Félreértések és csalódások

Miért nem sikerült a politikai rendszer konszolidációja 1989 után?

Az itt következőkben arra keresek választ, hogy mi történt az 1989 és 2010 közötti húsz évben a szovjet rendszer összeomlásából keletkezett új magyar államisággal. Tanulmányom központi állítása az lesz, hogy az 1989/90-es változásokkal létrejött demokratikus állam konszolidációja kezdettől fogva súlyos akadályokba ütközött, s hogy azok a politikai megrázkódtatások, amelyeken az ország 1998-at követően keresztülment, alapvetően ennek a körülménynek tudhatók be. Kis túlzással talán még azt is mondhatnám, hogy igazán sikeres csak az 1989/90-es év volt, s hogy ezt követően egy olyan történet kezdődött, amelyben válság válságot követett. Ha a válságoknak erről a láncáról még az is kimutatható, hogy – nagyon különböző, de egymást erősítő okokból – áttörhetetlen volt, akkor ebből az is érthetővé válik, hogy miként következhetett be 2010-ben az a radikális fordulat, amely ha formálisan nem is, valójában azonban fölszámolta az 1989-ben létrehozott demokratikus államiságot.

Az előbbi bekezdésben egy új fogalommal egészítettem ki a „konszolidáció” témáját, nevezetesen a „válságtörténettel”, ami pontosításra szorul. E kifejezés csupán a történések ívét próbálja megragadni, amelyben szükségképpen különféle – azonos irányú vagy ellentétes – mozgások kapcsolódnak össze. Fölfelé mutató mozgás volt például a magyar gazdaság lábra állása a Bokros-csomag folyományaként, vagy az Európai Unióba való integrálódás a 2000-es évek első felében, s bizonyos fokig még később is. „Lefelé” mutatott ugyanakkor az ipari és a mezőgazdasági termelőszféra szétzilálódása, vagy (nagyrészt ennek következményeként) a létbizonytalanság érzésének elhatalmasodása a magyar társadalomban. A magyar demokrácia intézményrendszere fokozatosan épült ki az 1990-es években, de sem ez a fejlemény, sem az Alkotmánybíróság vagy a párhuzamosan működő ombudsmani hivatalok egyre gazdagodó jogértelmezése nem zárta ki a negatív jelenségek szaporodását még a jogi szférában sem (ha nemcsak az intézményrendszer formális tökéletességét tartjuk szem előtt, hanem azt is, ahogy arra a társadalom tekint, valamint hogy az írott jog miként érvényesül az emberek által megélt világban.)

E dolgozat tárgya tehát egy válságtörténet lesz, amelynek megértése természetesen feltételezi az 1989-es fordulópontot megelőző korszak ismeretét is. Elemzésünk azonban ezt adottnak veszi, s ezért egyenesen a 89/90-es változásokból indul ki. Hadd tisztázzak azonban valami fontosat. A permanens válság tételével nem azt akarjuk az olvasónak sugallni, hogy a kezdeti fordulatnak nem volt hozama, vagy hogy az ország a 90-es évek óta rosszabbul él (úgy általában), mint a Kádár-rendszer idején. Csupán azt állítjuk, hogy a 90-es évek elején életbe léptetett politikai rendszer egyre több működési zavart, inkoherenciát és deficitet mutatott föl, aminek következtében teljesítménye egyre inkább eltért a hozzá fűzött várakozásoktól, s egyre több ponton vált el nem fogadottá, lesajnálttá, gyűlöletessé, belső ellentmondásoktól gyötörtté. S amikor fentebb a „várakozások” szót használtam, akkor nemcsak a „köznépre” gondoltam, hanem arra az („elitnek” nevezett) politikai vezető rétegre is, amely a rendszert kigondolta, felállította és működésbe hozta. Még ennél is fontosabb, hogy az elégedetlenség érzése mind az elitben, mind a szélesebb társadalomban majd hogy nem pártpreferenciáktól függetlenül volt jelen. Amivel azt akarom mondani, hogy más- más okokból ugyan, de mind a jobboldalnak, mind a baloldalnak baja volt a rendszerrel: nem azt kapta, amit várt tőle, és nem gondolta, hogy történelmileg jó irányba indult el, vagy hogy a lehető legjobbat adta, ami az adott történelmi helyzetből kihozható volt. Ennyiben az 1989 és 2000 közötti korszak lényegesen eltért az olyan konszolidációs periódusokról, mint a Tisza Kálmán nevével fémjelzett korszak, vagy az 1920 utáni évtizedben Bethlen István kormányzati teljesítménye, vagy az 1956-os forradalmat, illetve annak brutális leverését követő második Kádár-korszak. Holott ezek a – konszolidálónak tekintett – kormányzati periódusok kivétel nélkül mind kényszerpályán mozogtak, szemben az 1989. évi Magyarországgal, amely a maga választotta útra lépett.

Dolgozatom alapjában véve két főrészből áll, amelyeknek első megközelítésben azt a címet adhatnám, hogy „Félreértések” és „Csalódások”. Az első részben ugyanis azokat a illúziókat és más téves elképzeléseket fogom szemügyre venni, melyek az 1989-es fordulatot előkészítették, és amelyeknek alapján a 89 utáni új államiság életbe lépett. A második részben térek rá azokra a nehézségekre, csalódásokra és kudarcokra, amelyeket a nevezett illúziók az új rendszer kiépítése során maguk után vontak. Elemzésem mind a „félreértéseket”, mind a „csalódásokat” alapvetően tematikus sorrendben fogja követni. Ezt nemcsak logikai okokból teszem, hanem abból a megfontolásból is, hogy e kötet olvasói bizonyára ismerik a tárgyalt húsz év kronológiáját, ennélfogva az összefüggéseket annak felidézése nélkül is lépesek lesznek követni.

A munkának lesz végül egy kiegészítő (III.) része is, amely a 2000-es években készült közvélemény-felmérések alapján próbálja megvilágítani, hogy milyen érzelmi fejlemények és ítéletalkotási elmozdulások vezettek az 1989-es államiság felborulásához, vagy pontosabban: segítették elő azon politikai irányzatok megerősödését, amelyek erre törekedtek. Úgy is mondhatnám, hogy ebben a zárórészben kerül sor az előző két részben a magyar társadalom érzületeiről felvázolt hipotézisek számszerű igazolására.

I.

Az 1989 évi változásokat Magyarországon köztudomásúlag nem tömegmozgások készítették elő, hanem egy olyan szellemi-politikai erjedés, amely a humán értelmiség „ellenzékiként” számon tartott kisebb-nagyobb csoportjain kívül kiterjedt a kommunista vezető réteg egy részére is, különösen 1987/88-tól kezdve, amikor is – Kádár János kiöregedésével párhuzamosan – Gorbacsov működése újrafogalmazta azokat a potenciális lehetőségeket, amelyek Magyarország előtt megnyíltak. A rendszerváltás előzményeiről és lefolyásáról az elmúlt húsz évben napvilágot látó munkák véleményünk szerint kielégítően tisztázták azt, ami e kulcsidőszakban történt.1 E tényfeltáró és helyzetértékelő leírásokat azonban ma már más szemmel olvassuk, mint akár öt-tíz évvel ezelőtt, hiszen az 1989-ben létrehozott rendszer azóta bekövetkezett bukása óhatatlanul olyan mozzanatokra irányítja rá a figyelmet, amelyek – még ha nem maradtak is említés nélkül a korábbi elemzésekben – nem kaptak ott akkora hangsúlyt, amekkorát mai szemléletünk szerint megérdemelnek. Lássuk tehát e dolgokat mai olvasatban!

1988 végéig a hatalmon lévő vezető réteg még hitt abban, hogy a magyar társadalom jelentős többsége támogatja a „szocializmusnak”2 azt a pragmatikus (és némi önrevízióra is hajlamos) képletét, amely Magyarországon a 60-as 70-es években kialakult, s amelynek megfelelően az országot egészen Gorbacsov fellépéséig kormányozták. A Szovjetunióban bekövetkezett változás azonban szembesítette a magyar pártvezetőket azzal a – kihívásnak is tekinthető – lehetőséggel, hogy saját erejükből kell fenntartaniuk vagy megvédeniük magukat. (Gorbacsov környezete 1987 elejétől kezdett erre célozgatni.) Biztonságérzetüket rontotta a gazdasági stagnálás és az eladósodás egyre nehezebben tartható mértéke is. 1989-re pedig az is kiderült, hogy az ellenzéki szirénhan­gok nagyobb hatást tesznek a társadalomra, mint ezt ők, a hatalomban ülők addig gondolták: például, hogy egy ellenzéki politikusnak lokálisan jobb esélye lehet a parlamentbe való bekerülésre, mint egy helyi vagy országos pártvezetőnek. A hatalmi elitnek ez az elbizonytalanodása magyarázza azt, hogy egyáltalában sor kerülhetett a rendszer alapjait érintő kérdések megvitatására 1989 nyarán, az úgynevezett nemzeti kerekasztal-tárgyalások keretében. Amelynek kimenetele, mint tudjuk, olyan törvények elfogadása (illetve az addig érvényes törvény- és alkotmányszövegek olyanirányú „módosítása”) volt, amivel a fennálló zárt politikai rendszer lényege szűnt meg. A módosított alkotmánynak ugyanis már semmi köze nem volt az 1949-ben kihirdetetthez, hanem egy azzal szögesen ellentétes, politikailag nyitott (demokratikus) rendszer alapjait fektette le. De az MSZMP döntési helyzetben lévő fontosabb vezetőinek többsége még 1989 őszén is abban a hitben élt, hogy a kilátásba helyezett szabad választásokon a szavazók nagyobb része a fennálló rendszer kontinuitása mellett lesz, s csak egy kisebb része fog az ellenzéki pártokra voksolni. Ez volt, legalábbis számukra, a dolgok alakulásának látszata.

Egészen másfajta illúziók vezették azokat az ellenzékieket, akik 1988-ban önálló pártalakításba fogtak, 1989 tavaszán pedig az ellenzéki kerek­asztal keretében próbáltak összehangolódni, illetve közös platformra lépni a hatalom képviselőivel szemben. Felfogásuk szerint Magyarország megérett a változásokra, mert (itt nem részletezhető, de közismert okokból) a társadalom úgyszólván minden rétege kiábrándult a szocialistának nevezett rendszerből és nagy többségében valami mást szeretne. Óvatosan fogalmazok, mert csak azt a kiindulópontot akarom itt megvilágítani, amelyről az ellenzékiség elindult, s aminek alapja a mind szélesebb körben érzékelhető elégedetlenség volt. (Az illúziók a folytatáshoz fűződtek.) Az ellenzéki csoportok körében meglehetősen széleskörű egyetértés volt arra vonatkozóan, hogy minek kell véget vetni – ha nem is arról, hogy mit kell létrehozni. De talán még ez utóbbi pontot illetően is volt valamiféle konszenzus. A rendszerváltó irányzatok szervezőit és szellemi vezetőit ugyanis kezdeményezéseik első sikerei arról győzték meg, hogy eljött egy demokratikus fordulat ideje, mert hiszen az országban láthatóan „mindenki demokrácia után áhítozik”. A közakaratnak ebben a tételezésében volt valami párhuzamos azzal, ahogyan a magyar demokraták a kommunista restauráció (azaz a Kádár-rendszer) időszakában az 56-os forradalomra gondoltak. Talán védekezésképpen az „ellenforradalmiság” szovjet–kommunista vádja ellen, talán más okokból, de adottnak vették, hogy aki a kommunista diktatúrát elveti, az így vagy úgy demokráciát szeretne. Ezt evidenciának tartani annál is kézenfekvőbb volt, mert hogy a kommunizmussal szemben álló világ – annak legalábbis a Magyarország felől látható része – „demokratikus” volt. Mégpedig a szónak abban az értelmében, amely Nyugat-Európában és Amerikában az Atlanti Charta meghirdetése óta uralkodóvá vált. Az általános emberi jogok csak úgy, mint a vallási és etnikai kisebbségeket „megillető jogok” a fenti értelemben vett demokráciának voltak a „természetes” tartozékai.3 Az a lehetséges képlet, hogy valaki kommunistaellenes s mégsem demokrata, a Magyarországon akkoriban bimbózni kezdő ellenzéki irányzatok egyikében sem merült fel. Vagy ha mégis, akkor nemigen illett beszélni róla.

