Charles Tilly – A háborúzás és az államépítés mint szervezett bűnözés

Ha a védelmi zsarolás nem más, mint a szervezett bűnözés legkifinomultabb formája, akkor a háború kockáztatása és az államépítés – amely lényegében védelmi zsarolás, megtámogatva a legitimitás előnyével – a szervezett bűnözés legjobb példái lehetnek. Anélkül, hogy minden tábornokot és államférfit mint gyilkost vagy rablót bélyegeznék meg, szeretném kihasználni ezt az analógiát. Legalábbis ami az elmúlt néhány évszázad európai tapasztalatait illeti, a háborúcsinálók és államépítők önkényes és öntelt vállalkozókként való ábrázolása sokkal meggyőzőbb, mint fő alternatívái: a társadalmi szerződés eszméje; egy olyan nyitott piac eszméje, ahol a hadseregek és államok működtetői önként jelentkező fogyasztóknak ajánlják fel szolgálataikat; valamint egy olyan társadalom eszméje, amelynek közös normái és elvárásai hívják életre a kormányzat megfelelő formáját.

Az alábbi megfontolások pusztán csak illusztrációi annak, hogy az elmúlt pár száz év európai tapasztalata alapján a háborúzás és az államépítés analóg a szervezett bűnözéssel, s kísérleti jelleggel azt kívánják bemutatni, milyen törvényszerűségek állnak azon változások és variációk mögött, amelyek e tapasztalatot meghatározzák. Megfontolásaim mai aggodalmakból fakadnak, s olyan problémákra vonatkoznak, mint a háborúk egyre pusztítóbb jellege, a nagyhatalmak növekvő szerepe a szegény államok fegyverekkel és katonai szervezettel való ellátásában, illetve a katonai hatalom növekvő jelentősége ugyanezen államokban. És abból a reményből táplálkoznak, hogy az európai tapasztalat, már ha megfelelően értelmezzük, segítséget nyújthat a mai történések megértésében, sőt talán abban is, hogy tegyünk valamit ellenük.

A huszadik századi „harmadik világ” nem különösebben emlékeztet a tizenhatodik vagy tizenhetedik század Európájára. A harmadik világ országainak jövőjét nem egykönnyen olvashatjuk le az európai országok múltjáról. Ám az európai tapasztalat gondos vizsgálata mégis jó szolgálatot tehet. Rávilágíthat arra, hogy a kényszerítő eszközöket alkalmazó kizsákmányolás jelentős szerephez jutott az európai államok megteremtésében. Rávilágíthat arra, hogy a népi ellenállás rákényszerítette a leendő hatalomgyakorlókat, hogy elfogadják cselekvési lehetőségeik korlátozását és a védekezés jogát. Segíthet továbbá abban, hogy kiküszöböljük azt a hibalehetőséget, amely a mai harmadik világ és a tegnapi Európa közti összehasonlításban rejlik. Ennek tisztázása megkönnyíti, hogy pontosan értsük, miben más a mai világ, s ebből fakadóan mi szorul magyarázatra. Még abban is segítségünkre lehet, hogy magyarázatot találjunk arra, miért üti fel a fejét manapság a világon mindenütt a katonai szerveződés és cselekvés. És bár igen boldog lennék egy ilyen magyarázati eredménytől, semmi nagyszabásút nem ígérhetek.

Ez az írás tehát arról szól, hogy mi a helye a szervezett erőszaknak a nemzetállamnak nevezett kormányzati forma kialakulásában és változataiban: viszonylag központosított, differenciált szerveződésekről van szó, melyek hivatalnokai többé-kevésbé sikeresen gyakorolnak ellenőrzést az erőszak koncentrált eszközei felett egy nagy, ösz­szefüggő területen élő lakosság körében. Gondolatmenetem a nyugat-európai nemzetállamok kialakulásáról szóló történeti kutatásokon alapul, különös tekintettel a francia állam 1600 utáni fejlődésére. Ugyanakkor tesz néhány szándékos lépést az ellenkező irányba is, aztán megfordul, és elméleti alapról veszi szemügyre a problémát. Inkább néhány dolog megvilágítására szorítkozik, semmint bárminek is a bebizonyítására.

Mint amikor néhány napi utazás után újrapakolunk egy sietősen bepakolt hátizsákot– kiszórva a fölösleget, az egyes dolgokat fontosságuk sorrendjében csomagolva be, és mérlegelve a csomag súlyát –, pontosan így pakoltam újra elméleti poggyászomat a hamarosan kezdődő felszálláshoz: az új csomagolás próbáját pedig az utazás következő szakasza fogja jelenteni. A redukált gondolatmenet a háborúzás és államépítés egymásrautaltságát hangsúlyozza, valamint – ha szerényebb sikerrel és mértékben is – e két folyamat analógiáját azzal, amit szervezett bűnözésnek szoktunk nevezni. Feltevésem így szól: a háború hozza létre az államot. Rablás, kalózkodás, alvilági leszámolás, rendvédelem és háborúzás: mindez (és ezt ugyancsak feltételezem) együvé tartozik. Abban a történetileg lehatárolt korszakban, amelyben a nyugati országok legfontosabb államszervezeti formájává a nemzetállam vált, még azzal a feltételezéssel is élhetek, hogy a merkantil kapitalizmus és az államépítés kölcsönösen erősítették egymást.

Kétélű védelem

A mai amerikai köznyelvben a „védelem” szónak két egymással ellentétes felhangja van. A „védelemhez” egyrészt annak a védelemnek a képzetét társítjuk, amelyet egy nagyhatalmú barát, a széles körű társadalombiztosítás, vagy éppen a teherbíró háztető képesek biztosítani mindenféle veszéllyel szemben. A szó ugyanakkor azt a zsarolást is megidézi, amikor egy helyi erős ember arra kényszeríti a kereskedőket, hogy védelmi pénzt fizessenek annak érdekében, hogy ne szenvedjenek kárt – amely kár okozásával persze ő maga fenyeget. A különbség mindazonáltal fokozati jellegű: egy „pokolról és kárhozatról” mennydörgő pap csakis abban a mértékben képes beszedni a perselypénzt a gyülekezet tagjaitól, amilyen mértékben azok elhiszik a prédikációiban foglaltakat a hitetleneket sújtó kénköves tűzről; a szomszéd gengszter pedig akár igazat is mondhat, amikor azt állítja, hogy ő a legjobb garanciája a bordélyház rendőri beavatkozástól mentes, szabad működésének.

Hogy a „védelem” szóhoz milyen képzetet társítunk, főképpen a valóságról és a fenyegetés maradandóságáról alkotott ítéletünktől függ. Aki egy személyben okozza a veszélyt és bizonyos ellenérték fejében a vele szembeni védelmet, nem más, mint zsaroló. Aki olyan védelmet nyújt, amelyre szükségünk van, és nincs befolyása a veszély megjelenésére, arra legitim védelmezőként is tekinthetünk, különösen, ha nem kér magasabb árat versenytársainál. A legjobb ajánlatot mind közül az teszi, aki megbízható, alacsony árú védelmet nyújt mind a helyi zsarolókkal, mind a külső fosztogatókkal szemben.

