azok azonban milliószámra”⁴⁰ – utal erre a metaforában rejlő apostoli logikára. Mert éppen ez lehetett maga a fordulópont, bizonyos értelemben a hanyatlás kezdete: Krisztusban a kereszténység egyetlen embert jelentett, „az egyedi egyetlen embert. Az apostolokkal hirtelen mindez közösséggé változott.”⁴¹

Márpedig a közösség – lényege szerint – többes számon alapul, számokon tehát, míg „a kereszténység bármiféle felfogása, amely a legkisebb engedményt is teszi a számoknak, megfeledkezik arról a fenségességről, amelynek szolgálata a kereszténység kiváltsága, és elfeledkezik arról a gyűlöletről, amit ez a fenségesség táplál, éppen a számokkal szemben”.⁴² Csakhogy az ember „társas állat”, s Kierkegaard ebből eredezteti ellenállhatatlan késztetésüket, hogy valamiképpen egyesüljenek. Ennek során pedig „a számok jelentik azt a lehetőséget, hogy hatalmassá váljanak”, ám csakis mennyiségüket tekintve. De az efféle hatalom nemcsak veszedelmes, de fenyegető is, és ez lehetett annak indoka, amiért Isten Bábel építőire zavart bocsátott, és „amiért Õ mindig gyanakvással él a különféle egyesülésekkel szemben”⁴³ – teszi hozzá Kierkegaard.

Jelentős és beszédes a Bábelre történő utalás, melynek során Kierkegaard felidézi a „piramis alakú egységet”, amelyet halandó lények hoztak létre, egy fejedelem vezetésével, és azzal a szándékkal, hogy emberi erőfeszítés révén kerüljenek közel Istenhez; hogy a földről egyenesen elérhessék a mennyországot. De nemcsak az egész vállalkozás volt „végletesen ellenszenves Isten számára” mint Kierkegaard írta, de „Isten addig gyakorolt nyomást a piramisra, amíg minden összedőlt”. Egyben arra is utalt, hogy az ember efféle késztetése erőteljesebb, mint a bekövetkező kudarc tanulsága, hiszen egy nemzedékkel később „az emberek nekiláttak a piramisnak ismét”.⁴⁴

Az emberi egyesülés másik dilemmája pedig az, hogy mind a milliók, akik részt vesznek benne, „harmadik személyben” jelennek meg, „egyetlen ’én’ nélkül”.⁴⁵ És ezzel éppen az ember és az állat közötti különbség vész el, mert nincs többé határ az individuum és a tömegek között. Végső soron ugyanez a logika magyarázza Krisztus küldetésének kudarcát is Kierkegaard számára: hiszen ő azért jött, hogy „tüzet hozzon a földre”, míg „a kereszténység az a tömeg, amely elfojtotta ezt a tüzet”.⁴⁶

Itt pedig már konkrét számok is feltűnnek, illusztrációként, de az elutasításnak azonos erejével. Mindjárt a 30 ezüstpénz, amelyért Júdás eladta mesterét, és ami szinte „ironikusan” alacsony összeg, az üzlet méretéhez képest. Kierkegaard korának számos „Júdása” – mint fogalmaz – feltétlenül magasabb honoráriumot követelne a Főpaptól, vagy inkább „rendes évi fizetést”, hogy kényelmes és élvezetes életet élhessenek, munkájuk minél tökéletesebb elvégzésének érdekében, „úgy, mint egy professzor”⁴⁷ – teszi hozzá Kierke­gaard. No és eredendően annak árán, hogy Krisztus vért izzad a kereszten. Amikor azután számításokat végez azoknak a tanárainak éves jövedelméről, akik egykor őt is okították az egyetemen, felteszi a kérdést: Júdás jobb-e náluk, vagyis ezeknél a szellemi „rablóbandáknál” – kölcsönzi Kier­ke­gaard Heiberg metaforáját –, akik elhitették az állammal, hogy „Jézus szenvedéséből és halálából végül is pénzt lehet csinálni”? Az itt követett bűnügyi logika azonban elsősorban mégis az államot jellemzi, ami monopolizálta a kereszténység „üzletét”. Kierkegaard pontos számokban adja meg azt az összeget, amely Dániában ezért elkönyvelhető: évente „600-tól 700 000 tallérig” terjed a kereszthalállal összefüggésbe hozható summa.⁴⁸

Az isteni kudarc részét képezik végül azok a „milliók” is, ahány példányban az Új Testamentumot nyomtatják és terjesztik. Kierkegaard számára azonban ez a szemfényvesztés már végzetes. Nincs innen másféle kiút, mint összegyűjteni minden egyes példányt, felvinni egy hegy tetejére „és akkor, amikor mindannyian letérdeltünk, forduljon valaki egyenesen Istenhez: ’Vedd vissza tőlünk ismét ezt a könyvet’”.⁴⁹ A Biblia túlértékelte az emberiséget.