Egy másik illúzió a magyar társadalom állapotával volt kapcsolatos. Nem volt olyan világosan megfogalmazva mint az előbbi, de kimondatlanul is része volt a jövőre vonatkozó elképzeléseknek és tervezgetéseknek. Ez az illúzió semmiféle tudományos elméletre vagy gyakorlati tudásra nem támaszkodott, sőt igazában véve durván ellentmondott azoknak a szociológiai kutatásoknak, amelyek a 60-as 70-es évektől kezdve, ha bátortalanul is, de azért megkezdődtek, s egészen más állapotokról adtak hírt, mint amit a politikus vagy ideologikus elmék „normális állapotként” számon tartottak. E kutatásokból ugyanis kiderült, hogy a kommunista államrendszer viszonyai milyen mélyen felforgatták a magyar társadalmat. Az ellenzéki fejekben ezzel szemben még többé-kevésbé normaként élt a hagyományos nagyipari munkásság, a szabad vállalkozás visszatérését leső kis- és középpolgárság és a számszerűleg ugyan megfogyatkozott, de kistermelőként még mindig létező (és a szövetkezetekbe vagy állami gazdaságokba kényszerített földműves rétegnél hatékonyabb) középparasztság képzete. S mintha valami olyan elképzelés uralkodott volna, hogy a piacgazdaságra való visz­szatéréssel majd helyreáll a társadalom megszokott formája. Belátom, hogy ebben az interpretációban van valami önkényes, tekintettel arra, hogy nyilvánosan beszélni ilyen dolgokról még 1989-ben sem nagyon lehetett. Magától értetődő csak annyi volt, hogy demokráciának kell jönnie, amibe hallgatólagosan a kommunista állam mono­polisztikus tulajdonviszonyainak fölszámolása is beletartozott. De annak átgondolására, hogy ez gyakorlatilag mit jelent, nem volt elég kedv, sem tudás vagy gyakorlati indíttatás. S a szovjet uralom jellegében végbemenő változások gyorsasága miatt talán idő sem volt hozzá. Nemcsak Magyarországon volt ez így, hanem a szovjet tömb szinte valamennyi országában.

Egy harmadik illúzió a kívánatos változások hatalomtechnikai lebonyolításával volt kapcsolatos. Mint tudjuk, minden létező nyugati típusú demokrácia: többpártrendszer, egyrészt abban az értelemben, hogy a közakarat a pártok keretében formálódik, másrészt abban, hogy pártok révén kínál terepet a versengő politikai ambícióknak és ültet hatalomba (vagy vált le onnan) állampolitikára megszerveződő civil erőket. Pártok nélkül nincsen demokratikus rendszer, sem parlamentáris, sem prezidenciális formában. Elsőrendű kérdés tehát, hogy egy formálódó demokrácia milyen pártstruktúrával indul. Ehhez képest meglepő, hogy a magyar ellenzékiség irányzatai szinte a változás pillanatáig nem gondolkodtak ilyen struktúrákban. Pontosabban: az átmeneti lengyel modell meglétét alapul véve arra készültek, hogy két tömb fog egymással szemben állni: a hatalom és az ellenzék. Igaz, hogy 1988-tól kezdve a különféle irányzatok kezdtek maguknak szervezeti keretet kiépíteni, de még mindig óvakodtak attól, hogy pártnak nevezzék magukat.4 Mind a Magyar Demokrata Fórum, mind a későbbi SZDSZ 1989 koratavaszán jutott arra az elhatározásra, hogy „pártként” jelentkezik. Az úgynevezett történelmi pártok (FKGP, SZDP) is ekkor csatlakoztak fel sietve a meginduló pártmozgáshoz (amelyet azonban a legfontosabb rendszerváltó irányzatok továbbra is eléggé szégyenkezve folytattak). Az MDF-ben még mindig uralkodó volt az a nézet, hogy nem „párt” kell, hanem „mozgalom”, s az SZDSZ is különféle fedőnevek alá rejtegette tényleges vezetői testületeit, mintha maga előtt is titkolta akarta volna, hogy demokráciában is vannak hierarchiák. Jellemző egyébként, hogy a megalakuló SZDSZ-nek Kis János személyében olyan vezére volt, aki nem vállalt politikai szerepet, s az első szabad választásokon még képviselőnek sem jelöltette magát. A Fidesz is csak mellékesen és csak később nevezte el magát „polgári pártnak”, s mind indulásakor, mind 2002-es választási veresége után inkább a mozgalmi formákat szorgalmazta (miközben vezető magja nagyon is kitanulta, hogy miként kell egy elitpártnak viselkednie).

Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy a 80-as évek végén színre lépő ellenzéki erők esetében ezt a rejtett vagy nyílt pártellenességét nem tudom kielégítően értelmezni. Elvégre is a kommunizmust megelőző évszázad nagyobb részében az országot parlamentáris rendszer kormányozta, amelynek működése pártokhoz kapcsolódott. A 89-es rendszerváltó pártok attitűdjében föltehetően a magyar társadalom már említett széleskörű pártellenessége tükröződött. De talán az 56-os forradalomhoz fűződő ama nagyon elterjedt felfogás is, hogy a győzelemhez nemzeti egység kellett volna, vagyis hogy kár volt akkoriban pártalapításokkal vesztegetni az időt. Mintha 1989-ben is valami ilyesmi derengett volna a fejekben. Nem lehet kizárni egy ennél rejtettebb összefüggést a marxista ideológia máig élő maradványaival sem (aminek egyik népiesen kifordított verziója szerint „most azért rossz nekünk, mert egy párt helyett több párt van”). Mindezeken már csak azért is érdemes egy kissé eltűnődni, mert azóta még világosabb lett, hogy aki e hazában „a nemzet” képviseletére pályázik, előbb- utóbb egyetlen gyűjtőpártba próbálja begyömöszölni a teljes politikai közösséget.

Még egy dologról szeretnék futólag említést tenni, aminek a demokrácia 1999 utáni válságaiban és későbbi hanyatlásában nyilvánvalóan nem csekély része volt. Ez pedig az a gyakorlatilag közismert, de elméletileg többnyire elhanyagolt probléma, hogy valaminek még a legdemokratikusabb társadalmat is össze kell tartania. Alkalmilag ez a valami lehet egy közös vállalkozás (például háború, hódítás, vagy gyarmatosítás a szó görög–római–velencei értelmében). Tartósabb hatással lehet a közös vallás, különösen akkor, ha az a külvilághoz viszonyítva kisebbségi, illetve szinguláris helyzetben van. Történelmileg összetartó erőként működhet egy régtől adott dinasztikus hatalom, amelynek védőernyője alatt a társadalom fokozatosan demokratizálódik. Vagy az a történelmi élmény, amelyet a dinasztikusan igazolt felsőbbséggel való szembefordulás teremtett, különösen olyan esetben, amikor a forradalmi–függetlenedési aktusból szerencsésen kiérlelődött intézményrendszer keletkezett (mint például az Egyesült Államokban). Összetarthat egy társadalmat a nemzeti elégtétel keresése is (hogy ehhez példát találjunk, nem kell messzire menni, hiszen a Horthy-rendszerben valami ilyesmi kovácsolta össze a magyar társadalom nyilvánvaló többségét). Diktatúrák is összetarthatnak egy társadalmat feltéve, hogy kitermelnek egy olyan államosztályt, amely elfogadja, szolgálja és mintegy konszolidálja a rendszert. (Kézenfekvő példa erre a Kádár-korszak kormányzata, amely egy idő után látszólag külső támogatás nélkül is fenn tudta tartani magát – persze csak addig, amíg fel nem csillant a változás lehetősége.)

Ezzel a néhány odavetett megjegyzéssel arra a kérdésre akartam válaszolni, amelyből tulajdonképpen ez a közös munka elindult,5 vagyis hogy „mi tarthat össze egy társadalmat?”. A harmadik Magyar Köztársaság alapítóit ez a kérdés szemmel láthatólag nem foglalkoztatta. Egy részüket azért nem, mert meg voltak győződve arról, hogy az igazi – mármint a nyugati értelemben vett – demokrácia jobb összetartó erő, mint a kommunista diktatúra. Egy másik részüket pedig azért nem, mert úgy gondolta, hogy az igazi összetartó erő: „a nemzet”. Ez a hit az MDF-ről átszállt a nemzeti érzékenységet fölvevő Fideszre, sőt újabban – „nemzeti egyetértés” címén – már-már ideológiaként szeretne jelentkezni. (Kérdéses azonban, hogy e szólam mögött van-e ideológia a szó erős értelmében.)

A 89 utáni demokrácia alapítói nem mérték fel azt a lehetőséget, hogy a társadalom a megszülető új állammal vagy azonosul vagy nem. Tíz évvel később ezt az „államtudati” problémát én a következőképpen fogalmaztam meg: „A demokratikus rend fennmaradása és megszilárdulása nem csak intézmények kérdése. Jelentős részben azon is múlik, hogy az állampolgárok – szűkebb pártvonzalmaikon túl – képesek-e azonosulni az államrenddel mint olyannal. Az 1989 óta eltelt tíz év mérlege ebből a szempontból korántsem egyértelmű”.6 E szöveg folytatásában még úgy vélekedtem, hogy „a demokrácia alapelveit illetően erős konszenzus alakult ki”, de hozzáfűztem, hogy „ez nem jelenti egyszersmind a demokratikus állammal való azonosulást. Paradox módon ezt az a körülmény nehezíti, amely ugyanakkor a demokrácia egyik vonzereje és kulcsértéke is: a politikai pluralizmus.” A kommunista államnak, folytattam a gondolatmenetet „köny­nyebb helyzete volt, mert aki annak a hívévé szegődött, az a pártlojalitását automatikusan átruházhatta az államra. A demokrácia polgárának úgy kellene az állammal azonosulnia, hogy eközben ne vegye figyelembe, politikailag az övéi vannak-e nyeregben: ami pszichológiailag nyilvánvalóan nehezebb feladat.” S ez a szövegrész így fejeződött be: (a többség) „legfeljebb akkor érzi magáénak a rendszert, amikor az általa preferált párt kormányoz, s még akkor sem föltétlenül.”7

Ezzel áttérhetünk „csalódások” elemzésére.

II.

A legközismertebb csalódásokkal fogom kezdeni, amelyeket ennélfogva címszószerűen is elég lesz említeni. Ezek közül is első helyen áll a magyar társadalomnak az a hiedelme, hogy a szovjet uralom eltűnésével és a kommunista párturalom elvetésével az ország szinte automatikusan betagolódik a nyugati határán kezdődő Európába, aminek közvetlen folyományaként a szabadság mellé megkapja a jólétet is. Azt talán senki sem gondolta, hogy ez a csodálatos változás egyik napról a másikra következik be, de titokban az emberek többsége mégis arra számított, hogy gyorsan – mondjuk néhány év alatt – elérhető lesz az az életminőség, amely Ausztriát vagy a mögötte lévő még fontosabb országokat jellemzi. Igazságtalan volna azt állítani, hogy ebből a várakozásból semmi sem valósult meg. A piacgazdaságra való áttérés nyomán imponáló gyorsasággal javult a kereskedelmi úton elérhető ellátás színvonala; nemcsak a hiánygazdaság ért véget, hanem szinte hónapok alatt elérhetővé váltak a Nyugaton termelt árucikkek, s ezzel helyreállt a kapitalista rendszerekben megszokott normális kínálati választék. Egyszerűbben kifejezve, azok a Maria Hilferstrasse-i viszonyok, amelyekre a közmagyar 1989-ig olyan irigykedve tekintett. A változásoknak ebbe a sorába tartozik a korlátlan utazási szabadság visszaállítása (vagy pontosabban: megteremtése mindazon nemzedékek számára, amelyek 1914 után nőttek föl).