Az egyes kormányzatok és a kormányzat mint olyan apologétái általában éppen azzal érvelnek, hogy a kormányzatok egyaránt védelmet nyújtanak a belső és külső erőszakkal szemben. Szerintük a behajtott összeg aligha fedezi a védelem költségeit. Akik panaszt emelnek a védelem árával kapcsolatban, az „anarchista” vagy „felforgató” bélyeget kapják, vagy mindkettőt egyszerre. De fontoljuk meg a zsaroló definícióját: valaki, aki olyan veszélyt hoz létre, amelynek megszüntetéséért pénzt hajt be. Ha azok a veszélyek, amelyekkel szemben egy adott kormányzat megvédi polgárait, képzeletbeliek avagy saját tevékenységének következményei, akkor a kormányzat védelmi zsarolás szervezésében marasztalható el. Minthogy a kormányzatok általában maguk szimulálják, stimulálják vagy egyenesen maguk hozzák létre a külső háború veszélyét, és minthogy gyakran a kormányzatok elnyomó és kizsákmányoló tevékenységei maguk jelentik a legnagyobb pillanatnyi fenyegetést polgáraik életkörülményeire nézve, számos kormányzat lényegében maga is zsarolóként jár el. Persze van egy fontos különbség: a szokásos definíció szerint értett zsarolóknak nem áll rendelkezésükre a kormányzatokat legitimáló sérthetetlenség.

De hogyan tesznek szert autoritásra a zsaroló kormányzatok? Történeti és etikai kérdésként egyaránt ez a politikai elemzés egyik legősibb rejtélye. A politika megfigyelői természetesen már Machivaellitől és Hobbes-tól kezdve felismerték, hogy a kormányzatok, bármi mással foglalatoskodnak is egyébként, szervezik és ha csak lehetséges, monopolizálják az erőszakot. Nem sokat számít, hogy a szó szoros értelmében vett erőszakra gondolunk-e, amely személyek és tárgyak károsodásához vezet, vagy a kifejezést tágabb értelemben vesszük: mint az emberek vágyainak és érdekeinek megsértését; bármelyik kritériumot alkalmazzuk is, a kormányzatok látványosan kiemelkednek más szerveződések közül azzal a hajlamukkal, hogy monopolizálják az erőszak koncentrált eszközeit. Valójában nem változtat ezen a „legitim” és „illegitim” erőszak közti különbségtétel sem. Ha a legitimációt úgy vesszük, mint amely egy absztrakt elvnek való megfelelésen vagy a kormányzott egyetértésén alapul (vagy a kettőn egyszerre), ezek a feltételek alkalmasak lehetnek arra, hogy az erőszak monopolizálásának igazolásaként vagy egyenesen magyarázataként szolgáljanak; ám tényleges cáfolatot nem nyújtanak.

Akárhogy is, Arthur Stinchcombe némileg cinikus legitimációelemzése sokkal hatékonyabban szolgálja a politikai elemzés céljait. Stinchcombe szerint a legitimáció kevéssé függ egy absztrakt eszmétől vagy a kormányzott beleegyezésétől: „A személy, aki felett a hatalmat gyakorolják, általában kevésbé fontos, mint a többi hatalomgyakorló.”1 A legitimáció nem más, mint annak valószínűsége, hogy más autoritások cselekvése meg fogja erősíteni egy adott autoritás döntéseit. Hadd tegyem hozzá: amennyiben egy autoritást kérdőre vonnak, más autoritások jóval nagyobb eséllyel fogják megerősíteni a döntéseit abban az esetben, ha jelentékeny erővel rendelkezik; nemcsak az ellencsapástól való félelem, hanem a stabil környezet fenntartásának vágya is ennek az általános szabálynak az érvényesülését segíti elő. Ez a szabály kiemeli az autoritás erő­szak-monopóliumának jelentőségét. Az erőszak eszközeinek monopolizálására való hajlamból fakad, hogy a kormányzatok védelmezőként lépnek föl, a szónak akár a megnyugtató, akár a baljós értelmében, minél hitelesebb, annál ellenállhatatlanabb módon.

Ha őszintén fel is ismertük, hogy a kormányzati tevékenységben az erőnek középponti szerepe van, ebből még nem következik, hogy a kormányzati autoritás „kizárólag” vagy „végső soron” az erőszakkal való fenyegetésen nyugszik. Az a feltételezés sem adódik ebből, hogy a kormányzat által nyújtott egyetlen szolgáltatás a védelem lenne. Még ha egy kormányzat erőszakhasználata óriási kiadásokkal jár is, akkor is jó okkal dönthetnek úgy egyesek, hogy a kormányzat más szolgáltatásai ellensúlyozzák az erőszakmonopóliumból fakadó költségeket. Az erőszak központi szerepének felismerése megnyitja az utat a kormányzati formák fejlődésének és változásának megértése előtt.

Legáltalánosabb tézisem előzetesen így hangzik: a hatalomgyakorlókat háborús törekvéseik akarva-akaratlanul arra ösztönözték, hogy a háborúzáshoz szükséges erőforrásokat annak a lakosságnak a kárára sajátítsák ki, amely fölött ellenőrzést gyakoroltak, valamint arra, hogy a tőkefelhalmozást azok javára segítsék elő, akik segítségükre lehettek a kölcsönzésben és vásárlásban. A háborúzás, kizsákmányolás és tőkefelhalmozás interakciója meghatározó szerepet játszott az európai államépítében. A hatalomgyakorlók nem azzal a szándékkal vállalkoztak e három jelentős tevékenységre, hogy nemzetállamokat – centralizált, differenciált, autonóm és extenzív politikai szerveződéseket – hozzanak létre. Általában azt sem látták előre, hogy a háborúzásból, kizsákmányolásból és tőkefelhalmozásból nemzetállamok fognak születni.

Sokkal inkább az történt, hogy az európai államok és államkezdemények vezetői azért háborúztak, hogy féken tartsák vagy legyőzzék vetélytársaikat, s ennek révén kiélvezhessék a hatalom előnyeit egy biztonságos vagy növekvő területen belül. Hogy a háborút hatékonyabbá tegyék, kísérletet tettek minél több tőke kihelyezésére. Ezt a tőkét rövidtávon hódítással, nyereségük kiárusításával, illetve a tőkefelhalmozók kényszerítésével vagy kifosztásával érhették el. Hosszú távon viszont saját céljaik tették elkerülhetetlenül szükségessé egyrészt azt, hogy szabályozott kapcsolatot alakítsanak ki a kapitalistákkal, akik hitelt nyújthattak nekik, és kiegyenlíthették hiteltartozásaikat, másrészt azt, hogy – a szabályozott adószedés egyik vagy másik formáját alkalmazva – megadóztassák a hatalmi szférájukba tartozó személyeket és tevékenységeket.

A folyamat előrehaladásával tartóssá vált az államépítőknek a tőkefelhalmozás elősegítéséhez fűződő érdeke, időnként abban a formában, hogy a tőkét közvetlenül visszaforgatták saját vállalkozásaikba. Az adóbeszedéssel kapcsolatos nehézségeknek, az alkalmazott haderőre fordított kiadásoknak, a vetélytársak távoltartásához szükséges háborúzás költségeinek és egyéb tényezőknek az eltéréseiből egyenesen következnek az európai államformákban megfigyelhető legfőbb különbségek. Minden az erőszak eszközeinek monopolizálására irányuló erőfeszítéssel kezdődött, a hatalomgyakorló bázisát körülvevő lehatárolt területen.

