Kis orosz választástörténet Az elnökválasztási kampány zárószakaszában a posztjától búcsúzó államfő, Dmitrij Medvegyev fogadta a parlamenten kívüli pártok vezetőinek egy csoportját. Akadtak közöttük az úgynevezett “rendszeren kívüli” ellenzékhez tartozó politikusok éppúgy, mint olyanok, akik – finoman szólva – sem most, sem korábban nem tűntek ki különösebben politikai aktivitásukkal, a rendszerrel szembeni látványos fellépéssel pedig végképpen nem. A találkozón a putyini politikai modellel élesen szembehelyezkedő politikusok közül Borisz Nyemcov és Vlagyimir Rizskov, a hivatalosan máig nem bejegyzett Népi Szabadság Pártja (Partyija narodnoj szvobodi, avagy PARNASZ) társelnökei, valamint Szergej Udalcov, a Baloldali Front (Levij Front) vezetője voltak jelen. Rajtuk kívül még heten vettek részt ezen a szűk körű tanácskozáson. Már a találkozó ténye is általános meglepetést keltett, nem beszélve arról a hatásról, amit az egyik meghívott, Szergej Baburin néhány nappal később tett nyilatkozata keltett. Amikor ugyanis a beszélgetés a decemberi parlamenti választásokra terelődött – Baburin szerint – Medvegyev azzal próbálta menteni a menthetetlent, hogy visszakérdezett: Honnan egyszeriben ez a felzúdulás? Hát talán korábban a választások ideálisan tiszták voltak nálunk? Igen, a dumaválasztás nem volt steril, de azért nem hiszem, hogy ebben a körben bárki számára kétséges volna: ha az 1996-os elnökválasztást megnyerte valaki, akkor az nem Borisz Nyikolajevics Jelcin volt. Súlyos és óvatlan szavak, mert ha igazak, akkor azt jelentik, hogy 1996 nyarán a választást nem a demokratikus politikai átmenetet irányító Jelcin, hanem kommunista ellenfele, Gennagyij Zjuganov nyerte meg, vagyis jogos győzelmét elvették tőle. Amiből viszont az is következik – de ebbe már Medvegyev aligha gondolt bele –, hogy e kijelentés nyomán a Jelcin által kiválasztott utód, Vlagyimir Putyin elnöki “státusza” éppúgy kétségessé válhat, miként az egy ciklusra Putyin örökébe lépő Medvegyevé. Ám ebben a történetben távolról sem az a legérdekesebb, igazat mondott-e Baburin – bár a találkozó résztvevői közül utóbb többen is megerősítették szavait – hanem az, hogy Medvegyev meggondolatlan megjegyzésével újabb érvvel támasztotta alá az oroszországi választások tisztaságát illető, időről-időre felbukkanó erős kételyeket. Ezek a kételyek korántsem új keletűek, nem is kizárólag a putyini korszakhoz kapcsolódnak, sőt ahhoz – leszámítva a 2011 végén megtartott dumaválasztást – éppenséggel a legkevésbé, föltéve, hogy a választói akarat “eltérítése” alatt nem a választási csalás legprimitívebb és egyben legdurvább módszereit értjük. Olyannyira nem új keletű kételyekről van szó, hogy a függetlenné vált Oroszország történetének már első, 1993 decemberében megtartott parlamenti választása kapcsán is felmerültek. Sőt, nemcsak a dumaválasztás végeredménye ébresztett kétségeket, de a választásokkal párhuzamosan megtartott új alkotmányról döntő népszavazás is. Az előbbi esetben megalapozottan volt feltételezhető, hogy a nyolc parlamentbe került pártból kettő nem érte el a bekerülés 5%-os küszöbét, míg a többi párt esetében a szavazatszámlálás során alaposan “átszabták” tényleges választási teljesítményüket. Sokatmondó, hogy mindmáig ez az egyetlen olyan oroszországi választás, amelynek részletes – választókörzetekre lebontott – eredményét sem akkor, sem később nem tették közzé. És erre már esély sincsen, mivel pár hónappal a választások után az összes szavazócédulát megsemmisítették. Ezért aztán e választások tisztaságát is felvető, azóta klasszikussá nemesedett 1993-ban kiadottDemokratyija, ogranyicsennaja falszifikacijami (Választási csalásokkal korlátozott demokrácia) című könyv szerzőpárosának