A remélt jólét azért nem tudott a nagytöbbség által várt gyorsasággal beállni, mert a „szocializmus” egy igen erősen eladósodott országot hagyott hátra, továbbá egy olyan ipari-termelési struktúrát, amelyet évtizedeken át a szovjet gazdaság igényei alakítottak. Márpedig ez a struktúra, ahogyan még a 80-as évek végéig is fennállt, semmiképpen sem volt alkalmas az igazi világgazdaságba történő integrálódásra. Mint a szovjet világból kiszakadó országok mindegyikének, a magyarnak is hatalmas átalakulásokon kellett átmennie mind a termelési szerkezetet és arányokat illetően, mind pedig más gazdaságszervezési vonatkozásokban. Ez a változás, melyet Kornai János „transzformációs recessziónak” nevezett, brutális hatásokkal járt, s jelentősen csökkentette a társadalom legtöbb rétegének átlagos életszínvonalát (Kornai szerint erősebben, mint az 1929-es válság).8 Az 1989-es fordulat előtti vásárlóerő csak a 90-es évek végefelé állt helyre, s növekedett aztán tovább egészen 2008-ig, azaz a nemzetközi pénzpiacok által kirobbantott válságig. Tudjuk azonban, hogy egy vagy két évtized távlatában az összehasonlítások már nem túlságosan meg­győzőek, hiszen nem épülnek közvetlen egyedi tapasztalatokra. Ha ezenkívül még számításba vesszük azokat a más természetű változásokat is, amelyek „a szocializmusról a kapitalizmusra” való áttéréssel bekövetkeztek (mint például az addig biztosnak hitt munkahely elvesztése vagy a közbiztonság romlása), akkor érthetővé válik, hogy ez a nagy történelmi változás a maga egészében inkább a csalódás érzését hagyta hátra, semmint a megelégedését.9 Ezt az érzést a magyarok közmondásos pesszimizmusa még fel is nagyította. Akárhogyan volt is, tény, hogy az elmúlt húsz év során a piacgazdaság hívei kisebbséggé váltak a magyar társadalomban, s hitetlen fülekre találtak, amikor az 1989 utáni változások pozitív elemeiről beszéltek. Az idevonatkozó közvélemény-kutatá­sokból újból és újból az derül ki, hogy a változások mérlegét a többség negatívnak tartja.10

Még mindig a gazdasági tényezőnél maradva: nem szabad elfeledkezni egy másfajta csalódásról sem. Ez a csalódás azokból a sa­ját­la­gosan magyar viszonyokból eredeztethető, amelyek a Kádár-rendszer mindennapi működését a 60-as évek végétől kezdve jellemezték. Névlegesen az országnak „szocialista” rendszere volt, ezt azonban olyan kompromisszumok tették élhetővé, amelyeket a rendszer a kistulajdonnal valamint az emberekben élő birtoklási vággyal kötött, s amelyeknek legfontosabb következménye az állami szektorral szimbiotikus viszonyban élő kisvállalkozás volt. Ez olyan közismert, hogy részleteire fölösleges volna ebben az összefüggésben kitérni. Elég róla annyit mondani, hogy miközben megmaradtak a „szocializmus” munkavállalási, javadalmazási, fogyasztási és gondoskodási formái, éspedig nemcsak az egészségügyben, hanem a szabadidőhöz kapcsolódó életterületeken is (sport, nyaraltatás stb.), ugyanakkor a társadalom nagyobb része valamiképpen kapcsolatba került „a kapitalizmussal” is, értve ezen azokat a tevékenységeket és kiegészítő jövedelemforrásokat, amelyeket az említett kisvállalkozói szféra (a „második gazdaság”) teremtett. Ennek volt következménye a kapitalizmusnak a magyar társadalom nagyobb részében kialakult, egészen sajátos, a külső világtól elrugaszkodott, magyarföldi képzete. Amelyhez – a szocializmus lesajnálásán túl – hozzátartozott valami olyan várakozás is, hogy „ha majd egyszer eltűnik a szocializmus”, akkor ez a fajta, könnyen boldoguló és gyorsan jövedelmező tevékenység válik uralkodóvá.

Nos, a világ kinyílásával ez az illúzió omlott össze. A kapitalizmusra való áttérés ugyanis nem a 70-es években megszokott – lényege szerint államfüggő, ex-lex viszonyokból táplálkozó és azokon élősködő – kisvállalkozásnak kedvezett, hanem azoknak a sokkal nagyobb léptékű vállalkozásoknak, amelyek előtt a jogilag helyreállított piacgazdaság kaput nyitott. Magyarország ugyanis nem maradhatott önmagába zárkózva, hanem a modern világgazdaság globalizált rendszerébe beolvadva annak mozgásához és trendjeihez kellett igazodnia. Ez a folyamat valószínűleg kevésbé lett volna brutális, ha az átmenetre hosszabb idő jut (mint ahogy ezt a jugoszláv térségben régóta kivételt képező Szlovénia esete pédázza). Hiszen még a szocializmus által hagyott magyar ipari szerkezetnek is voltak olyan specializált egységei, amelyek megérdemelték volna a fenntartást és az új alapokon való továbbfejlesztést. (A megállapítás föltehetőleg kiterjeszthető az állami és szövetkezeti mezőgazdaság számos sikeresen, mert csaknem vállalkozásként működő egységére is.) Gazdasági téren azonban az 1989-es változás sokkal „forradalmibb” hatásokkal járt, mint az államigazgatás alatt maradt tevékenységi szférákban (oktatás, egészségügy, jogszolgáltatás, rendészet), ahol a politikai fordulat sokszor még a személyek kicserélődését sem vonta maga után, hát még a szokások megváltozását. A „szocializmus” szelleme egyébként még a kereskedelmi hálózatokban is tartósabbnak bizonyult, mint ahogy erre számítani lehetett. (Talán ezzel is magyarázható a külföldi tőke által életre hívott új áruházláncok átütő sikere.)

A csalódások egy következő csoportja a kormányzati működéssel kapcsolatos. A társadalom azt várta az új demokratikus köztársaságtól, hogy mindazt megvalósítja, ami az előző rendszerben pozitív, ugyanakkor véget vet mindannak, ami abban bürokratikus, embertelen, szakszerűtlen vagy más okból kifogásolható volt. A jogállamiság visszaállítása és a közügyek intézésének átláthatósága mellett volt tehát valamiféle társadalmi igény egyfajta, nehezen megfogalmazható „ideális szocializmusra” is. Ennek eljöveteléhez azonban olyan dolgok kellettek volna, amiknek kivitelezése egyáltalában nem állt az új kormányzati rendszer hatalmában, például az adók eltörlése (vagy legalábbis fájdalommentes beszedése), továbbá a szociális gondoskodás kiterjesztése és megerősítése. Az öngondoskodás nem tartozott bele ebbe a titkos ideálba,11 s igazában véve a piaci verseny sem, kivéve talán a „nyílt és átlátható” pályáztatást, aminek eredményére azonban a közvélemény még akkor is gyanakodva tekintett, amikor az alkalmasint szabályszerű volt. A demokráciával szembenálló populista mozgalmak és pártok a társadalomnak ezt a rejtett elégedetlenségét és gyanakvását lovagolták meg, midőn lépten-nyomon lopásról és korrupcióról beszéltek. A korrupció gyakorlatában e sorok írója nem járatos, de minthogy a paranoia különböző formáitól is mentes, hajlamos néha azt gondolni, hogy az elmúlt évtizedek korruptságára vonatkozóan elterjedt képzetek jócskán eltúlzottak, s amennyire nemzetközi összehasonlításokban hin­ni lehet, még statisztikailag sem haladják meg az európai országokban szokásos mértéket. (Ha e magánvélemény mögött az olvasó naivitást sejt, akkor bizonyára igaza van.)

Az előbbiekhez kapcsolódóan létezik még egy általánosabb társadalomfejlődési kérdőjel is. 1989 körül, a szovjet típusú rendszerek összeomlása kapcsán, a politikatudomány számos nagyját (Ralf Dahrendorf, Klaus Offe stb.) foglalkoztatta az a kérdés, hogy lehetséges-e a jogállamot, a demokráciát és a kapitalista piacgazdaságot egyszerre bevezetni. Volt, aki ennek lehetőségében kételkedett (Offe), volt, aki csak annyit jelzett, hogy különböző változásoknak mások és mások az időhatárai (pl. Dahrendorf). Magam is megszólaltam ez ügyben 1992-ben egy Brüsszelben tartott nemzetközi konferencián, s arra hívtam fel a figyelmet, hogy a jogállam „majdnem mindenütt megelőzte a demokráciát”.12 A 89 utáni jogállamiság egyik nyilvánvaló gyengesége, hogy az a nem forradalmi aktus (lásd még alább), amely létrehozta, visszamenőlegesen vitássá vált.

Most áttérek arra, amit a „csalódások” legfontosabb fejezetének tartok. Ez pedig a parlamentáris demokrácia tényleges működése és az arra vonatkozó ezredvégi várakozások közötti szakadék. A 90-es évek kezdete óta minden politikai elemzőnek feltűnt, hogy milyen gyenge a parlamentáris intézmények presztízse a magyar közvéleményben. Már a demokrácia első igazi aktusát – az 1990 tavaszi választásokat – is beárnyékolta az alacsony szavazási részvétel. A továbbiakban pedig minden reprezentatív fölmérés újból és újból arról adott hírt, hogy a demokráciát megtestesítő intézmények közül a pártok valamint a parlament megítélése a legrosszabb. Mégpedig az őket jellemző állandó „civakodás” miatt. (Az évek során ez a vélekedés egyre lesújtóbbá vált.) Minthogy pedig nincsenek az országban demokráciára vagy állampolgári tudatosságra nevelő intézmények (az iskolai oktatásból ez a tantárgy hiányzik), egy-két magányos szabadelvű publicistán kívül senki nem volt, aki a magyar közvéleménynek elmagyarázza, hogy a „civakodás” a szabad politikai akaratképződés lényegbeli tartozéka. Sokkal inkább az, mint „a társadalom tényleges tagolódását leképező pártstruktúra”, amelyet viszont a hazai politológus szakemberek úgy emlegetnek, mintha ez a követelmény mást is jelenthetne, mint osztályok vagy foglalkozások szerinti összetételt. A szélesebb közvéleményt azonban ez a probléma sohasem izgatta; szemben az „áldatlan pártoskodással”, amellyel (értelem szerint) vagy úgy lehet végezni, hogy semmiről sincs vita, vagy pedig úgy, hogy a parlamenti képviselők néhány rövidre fogott hozzászólás után minden törvényt vagy más döntést méltóságteljes egyetértésben szavaznak meg. Mintha mostanában, a 2010-es évben megválasztott országgyűlésben éppen ez történne, s nem is szándéktalanul!

Történelmileg a harmadik Magyar Köztársaság konszolidációját az is nehezítette, hogy 1989 után, cselekvési szabadságát teljes egészében visz­szanyerve, a magyar társadalom nem tudott mit kezdeni „a kommunizmus örökségével”. A kifejezést azért tettem idézőjelbe, mert hiszen a szó szoros értelmében sem „kommunizmusról”, sem „örökségről” nem volt itt szó. A probléma az volt, mit kezdjen a külső kényszerek alól felszabadult nép saját közelmúltjával, az azt megtestesítő szervezetekkel, intézményekkel és személyekkel, mégpedig egy olyan szituációban, amely – miközben radikális újrakezdésre adott lehetőséget – semmilyen más tekintetben nem volt „forradalmi”.13 Az 1990-es választások ebből a szempontból két érdekes tanulsággal jártak. Az egyik: hogy a korábbi rendszert képviselő vagy annak szellemében fellépő pártok (ilyen több is volt 1990 márciusában) átütő vereséget szenvedtek. A másik: hogy velük szemben nem azok a pártok vitték el a szavazatok és a mandátumok többségét, amelyek radikálisan antikommunistának mutatták magukat, hanem az a „nyugodt erő” képét mutató formáció (az Antall József vezette MDF), amely gyors leszámolás helyett törvényes rendet és biztonságot ígért, s valamilyen értelemben a kontinuitás pártjának tűnt. Antall József kormányzata ebben a törekvésében mindinkább támaszkodhatott a Sólyom László elnökölte Alkotmánybíróságra is, amely határozatok sorozatában tette világossá, hogy az új demokrácia mind törvénykezési, mind igazságszolgáltatási vonatkozásban a jogfolytonosság alapján áll. Ezzel az állásponttal tulajdonképpen az MDF képviselői voltak a legelégedetlenebbek, az ő soraikból jelentkeztek a leghevesebb követelések a kommunista rendszer bűnös vezetőivel való leszámolásra. De pontosan ez volt az a követelés, amelynek Antall József nem engedett (híres mondása is innen származik). Ezzel szemben engedett egy egészen más típusú radikális követelésnek, amely a Független Kisgazdapárt soraiból jött, s amelynek tárgya a paraszti kisbirtok helyreállítása volt. Ennek végzetes gazdasági következményeiről – mindenekelőtt a kapitalista versenyre képes szövetkezeti nagygazdaságok felszámolásának a mezőgazdasági termelésre gyakorolt hatásáról – máig folyik a vita: e hatalmas témakörben nem éreztem magam illetékesnek, éppen csak utaltam rá egy fentebbi bekezdésben.