Erőszak és kormányzat

Mi különböztette meg az állami erőszakot bármilyen más erőszaktól? Hosszú távon éppen elég különbség volt a kettő között ahhoz, hogy elhitesse: van különbség „legitim” és „illegitim” erő között. Végeredményben az államok vezetői nagyobb mértékben, hatékonyabban, hatásosabban, a nekik alárendelt lakosság nagyobb fokú egyetértésével, a szomszédos autoritások készségesebb együttműködésével alkalmaztak erőszakot, mint más szerveződések vezetői. Ám hosszú időbe telt, amíg a különbségek e hosszú sora véglegesen kialakult. Az államépítési folyamat korai szakaszában sok résztvevő fél osztozott vagy az erőszakhasználat jogában, vagy a célok eléréséhez szükséges erőszakhasználat rutinszerű gyakorlatában, vagy egyszerre mindkettőben. A skála a banditáktól és kalózoktól az adószedőkön, regionális hatalomgyakorlókon és hivatásos katonákon át a királyokig terjedt.

A „legitim” és „illegitim” erőszak között húzódó határvonal bizonytalansága, elmosódottsága a hatalom felsőbb régióira is érvényes volt. Az államépítésre pályázók és a kalózok vagy banditák közti hosszan tartó kutya-macska barátság jól illusztrálja a különbségtételt. „A tengeri kalózkodás mögött városok és városállamok álltak” – írja Fernand Braudel a 16. századról, és így folytatja: „A banditizmus, e szárazföldi kalózkodás mögött a fejedelmek folyamatos támogatása állt.”2 Háborús időkben a frissen kialakult államok vezetői valóban sokszor vették igénybe kalózok, sőt időnként banditák szolgálatait is, hogy rajtaüssenek az ellenségen, reguláris csapataikat pedig fosztogatásra biztatták. A királyi szolgálatban álló katonáktól és tengerészektől gyakran várták el, hogy a polgári lakosság kifosztásával – rekvirálással, rablással, zsákmányolással, sarcolással – gondoskodjanak magukról. Leszerelésük után többnyire ugyanezt a gyakorlatot folytatták, csak immár királyi védelem nélkül: a leszerelt hajókból kalózhajók, a leszerelt katonai csapatokból banditák lettek.

A folyamat az ellenkező irányban is működött: ha egy király fegyveres segítségre vágyott, ezt időnként a törvényen kívüliektől szerezte meg a legkönnyebben. Robin Hood királyi íjásszá avanzsálása lehet, hogy mítosz, de a mítosz valóságos gyakorlatot rögzít. Az erőszak „legitim” és „illegitim” használói közti megkülönböztetések csak nagyon lassan váltak világossá abban a folyamatban, amelynek során az államok által fenntartott fegyveres erők többé-kevésbé egységessé és állandóvá váltak.

Mindaddig – mondja Braudel – a tengerparti városok és szárazföldi uralkodók általában védelmet vagy akár anyagi támogatást is nyújtottak a kalózoknak. Sok fejedelem továbbá, aki nem tett úgy, mintha király lenne, sikeresen tartotta fent a sorozás jogát, aminek köszönhetően saját fegyveres csatlósokkal rendelkezett. Egyetlen király sem kezdhetett háborúba anélkül, hogy ne hívott volna magával néhány bárót a bandériumával együtt – miközben ugyanezek a fegyveres erővel rendelkező bárók voltak a király vetélytársai és ellenzéke is, sőt mi több, ellenségeinek potenciális szövetségesei. Ennek tudható be, hogy a 17. századot megelőzően a gyermekkorú uralkodókat helyettesítő régensi kormányzások jó eséllyel vezettek polgárháborúhoz. Ugyanennek tudható be az is, hogy a bárók megfosztása fegyveres erejüktől minden reménybeli államépítő legelső teendői közé tartozott.

A Tudorok például egész Anglia területén maradéktalanul elvégezték ezt a feladatot.

A Tudorok legnagyobb diadala – írja Lawrence Stone – nem volt más, mint végeredményben sikeres megerősítése a királyi erőszakmonopóliumnak mind állami, mind privát szinten: ez a teljesítmény gyökeresen megváltoztatta nemcsak a politika természetét, hanem a mindennapi élet minőségét is. Akkora változás következett be az angolok szokásaiban és viselkedésében, amely csak a 19. században megtett következő lépéshez mérhető, amikor a rendőrség kialakulása végül konszolidálta ezt a monopóliumot, és hatékonnyá tette a legnagyobb városoktól a legkisebb falvakig mindenütt.3

A bárók Tudorok végrehajtotta demilitarizációja a következő négy, egymást kiegészítő akcióból állt össze: fegyveres csatlósokból álló személyes bandériumaik felszámolása; erődítményeik lerombolása; a nézeteltérések szokásos erőszakos megoldásának megfékezése; alárendeltjeik és hűbéreseik eltanácsolása a velük való katonai együttműködéstől. Az „Anglia és Skócia Határvidékének” nevezett területen ez a feladat a szokásosnál kényesebbnek bizonyult, hiszen a Per­cyk és Dacre-ok, akik hadseregeiket és váraikat a határvonalon tartották, ha fenyegetést jelentettek is a korona számára, eközben védelmet is nyújtottak a skót támadókkal szemben. Ezzel együtt végül ők is beálltak a sorba.

Franciaországban Richelieu az 1620-as években kezdte el a nagy leszerelést. Az ő tanácsára XIII. Lajos szisztematikusan lerombolta a rebellis bárók várait, protestánsokét és katolikusokét egyaránt, s fáradhatatlanul küzdött ellenük hadseregével. Üldözni kezdte a párbajozást, a fegyverviselést, a magánhadseregek tartását. Az 1620-as évek végétől Richelieu doktrínaként hirdette a királyi erőszak-monopóliumot. Fél évszázad kellett hozzá, hogy a doktrína hatékonnyá váljon:

A Fronde körüli konfliktusokban ismét észrevétették magukat a „bárók” által toborzott hadseregek. Az utolsó régensi kormányzás – XIV. Lajos halála után – volt az első, amely nem vezetett fegyveres felkelésekhez. Ekkorra Richelieu alapszabálya valósággá vált. Akárcsak a harmincéves háború utáni Német-Római Birodalomban, csakis a regionális fejedelmeknek volt meg a joguk a sorozáshoz és erődítmények fenntartásához. (…) A várak lerombolásának, a tüzérség magas költségeinek, az udvari élet vonzásának, valamint a nemesség mindebből következő domesztikálódásának egyaránt része volt ebben a folyamatban.4

A monarchák a tizennyolcadik század végére egész Európában állandó, hivatásos haderővel rendelkeztek, mindegyik a szomszéd állam hasonló haderejének vetélytársa volt, a saját területén viszont messze felülmúlt minden más szervezett fegyveres haderőt. Az állam alapvető erőszak­mo­nopóliuma kezdett elméletből valósággá válni.

A helyi vetélytársak kiiktatása ugyanakkor egy súlyos problémát is okozott. A kis városállamok esetétől eltekintve egyetlen uralkodó sem volt képes arra, hogy saját haderejével egymaga kormányozza a lakosságot, és arra sem volt képes, hogy olyan hivatásos adminisztratív állományt építsen, amely elég nagy létszámú és erős ahhoz, hogy hatása elérjen az átlagpolgárig. A legutóbbi időkig tulajdonképpen egyetlen európai kormányzat sem közelítette meg azt a tetőtől talpig tökéletes szervezettséget, amely a császári Kínában kialakult. Még a Római Birodalom sem került ennek a közelébe. Így vagy úgy, de a francia forradalom előtt minden európai kormányzat a helyi mágnások révén kifejthető, közvetett hatalomgyakorlásra támaszkodott. A mágnások anélkül működtek együtt a kormányzattal, hogy hivatalnokká váltak volna a szó szoros értelmében; bizonyos hozzáférésük volt a kormányzat biztosította hatalomhoz, továbbá – mint junkerek, békebírók vagy földesurak – széles körű fennhatóságot gyakoroltak saját területükön belül. Mindeközben pedig ugyanezek a mágnások potenciális vetélytársak, egy rebellis nép lehetséges szövetségesei voltak.