be kellett érnie annak a 23 oroszországi területnek az adataival, ahol a részletes választási eredményeket helyi szinten közvetlenül a választások után nyilvánosságra hozták. De ahhoz ez az adatbázis is elegendő volt, hogy meggyőzően bizonyítsák mind az alsóházi választások eredményeinek manipulálását, mind az ezzel párhuzamosan megtartott, az új alkotmányról döntő népszavazás eredményeinek meghamisítását. A. Szobjanyin és V. Szuhovolszkij könyve csak 1995-ben látott napvilágot, így már semmilyen módon nem befolyásolhatta a két évvel korábban megtartott választás és népszavazás eredményeinek értékelését. Mindazonáltal az általuk kidolgozott és könyvükben alkalmazott módszertan mindmáig segíthet bizonyos típusú választási csalások leleplezésében, még abban az esetben is, ha a választási folyamat a végrehajtó hatalom szoros politikai felügyelete mellett zajlik. Ugyanakkor éppen ez a könyv mutatta meg, hogy a beavatkozás bizonyos nagyságrendje fölött nem érdemes a választási manipuláció olyan durva eszközeivel élni, amilyenekkel 1993-ban, illetve nemrég, 2011-ben éltek. Az efféle – szavazatösszesítéshez kapcsolódó – manipuláció ugyanis bizonyos nagyságrend fölött könnyen bizonyítható. Ennek módszertanát a szerzőpáros meggyőzően és behatóan kifejtette. De nemcsak a leleplezés módszertanát adta meg a kötet, hanem a választócédulákkal való visszaélés lehetséges technikáit is bemutatta. A szerzők szerint a szavazatszámlálás alsó szintjén a választói akarat eltorzításának hat alaptípusa létezik, amelyet az egyes eljárások orosz elnevezései nyomán az “öt »P« és egy »I«” technológiájának kereszteltek el. A legegyszerűbb vagy legkézenfekvőbb, amikor a szavazatgyűjtő urnába a kívánt jelöltet (vagy pártot) támogató előre kitöltött szavazólapokat dobnak be nagy számban (Podbraszivanyije). Ugyancsak meglehetősen egyszerű trükk, hogy a nem kívánt jelöltre (vagy pártra) leadott szavazatok egy részét “elrontják” (Porcsa), és így érvénytelenné teszik őket. Az sem okoz túl nagy gondot a manipulátoroknak, hogy az eredetileg “A” jelöltre (vagy pártra) leadott voksot “áthelyezzék” (Peresztanovka) “B” jelölt (vagy párt) szavazatai közé. De nemcsak a szavazat áthelyezése lehetséges, hanem az is, hogy a támogatandó jelöltet (vagy pártot) úgy juttatják előnyhöz, hogy a politikai ellenfeleire leadott szavazatok egy részét egyszerűen kiveszik az urnából és helyükre a kívánatos pártot, illetve jelöltet támogató voksokat helyeznek. Ezt az eljárást a szerzők nemes egyszerűséggel “kicserélésnek” (Podmena) hívják. A könyv szerzői – Szobjanyin és Szuhovolszkij – szerint arra is van lehetőség, hogy a választások végső fázisában egyes választókat erőteljesen befolyásolva, a “megfelelő” jelölt választására kényszerítsenek rá (Prinuzsgyenyije). Végül, de nem utolsó sorban, ki lehet emelni az urnából (Izjatyije) a nem kívánatos jelöltre, avagy pártra leadott szavazatok egy részét, így juttatva előnyhöz riválisát. Ezek az eljárások azonban a lelepleződés kockázata miatt csak korlátozottan alkalmazhatók – és sikerességük előfeltétele az, hogy a választási eredmények részlegesen kerülhessenek csak nyilvánosságra. Ezért ezeket a primitív technikákat az oroszországi választási gyakorlatban igen hamar felváltották a választói akarat befolyásolásának kifinomultabb és közvetettebb megoldásai. Jóval nehezebben “tetten érhető”, vagyis bizonyítható a választási végeredmény olyan befolyásolása, amely nem a választócédulák manipulálására irányul, hanem kampányfeltételeknek egyenlőségének a versenytársak hátrányára történő megváltoztatására. Ez magában foglalhatja a politikailag értékes médiafelületeken való egyenlő arányú megjelenés informális korlátozását, ahogy a politikai kockázatot