Az első szabad választásokat tehát az a „nyugodt erő” nyerte meg, amely önmagát nemzeti demokrataként határozta meg, s abszolút többség híján a kormányzáshoz maga mellé fogadott két nemzeti-konzervatív pártalakulatot: a kisgazdapártot és a katolikus néppártot. Néhány pillanatig szó volt egy nagykoalícióról is, amely az MDF mellett helyet adott volna az SZDSZ-nek is a kormányzásban. Antall József végül is úgy döntött, hogy nem hagyja meg a szocialistákat egyedüli ellenzéki pártnak, nehogy ezzel azoknak későbbi hatalomra jutását készítse elő. Ennél fogva több hatalomtechnikai kérdésben megegyezett az akkori legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ vezetőivel, akiket azonban a kormánykoalícióba nem vett be. A Parlamentben ezáltal létrejött egyfajta háromosztatúság (nemzeti konzervatívok – liberálisok – szocialisták), miközben a legfontosabb választóvonal a „nemzetiek” és a „liberálisok” közt keletkezett, amivel szembesülve a szocialisták az utóbbi oldalon sorakoztak fel. A törésvonalnak nagyon erős kontúrokat adott az a körülmény, hogy nagyban és egészben megfelelt egy sokkal régebbi eszmei hasadásnak: annak, amely a századelejei baloldalt az akkoriban hatalmon lévő konzervatív erőktől, a két világháború közötti „urbánus” baloldalt pedig a népi írók és az ún. falukutatók nemzedékétől választotta el. A 90-es évek első felében, pontosabban 1990–1994 között ezt az ellentétet még két körülmény mérgesítette tovább. Az egyik: hogy a liberálisok makacsul elleneztek minden utólagos büntetőjogi felelősségre vonást politikai ügyekben, miközben a kommunizmus bűneinek föltárását más stílusban ugyan, de maguk is művelték, az ügynöklisták nyilvánosságra hozatalát pedig mindenkinél nyomatékosabban követelték. (Az SZDSZ vezetői máig sem adtak meggyőző magyarázatot arról, hogy miért így jártak el, holott tisztában voltak azzal, hogy a diktatúrában elkövetett bűnöket elszámolatlanul hagyni sem illendő, sem célszerű nem volt.)14 A másik mérgesítő körülmény: hogy az MDF, amely méltatlannak és elfogadhatatlannak találta a médiákban elfoglalt pozícióinak gyengeségét, elhatározta és meghirdette, hogy (az akkor még kizárólag állami kézben lévő) rádió- és TV-szolgáltatásokat közvetlenül a kormány, azaz saját maga irányítása alá fogja helyezni. Ez a gyakorlatban nemcsak a műsorok tartalmát érintette, hanem a liberálisokkal rokonszenvező műsorvezetők és riporterek tömeges elbocsátását is maga után vonta. Ezzel kezdődött meg az a „kultúrharc”, amely ettől kezdve napjainkig végigkísérte a magyar szellemi-politikai életet. Az ezt követő visszahódítások, újrahódítások és újra visz­szahódítások egyre inkább azt a képzetet ébresztették, hogy szellemi-politikai értelemben nem egy, hanem (legalábbis) két Magyarország van, más szóval hogy nem egészen mellékes, hogy X közhivatalnok, Y egyetemi oktató vagy Z színházi vezető melyik Magyarországhoz tartozik. Ebben a vonatkozásban 1990 és 2010 között ötször (ismétlem: ötször) is volt részleges vagy szinte teljes kurzusváltás, ami a közönséges állampolgár számára nagyon meggondolandóvá tette, hogy mihez is kell lojálisnak lennie.

Az előbbiekben kissé gyorsan siklottam el a magyar pártstruktúrában bekövetkezett változások felett. Hogyan lett a kezdeti háromosztatúságból kétosztatúság? A választ persze mindenki tudja. Ezért nem is vesztegetek szót a fejlemény kronológiai leírására, sem annak elmagyarázására, hogy miként alakulhatott ki tartós szövetség a szocialisták és a liberálisok között.15 Az új felállásnak csak egy következményét szeretném aláhúzni: azt, hogy helyet cserélt a harcos antikommunizmus. Míg 1990-ben ezt a liberálisok képviselték (az SZDSZ és a Fidesz), 1994- től, sőt igazában már 1992-től kezdve a „nemzeti tábor” lett a harcos antikommunizmus fő hordozója. E tekintetben a Fidesz következetes maradt önmagához. Nem úgy az SZDSZ, melynek arculatváltását behatóbban is szeretném szemügyre venni, tekintve, hogy a harmadik Magyar Köztársaság történetében beállt konszolidációs krízisnek ez volt az egyik kulcsmozzanata. Ezt a témát itt csak egész röviden fogom érintem, mert aki erre vonatkozó véleményemmel közelebbről is meg akar ismerkedni, annak elég egy korábbi tanulmányomat fellapoznia.16

Ez a történet azzal a kettős félreértéssel kezdődik, amely az 1990. évi választások liberális sikerét jellemezte. A félreértés egyik oldalán azok a választók álltak, akik úgy gondolták, hogy az SZDSZ a kommunizmussal való leszámolás legkövetkezetesebb képviselője. A másik oldalán a liberális vezetők álltak: ők ugyanis azt hitték, hogy akik listáikra és jelöltjeikre szavaztak, pártjuk programját is teljes egészében támogatták. Az 1994-es választásokig ez a félreértés nem vált nyilvánvalóvá (annak ellenére, hogy a Demokratikus Charta formájában már alakulóban volt az „urbánus demokraták szövetsége” a népnemzeti konzervatívokkal szemben). A választásokon azonban még megmaradt a háromosztatúság, az SZDSZ pedig majdnem ugyanolyan szavazati arányt ért el, mint négy évvel korábban, de valószínűleg azért, mert az MDF időközben megszűnt „nyugodt polgári erő” lenni, miközben a kommunista utódpárt visszatérése a hatalomba karnyújtásnyi távolságra került. Sokminden szól amellett, hogy az SZDSZ 1994-ben mint „nyugodt polgári erő” érte el a maga újabb 20%-os eredményét (ami persze annak is betudható, hogy szabadelvű nyitottsága és az alkotmányos renddel való maradéktalan azonosulása akkor még sokak politikai ízlésének is megfelelt). A párt választói még nem sejthették, hogy döntésüknek „szoclib” koalíció lesz a vége; ezt egyébként a szocialista szavazók sem hihették, minthogy ennek sem előjelei nem voltak, a pártjuk által elért fölényes többség miatt pedig aritmetikai szükségessége sem. A szoclib koalíció iránti rokonszenv arra a szűkebb értelmiségi rétegre szorítkozott, amely az előző két évben a már említett Demokratikus Charta mögött állt. Ezzel a szövetséggel azonban az a paradox, sokak szemében visszás helyzet állt elő, hogy a szabad demokraták majdhogynem ugyanazokkal szövetkeztek, akikkel 1989 előtt olyan éles harcban álltak. S minthogy a koalíciókötést az MSZP részéről nem előzte meg a ká­dárista múlt egyértelmű elítélése, a vele való politikai együttműködés olyan volt, mintha az SZDSZ ez alól a múlt alól adott volna felmentést. Ez tette lehetővé a koalíciótól távolmaradó másik liberális párt, a Fidesz vezetőinek, hogy az SZDSZ-t egy kalap alá vegyék a szocikkal, illetőleg „a komcsikkal”.

Hogy az SZDSZ ezek után kis párttá zsugorodott, az persze minden valószínűség szerint nem csupán ennek az egy választásnak volt a következménye, nem kétséges azonban, hogy a liberalizmus ekkoriban kezdődő hanyatlása nem lehetett független ettől az arculatváltástól. Az SZDSZ fokozatos visszaszorulása és végleges eltűnése azért is érdemel közelebbi figyelmet, mert valamilyen értelemben ez a párt testesítette meg – jelenítette meg a legmarkánsabban – az 1989–90-es fordulat uralkodó eszméit és a liberális demokráciának azt az euro-amerikai koncepcióját, amely e fordulat eredményeként Magyarországon is megvalósult.

Igaz-e, hogy az SZDSZ 1990-es felívelésének megfordulása – csakúgy, mint az MSZP 2006 utáni visszaszorulása – a magyar társadalmi többség hagyományos, vagy valami módon újratermelődő jobboldaliságával is összefügg, amint ezt Ung­váry Rudolf néhány újabban közzétett s nagy feltűnést keltő írásában hangoztatja? Az én inter­pretációmban17 az SZDSZ kudarcához olyan belső gyengeségek is hozzájárultak, mint a doktrinerség és a politikusi érzék hiánya. Mindamellett figyelemre méltó, hogy az 1980-as évek végén jelentkező másik liberális párt pályaíve egészen másképp alakult mint a szabaddemokratáké. Orbán Viktorral és Kövér Lászlóval az élen a Fidesz már 1992-től kereste nemcsak a rivális „nagy testvértől” való elhatárolódás módját, hanem annak az útját is, hogy miképp tudná a magyar liberálisok hagyományos végzetét elkerülni. A folytatást ismerjük. A nagyobb nemzeti érzékenység hangoztatása, majd pedig a szoclib kormánykoalíció strukturális reformpróbálkozásainak szisztematikus opponálása igen hamar a liberalizmussal való szakításhoz és a konzervatív vagy egyenesen jobboldali pártokkal való szövetséghez vezetett. De – már 1998-ban – egy első választási győzelemhez is! Időközben a pártnak mind a hangütése, mind a működési módja radikálisan megváltozott. Még nem fordult át populizmusba, bár ez sem sokáig váratott magázenvedett választási vereség után végigment. Viszont ismerjük el, hogy gátlástalan demagógiája és kíméletlen nyomulása, amelyben a régről ismert zsarolási technikák a legmodernebb konspiratív eljárásokkal kombinálódtak, 2010-ben olyan átütő választási sikert hoztak, amelyhez foghatóra – az általános titkos választójog keretei között – még nem volt példa a magyar parlamentarizmus történetében. Persze azt is tudjuk, hogy ehhezra. Hadd ne részletezzük itt mindazokat az átalakulásokat, amelyeken a Fidesz és vezére a 2002-ben els olyan politikai irányvétel kellett, amely a népnemzeti nyelvezeten túl a modern demokráciától legtávolabb álló „értékekhez” hátrált vissza. Egy 2007-ben írt tanulmányában Kis János különösen szerencsétlennek nevezte, hogy – a Fidesz 2002 utáni irányvételével – megint elmosódott a jobb és a szélsőbb közötti határvonal. Még azt az (elgondolkoztató, de érzésem szerint nem egészen életszerű) feltevést is megkockáztatta, hogy a Fidesz vezetőinek volt „mozgásterük” ahhoz, hogy „okos politikával átvezessék a mérsékelt magyar jobboldalt a modern pluralista demokráciába”. Nagy felelősség terheli őket azért, hogy ezt nem tették meg.18

A Kis János által aposztrofált „mérsékelt magyar jobboldal” 1990 utáni fokozatos radikalizálódása és részleges összefonódása a szélsőjobbal nyilvánvalóan fontos része annak a „válságtörténetnek”, amely dolgozatom tárgya. A történetnek ez a vonatkozása azonban olyan kérdést vet fel, amelyre szinte lehetetlen válaszolni. Kié az elsődleges felelősség? Honnan jön az indíttatás a jobboldali radikalizmus elfogadására? A magyar társadalomból, amely erre már a két világháború között is fogékony volt? S amely1945-től kezdve megint a baloldalt s kivált a zsidókat tartja minden baj forrásának? Vagy pedig azon politikai mozgalmaktól, amelyek tudatosan a társadalom egyes csoportjainak erre a hajlamára játszanak rá? A két háború közti magyar politika katasztrófába vivő, legrosszabb hagyományainak felélesztése már 1990-ben, Csurka Istvánnal és a MIÉP-pel megkezdődött, de 1994-ben az MDF vezette koalíció bukásához vezetett. Ebben az időben másutt, mint egy törpe kisebbségben, minden jel szerint még nem volt rá fogadőkészség. Az ezt követő évtizedben a jobboldali radikalizmus politikai felélesztésével többen is próbálkoztak – bizonyos megszorításokkal Torgyán József is ezek közé so­rolható19 – de mindaddig, amíg a dolgot nem Orbán és nem a Fidesz vette kezébe, csak mérsékelt sikerrel. Lehetséges tehát, hogy az élesztő felelősségére kell tenni a hangsúlyt? Mert hogy jól összehangolt és tehetséggel művelt hiszterizálás nélkül a magyar társadalomnak hisztérikus rohamai sem lettek volna az elmúlt évtizedben? Attól tartok, hogy ez a kérdés megválaszolhatatlan (hiszen a csoportképből nem lehet kivenni egyes szereplőket).