Az európai kormányzatok végső soron két drága, de hatékony stratégia segítségével csökkentették a közvetett hatalomgyakorlásra való rászorultságukat: (a) a helyi közösségeket igazgató bürokrácia kiterjesztésével, (b) olyan rendvédelmi erők kialakulásának elősegítésével, amelyek inkább a kormányzatnak, semmint egyéni pártfogóiknak vannak alárendelve, továbbá függetlenek a hadviselő erőktől, minek köszönhetően az ellenzéki mágnások kevésbé tudják őket igénybe venni. Mindeközben a nemzeti hatalom építői mindannyian kevert stratégiát alkalmaztak: kiiktatás, alávetés, megosztás, hódítás, cirógatás, megvásárlás – amit éppen az alkalom kívánt. A megvásárlás adókedvezményekben, tiszteletbeli címek létrehozásában, a nemzeti kincstárral szemben támasztott igények kielégítésében és egy sor egyéb eszköz bevetésében manifesztálódott, amelyek egy-egy mágnás jólétét függővé tették a hatalom fennálló struktúrájának fennmaradásától. Mindez hosszú távon hathatós pacifikáláshoz és a kényszerítő eszközök jelentős mérvű monopolizálásához vezetett.

A védelem mint üzlet

A frakciózó vetélytársak pacifikálása, kooptálása vagy eliminálása visszatekintve bámulatos, nagyszerű, előrelátó, a béke eljövetelét szolgáló vállalkozásnak tűnik, jóllehet majdhogynem elkerülhetetlenül következett a terjeszkedő hatalom logikájából. Amikor világossá vált, hogy egy hatalomgyakorló nyereségre tesz szert a védelemszolgáltatásból, vetélytársainak engedniük kellett. A gazdaságtörténész Frederic Lane már huszonöt évvel leszögezte, hogy a kormányzatok üzletelnek a védelemmel mint áruval, akár kéri a nép, akár nem kéri. Lane érvelése szerint az erőszak előállítása és ellenőrzése mint tevékenység már önmagában is a monopóliumnak kedvez, amennyiben az e téren való versengés általában emeli, nem pedig csökkenti a költségeket. Az erőszak előállítása szerinte a növekvő skálahozadék nyertese. (…)

Lane elmélete szerint e szituáció logikája négy egymásra következő fázist eredményez a kapitalizmus általános történetében:

1. az anarchia és fosztogatás időszaka;

2. az a fázis, amikor az adószedők magukhoz vonzották a fogyasztókat és kialakították monopóliumaikat, arra törekedve, hogy kizárólagos, szilárd államokat hozzanak létre;

3. az a fázis, amikor a kereskedők és földesurak elkezdtek nagyobb nyereségre szert tenni a védelmi díjakból, mint a kormányzók az adóból;

4. az a (voltaképp nemrég kezdődött) időszak, amikor a vállalkozók által elkönyvelhető nyereség forrásai között túlsúlyra jutottak a technológiai változások a védelmi díjakkal szemben.

Douglass North és Robert Paul Tho­mas a nyugati világ gazdaságtörténetéről írt új munkájukban a 2. és 3. fázisra – amikor az államépítők létrehozták erőszakmonopóliumukat és megállapították azokat a tulajdonjogokat, amelyek lehetővé tették egyesek számára, hogy a növekedést serkentő innovációik hasznából jelentős mennyiséget maguknál tartsanak – úgy tekintenek, mint a fenntartható gazdasági növekedés szempontjából kulcsfontosságú időszakra. A védelem ezen a ponton felülkerekedik az adón. Ha felismerjük, hogy a védett tulajdonjogok jórészt a tőkét védték, és hogy a kapitalizmus fejlődése megkönnyítette az erős államok működtetéséhez szükséges költségek felhalmozását, akkor Lane analízisének e kibővítése számtalan belátással szolgálhat a háborúzás, államépítés és tőkefelhalmozás egybeeséseivel kapcsolatban. (…)

Jóval később Richard Bean hasonló modellt alkalmazott az európai nemzetállamok 1400 és 1600 közti kialakulásának elemzéséhez. Õ a növekvő skálahozadék fogalmát a hatékony haderő létrehozásával kapcsolatban használja, melyet az irányítás és felügyelet csökkenő skálahozadéka ellensúlyoz. Azzal a feltételezéssel él továbbá, hogy a tüzérség fejlődése a 15. században (a kis középkori erődöket az ágyú sokkal sebezhetőbbé tette egy szervezett haderő számára) elmozdította a növekvő és csökkenő skálahozadék görbéjét, ami ahhoz vezetett, hogy előnyösebbé vált nagyobb, állandó hadseregeket, illetve központosított kormányzatokat létrehozni. Bean szerint ennek tudható be, hogy a katonai innováció elősegítette a nagy, költséges, jól felfegyverzett nemzetállamok kialakulását.

A történelem közbeszól

Bean összefoglalása nem állja ki a történeti pontosság próbáját. Az erődített városok gyalogsági tüzérséggel való ostromának gyakorlata csak a 16. és 17. század során terjedt el. A tüzérség valóban fejlődött a 15. században, de az új erődítmények – különösen a trace italienne – feltalálása rohamosan ellensúlyozta a tüzérség előnyeit. A hatékony tüzérség létrejötte túlságosan későn következett be ahhoz, hogy hozzájárulhasson az államok életképes méretének eléréséhez. (Ugyanakkor az erődítményeknek a tüzérséggel szembeni védekezés miatt megnövekedett költségei valóban előnyhöz juttatták azokat az államokat, amelyek erősebb financiális alapokkal rendelkeztek.)

Az sem magától értetődő, hogy a szárazföldi hadviselés változásainak olyan mindent elsöprő következményei lennének, mint amilyeneket Bean feltételez. A tengeri hadviselés egyre inkább döntő mivolta – ez a párhuzamos fejlemény – alkalmas volt arra, hogy katonai előnyt teremtsen a holland köztársasághoz hasonló, kis tengerparti hatalmaknak. Arról nem is beszélve, hogy – ha számos városállam és más mikroszkopikus entitás már 1600 előtt nyomtalanul bele is olvadt a szélesebb politikai egységekbe – az olyan események, mint a Habsburg birodalom széttöredezése és az olyan tények, mint a nagy területű, de laza szövésű Lengyelország és Oroszország fennmaradása kétségessé teszik azt az állítást, hogy a területi léptékben jelentős növekedés következett volna be. Röviden: mind Bean magyarázati javaslata, mind a magyarázatra szoruló tények általa adott meghatározása erős történeti kételyeket ébreszt.

Bean modellje, ha megszabadítjuk technológiai determinizmusától, hasznos kiegészítését nyújtja Lane modelljének, amennyiben a különféle hadviselési formák valóban jelentősen eltérnek egymástól mind az előállítási költségeket tekintve, mind pedig abból a szempontból, hogy mennyire alkalmasak a belső és külső ellenfelek katonai ellenőrzés alatt tartására. 1400 után a szélesebb, tartósabb és költségesebb katonai szerveződésre való törekvés valóban látványos növekedéshez vezetett az európai fejedelmi költségvetésekben, adókban és hivatásos állományokban. Nagyjából 1500 után azok a fejedelmek, akiknek sikerült a katonai szerveződés különféle költséges formáit létrehozniuk, ténylegesen alkalmasá váltak új területek meghódítására.