jelentő ellenfelek jogi úton történő diszkvalifikálását, kigolyózását a választási versenyből. De nemcsak az igazságszolgáltatás működtethető szelektíven, hanem az úgynevezett “adminisztratív erőforrások” más területei is. Ezek az “erőforrások” éppúgy alkalmasak a kampányfinanszírozás szoros ellenőrzésére, a nem kívánatos jelöltek, illetve pártok pénzügyi támogatásának ellehetetlenítésére, ahogyan a támogatandó pártok, illetve jelöltek melletti hatékony mozgósításra is. Mindez együttvéve – anélkül, hogy komolyabban be kellene avatkozni a szavazatszámlálás tényleges folyamatába – igen eredményes lehet, mint ahogy ez be is bizonyosodott a ’90-es évek végén, illetve a 2003–2004-es választási ciklus idején. De a választások befolyásolásának létezik egy ennél is magasabb szintje is, amikor a hatalom birtokosai oly módon alakítják át a párt- és a választási törvényt, hogy a politikai kockázatot jelentő ellenfeleknek már arra sincs esélyük, hogy fölálljanak a startvonalra, vagy ha mégis, akkor jelentős hendikeppel indulhatnak el. A putyini rendszer a 2005-ben életbe léptetett új, radikálisan átalakított választási törvénnyel, és a párttörvény kétszeri átszabásával a választások közvetett befolyásolásának a “szintjére” lépett, és ezzel is képesnek bizonyult a politikai folyamat egészét szoros ellenőrzése alá vonni. De lássuk kissé közelebbről is, hogyan történt mindez? Milyen módon és milyen politikai körülmények között jött létre, majd alakult át az a választási rendszer, amely eredetileg a versengő demokráciák világát lett volna hivatva felépíteni és működtetni Oroszországban? Ha csakugyan ez volt a politikai cél, akkor vajon mi adhatott politikai “felhatalmazást” vagy “menlevelet” a választási folyamatba történő – a fentebb ismertetett módszerek különböző kombinációját alkalmazó – beavatkozásokra? 1. A jelcini korszak: beavatkozások a demokratikus átmenet védelmében A függetlenné vált Oroszországban 1993 decemberében tartották meg az első olyan többpárti választást, amely megfelelt a liberális demokráciák legalapvetőbb választási elvárásainak. Ezek a választások nemcsak többpártiak voltak (többpárti választások Oroszországban a 20. század elején is voltak már négy alkalommal), hanem titkosak, egyenlők, közvetlenek és általánosak is. Ilyen feltételek mellett megtartott választásokra Oroszország történetében ekkor került sor először. De nemcsak ezért tekinthetők különlegesnek az 1993-as választások, hanem azért is, mert azokat alig két hónappal azt követően tartották meg, hogy a Jelcin mögött korábban – mind a Gorbacsov elleni puccskísérlet, mind a Szovjetunió felbomlása idején – még egységesen felsorakozó oroszországi politikai osztály kettészakadt és éles – utcai harcokba és a parlament épületének lövetésébe torkolló – polgárháborús konfliktusba keveredett egymással. Az államfő a politikai ellentétek lezárását a neki és kormányának ellenszegülő parlamenti többség erőszakos megfegyelmezésében látta. Ennek következményeként mind a népszavazásra bocsátandó alkotmány végső változatának megszövegezésére, mind pedig az új választási törvény elfogadására már a szovjet népképviselői parlament októberi szétlövetésével kikényszerített új politikai erőviszonyok között került sor. A versengő demokráciák elvárásainak megfelelő választási rendszer kialakítása azonban már 1991 őszén megkezdődött. Ekkor fogadta el az akkor még a Szovjetunió részét képező oroszországi tagköztársaság Legfelsőbb Tanácsa a helyi hatalom vezetőinek megválasztására vonatkozó új szabályokat. Egy évvel később módosították azt a törvényt is, amely szabályozta az évente kétszer ülésező úgynevezett “Népképviselők Kongresszusa” tagjainak megválasztását. De a választási törvénykezéssel