Üres spekulációk helyett térjünk vissza a magyar társadalom „csalódásainak” ahhoz a fő vonalához, amely az életviszonyok 1989 utáni átalakulásával kapcsolatos, s amelyre – a „transzformációs visszaesés” fogalmára utalva – már néhány oldallal előbb is kitértünk. Amint ez mindjárt a 90-es évek elejétől kezdve fokozatosan kiderült (pontosabban fogalmazva: különféle, a taxissztrájktól az 1994-es választási eredményekig menő jelekből kiolvasható volt), a magyar társadalom nem elhanyagolható része nem érezte magáénak az 1989–90-es fordulatot: mást várt egy demokratikus politikai rendszertől, és másként képzelte el, hogy miképpen működik egy modern piacgazdaság. A dolgok ilyetén alakulásában lényeges tényező volt, hogy a magyar társadalom elvárásai alapvetően „gazdasági”, nem pedig politikai természetűek voltak. Ebbe még az is beletartozik, hogy egy radikális kisebbségtől eltekintve a magyar embereknek nem voltak területegyesítő vagy más irredenta várakozásai, s még ha lettek volna is, az 1989 után hatalomra kerülő új-régi politikai erők e tekintetben nem sokat tudtak nyújtani.20 (Ez a „gazdasági beállítottság” még a Fidesz-rendszer konszolidációjára is potenciális fenyegetést hordoz, tekintve hogy szavakkal etetni a népet csak egy ideig lehet.) Ami mármost az életviszonyok szorosabban vett anyagi-jóléti vonatkozásait illeti, s ha egy percre figyelmen kívül hagyjuk a piaci javak kínálatában beállt látványos javulást, a rendszerváltozás aránylag kevés, közvetlenül érezhető pozitív hatással járt a nagy többség számára. Ellenkezőleg, az elszámolási szabályok pontosításával egymást követték a különféle megszorítások, már az első szoclib kormányzati szakaszban (1994–1998), különösen a Bokros-csomag bevezetése után. S bár „jóléti rendszerváltásra” nemcsak az Orbánékat leváltó Med­gyessy-kormányzat törekedett, hanem a maga módján (pl. az öregek ingyenes utaztatásának kiterjesztésével) Horn Gyula is, az 1989-et követő húsz évet a magyar társadalom – legalábbis ebből a szempontból – nem sikertörténetként élte át.

Legyünk igazságosak. A nagy vonalakat illetően az 1990 utáni kormányzatok céljai – jogrend, piacgazdaság, EU- és NATO-csatlakozás – helyénvalóak és reálisak voltak. Mint ahogy sikernek könyvelhető el a jogállami intézmények megteremtése és a választási ciklusok szabályosságában megmutatkozó részleges (relatív) politikai stabilitás is. Ez utóbbi annál is inkább említést érdemel, hogy a szóbanforgó húsz év során egyetlen kivétellel mindegyik választás a hivatalban lévő kormány vereségét hozta és egy gyökeresen más szellemű pártot vagy pártszövetséget ültetett hatalomba (a meglévő intézményeken belül, ami első látásra valamiféle konszolidáltság jelének tűnt). Az első évek után látszólag tartós pártstruktúra is alakult ki, amelyről azonban tudjuk, hogy nem élte túl a 2006 nyarán kezdődő és a következő években egyre élesedő válságot. Ha viszont a folyamatot nemcsak az intézmények oldaláról nézzük, akkor az instabilitás jelei is szembetűnnek. Már a második országgyűlési választáson, 1994-ben, az ország relatív többsége valamiképpen Kádár Jánost szavazta vissza. S mint már fentebb mondottam: az a puszta tény, hogy olyan párt került a kormányzat élére, amely az 1989 előtti állampártból nőtt ki, s azzal továbbra is személyi kontinuitásban maradt, erősen relati­vi­zál­ta az 1989–90-es fordulatot. Ebből keletkezett az a legenda, hogy nem is volt váltás a hatalom csúcsán, aminek visszhangjaként Orbán Viktor arról kezdett beszélni, hogy amire az országnak szüksége van, s amit az ő pártja kínál neki, az „több mint kormányváltás”. Ha jobban belegondolunk, ezzel voltaképpen a normális politikai váltógazdaság képletének érvényességét mondta fel. Vagy más szavakkal: az intézmények stabilitását.

Az országot két részre szakító „hideg polgárháború” már az 1998–2002 közötti kormányzati ciklusban megkezdődött, a Fidesz 2002 tavaszi választási vereségével azonban hihetetlenül felerősödött, és gyakorlatilag teljesen abnormis viszonyokat teremtett mind a Parlamentben, mind a politikai és szellemi életben. Ekkor tért vissza a magyar politikai diskurzusba az az 1945 előttről ismert tétel, hogy csak a jobboldal nemzeti, s hogy a másik oldalnak – legyen akár liberális, akár szocialista – nincsen és nem is lehet érvényes jogcíme a kormányzásra. Ezzel a háttérrel a politikai ellenfelek közötti párbeszéd aligha maradhatott civilizáltan higgadt: minden vita szükségképpen eldurvult. Ezen az sem segített, hogy 2002 és 2008 között a kormányzó többség oldaláról több árokbetemetési kísérlet is történt, ezek ugyanis a szembenálló tábor ellenállásán rendre meghiúsultak.

Felmerül a kérdés, hogy ennek az egyenlőtlen eszközökkel és ellentétes célokért folyó harcnak a kialakulásáért és elmérgesedéséért, továbbá ama végkifejletéért, amelyben a 89/90-es rendszerváltás védelmezői megsemmisítő vereséget szenvedtek, mekkora felelősség terheli az addig kormányzó, 1994-től majdnem mindvégig szövetséges szocialista és liberális tábort? Ugyanezt a kérdést úgy is fogalmazhatnánk, hogy a megörökölt társadalommal a háttérben konszolidálható volt-e az 1989/90-ben életbe léptetett politikai-társadalmi rendszer? S ha igen, akkor mit kellett volna ezért tennie azoknak, akik annak fenntartását kívánták, mire kellett volna jobban figyelniök, s mit elkerülniök? Az így feltett kérdés az 1990 utáni első éveket illetően a rendszerváltás valamennyi főbb politikai irányzatára vonatkozik. De minthogy az Antall József vezette Demokrata Fórum már a kilencvenes évek közepére felmorzsolódott, a rendszerváltásban nagy szerepet játszó első Fideszt pedig felváltotta az a második, amely az első évtized végétől kezdve s mind eltökéltebben az 1989–90-ben felépített közös mű lebontására törekedett, kérdésünk elsősorban a liberálisokat és a szocialistákat szólítja meg.

Kezdjük az első időszakkal. Közismert, hogy a rendszerváltást kezdeményező és formáló főerők – liberálisok, nemzeti demokraták, reformszo­cia­listák21 – sem elveikkel, sem gyakorlati felkészültségükkel nem álltak a helyzet magaslatán. Elveikkel azért nem, mert azok majdnem kizárólag olvasmányokra épültek, nem pedig személyes politikai vagy államvezetési tapasztalatokra. A gyakorlati felkészültség hiánya természetesen nem róható a szemükre, (elvégre is új rendszerhez új emberek kellettek), a sikeres működés akadályává is csak akkor váltak, ha a gyakorlatlansággal doktrinerség is párosult. Márpedig ez utóbbi sűrűn előfordult. De úgy vélem, hogy ez minden „forradalmi” helyzet elkerülhetetlen velejárója, amelynek korrekcióját csak a fokozatosan megszerzett tapasztalat hozhatja meg, illetve olyan személyek bekapcsolódása a közügyek intézésébe, akik e tapasztalatot másutt szerezték meg.22 Az első évtized végére egyébként a 89 utáni rendszer élére került politikai és igazgatási elit minden fontosabb csoportja többé-kevésbé beletanult a demokráciába és a piacgazdaság használatába.

Ha ez után a (tudatosan elnagyolt, mert másképp nem lezárható) bevezető megjegyzés után áttérünk a szociálliberális tábor 1998 előtti és 2002 utáni kormányzási mérlegére, akkor szét kell választanunk először is a két pártot, másodszor a kormányzati ciklusokat. Eközben persze azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a két párt közös program szerint kormányzott, s nemcsak ellenfelei olvasatában, hanem a közember szemében is együttesen volt felelős azért, ami az országban és az országgal történt. Lássuk tehát, hogy mindezt figyelembe véve, mit is kellene a mérleg serpenyőjébe tenni! (Itt is arra kell kérnem a tisztelt olvasót, hogy részletes elemzés helyett érje be a szerző által fontosnak ítélt problémák címszerű felsorolásával.)

A szocialisták esetében két dolgot helyeznék a mérleg pozitív serpenyőjébe. Az egyik: az a gyors áttanulási képesség, amelynek 1989 után tanu­bizonyságát adták az államvezetés úgyszólván minden szintjén. Hiszen nekik (legalábbis elvben) mindenki másnál nehezebb volt beletanulni a múltból hozott beidegzettségeikkel olyannyira ellentétes új játékszabályokba. A másik: az a szívós, már-már makacs erőfeszítés, amellyel megpróbálták a szocialista elvekből mind­azt átmenteni, ami a demokratikus rend adottságaival összeegyeztethető volt. Ez azért írandó a javukra, mert hiszen az új rendre való áttérés egyik fő iránya a (szocialista) jóléti és egyenlősítési rendszer fokozatos leépítése volt. Fontos volt tehát – már csak a társadalomban uralkodó általános igazságérzetre való tekintettel is – hogy a hatalomért küzdő demokratikus pártok között legyen egy kifejezetten jóléti és egyenlőségi beállítottságú. S az MSZP 1994-től 2006-ig tartó választási sikerei nyilván ezt az irányultságot nyugtázták.

Mielőtt a mérleg negatív serpenyőjét is szemügyre vennénk, illendő még valamit a szocialisták javára írni. Az 1989-ben színen maradt vagy azután színre lépő személyiségeik közül sokan bizonyultak államigazgatásra alkalmasnak. Többen, mint más pártokban. Az is igaz persze, hogy ez összefügg az MSZP – politikai szempontból nagyon is kifogásolható – kontinuitásával. Azok ugyanis, akik már fiatalon hajlamot éreztek valamilyen közszolgálati pályára, l989 előtt ezt nyilvánvalóan csak az MSZMP soraiban tehették. Ilyen módon az MSZP erősebben meríthetett ebből a kész „káderbázisból”, mint az ellenzékből jött pártok (ámbár tudjuk, hogy MSZMP-múlttal rendelkező személyek, sőt személyiségek a 89 utáni többi pártban is felbukkantak).

A szocialisták mérlegének negatív oldalán a legtöbben a korrupciót emlegetik. Én itt csak ismételni tudom, amit fentebb írtam, vagyis hogy a közpénzek eltérítésére, illetve olyan felhasználására való hajlam, amely közeli barátoknak-cimboráknak kedvez, eléggé egyenlően van elosztva a különböző politikai családok tagjai között, miközben – neveltetési okokból vagy személyesen kialakított moralitásból – minden körben vannak nem korruptak, sőt alkalmasint a többséget is ők alkotják. A szocialistákat azért gyanúsították inkább, mint másokat, mert nekik a rendszerváltás előttről nagyobb kapcsolati hálójuk volt, és sejthetően ezzel éltek is. (Ez a helyzeti előnyük mára már a múlté.) De azért is állhattak a célkeresztben, mert 1990 és 2010 között többet voltak a hatalomban, mint mások. A szocialisták mérlegének negatív serpenyőjében én a legsúlyosabb elemnek a pártjuk múltjával kapcsolatos tisztázatlan vagy ki nem mondott dolgokat tartom, pontosabban fogalmazva: hogy az MSZMP politikai hagyatékával való szakítás már 1989-ben (az MSZP alapítása pillanatában) is elégtelen volt, s később sem került rá sor olyan világosan és átfogóan, ahogy erre szükség lett volna. Így maradt végül is az MSZP mint kollektív alakulat „utódpárt”, amin nem változtatott sem a szociáldemokrata pártcsaládhoz való kapcsolódás, sem az, hogy a párt egyes vezetői (nem is kevesen) mertek szembenézni (de csak egyénileg!) az „elődpárt” történelmi felelősségével. A pártnak ez a képe is hozzájárulhatott ahhoz, hogy személyi állományát a 89 után eltelt húsz évben alig sikerült újonnan jövő tehetségekkel megújítania.