A „terület” szó ne vezessen félre bennünket! A 18. századig a legnagyobb államok tengeri hatalmak voltak, és a tengeri hadviselés döntő maradt a nemzetközi pozíció szempontjából. Fontoljuk meg Fernand Braudel listáját a kapitalista világban egymásra következő hegemón hatalmakról: Velence és birodalma, Genova és birodalma, Antwerpen–Spanyolország, Amszterdam–Hollan­dia, London–Anglia, New York – Egyesült Államok. Jóllehet Brandenburg–Poroszország részleges kivételt jelent, az olyan szárazföldi nagyhatalmak, mint Oroszország vagy Kína, csak a legutóbbi időkben szereztek domináns pozíciót a világ államainak rendszerében. A tengeri hadviselés persze még semmiképpen sem tekinthető a tenger felé fordulás kizárólagos okának. A 19. század utolsó szakaszát megelőzően a szárazföldi áruszállítás egész Európában olyan drága volt, hogy nem volt ország, amely egy nagy hadsereget vagy várost el tudott volna látni gabonával hatékony tengeri szállítás nélkül. Az uralkodók a Berlinhez és Madridhoz hasonló nagy szárazföldi központok ellátását csak jelentős költségráfordítással és hátországuk tekintélyes anyagi megterhelésével tudták megoldani. A vízi útvonalak kivételes hatékonysága Németalföldön bizonyosan nagy előnyt jelentett a hollandok számára békeidőben és háborúban is.

A vízhez való hozzáférés egy másik fontos tekintetben is számított. A Braudel listáján szereplő metropoliszok mind nagy kikötővárosok, jelentős kereskedelmi központok voltak, s ennek köszönhetően a tőkemobilizáció kiemelkedő helyszínei. A kereskedelem és a tőke is az ambiciózus uralkodók céljait szolgálta. Ez a megfigyelés – persze kerülőúton – visszavezet minket Lane és Bean gondolatmenetéhez. Tekintettel arra, hogy mindketten gazdaságtörténészként nyilatkoztak, elemzéseik legnagyobb gyengesége igazán meglepő: nevezetesen mindketten alábecsülik a tőkefelhalmozás jelentőségét a katonai expanzió szempontjából. Ahogyan Jan de Vries írja az 1600 utáni korszakról:

Visszatekintve nem lehet nem megütközni az állam, a katonai hatalom és a magángazdaság hatékonysága közti szimbiotikus kapcsolaton az abszolutizmus korában. Minden sikeres dinasztia mögött egy sor dúsgazdag bankárcsalád állt. Az ilyen tőkés forrásokhoz való hozzáférés döntőnek bizonyult az uralkodók államépítő és központosító politikai törekvései szempontjából. Az uralkodóknak közvetlen hozzáférésre volt szükségük a mezőgazdasági forrásokhoz is, amelyek csak akkor váltak mobilizálhatóvá, amikor megnőtt a mezőgazdasági termelékenység és kialakult az a hatékony igazgatási és katonai hatalom, amely alkalmas volt az uralkodók igényeinek kikényszerítésére. Ám az oksági sor az ellenkező irányban is működött. A sikeres állam- és birodalomépítési tevékenység, kiegészítve az ehhez kapcsolódó tendenciával a városi lakosság és a kormányzati kiadások koncentrálására, egyedülálló és felbecsülhetetlen lehetőségeket jelentett a magángazdaság számára a növekvő skálahozadék elérése szempontjából. A skálahozadék időnként hatással volt az ipari termelésre is, de igazán nagy jelentőségre a kereskedelem és a pénzügyek fejlődődése tekintetében tett szert. Nem is beszélve arról, hogy a központi kormányzati adóztatás, akárcsak a többi gazdasági tényező, már önmagában is abban az irányban fejtette ki hatását, hogy a paraszti termelés becsatornázódjon a piacra, ennek következtében pedig gyarapítsa a kereskedelemteremtés és a gazdasági specializálódás lehetőségeit.5

Ám a „szimbiotikus kapcsolat” nem csak az 1600 utáni periódusra érvényes. Franciaország például koraérett volt: ennek belátásához nem kell mást tennünk, mint megnéznünk a királyi kiadások és bevételek növekedését 1515 és 1785 között. Jóllehet a növekedési ráták mindkét tekintetben megfelelően emelkedtek 1600 után, azért lényegesen bővültek már a 16. század során is. 1550 után a francia vallásháború megakasztotta az I. Ferenc által korábban megindított nemzetközi terjeszkedést, de az 1620-as évektől kezdve XIII. Lajos és XIV. Lajos parádés lendülettel vették fel újra a fonalat, természetesen Richelieu, Mazarin, Colbert és a többi államépítő mágus segítségével és ösztönzésére. „A háborúnak – fűzi hozzá V. G. Kiernan – mint mindig, ekkoriban is megvolt az összes politikai előnye és összes financiális hátránya.”6

A pénzkölcsönzés és ezt követően az adóssághoz fűződő fizetési érdekeltség magyarázatul szolgál e két görbe diszkrepanciáira. A nagytőkések jelentős szerepet játszottak a tranzakció mindkét oldalán: a király által felvett hitel fő forrásaként is, különös tekintettel a rövid lejáratú hitelekre, valamint fő vállalkozókként a királyi adók beszedésének kockázatos, de jövedelmező üzletágában is. Ezért fontos megjegyezni, hogy

I. Ferenc uralkodása alatt az államadósság létrejöttét praktikus érvek indokolták. Milánó 1522. szeptember 15-i elvesztését követően (ez a város jelentette a kulcsot Észak-Itáliához) I. Ferenc 200 ezer franknyi hitelhez folyamodott (…) 12,5 százalékos kamatra, hogy lendületet adjon az V. Károly elleni háborúnak. Ez a párizsi városvezetés által lebonyolított hitelfelvétel volt az első a kötelezettségeknek abban a nevezetes sorozatában, amelyek a fővárostól szerzett bevételeken alapultak, és „rentes sue l’Hotel de Ville” néven híresültek el.7

(Mellesleg az, hogy a kormányzatnak nem sikerült a pénzt visszafizetnie, fontos szerepet játszott abban, hogy a párizsi burzsoázia kb. százhúsz évvel később, a Fronde idején a koronával szemben foglalt állást.) 1595 környékén az államadósság 300 millió frankra rúgott. A kormányzati fizetésmegtagadások, árfolyammanipulációk és gigantikus adóemelések ellenére XIV. Lajos 1715-ben bekövetkezett halálakor a háborús célokra fölvett kölcsönök összege megközelítette a hárommilliárd frankot, ami 18 év királyi bevételének felelt meg.8 Háború, államapparátus, adóztatás, hitelfelvétel: mind egy rugóra jártak.

Ha Franciaország koraérett volt is, ezzel nem állt egyedül.

Még inkább, mint Franciaország esetében – tudósít a mindig hasznos Earl J. Hamilton –, Anglia államadósságát a nagy háborúk okozták és növelték meg. Eltekintve egy jelentéktelen átviteltől, amelyet a Stuartoktól örököltek, az adósság 1689-ben jött létre Vilmos és Mária uralkodása idején. Adam Smith szavaival, „az 1688-ban kezdődött és az 1697-es ryswicki békével lezárt háború volt az, amelynek során Nagy- Britannia manapság is rendkívüli mértékű adóssága kialakult.”9

Igaz, Hamilton a merkantilista Charles Dave­nant­től vett idézettel folytatja, aki 1698-ban arról panaszkodott, hogy a kormányzati kölcsönfelvételek által előidézett magas kamatláb összeroppantja az angol kereskedelmet. Davenant panaszából ugyanakkor az a következtetés vonható le, hogy – Frederick Lane modelljét alapul véve – Anglia ekkor érte el állam és tőke viszonyának harmadik fázisát, amikor a kereskedők és földbirtokosok a többlet nagyobb hányadára tesznek szert, mint a védelemszolgáltatók.