A logika szenvedélyében koherens: 30 bűnös szám az áruló honoráriuma miatt, a 600 000 pedig az a visszataszító bevétel, amit a gyilkos üzelmek csaknem két évezred múltán is fialnak; a milliók ember, könyv, pénz formájában per defi­nitionem reménytelenek – de legalább a legkisebb többszörös kaphat-e feloldozást: felhozható-e bármi is a kettes szám mentségére? Hiszen ez az a nevezetes dualitás, amelyről olyan szépen és ellenállhatatlanul írt Platón a Lakomában, és amiről magának Kierkegaard-nak is volt némi személyes ismerete. Vagyis mi a helyzet a „másikkal”, azzal a számmal, a „másodikkal” ami a nőre utal? A szigor azonban itt is konok és a logika kérlelhetetlen. Egyébként talán éppen a tapasztalatból fakadóan; hogy nincs mentség arra az „egyesülésre sem, amely házasságként ismeretes” – ahogy ironikusan fogalmaz Kierkegaard. Hiszen ez is csak a sokaság szokása, a tömegek működésének velejárója, életükben az egyetlen, igazi, „valóságos vállalkozás”. És éppen azért nincs, mert amint valaki házasságra lép, „az egoizmus kezd működni”, mégpedig ugyanaz az önzés, amit legpontosabban az asszony testesít meg. Mégpedig a csábításnak azzal a paradoxonjával, hogy nála „az egoizmus az odaadás formáját ölti fel”.⁵⁰

Mind a „tömegek” logikája, mind pedig a vonzalom a másik nemhez mélyről volt ismerős Kierkegaard számára, és életének összegezése során a maga módján fogalmazta meg ennek keserves tanulságát. Ebben pedig azt is, ami miatt egykori, boldognak tűnő románcát Regine Olsennel olyan váratlanul szakította meg, míg a magyarázat kényszere – akárcsak a lány emléke – élete végéig követte.⁵¹ Ezek szerint „az asszony, egészen eltérően a férfitől, a legveszedelmesebb viszonyban van a végességgel, ő maga, ahogy a Csábító mondja, merő misztifikáció. Van azonban egy pillanat az életében, amikor azt a rabul ejtő benyomást kelti, hogy ő maga a végtelenség – és ez az a pont, amikor a férfit fogságba esett. Mint feleség, egészen egyszerűen végesség.”⁵²

Márpedig ez a végesség legpontosabban a végtelenség illúziójából, vagyis a faj reprodukciós számtanából olvasható ki, hiszen 1 + 1 a házasságban nagyon ritkán lesz 1, sőt, igen könnyen túllép a 2-n, és anélkül, hogy részletekbe kellene bocsátkozni, az efféle többszöröződés iránti odaadás Kierkegaard számára olyannak tűnik, mintha egyéb testi funkcióinkat szemlélnénk hasonló áhítattal. Később ugyanis, amikor életének végső számvetésével birkózik, elégedettséggel veszi tudomásul, hogy egyetlen élőlény sem köszönheti neki a létezését, így ami volt, az is maradt: egy. Mintha csak az ősi, gnosztikus meggyőződés kelne új életre a 19. század közepének Koppenhágájában, hogy a szellem bukását hozza az anyagba zárt létezés.

A „vállalkozás”, amelyre korábban Kierke­gaard utalt, voltaképpen a modern társadalom alapszerkezetét érinti, s ő sem látja másként vitriolos kritikájában, mint hogy a 2 arra ad lehetőséget, hogy „valakit hibáztatni lehessen, és legyen valaki, aki hazudozásunkban is társunk”.⁵³ Ugyanakkor ez a párosítás az emberiség többsége számára magának a boldogságnak a szinonimája: hogy ugyanúgy élhetnek, mint a tömeg egyéb tagjai. Annak az embernek ugyanis, aki csak egy a számok között, pontosan elegendő ugyanúgy élnie, mint mindenki másnak.