Van aztán az MSZP negatív serpenyőjében még egy súly, amelyről azonban alább, a liberális szövetséges mérlegre állításával egyidejűleg szeretnék kitérni.

A magyar liberálisoknak az elvont elvek iránti vonzódásáról – „dokrinér” hajlamáról – futólag már esett néhány szó a fentiekben. A 19. századi magyar és európai szabadelvűség késői híveiként a 20. század első felének magyar liberálisai, a Vázsonyi-féle mérsékeltek csakúgy, mint a Jászi- féle radikálisok, a nyugati demokrácia eszméit és gyakorlatban megvalósuló példáit tartották szem előtt, s azoknak meghonosítására készítettek programokat. Elvileg ezek kifogástalanok voltak, csak éppen ahhoz a társadalmi közeghez nem illettek jól, amelyben alkalmazni kellett volna őket. A magyar liberális demokratáknak ez a második nemzedéke (még Adyt is ezek közé sorolnám) keserű panaszokkal reagált erre a helyzetre, amelyért elsősorban, sőt szinte kizárólag az uralkodó osztályokat hibáztatta. A dolgoknak ez az állása („a magyar ugar”) ezenfelül a valóság távolítására vagy annak pusztán elutasító szemléletére és ebből eredően egyfajta szellemi bezárkózásra hangolta e csoport tagjait. Az erre való hajlamot még csak erősítette, hogy a liberálisoknak ez a nemzedéke jelentős részben zsidó eredetű volt. Ez különösen érvényes a radikális irányzatok követőire, akik közül (egyidejűleg vagy később) a forradalmi szocialisták is kikerültek.23 A kritikai szemlélet természetesen nem zárta ki a honi viszonyok szociológiai vagy közgazdasági elemzését. De ez is inkább már a meglévő, elvi alapozású nézetek igazolását szolgálta, mintsem azt a célt, hogy kiindulópontja legyen a lehetséges és célszerű cselekvési irányok felmérésének.

E bevezető és sok tekintetben túláltalánosító történelmi elmefuttatásból az 1989 utáni magyar liberálisok egyszeri esetére visszatérve: az ő történetük első látásra másképp indul, mint 20. századi eszmei elődeiké. Kezdődik azzal, hogy akik 1988–89 fordulóján az SZDSZ-t megalapítják, még nem tekintik magukat tisztán és egyértelműen liberálisnak, hanem inkább a „szociállibe­rális” jelzővel határozzák meg irányultságukat. S eleinte haboznak, hogy melyik „internacionáléhoz” csatlakozzanak: a liberálishoz vagy a szocialistához? Végül is az első mellett döntenek, miközben támogatóik körében – különösen értelmiségi vonalon – sokkal több a marxizmusból jött szellemi megtérő és önreformer, mint a Rassaiak vagy Vázsonyiak eszmei hagyatékán felnevelkedett és abból építkező. Ha az SZDSZ alapító nemzedékének szellemi orientálódását vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a nyugati újbaloldal mellett Jászi Oszkár és Bibó István eszmei öröksége képezik annak legfontosabb fogódzópontjait. Ez később kiegészül azokkal az újliberális tanokkal, amelyek az amerikai egyetemekről szivárognak be az európai gondolkodásba (s amelyeket, mondjuk, Rawls és Dworkin neve fémjelez).

A fenti előzményeknek, továbbá annak a körülménynek, hogy az SZDSZ alapítói közt szinte egyáltalában nem voltak polgárok és vállalkozók, nyilvánvalóan meghatározó szerepe volt abban, hogy a párt állásfoglalásait és programjait némi, nem is kevés absztraktság lebegte körül. Ez persze az elvi következetességet is elősegítette, amely azonban a vezető gárda némely tagjánál meglehetősen életidegen kérlelhetetlenséggel is párosult. Ami politikailag többnyire kontraproduktív, tekintve, hogy a közéletben való sikeres cselekvéshez nagyfokú hajlékonyság is kell. A liberális párt programkészítőit kevésbé vezette az a szempont, hogy mire fogékony a (demokráciában végül is meghatározó fontosságú) választóközönség, mint az elvek minél teljesebb érvényesítésének célja. Közönségesen ezt hívják doktrinérségnek. Kis adagokban persze erre is szükség van, de ahhoz, hogy egy politikai párt befolyásra tegyen szert, vagy hogy megtartsa a befolyását, mégiscsak az kell, hogy meghirdetett tervei, s az is, amit kormányzati vagy helyhatósági pozícióiból kivitelez, fontos társadalmi kívánalmaknak feleljenek meg. Az SZDSZ által felkarolt és szorgalmazott ügyek ezt a követelményt – a politikai cselekvésnek ezt az első számú imperatívuszát – ritkán vették tekintetbe. S ezt még külön súlyosbította, hogy a párt, kormányzati részvételének hosszú évei alatt kevés olyan politikust tudott színre állítani, aki gyakorlatilag sikeres lett volna, vagy akinek igazgatási működése az érintett közszférában nyomot hagyott volna.24

Ez azonban átvezet egy másik történethez: ahhoz, amely liberálisok és szocialisták közös kormányzásáról szól. Utólag meglehetősen világosnak tűnik, hogy az SZDSZ-szel való közös kormányzás (amit egyébként Horn Gyula talált ki, kormányának mind nyugati, mind belső elfogadtatására gondolva), az MSZP számára tehertétel volt. A megelőző évtizedek kádárista gyakorlatán nevelkedett MSZP ugyanis nemcsak igaz­ga­tás­közelibb volt, hanem az emberek befogadóképességét is jobban ismerte, mint könyvek mellől jött új szövetségesei. Úgy is mondhatnám, hogy hajlékonyabb volt, vagyis fogékonyabb az „ahogy lehet” politikára és a különféle külső kényszerek elfogadására. Amibe az is beletartozik, hogy nem tanácsos egyszerre túl sokat az emberekre rákényszeríteni akarni s muszáj megalkudni tudni. Márpedig az SZDSZ épp ezekben a tulajdonságokban jeleskedett a legkevésbé. Elvi radikalizmusának Horn Gyula jobban tudott ellenállni, mint később Medgyessy Péter vagy Gyurcsány Ferenc. Õ ugyanis sokkal rutinosabb politikus volt, mint utódai közül bármelyik, s a tisztán „értékelvű” megfontolásoktól óvakodott a leginkább. Szellemi képességeit tekintve Gyurcsány persze jóval magasabban állt, mint Horn, ugyanakkor politikai felfogását és elveit tekintve sokkalta közelebb állt az SZDSZ-hez, mint bármelyik addigi pártelnök-elődje. Még abban is eltért pártvezető társaitól, hogy mert komolyan szembenézni pártja 1989 előtti múltjával, s ezt nem is titkolta. Gyurcsány Ferenc tehát – elődei közül elsőként – nem tekintette „tehertételnek” az SZDSZ-szel való kormányzati együttműködést, ezzel szemben világosabban felmérte az azok által szorgalmazott radikális reformok korlátait, mint liberális szövetségesei.

Ezzel eljutottunk a 2000-es évek második felének ahhoz a katasztrófájához, amely először a Gyurcsány-kormány ellehetetlenüléséhez, aztán a szoclib koalíció felbomlásához, végül a magyar baloldal megsemmisítő vereségéhez és a liberális párt eltűnéséhez vezetett. A Gyur­csány vezette koalíció 2006 tavaszi nem várt győzelméről, s ennek hátteréről – a szükséges költségvetési korrekciók elmaradásáról, illetve őszre halasztásáról – valamint a kormányfőnek arról a zártkörű, balatonőszödi beszédéről, amely párttársai jóváhagyását kérte ehhez a politikailag kínos fordulathoz, a tárgyilagos és nem tárgyilagos megfigyelők már mindent elmondtak, ami egyáltalában lehetséges és elképzelhető volt, sőt még ennél is többet. (Az akkor hallott állítások vagy minősítések egy része emberileg is, politikailag is oly abszurd volt, hogy nyugodtan elfelejthető.) Gyur­csány Ferenc őszödi kijelentései azonban azért voltak olyan sikeresen támadhatók, mert rosszul megválasztott körben hangzottak el, s provokatív túlzások egész sorát tartalmazták. Ilyen szarvashibába normálisabb országok miniszterelnökei is bele szoktak bukni. A beszéd kiszivárogtatása után (ami tulajdonképpen várható volt) az ettől megszorult kormányzat aztán olyan pánikszerű előreszaladásba menekült, aminek csak vereség lehetett a vége. A költségvetési megszorításokat tovább halasztani nyilvánvalóan nem lehetett, de azokat még egy sor népszerűtlen reformintézkedéssel is megtetézni: nélkülözte a politikai bölcsességet. Maga a kormányfő ezzel valószínűleg tisztában volt, hiszen mást sem hallott párttársaitól, viszont a szövetséges (liberális) párt oldaláról olyan nyomás nehezedett rá, hogy csak két rossz között választhatott. Megpróbálta elkerülni az egyiket, de megkapta mindkettőt. A magyar társadalom pedig ezt követően megkapta azt az új uralkodó pártot, amely előbb megfosztotta őt a védekezés és a demokratikus akaratnyilvánítás normális eszközeitől, aztán pedig rálőcsölte mindazokat a kínos megszorításokat, amelyektől való félelmében a magyar választó leváltotta a szociál­liberális kormányzatot és átadta magát a nemzeti- konzervatív rendpárt gondoskodásának.25

Van egy latin közmondás, amely úgy szól, hogy akit Jupiter el akar veszejteni, annak előbb elveszi az eszét. (Quod Jupiter vult perdere dementat prius.) Az elmúlt évtizedben – az én olvasatomban – Magyarországon körülbelül ez történt.

III.

Mikor fog a magyar társadalom ráébredni arra, hogy egy zavaros célkitűzésű pártalakulat abszolút uralomra juttatásával politikai öngyilkosságot követett el? S várható-e, hogy amikor ennek tudatára ébred, azokat az erőket juttatja hatalomra, akik neki az 1989–90-hez, illetve annak intézményeihez való visszatérést ígérik? Több nyomós ok szól ez ellen. Az első az a politikai fogság, amelybe a kétharmados rendszer gyors ütemben véghezvitt rendkívüli törvénykezése vetette a magyar népet. A második: a választói többségben 2010 előtt és után elhatalmasodott eszmei zűrzavar. Egy harmadik (amely tulajdonképpen az előbbihez kapcsolódik), az a nyugtalanító körülmény, hogy a 2000-es évek elejének magyar társadalma igazában véve nem is tudja, hogy milyen rendszerben szeretne élni. Engedtessék meg, hogy az alábbiakban csupán ez utóbbira koncentráljunk.

A közvélemény-kutatásokból ismételten kiderül, hogy a tulajdonrendszert és az állam jellegét illetően teljesen ellentétes kívánalmak élnek egymás mellett nemcsak a különböző csoportokban és egyedekben, hanem gyakorta ugyanazon fejeken belül is. Vásárhelyi Mária legutóbb megjelent könyvében a magyarországi huszonévesek politikai-ideológiai beállítottságát vizsgálta.26 A megkérdezetteknek egyebek között arra kellett válaszolniuk, hogy mennyire értenek egyet az alább olvasható állításokkal.27 (A kérdések után szereplő első szám azoknak a százalékát jelzi, akik a kijelentéssel teljesen egyetértenek, a második pedig a részben egyetértők arányát.)