A 16. századig az angolok azt várták el kirá­lyaiktól, hogy saját birtokaik jövedelmeiből éljenek és csak háború céljából vessenek ki adókat. G. R. Elton megfigyelte, milyen nagy újítást jelentett VIII. Henrik 1534-es és 1540-es adótörvénye, melyet Thomas Cromwell készített elő: „Az 1540-es törvény nagyon gondosan folytatta az 1534-es törvény nagy újítását, miszerint a rendkívüli adók mindenre fordíthatók, csak háborús célokra nem.”10 Ettől függetlenül továbbra is a háborúzás jelentette a fő ösztönző erőt úgy az adók, mint az adósság növeléséhez. Ritkán történt meg, hogy akár az adósság, akár az adók csökkentek volna. Amit A. J. Peacock és J. Wiseman „áthelyezési hatásnak” hívnak (és amit mások időnként „kilincshatásként” emlegetnek), a következőképp működött: amikor egy háború idején hirtelen megemelkedtek az állami bevételek és kiadások, ezek egy olyan új, a korábbinál magasabb szintet alakítottak ki, amely alá aztán már békeidőben sem csökkentek sem a bevételek, sem a kiadások. A napóleoni háborúk végére a brit adók a nemzeti jövedelem 24 százalékát tették ki a megelőző 15-höz képest, ezzel a francia adóztatási szint háromszorosát érve el.11

Igaz, Britanniának megvolt az a kettős előnye, hogy egyrészt kevésbé támaszkodott a költséges szárazföldi haderőre, mint szárazföldi vetélytársai, másrészt adóbevételeire náluk nagyobb mértékben tehetett szert vámokból és fogyasztási adókból – amelyeket az adóelkerülés ellenére jóval olcsóbb volt behajtani, mint a birtokadót, vagyonadót és a fejadót. Mindazonáltal a 17. századtól kezdve Angliában és másutt is jelentősen nőtt az adósság, és nőttek az adók is. Ez a növekedés főképp a háborúzás költségeinek emelkedésével magyarázható.

Mit tesznek az államok?

Mint mostanra reményeim szerint világossá vált, Lane védelemelemzése elmulaszt különbséget tenni az állam által ellenőrzött erőszak különféle felhasználási lehetőségei között. A szervezett erőszak általános kategóriáján belül az állami ágensek jellemzően négy különféle tevékenységet folytatnak:

1. háborúzás: saját vetélytársaik kiiktatása vagy semlegesítése azon a területen kívül, amelyen belül az állami ágensek egyértelmű és megszakítatlan prioritással rendelkeznek mint erőszak­alkal­mazók;

2. államépítés: vetélytársaik kiiktatása vagy semlegesítése e területen belül;

3. védelem: védenceik ellenségeinek kiiktatása vagy semlegesítése;

4. kizsákmányolás: az előző három tevékenység – háborúzás, államépítés és védelem – végrehajtásához szükséges erőforrások kisajátítása.

A harmadik tétel megfelel a Lane elemzésében szereplő védelemnek, de a másik három is maga után vonja az erő alkalmazását. Részlegesen és változó mértékben átfedik egymást; például a helyi tőkések kereskedelmi vetélytársai elleni háború egyben védelmet is jelent a tőkések számára. Amennyiben a lakosság egymással ellenséges osztályokra oszlik, és az állam kegyei részben egyik vagy másik osztályt illetik, az államépítés valójában csökkenti a bizonyos osztályoknak nyújtott védelmet.

Háborúzás, államépítés, védelem és kizsákmányolás: mindegyiknek számos formája van. A kizsákmányolás például a totális kirablástól a rendszeres adókivetésen át a bürokratizált adóztatásig terjed. Ugyanakkor mind a négy az államnak a koncentrált kényszerítőeszközök monopolizálására való hajlamán alapul. Az állam vezetőinek nézőpontjából alapjában véve mindegyik a többit erősíti, már amennyiben hatékonyan alkalmazzák. Ezért egy olyan állam, amely sikeresen kiirtja a belső vetélytársait, jelentősen megerősíti arra való képességét, hogy kiaknázza az erőforrásokat, megkockáztassa a háborút és védelmet nyújtson fő támogatóinak. A korábbi európai gyakorlatban ezek a támogatók jellemzően földesurak, a monarcha fegyveres csatlósai, valamint egyházi emberek voltak.

Az erőszak minden jelentősebb alkalmazási módjához jellegzetes szerveződési formák társultak. A háborúzás hadseregeket, flottákat és ezeket támogató szolgáltatásokat eredményezett. A védelem a háborúzás és az államépítés szerveződési formáira támaszkodott, ugyanakkor mindezt megtoldotta egy olyan apparátussal, amelynek révén a védelmezett kieszközölte az esedékes védelmet, jellemzően törvényszékeken és képviseleti gyűléseken keresztül. A kizsákmányolás pénzügyi és könyvviteli struktúrákat hívott életre. Az erőszak megszervezése és alkalmazása jelentős hatást gyakorolt az európai államok szerkezetének karakterére.

Az általános szabály láthatólag ilyesféleképp működött: minél költségesebbé vált egy tevékenység, annál nagyobb szerveződési igénnyel járt (az egyéb tényezők változatlanul hagyása mellett). Ha pl. egy adott kormányzat nagy állandó hadsereg létrehozásába invesztált – ez igencsak költséges eszköze a háborúzásnak, ha mégoly hatékony is –, a hadsereg kiszolgálására létrehozott bürokrácia jó eséllyel megtestesedett. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan kormányzat, amely állandó hadsereget épít ki, de csekély létszámú lakosság felett gyakorol ellenőrzést, jó eséllyel még magasabb költségekkel találhatta szemben magát, s ezért még testesebb struktúrát épített ki, mint egy népes ország kormányzata. Brandenburg–Poroszország klasszikus esete az elérhető forrásokért fizetett magas költségeknek. A poroszok erőfeszítése a szomszéd államokéval vetekedő hadsereg létrehozására roppant méretű struktúrát eredményezett, amely militarizálta és bürokrazitálta a német társadalmi élet jelentős részét.

Ami a kizsákmányolást illeti, itt minél kevesebb erőforrás állt rendelkezésre, és a gazdaság minél kevésbé volt kommercializált, annál nehezebb volt a kizsákmányoló struktúráknak a háborúzáshoz és más kormányzati tevékenységekhez szükséges erőforrásokat előteremteniük (más tényezők változatlanul hagyása mellett), s ezért annál kiterjedtebbnek kellett lennie a pénzügyi apparátusnak. Anglia jól illusztrálja az e tézisből adódó következtetéseket viszonylag jelentős és kommercializált erőforrás-készletével, melyet egy relatíve kis méretű pénzügyi apparátus teremtett elő. Gabriel Ardant szerint annak, hogy ki milyen pénzügyi stratégiát választott, valószínűleg további különbségek is tulajdoníthatók. A birtokadók beszedése összességében meglehetősen drága volt a kereskedelmi adók beszedéséhez viszonyítva: különösen a nagy kereskedelmi áramlatokat volt könnyű ellenőrzés alatt tartani. Dániának például a Baltikum bejáratát eltorlaszoló pozíciója jelentett rendkívüli lehetőségeket a vámbevételek terén.