Hiszen aligha véletlen, hogy ha valamiféle önmeghatározásra kerülne sor, akkor „sajnálatosan” – mint Kierkegaard fogalmaz – „az ember számok mentén határozza meg magát”.⁵⁴ Márpedig minden, aminek fontossága számokon alapul, Kierke­gaard értelmezése szerint „eo ipso lényegtelen, és minél nagyobb számra van hozzá szüksége, annál kevésbé lehet lényeges”.⁵⁵ Mindenféle kategória: faj, népség, közönség „soha nem volt még annyira eluralkodó, mint éppen a mi időnkben”, ám ez igen veszedelmes folyamat. Mai világunk ugyanis „minduntalan arra törekszik, hogy mindent az átlaghoz szabjon, hogy ekként zsarnokoskodhasson fölötte, és egyneművé alakítsa, így végül mindenkiből csak egy szám lesz, egy puszta kópia”.⁵⁶ Individualitásuk elvesztésével a szabadság sajátossága is oda, teljesen homogén, asszimilált sokaság keletkezik: „ahogy mondani szokás az emésztésről, ugyanúgy fogyasztja el őt [az embert] a mai idő, ugyanolyan elveszett, kiürült”.⁵⁷

A metafora igencsak erőteljes, túllép minden korábbi szinonima stilisztikai pontosságán, ami a „természetes embert” – vagy az „állati embert” – határozta meg, azokat, akik „majom módra utánoznak”, vagy „úgy szorulnak egymáshoz, mint a szardíniák”, ösztönök vezérlik, mint „a vadak hor­dáját, személytelenségükben az első tagtól az utolsóig”.⁵⁸ Amikor pedig Ingemann különös megállapítására utal, amely szerint a bogarak is halhatatlanok, Kierkegaard hozzáteszi, hogy „ha efféle emberek jönnek a világra napjainkban, akik en masse halhatatlanok, akkor nem is tűnik olyan értelmetlennek, hogy maguk a bogarak is halhatatlanok legyenek”.⁵⁹

Ha azonban a tömegek úgy tűnnek fel egy kívül- – sőt: fölül- – álló számára, mint bogarak, akkor ennek a velejárói csakugyan fatálisak lehetnek, mint a modern történelem erre elegendő bizonyságot szolgáltatott. Kierkegaard viszolygása természetesen egy sok szempontból naiv korban született, ítéletének árnyéka azonban hosszúra nyúlik, amikor az emberek számára úgy utal, mint ami „anyagilag csakugyan jelent valamit, de a szellem számára ez a tömeg, ezek a milliók a zéróval egyenlők, sőt a nullánál is kevesebbek, ezek elpazarolt és hiábavaló egzisztenciák”.⁶⁰ A jelenség mögötti matematikai számítás szerint még akár százezer millió ember is, amely mind hasonlít egymásra, legfeljebb eggyel lehet egyenlő, és csak ha feltűnik valaki, aki öntudatosan különbözik ezektől a millióktól, csak akkor beszélhetünk egy másikról, egy individualitásról, csak akkor lehet ez az összeg kettő. A „számok világában” – írja – az egyesülés fontos, de „a szellem világában az egyesülés nem számít”.⁶¹ Ha a számok hatalmasra rúgnak, akkor csak a mennyiségük hatalmas, ez pedig akár veszedelmeket is rejthet. De mégis meg kell tanulnunk dacolni a számokkal, nem félni tőlük, ahogy a gyerek is megtanul nem félni a szellemektől. A számok puszta misztifikációk, amelynek révén az egyes hatalmassá – sokasággá – maszkírozhatja magát.

De hát a modern társadalomnak szüksége van erre a maszkra, erre az álruhára,⁶² és ez különösképpen magára az államra is igaz, amely számára „az igazság a magasabb számokban rejlik”.⁶³ Ennek nyomán még az a benyomás is támadhat, hogy „a számok voltaképpen ideák”, noha éppen az ellenkezőjük: az idea-hiány betetőzése. Hogy példát adjon erre, Kierkegaard a tőzsdére utal,⁶⁴ amely hasonló logikát követ, és éppen ezzel gyakorol mind erőteljesebb hatást a modern társadalomra. És nem változik Kierkegaard távolságtartása akkor sem, amikor a tömegek befolyását szemléli a kortárs világon: „az európai háborúk és forradalmak és művészeti kiállítások és hatalmas szalagcímek aligha eredhetnek egyetlen embertől” – ismeri el –, míg a „legfontosabb dolog mind között, amelyik még az angyalok és démonok érdeklődését is felkelti, vagyis ami az embernek Istennel való dolgát illeti – ahhoz egyetlen ember is elég”.⁶⁵ De hát sem ez, sem az angyalok vagy a démonok nem kerülnek szalagcímekre. Kierke­gaard kritikája a sajtó fölött szükségszerű, és érthető okokból éles,⁶⁶ hiszen a napilapok „lefokozzák az embereket puszta kópiákká”, fakad ki. Metaforája ismét vészt jósló: „Ahogy a papírgyárban a rongydarabokat összedolgozzák egyetlen masz­szába, hasonlóképpen próbál az újság is eldolgozni minden individuális különbséget az emberben, mindent, ami szellem”⁶⁷ Az a közönség, amelyet a sajtó teremt, „a legüresebb minden idea közül, voltaképpen az ellentéte magának az eszmének. Mivel maga a közönség is szám”⁶⁸.