Magyarországnak a fejlődése során sem a nyugati, sem más országok példáját nem kellene követnie, hanem a maga útját kellene járnia. (42 – 42)

Erős és nagy államra van szükség, amely gondoskodik arról, hogy rend és igazság legyen az országban. (64 – 28)

A rendszerváltás több kárt okozott az országnak, mint amennyi haszonnal jár. (36 – 40)

A rendszerváltás meg fogja hozni a gyümölcsét, csak türelem kell hozzá. (18 – 43)

A történelem bebizonyította, hogy a kapitalizmus és a szocializmus is csődbe juttatja az országot. Magyarországnak egy saját, önálló harmadik útra lenne szüksége. (37 – 30)

A kapitalizmus megvalósítása Magyarországon több kárt okoz, mint amennyi haszonnal jár. (30 – 47)

A kapitalizmus nem tökéletes, de a létező rendszerek közül az emberek élete mégis ott a legjobb. (21 – 54)

El kellene érni, hogy Magyarországon csak olyan bankok működhessenek, amelyeknek az állam a többségi tulajdonosa. (60 – 28)

A nagyobb gyárakat és vállalatokat nem szabadott volna magánkézbe adni. (67 – 24)

Erős és nagy államra van szükség, amely gondoskodik arról, hogy egyesek ne gazdagodjanak meg túlságosan, mások meg ne kerüljenek reménytelen helyzetbe. (44 – 35)

Ezek a vélemények már előre vetítik, hogy a megkérdezetteknek nem lehetett valami nagy véleményük az 1989–90. évi rendszerváltásról. Ez szó szerint megerősítést nyer az idézett könyv két további táblázatában,28 ahol azokkal a véleményekkel ismerkedhetünk meg, amelyeket a kérdezettek a rendszerváltásról alkottak maguknak. Mint látni fogjuk, elsöprő többségük egyetértett a kérdőíven szereplő azon kijelentésekkel, amelyek szerint Magyarországon nem történt valódi rendszerváltás. Az alábbi sorokban kizárólag az ezzel egyetértők százalékaránya olvasható:29

Magyarországon nem történt valódi rendszerváltás, mert ugyanazoknak a kezében maradt a hatalom, akiké korábban volt. (60)

Akkor lett volna igazi rendszerváltás, ha elérik, hogy a volt kommunisták soha többet ne kerülhessenek hatalomba. (61)

Akkor lett volna igazi rendszerváltás, ha mindenki visszakapja mindazt, amit a kommunisták a családjától elvettek. (63)

Akkor lett volna igazi rendszerváltás, ha a kommunista vezetőket felelősségre vonják mindazért, amit elkövettek. (67)

Akkor lett volna igazi rendszerváltás, ha minden magyar kézbe kerül, ami a magyaroké. (73)

Magyarország ma is idegen hatalmak érdekeit szolgálja ki. (65)

Új rendszerváltásra van szükség, amelynek során az összes privatizációt felülvizsgálják, és újra állami tulajdonba kerülnek az ország szempontjából legfontosabb gyárak és vállalatok. (74)

Új rendszerváltásra van szükség, amelynek eredményeképpen igazságot szolgáltatnak azoknak, akik az elmúlt húsz év vesztesei voltak. (67)

Bevallom, hogy Vásárhelyi Mária vizsgálatainak ezeket az eredményeit egyenesen hajmeresztőnek tartom. S tulajdonképpen a felettük érzett megdöbbenés miatt idéztem őket ilyen részletességgel.

Egy magára adó szociológiai vizsgálat természetesen nem elégedhetik meg a mintában talált bruttó eredményekkel. A számszerűsített adatokat megfelelően összesítve Vásárhelyi Mária arra a következtetésre jutott, hogy az általa megkérdezett generáció tagjai négy vélemény- modell között oszlanak meg, éspedig az alábbi arányban: „mérsékelten piacpárti” (13); „államkapitalista” (18); „populista, de nem antikommunista” (18); „populista és antikommunista” (51)30. Ez másképpen fogalmazva azt is jelenti, hogy a valamiképpen piacpártiak törpe kisebbséget alkotnak a fiatalok között, akiknek nézeteiben ezek szerint – érdekes módon – erősen visszacsengenek az 1989 előtti rendszer társadalomgazdasági elvei. S habár az így összeálló eszmerendszer felhangjai nacionalisták és populisták, roppantul elgondolkoztató, hogy milyen szívósan tovább élnek bennük a marxista-leninista indoktrináció elemei. Egy olyan generációban, amelynek legidősebb tagjai is csupán elemi iskolások voltak a rendszerváltás pillanatában!

Vásárhelyi Mária felméréseiből egyébként az is kiderül, hogy a munkájában vizsgált korosztály úgyszólván minden kérdésben radikálisabb, mint a teljes felnőtt lakosság (amelyre vonatkozóan azonban a reprezentatív felmérés 2007-ben készült, tehát két évvel korábban, mint a 18–30 évesekre vonatkozóan).31 A fiataloknak ezt a radikalizálódását a 2010-es választások is jelezték; feltehető, hogy 2006 óta (amikor is az országgyűlési választásokon a Fidesz még kisebbségben maradt) folyamatosan haladt előre a közvéleménynek ez a változása. Erről tanúskodtak a 2009-ben megtartott európai parlamenti választások is. Mindezeknek az adatoknak, illetve a mögöttük felsejlő tendenciáknak a fényében egészen patetikusnak tűnik az az ünnepségsorozat, amelyet a szociálliberális kormányzat 2009-ben a rendszerváltás huszadik évfordulója alkalmából rendezett. Kezemben tartom azt a kormányzati kiadású gazdagon illusztrált albumot, amely azt a címet viselte, hogy 1989 – A csodák éve Magyarországon és Európában. Pusztán a fentiekkel való kontraszt kedvéért, hadd idézzek néhány mondatot e nevelő szándékúnak szánt propagandakiadvány bevezető mondataiból:

Az emberiség történetének ritka, boldog pillanataiban milliók életét nem az önzés, a gyűlölet, a nagyravágyás, a zsarnoki szellem, hanem a jó szándék és az önzetlen segítőkészség vezeti új utakra (…) Kelet-Európa államszocialista rendszerbe kényszerített népei szabadságra és demokráciára vágytak. A kettészakított Németország polgárai az egyesítésre. 1989-ben megtörtént az elképzelhetetlen. (…) Magyarország büszke rá, hogy a határtalan szabadság útján az első lépést megtéve utat nyithatott Németország újraegyesítéséhez, és az egyesült Európa megszületéséhez.

Csak azért idézem ezt a lelkendező szöveget, mert nagyon plasztikusan jelzi azt a már-már tragikus kontrasztot, amely a magyar társadalom nagy többségének politikai közérzete és az őt kormányzók hangulata között ekkorra kialakult. De térjünk vissza a száraz tényekhez: ha a Vásárhelyi- felmérésben idézett véleményeket a megszólaltatott korosztályon túlmenően is valamennyire reprezentatívnak tekintjük (ami ebben a formában csak hipotézis, de nem alaptalan), akkor az alábbi következtetést vonhatjuk le belőlük. A közvélemény többségének inkább ellenségesek mint barátiak az érzelmei a demokrácia és a piacgazdaság fennálló viszonya iránt, miközben nemigen tudná pontosan meghatározni, hogy milyen is volna az az intézményes rend, amelyben élni szeretne. Fontosnak tartja személyes szabadságát csakúgy, mint az ország függetlenségét (ez az idézett kutatásból is kiderül, de más felmérésekből még világosabban), ugyanakkor nem világos előtte, hogy ezt a szabadságot milyen veszélyek fenyegethetik. S mintha a többség a 2010-es választások óta sem igen látná ezeket a veszélyeket, vagy legalábbis nem úgy ítélné meg az azóta kialakult helyzetet, hogy annak kellemetlen következményei csak politikai cselekvéssel védhetők ki. Azt kell gondolni, hogy az 1989 óta egymásra rakódó csalódások hatása következtében a magyar társadalom jelenleg minden politikai cselekvést reménytelennek tart. (Megállapításunk természetesen csak a többségre vonatkozik; az ettől eltérő kisebbségi magatartások kívül esnek fejtegetésünk tárgyán.)

A 2010-es választások szinte forradalmi gyorsasággal alakították át az ország kormányzati és közigazgatási vezetésének személyes összetételét, s szinte teljesen kiszorították belőle az addig megszokott arcokat. Ennek ellenére minden jel szerint változatlanul alacsony az elmúlt húsz évben élre került politikai elit társadalmi elfogadottsága. Paradox módon e megállapítás a Fidesz– KDNP személyi állományára is vonatkozik. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy magyar a társadalom passzív értelemben ugyan akceptálta az 1989 óta kialakult kormányzati rendszert, de nem tudta megkedvelni azokat, akik azt működtetik. Ez a hatás mintha pártállástól függetlenül érvényesülne. Egyelőre még annak sincsen látható jele, hogy a meglévő pártok keretében vagy újabbak színreléptetésével a magyar választópolgárok olyan új politikai elit „kitermelésébe” fogtak volna bele, amelybe a továbbiakban bizalmat fektethetnének.32 A politikai elit iránti bizalmatlanság nem magyar különlegesség, de csakúgy mint a kelet-közép-európai térség más országaiban, nálunk is veszélyezteti a demokrácia normális működését, válsághelyzetben pedig még ennél is nagyobb bajokat okoz.

Ugyancsak megterheli a politikai közösségnek az állammal való viszonyát az a bizonytalanság, amely a magyar nemzet mibenlétét és határait illetően a demokrácia évtizedei alatt ismételten megmutatkozott. A magyarság mint nemzet öndefiníciós tisztázatlanságokkal küszködik. A Magyarországnak nevezett területi közösség össze­tartozástudatát megzavarja egyrészt a határon túli nemzetrészek problémája (amivel sem így, sem úgy nem tud mit kezdeni), másrészt a közgondolkodásnak az az etnicizálódása,33 amely hajlamos a nemzet valódinak tartott közösségéből faji, vallási vagy nyelvi alapon népes csoportokat kizárni. A politikai összetartozás tudatát gyengíti végül az európai határok lebomlása, s ezen túlmenőleg is a globalizációnak nevezett világfejlemény, amely miatt a magyarság legdinamikusabb egyedei kifelé gravitálnak, mert egyre kevésbé vannak meggyőződve arról, hogy – a kapuk szélesre nyílása után – nekik itt, az adott területi-népi közösséggel együtt kell boldogulniok. (Az utóbbi megállapítást is imént idézett, több mint tíz évvel ezelőtti fejtegetésemből vettem át. Akkor azonban még remélhető volt, hogy Magyarország gazdasági kon­szolidációja határt szab a fiatalok kiáramlásának. A jelenlegi válság egyik legsúlyosabb hatása az, hogy – legalábbis mint óhaj – ez a trend nemhogy csökkent volna, az utóbbi években, de érezhetően megerősödött, egyes szakmákban egyenesen drámai méreteket öltött.)

Azok között a faktorok között, amelyek a demokrácia konszolidációját húsz éven át akadályozták, s a hozzávaló visszatérést is nehezítik, hátra volna még egy utolsó, talán az előbbieknél is súlyosabb. Ez pedig nem egyéb, mint a társadalom vertikális irányú szétszakadása (az, amit Vitányi Iván „kétharmad–egyharmad” címszó alatt szokott emlegetni). Ez az eddig említetlenül maradt tényező azért kívánkozik ebbe az áttekintésbe, mert (minden szolidaritási megfontoláson túl) politikai hatásai is súlyosak. Egy olyan társadalmat igazgatni, amelynek kétharmada az általa normálisnak tekintett szint alatt él, csakugyan emberfeletti, minden politikusi képességet meghaladó feladvány. Hiszen köztudomású, hogy ennek a feladatnak a megoldhatatlanságába bukott bele az elmúlt két évtized kormányzatának tíznél is több pénzügyminisztere.

Megpróbálom néhány mondatban összefoglalni fenti töprengésem legfontosabb következtetéseit. Az 1989–90-ben teremtett politikai és gazdasági rendszer konszolidációja alapvetően azért nem sikerült, mert a létrehozott rendszernek már kezdetben is elégtelen volt a társadalmi támogatottsága, a továbbiakban pedig ez az arány még csak romlott. A sikertelenség csak részben magyarázható a politikai vezetőréteg hibáival, hasonlóan fontos magyarázó tényező a gazdasági átállásnak a társadalom politikai mentalitásaira gyakorolt negatív hatása. Az ország pénzügyi egyensúlyát és növekedési kapacitását csak olyan áldozatok árán sikerült helyreállítani, amelyek hosszabb távon instabilitással jártak és ellenséges érzelmeket keltettek a magyar népesség túlnyomó részében. A sikertelenség egy további oka az a politikai megosztottság, amely az ország modernizációját kezdettől fogva végigkísérte. Az a szellemi-lelki választóvonal, amelyet fentebb történelmi összefüggésében próbáltam megvilágítani, úgy tette „plurálissá” Magyarországot, hogy annak különféle vallási–társadalmi alkotóelemei csak kivételes pillanatokban tudtak egymással normálisan együtt élni.