Ami az államépítést illeti (abban a szűk értelemben, amely a vezetők helyi vetélytársainak kiiktatására vagy semlegesítésére korlátozódik), egy nagyhatalmú földesurakkal vagy éppen eltérő vallási csoportokkal népesített terület általában nagyobb költségeket okozott egy hódítónak, mint egy olyan, amely töredezett hatalmi szerkezettel és homogén kultúrával rendelkezett. Az ekkoriban fragmentált és homogén Svédország a maga viszonylag csekély méretű, de hatékony hatalmi apparátusával jól illusztrálja az e tézisből adódó következtetéseket.

Végezetül: a védelem költségei (az államépítők védenceinek ellenségeit kiiktató vagy semlegesítő védelem értelmében) úgy növekedtek, ahogy a védelem hatóköre terjedt. Portugália arra irányuló erőfeszítése, hogy a Földközi- tengert elzárja fűszerkereskedőinek versenytársai elől, egy olyan sikeretelen védelmi kísérlet tankönyvi esete, amely mindazonáltal erős struktúrát épített fel.

Ennek megfelelően a kormányzat mérete egyenes arányban állt a kizsákmányolásra, államépítésre, védelemre és különösen a háborúzásra irányuló erőfeszítések mértékével – és fordított arányban a gazdaság kommercializálódásával és az erőforrásbázis méretével. Sőt mi több, a kormányzat különféle alkotórészeinek relatív mérete egyenes arányban állt a kizsákmányolás, államépítés, védelem és háborúzás kiadás-bevételi arányával. Spanyolországban a Törvényszék és a törvényszékek túlméretezettségét a belső ellenség legyőzésére irányuló évszázados erőfeszítés eredményének tulajdoníthatjuk, miközben Hollandia esetében csodálkozva vehetjük észre, ahogy egy kis méretű pénzügyi apparátus a magas adók révén nagyra nő egy gazdag, kommercializált gazdaság keretei között.

Világos, hogy a háborúzás, a kizsákmányolás, az államépítés és a védelem kölcsönösen függtek egymástól. Nagyon nagy általánosságban a klasz­szikus európai államépítő gyakorlat a következő oksági modellt követte:

Idealizált időrendben: egy báró hatékony hadviselése egy számottevő területen dominanciához vezetett, ám ez a háborúzás a háborúzáshoz szükséges eszközök – emberek, fegyverek, koszt, kvártély, szállítás, utánpótlás, és/vagy az ezek megvásárlásához szükséges pénz – megnövekedett mértékű kiaknázását eredményezte, méghozzá az e területen élő lakosság kárára. A háborúzáshoz szükséges kapacitás felépítése hasonlóképp megnövelte a kizsákmányolás kapacitását. Maga a kizsákmányolás mint tevékenység, már ha sikerrel járt, magában foglalta az adott báró helyi vetélytársainak kiiktatását, semlegesítését vagy kooptálását, ennélfogva államépítéshez vezetett. Mintegy melléktermék gyanánt adószedő ügynökségek, rendvédelmi erők, bíróságok, állam­kincstárok, számtartó hivatalok jöttek létre; mindez ismét csak az államépítést segítette elő. A háborúzás – kisebb mértékben – ugyancsak államépítéshez vezetett már pusztán a katonai szerveződés kiterjesztésével is, amennyiben az állandó hadsereg, a hadiipar, az ezt támogató bürokráciák és (inkább később) iskolák az államapparátussal együtt indultak növekedésnek. E struktúrák mindegyike féken tartotta a potenciális vetélytársakat és ellenfeleket. A háborúzás, az erőforrások kiaknázása és az államapparátus felépítése során az államok vezetői specifikus társadalmi osztályokkal léptek szövetségre. Ezen osztályok tagjai erőforrást kölcsönöztek, technikai segítséget nyújtottak, vagy segítettek a lakosság szolgálatkészségének biztosításában – mindezt annak fejében, hogy saját vetélytársaikkal és ellenségeikkel szemben bizonyos mértékű védelemben részesüljenek. A sokrétű stratégiai lehetőségek egyedi alkalmazásainak eredményeképpen Európa minden jelentősebb területén sajátos államapparátus jött létre.

Hogyan alakultak ki az államok?

Elemzésemnek, már amennyiben elfogadható, két fontos implikációja van a nemzetállamok fejlődése szempontjából. Először is a háborúzással és államépítéssel szembeni népi ellenállásnak nagy a jelentősége. Ha az egyszerű emberek nyomatékosan ellenálltak, akkor az autoritások engedményeket tettek: jogi garanciákat, képviseleti intézményeket, fellebviteli bíróságokat hoztak létre. Ezek az engedmények ugyanakkor kikény­sze­rí­tették a háborúzás és államépítés későbbi útjait. Ami azt illeti, az uralkodó osztály bizonyos szegmenseivel való szövetségkötések jelentősen megnövelték a népi cselekvés hatékonyságát: a nemesség széleskörű mozgósítása I. Károly ellen például jelentős szerepet játszott abban, hogy az 1640-es angol forradalomnak messze nagyobb hatása legyen a politikai intézményekre, mint bármelyiknek a Tudor-korban lezajlott számtalan felkelés közül.

Másodszor, a háborúzás, védelem, ki­zsákmányolás és államépítés egymáshoz viszonyított aránya jelentősen befolyásolta az épp e négy tevékenységből táplálkozó államszerveződés mikéntjét. Amennyiben például a háborúzás viszonylag kis mértékű kizsákmányolást, védelmet és államépítést eredményezett, a katonai erők végül szélesebb és önállóbb szerepet játszottak a nemzeti politikában. Erre talán Spanyolország a legjobb európai példa. Amennyiben a védelem, mint például Velencében vagy Hollandiában, előtérbe került a háborúzással, kizsákmányolással és államépítéssel szemben, a továbbiakban a pártfogolt társadalmi osztályok oligarchiái tettek szert domináns szerepre a nemzeti politikában. Az államépítés viszonylagos túlsúlyából pedig a rendvédelem és felügyelet aránytalanul erős kiépítése következik: a pápai állam jól illusztrálja ezt a szélsőséget. A 20. századot megelőzően ezekkel nem sokra lehetett jutni. Azok az államok, amelyek elmulasztottak jelentős erőfeszítéseket tenni a háborúzás terén, jó eséllyel eltűntek a térképről. A 20. században azonban egyre gyakoribbá vált, hogy egy-egy állam a háborúzásoz szükséges erőforrásait kölcsönadja, átadja vagy eladja egy másiknak: ezekben az esetekben a fogadó államnak – a túlélés érdekében – aránytalanul nagy erőfeszítéseket kell tennie a kizsákmányolás, védelem és/vagy államépítés területén. A mi korunkban számtalan példát nyújtanak erre az Egyesült Államok és a Szovjetunió kliensállamai.