kapcsolatos igazi munka csak 1993 elején vette kezdetét. Ekkor alakult meg a parlament Alkotmányügyi Bizottságának felügyelete mellett az a munkacsoport, amely az új választójogi törvény kidolgozását kapta feladatául. A törvénytervezet első változata már május elejére elkészült. Ekkor azonban még eldöntetlen maradt egy sor elvi fontosságú kérdés, így például az is, hogy vajon a leendő kétkamarás parlament alsóházának tagjait továbbra is többségi rendszerben, avagy a többségi és arányos rendszert kombináló módon fogják-e megválasztani. Erről végül is az államfő hozta meg a döntést, amikor október 1-jén kiadta a választásokra vonatkozó rendeletét, amelyet aztán november elején néhány fontos ponton módosítottak. Ez a rendelet a választások lebonyolítását vegyes rendszerben határozta meg. A törvény megalkotóinak a német és a magyar rendszer szolgált mintaként, azzal a lényeges különbséggel, hogy az orosz választásokat egyetlen fordulóban bonyolítják le, és a rendszernek nem képezi részét semmiféle mandátumkiosztáshoz kapcsolódó kompenzáció. Ezek szerint a 450 fős alsóház (a Duma) mandátumainak felét arányos rendszerben, pártlistákon lehetett megszerezni, a fennmaradó további 225 képviselői helyet pedig egyéni körzetekben, többségi alapon. (Ez a vegyes rendszer egészen 2005-ig, a putyini korszak új választási törvényének elfogadásáig volt érvényben.) Az 1993-as választási rendszernek további fontos eleme lett, hogy a jelöltállítás joga az úgynevezett választói egyesüléseket és választópolgári csoportokat illette meg, szemben a szovjet korszakkal, amikor ez a jogosítvány az úgynevezett munkahelyi kollektíváknál volt. Ez fontos lépés volt a szovjet típusú pártállami rendszer lebontásában, hiszen korábban a kommunista párt alapszervezetei a munkahelyeken működtek, míg az új rendszerben a pártok területi elven szerveződtek, és fejtették ki politikai tevékenységüket. Egységesítették a jelöltállítás módját is: ettől kezdve ennek feltétele kizárólag az aláírásgyűjtés lett. Megszüntették az addig kizárólagosan érvényesülő többségi elvet: csak az egyéni jelöltek megválasztásánál tartották meg. Ugyanakkor az egyéni jelöltek megválasztásánál eltörölték a korábban érvényben lévő abszolút többséghez kötött mandátumszerzést, vagyis ezután az egyszerű többség is elég volt már egy képviselői hely elnyeréséhez. Megerősítették azt a már Gorbacsov idején érvényre jutó gyakorlatot, hogy minden egyes választókörzetben kötelezően több jelöltet kell állítani. E feltétel teljesülése nélkül érvénytelennek kellett tekinteni a választást. Döntés született a választási bizottságok elfogulatlan működéséhez elengedhetetlen garanciákról, illetve az állami tömegtájékoztatás eszközeihez való hozzáférés minden jelölt számára egyenlő feltételeinek biztosításáról. Az új választási törvény rendelkezett a kampányfinanszírozás szabályairól is. Végül, de nem utolsó sorban, meghatározták a szavazólapok új formátumát: mostantól – az addig érvényesülő szovjet gyakorlattól eltérően – nem a nem-támogatott jelölt nevének áthúzása, hanem a támogatott jelölt (vagy párt) nevének egyértelmű kiemelése szolgált a választói akarat kifejezésére. A választási visszaélések korlátozása érdekében pedig a szavazólapon szerepelt egy protyiv vszeh (’mindenki ellen’) rubrika is. Ezzel egyrészt lehetőséget teremtettek a teljes politikai kínálattal szembeni elégedetlenség kifejezésére, másrészt biztosították azt is, hogy a tiltakozás kifejezése ne üres – utóbb azonban könnyen manipulálható – választócédulákkal történjék. Összességében 1993 őszére valóban kialakult egy olyan választási normarendszer, amely elvileg alkalmas volt arra, hogy átvezessen a szovjet korszak “választás nélküli választásaitól” a “szabad