Egy nemzet életében az elmérgesedett belső konfliktusok túlhaladását többnyire egy kivételes államférfi megjelenése szokta lehetővé tenni. Jó példa erre Franciaország újkori történetében De Gaulle tábornok kormányra kerülése, aki nélkül sem a gyarmatbirodalom felszámolása nem lett volna lehetséges, sem pedig a köztársasági rendszernek az a széles körű elfogadása, amely másfél évszázad belső csatározásai után csak az utolsó 60 évben következett be.

De mi történik azzal az országgal, ahol egy kivételes államférfiúi képesség nem a különbségek összeegyeztetésére, hanem ellenkezőleg, azoknak kiélezésére törekszik? Nekem nincsen megoldásom e történelmileg meglehetősen szokatlan kihívásra. Ennek keresését az olvasóra bízom.

Budapest–Párizs, 2011. nyarán

Kende Péter tanulmánya a Pénzügykutató Zrt. ugyanazon vitasorozata keretében készült, mint a júniusi számunkban megjelent Gombár Csaba írás.

  1. Gondolunk itt nemcsak olyan összefoglaló munkákra, mint Romsics Ignácé, Bozóki Andrásé vagy Ripp Zoltáné, hanem a folyóiratokban vagy szöveggyűjteményekben nagy számban publikált résztanulmányokra is.
  2. Az 1989 előtti évtizedek hivatalos nyelvezetében a „szocializmus” szó a kommunista államrendszer szinonimája volt. Azokat az országokat nevezték „szocialistának”, amelyekben a kommunista párt uralkodott teljhatalommal. A továbbiakban tehát inkább a „kommunista államrendszer” kifejezést fogom használni, s ezzel nyitva hagyom a lehetőségét annak, hogy a „szocializmus” szóval más fejleményeket vagy törekvéseket is jelöljek, például nyugateurópai összefüggésben.
  3. A jogok természetességét illetően én különvéleményen vagyok minden elismert és közkeletű jogelmélethez képest. Lásd: „Isten, császár, paraszt… avagy a jogok bűvös háromszöge” című esszémet, in A köztársaság törékeny rendje, Budapest, 2000. (Osiris Kiadó, 254–266.)
  4. Ennek többféle oka is lehetett. Az első – s valószínűleg a legfőbb – az egypártrendszerrel együttjáró ama tiltás, hogy más pártoknak a rendszerben helye nincs. Egy másik, újabb keletű tényező a „közvetlen demokrácia” ideális képzetéből eredeztethető. Végül, történelmi okokból, a „pártoskodáshoz” a magyar közgondolkodásban negatív képzetek fűződnek. 1989-ben mindez egy csapásra eltűnni látszott, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy hamarosan újra jelentkezzék.
  5. Lásd Gombár Csaba: Mi tartja egyben a magyar társadalmat? 2000, 2011. június, 20–32.
  6. Lásd Kende: A köztársaság törékeny…, 31.
  7. Uo.
  8. Lásd Kornai János: Útkeresés (Századvég, Budapest, 1993.) 167.; és uő: Vergődés és remény (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1996.) 131.
  9. Erről a csalódásról rendkívül finoman árnyalt elemzést olvashatunk Bauer Tamás tollából (l. „Magyarok romokon”, in Sándor Iván {szerk.}: Mi a magyar most?, Kalligram, Bratislava, 2011. 47–73.). Bauer azt mutatja ki, hogy 1995 és 2009 között a magyar munkavállalót és fogyasztót több, nem egészen egyforma jellegű, de egymásra rakódó sokk is érte, s minthogy az ezt kiváltó intézkedések minden esetben szocialista, illetve szociálliberális kormányzatok alatt történtek, a fölhalmozódó elégedetlenség is ő ellenük irányult.
  10. Lásd erre vonatkozóan írásunk III. részét.
  11. Bauer Tamás az ellenkezőjét gondolja, a fentebb idézett tanulmányban (9. lj.), s ennek bizonyítékát látja a szoclib kormányzatok által bevezetett magánbiztosítási rendszer sikerében.
  12. Lásd „Jogállamiság a kommunizmus utáni Kelet-Közép-Európában”, in Kende: Miért nincs rend Kelet- Közép-Európában?, Osiris–Századvég, Budapest, 1994, 228.
  13. A vonatkozó Antall-mondás obligát idézésétől azért tartózkodom, mert azt mindenki ismeri. Mégis aláhúznám, hogy nemcsak hanyagságból vagy feledékenységből „nem tetszettünk forradalmat csinálni”, hanem azért sem, mert 1956 napjai a rájuk következő megtorlásokkal és személyes megalkuvásokkal még mindig megemészthetetlen emlékeket idéztek föl a magyar társadalomban. Ebből alakult ki az a (már az 1989 előtti években meggyökerezett) konszenzus, hogy: „csak forradalmat ne!” Nem is szólva arról, hogy a törvényes, békés, vértelen, meg- és kiegyezéses „forradalomnak” mindenkor nagy tradíciója volt a magyar történetírásban.
  14. E súlyos következményekkel járó politikai tévedés elemzésére a Beszélő című havi folyóirat 2000/3. számában tettem kísérletet „Igazságtétel” címen (i. m. 86–90). Elismertem, hogy büntetőjogi felelősségre vonásra számos esetben nem volt lehetőség, de – Göncz Árpáddal egyetértésben – annak a vélekedésemnek adtam hangot, hogy meg kellett volna találni az erkölcsi felelősségrevonás politikailag és pedagógiailag egyaránt indokolt eszközeit.
  15. Ezt megtettem a Korridor sorozat egy korábbi kötetében, „Mitől van mégis két Magyarország?” című írásomban (lásd Gombár Csaba, Volosin Hédi {szerk.}: Két Magyarország? Budapest, 2005, Osiris, 102–131.).
  16. Lásd: A liberalizmus nagysága és hanyatlása a harmadik Magyar Köztársaságban, in Géczi J. – Makai (szerk.): Utánad Olvasó! A 70 éves Kamarás István tiszteletére, Pannon Egyetem, Veszprém, 2011, 137–152. Ugyanennek a tanulmánynak egy hosszabb változatát közölte a Beszélő 2010. évi utolsó száma.
  17. Lásd az előző lábjegyzetben említett írásokat.
  18. Lásd „Levél Kende Péterhez a »mélyről jövő okokról«”, in Volosin Hédi, Vásárhelyi Mária, Márton László és Gábor György (szerk.): A párizsi toronyőr, Budapest, 2007. Pallas Kiadó, 287–306. Az idézett szövegrész a 298. oldalon található.
  19. Torgyán jobboldalisága olyan szociális szólamokban merült ki, amelyek inkább a „populista” mintsem a „jobboldali radikális” minősítést érdemlik meg. S bár vezetése alatt a Kisgazdapárt dühösen fenyegetőző szélsőségeseket is nagy számban magához kapcsolt, Torgyán személy szerint sem antiszemita, sem fanatikus antikommunista nem volt.
  20. Hadd ne kelljen itt kitérnem arra, hogy a szovjet rendszer felbomlása és a demokrácia bevezetése egészen új önszerveződési lehetőségeket teremtett Kelet-Közép-Európában az addig kétszeresen elnyomott nemzeti kisebbségek számára. Ezt részletesen tárgyaltam több korábbi munkámban, legutoljára a Még egyszer a Párizsi Toronyból (Budapest, 2003.) címűben.
  21. Ez utóbbiakon az MSZMP hivatalos vonalától eltérő, s az ellenzéki erőkkel mind szorosabban együttműködő szocialistákat értem.
  22. Itt még az a kérdés is latolgatható, nem voltak-e a nyugati magyar emigrációban a hazahívottaknál nagyobb számban államvezetésre alkalmas személyek?
  23. Ennek a témának ma már bőséges szakirodalma van. Itt éppen csak érintem. De részletesebben tárgyaltam abban a történelmi kisesszében, amelyet a Romsics Ignác 60. születésnapjára készült tanulmánykötet jelentetett meg. Lásd „A zsidók és nem-zsidók közti viszony mint az újabbkori magyar történelem egyik kulcseleme”, in Gebei–Bertényi–Rainer M. (szerk.): „Nem leleplezni, hanem megismerni és megérteni”, Tanulmányok a 60 éves Romsics Ignác tiszteletére, Eger, 2011. Líceum Kiadó, 87–109.
  24. Az SZDSZ mérlegéről bővebb elemzést adtam a Beszélő című folyóirat 2010. szeptember–decemberi számában „A republikánus szabadelvűség felívelése és lehanyatlása az ezredforduló körüli Magyarországon” címmel.
  25. Hadd idézzem e ponton Lakner Zoltán egy szellemesen tömör összefoglalóját a szociálliberális kormányzat kudarcainak. „A rendszerváltás utáni magyar baloldal egyszer már ígérte a Kádár-kor szociális biztonságának visszaállítását. Aztán ígérte, hogy a jóléti rendszerváltás révén egy nagyságrenddel megemeli a társadalom többsége által elérhető életszínvonalat. Majd azt ígérte, hogy radikálisan átalakítja az állam egész működését, hogy több levegője maradjon a gazdaságnak, az okosan átszervezett szolgáltató állam pedig az esélyek gyarapításával, az állampolgárok képessé tételével foglalkozhasson. Ezek becsületes célok voltak, de mindegyik kísérlet kudarcot vallott az erőforrások téves felmérése és/vagy a rossz szervezés, az elkövetett politikai hibák miatt.” (Lásd „A negyedik kísérlet”, Élet és Irodalom, 2011. július 8.)
  26. Lásd erre vonatozóan nemrégiben közzétett Szabadnak születtek című könyvét (Pallas Páholy Kiadó, Budapest, 2011.) A benne közzétett felmérés 2009-ben készült, alapját egy a 18–30 közötti korosztályból kiválasztott reprezentatív minta képezte.
  27. I. m. 24.
  28. Lásd a mű 28. oldalán.
  29. E kérdések megválaszolásánál csak három eshetőség volt: egyetért – nem ért egyet – nem tud válaszolni. A nem válaszolók száma általában tíz százalék körül járt, ebből tehát kiszámítható, hogy a megkérdezettek milyen arányban utasították el a szóban forgó állítást. Mint látható, az elutasítók száma 25–30% körül mozgott.
  30. I. m. 31.
  31. A kétezres évek magyar társadalmi közérzetére vonatkozó kutatásaiban nagyon hasonló eredményekre jutott Hunyadi György egy olyan felmérés alapján, amelyet 2007–2008 fordulóján készített. Munkája könyv alakban a Napvilág Kiadónál jelent meg 2010- ben A társadalmi közérzet hullámverése címen. Hunyadi „Az elégedetlenség spirálja” címet viselő 7. fejezet összefoglalásában azt mondja, hogy „2008 hajnalára már kialakultak azok a társadalmi–szellemi közállapotok, a mindenre kiterjedő elégedetlenségnek az az érzelmi–gondolati közege, amely egyfelől a tarthatatlanság alapélményét, másfelől a gyökeres váltás elkerülhetetlenségének érzését általánossá tette”. (I. m. 235.) Talán érdemes itt még azt is megemlíteni, hogy Magyarország ebből a szempontból meglehetősen elüt szomszédainak többségétől. Egy 2009-ben folytatott nemzetközi vizsgálat, amelyet a washingtoni Pew Re­search Institute folytatott le, arra a következtetésre jutott, hogy „a posztszocialista országok közül” Magyarország lakossága volt a legelégedetlenebb jelenlegi életkörülményeivel. (Idézi Vásárhelyi Mária a jelen fejezet 9. lábjegyzetében szereplő, Sándor Iván által szerkesztett kollektív munkához adott hozzájárulásában {Mi a magyar most?, Kalligram, Pozsony, 2011.} 145.)
  32. Az előbbi mondatot több mint tíz évvel ezelőtt írtam (lásd A köztársaság törékeny rendje, i. m. 41.), s engem is meglep, hogy az 2011-ben szinte változatlanul leírható.
  33. Ezt a kifejezést először Gombár Csaba használta 1994-ben, a Politikatudományi Szemlének írott egyik cikkében.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.