Ez a leegyszerűsített modell ugyanakkor nem veszi tekintetbe a minden nemzetállamra jelentős hatást gyakorló külső kapcsolatokat. A folyamat kezdetén a „belső” és „külső” közötti megkülönböztetés éppen olyan homályos volt, mint az államhatalom és az állammal szövetséges bárók hatalma közti különbségtétel. A későbbiekben minden egyes nemzetállamot három, egymással összefüggő hatás kapcsolt össze az államok európai hálózatával. Egyrészt az erőforrás-áramlás, méghozzá kölcsönök és támogatások formájában, amelyek mindenekelőtt a háborúzást szolgálták. Másrészt az államok közötti versengés a vitatott területek feletti hegemóniáért, amely stimulálta a háborúzást, sőt időnként láthatatlanná tette a háborúzás, államépítés és kizsákmányolás közti különbséget. Harmadrészt az időről időre létrejött koalíciók azon államok között, amelyek ideiglenesen egyesítették erőiket annak érdekében, hogy egy bizonyos államot adott határok közé és adott pozícióra kényszerítsenek a nemzetközi hálózaton belül. A háborús koalíció is jó példa erre, ám a béketeremtő koalíció még ennél is fontosabb szerepet játszott: legkésőbb 1648-tól kezdve mindenképpen érvényes, hogy a háborúk befejezésekor minden jelentős európai állam ideiglenes koalíciót kötött annak érdekében, hogy megállapodjon a háborúban részt vett államok határairól és uralkodóiról. Innentől kezdve az európai államrendszerben jelentősebb változásokat okozó időszakok rohamszerűen, a háborúkat lezáró békeszerződések nyomán zajlottak le. Általánosságban minden nagyobb háború csökkentette a nemzetállamok számát.

A háború mint a nemzetközi kapcsolatok része

Ilyen körülmények között a háború vált az államok nemzetközi rendszerének normális állapotává és a rendszeren belül elfoglalt pozíció megvédésének vagy megerősítésének normális eszközévé. Miért éppen a háború? Nincs egyszerű válasz: a háború mint hathatós eszköz többféle célt is szolgált. Ám a válasznak bizonyosan része, ami visszavezet minket az államépítés központi mechanizmusaihoz: az a logika, amelynek alapján egy helyi báró kiterjesztette vagy megvédelmezte azt a területet, amelyen belül monopolizálta az erőszak eszközeit és ezáltal megnövelte adóbevételeit, jelentős mértékben hozzájárult a háború logikájának fenntartásához. A folyamat korai szakaszában a külső és belső vetélytársak nem kis mértékben fedték egymást. Csak a nagy befolyási övezetek kialakítása – amelyeken belül a bárók féken tartották vetélytársaikat – élesítette ki a belső és a külső közti választóvonalat. (…)

Ha megengedjük a „belső” és a „külső” államépítési folyamatok közti törékeny különbségtételt, akkor az európai államépítés történetét a következőképpen sematizálhatjuk: (a) egyes hatalomgyakorlók differenciális sikere a „külső” küzdelmekben megalapozza az erő alkalmazásának „belső” és „külső” színtere közti különbségtétel lehetőségét; (b) a „külső” versengés „belső” államépítést generál; (c) az államok közti „külső” megállapodások még ennél is erősebben határozzák meg, hogy hol húzódnak egyes államok határai és milyen politikai pozíciót foglalnak el. Ebből a perspektívából az államok létét biztosító olyan szerveződések, mint a Népszövetség vagy az ENSZ, egyszerűen csak kiterjesztették az európai fejlődésen alapuló folyamatot az egész világra. A dekolonizáció – lett légyen kikényszerített vagy önkéntes, véres vagy békés – egyszerűen annak a folyamatnak a beteljesítése, amelynek során létező államok azért léptek szövetségre, hogy újakat hozzanak létre.

Az európai államépítési folyamat kiterjesztése a világ egészére ugyanakkor nem eredményezte államok kialakulását a szorosan vett európai értelemben. Nagy vonalakban: a regionális bárók megfékezése és más hasonló belső küzdelmek, valamint a falusi településekre kivetett adók jelentősen meghatározták az európai államszerveződés jellemvonásait. Ezek a következők: a katonai hatalom viszonylagos alárendeltsége a civil kontrollnak; a pénzügyi felügyeletre szakosodott kiterjedt bürokrácia; az érdeksérelmek reprezentációja a hatalomtól kérvényezés avagy parlamenti képviselet útján. Az államok persze mindenütt eltérően fejlődtek. A legbeszédesebb különbség a katonai szerveződésben mutatkozik meg. Az európai államok a katonai apparátusaikat az alávetett lakossággal való folyamatos küzdelem, illetve a lakosság különböző rétegeinek szelektív védelme révén építették ki. A védelmi egyezmények korlátozták az uralkodókat is, amennyiben kiszolgáltatták őket a bíróságoknak, a képviseleti gyűléseknek, valamint a hitelek, a szolgálat és a szakértelem megtagadásának.

Azok az államok, amelyek dekolonizáció vagy a nagyhatalmak terület-felosztásai révén frissen jöttek létre, katonai szerveződésüket nagyrészt külső forrásokból alakították ki, anélkül, hogy kidolgozták volna a kormányzók és kormányzottak közti kölcsönös kényszereket. Amennyiben – árucikkekért, katonai segítségért vagy mindkettőért cserébe – a külső államok folyamatosan katonai javakkal és szakértelemmel látják el az új államokat, ezek olyan nagyhatalmú, megzabolázhatatlan szerveződéseknek lesznek a melegágyai, amelyek az állam területén belül minden más szerveződést háttérbe szorítanak. Amennyiben külső államok garantálják az államhatárokat, e katonai szerveződések vezetői rendkívüli hatalomra tehetnek szert saját határaikon belül. A katonai hatalom jelentette előnyök rendkívüliek, és erős a kísértés, hogy az előnyt kihasználva az állam egésze fölött átvegyék a hatalmat. A háborúzásnak az európai államfejlődésben betöltött jelentős szerepe dacára a régi európai nemzetállamok szinte soha nem tapasztalták meg azt a jelentős aránytalanságot a katonai szerveződés és minden egyéb szerveződési forma között, amely láthatólag világszerte a kliensállamok osztályrésze. Egy évszázaddal ezelőtt az európaiak gratulálhattak volna maguknak a polgári kormányzat elterjesztéséért az egész világon. Manapság egyfelől a háborúzás és az államépítés, másfelől a szervezett bűnözés közötti analógia kezd tragikusan időszerűvé válni.

Fordította Tamás Ábel

A tanulmány eredeti megjelenési helye: Bringing the State Back. In edited by Peter Evans, Dietrich Rueschemeyer, and Theda Skocpol (Cambridge: Cambridge University Press, 1985). A fordítást rövidítve közöljük.

  1. Arthur L. Stinchcombe: Constructing Social Theories. New York: Harcourt, Brace & World, 1968, 150; kiemelés az eredetiben.
  2. Fernand Braudel: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában, I–III., Budapest: Akadémiai, 1996.
  3. Lawrence Stone: The Crisis of the Aristocracy. Oxford: Clarendon Press, 1965, 200.
  4. Dietrich Gerhard: Old Europe: A Study of Continuity, 1000–1800. (New York: Academic Press, 1981) 124–125.
  5. Jan de Vries: The Economy of Europe in an Age of Crisis, 1600–1750. Cambridge: Cambridge University Press, 1976.
  6. V. G. Kiernan: State and Society in Europe, 1550–1650. Oxford: Blackwell, 1980, 104. A francia fináncokhoz lásd Alain Guery: „Les Finances de la Monarchie Française sous l’Ancien Regime”, Annales Economies, So­cietes, Civilisations 33 (1978), 227.
  7. Earl J. Hamilton: „Origin and Growth of the National Debt in France and England”. In Studi in onore di Gino Luzzato. Milan: Giuffre, 1950, vol. 2., 254.
  8. Uo., 247., 249.
  9. Uo., 254.
  10. G. R. Elton: „Taxation for War and Peace in Early- Tudor England”. In War and Economic Development: Essays in Memory of David Joslin, szerk. J. M. Winter. Cambridge: Cambridge University Press, 1975., 42.
  11. Peter Mathias: The Transformation of England: Essays in the Economic and Social History of England in the Eighteenth Century. New York: Oxford University Press, 1979, 122.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.