Az egzisztencia, vagyis a létezés maga persze nem retten meg ezektől a lényektől, az a „hatalmas óriás”, ahogy Kierkegaard láttatja, aki „csendben hever és szórakozik az embereken”⁶⁹. Némán szemléli, ahogy az egyéniséggé válás lehetősége egészen elenyészik, a sokaság vágyódása a létezés esélyével pedig pusztán arra irányul, hogy másolhassa a többieket. Így válik ő maga is másolattá, s emészti is fel őt a tömegtársadalom, lévén ez számára a „létezés legegyszerűbb módja”⁷⁰. Ez teszi lehetővé, hogy megszabaduljon az egyéniség és az eszme súlyától, voltaképpen attól, ami az emberi lény számára a leglényegesebb lehetne. „De abban a pillanatban, amelyben valaki az eszméhez közelít a maga teljes komolyságával – a létezés újra feltámad” – folytatja metaforáját Kierkegaard, hozzátéve egyben annak borzongató érzését is, amikor „magával a létezéssel” nézünk szembe.⁷¹

Ez természetesen ismét csak hadba hív a számok ellen, az eszme csataterén. Semmi kétség, hogy ezt a csatát ki nyeri meg, hiszen a számok sokasága hatalomnak tűnik, és igencsak nehéz euklideszi elmével tagadni azt a levezetést, amely szerint „100 000 millió már valami – míg egyetlen ember az semmi”. De hát ez a sokaság, teszi hozzá Kierkegaard, vagyis ugyanezek az emberek, mint egyes és egyedülálló individuumok „kétségbeesnének, ha valaki megmondaná nekik, milyen végtelenül gazdag maga a létezés”, főként pedig azt, hogy annak átéléséhez egyetlen ember is elegendő”⁷².

Kierkegaard alaposan megértette Euklidesz számtanát, és drágán fizetett azért, mert mégsem fogadta el sajátjának. Az ő számításai szerint nincs magasabb szám 1-nél, vagyis a több szükségképpen kevesebb. Eredetileg talán nem is kívánt eljutni eddig a következtetésig, „Szerettem az embert és az emberek sokaságát” – vallja be, nem kevés szomorúsággal⁷³. De élete a paradoxon szférájában zajlott – „a pozitív a negatív felől ismerhető meg”, írta⁷⁴ –, így következtetései is tartalmazták a szellem és tapasztalat feszültségét. Ennek nyomán pedig saját tapasztalatai is ebbe az irányba sodorták: az emberek „vadállati viselkedése” – mint írja – kényszerítette végül arra, „hogy mind több közöm legyen Istenhez”⁷⁵.

A vadak mentették meg attól, hogy maga is vadállattá váljék. A számok győzték meg arról, hogy semmiképpen se legyen egy közülük. Valaha laudabilis volt ugyan aritmetikából, de pályája végén már pontosan látta, hogy csak egyvalaki lehet laudatur. Mindez azonban ahhoz a végletes meggyőződéshez vezette, hogy „Istent lehetetlen szeretni anélkül, hogy gyűlölnéd az embereket”.⁷⁶ És ez a következtetés már túllépett a matematikán, hiszen a számokkal végképp nem lehet mit kezdeni akkor, amikor a bármiféle mennyiségi szempont téves, hiszen a létezés és a hit válik mindennél fontosabbá. Csak egyetlen szám, pontosabban az egyes szám kaphatott felmentést és részesülhetett valamiféle elfogadásban, sőt értékelésben és imádatban akár – de ha egyedül ez a szám marad meg a végtelen sorból, nevezhető-e még számnak? Csak egy. A legtöbb és a legkevesebb. Az egyedüli, amiben bízni lehet, mert semmi egyéb nincs bizalomra érdemes.

És akkor már a bizalomnak sincs jelentése.