és tisztességes választások” világához. A törvényi keretek szükséges, de persze korántsem elégséges előfeltételei voltak ennek. A választások szabad és tisztességes lebonyolítását nemcsak a politikai osztályt megosztó éles konfliktus és kölcsönösen erős bizalmatlanság árnyékolta be, de a versengő demokráciák gyakorlatát meghatározó társadalmi tapasztalatok hiánya és a demokratikus politikai átmenet visszafordításától való félelem is. Ezért hagyta például függőben az októberi konfliktusból győztesen kikerülő Jelcin-tábor a december 12-re kitűzött választások előtti utolsó pillanatig a reformok legkomolyabb ellenzékét adó kommunisták választási indulásának engedélyezését. Jellemző módon a végső szót e kérdésben nem a bíróság mondta ki, hanem a politikai verseny egyik szereplője és érintettje: maga Jelcin elnök, aki végül “kegyesen” engedélyezte Zjuganov pártjának indulását. Túl mindezen már maga az a körülmény is különös helyzetet teremtett, hogy 1993 decemberében olyan intézményekbe történt a választás (kivételesen ekkor egyszerre tartanak alsó-, és felsőházi választásokat), mely intézmények sem de jure, sem de facto nem léteztek még, mivel mind az Állami Dumát, mind a Szövetségi Tanácsot a választásokkal egyidejűleg tartott népszavazáson elfogadott új alkotmány hozta csak létre. Alighanem az államfő környezetében is érzékelhették a helyzet fonákságát, ezért már jó előre rögzítették, hogy a bevezetésre kerülő új intézményekbe megválasztott jelöltek mandátuma – eltérően a bevett gyakorlattól – nem a szokásos négy vagy öt, hanem csak két évre szól. Valószínűleg ez is biztosítékul szolgált arra a Kreml szempontjából nem kívánatos esetre, ha az új “politikai design” nem válik be. De ezzel még távolról sem ért véget a “politikai biztosítékok” sora. Jelcinék nem szerettek volna hibázni, ezért az egyes régiókból beérkező választási eredményeket nem egy független intézmény – például a Központi Választási Bizottság – számítógépén rendszerezték és összesítették, hanem a KGB egyik – akkor épp önállóan működő – főcsoportfőnökségének komputerén. A kormányzat hírforgalmának védelméért felelős titkosszolgálat, a FAPSZI bekapcsolása a választási folyamat e felettébb kényes szakaszába aligha növelte a nyilvánosságra hozott választási eredmények iránti bizalmat. A fentebb már hivatkozott szerzőpáros – Szobjanyin és Szuhomlinszkij – könyvében hitelt érdemlően bizonyította, hogy bár a választáson induló 13 pártból hivatalosan 8 lépte át sikerrel a pártlistán való mandátumszerzéshez szükséges küszöböt, két párt azonban – az Oroszországi Egység és Együttműködés Pártja (PRESZ), valamint az Oroszországi Demokrata Párt (DPR) – ehhez jelentős politikai “segítséget” kapott a szavazatok összesítésekor. A jelcini reformpolitikát támogató párt, a PRESZ a hivatalosan kihirdetett 6,73 százalékos eredménnyel szemben legfeljebb 3,41 százalékot ért el, míg az ugyancsak a demokratikus átmenet mellett elkötelezett DPR a bejutást jelentő 5,52 százalék helyett mindössze 2,8 százalékot. A “beavatkozásra” nyilvánvalóan azért volt szükség, hogy a parlament alsóházában kényelmes többsége legyen a reformkurzust és az elnököt támogató frakcióknak. Ezt azonban csak a választási eredmény manipulálásával lehetett elérni. Az lett volna a meglepő, ha ilyen “tisztátalan” módszerekre – kiváltképp azok után, hogy a gajdari “sokkterápia” nyomán az éves infláció 1992-ben meghaladta a 2700 százalékot, a lakosság nagy többségének fogyasztási szintje és szerkezete a ’60–70-es évek fordulójának szintjére állt vissza – nem lett volna szüksége a reformkurzus mellett kitartó Jelcin-csapatnak. A helyzet nem lett sokkal jobb a következő évben sem. Az infláció még mindig három számjegyű maradt, és meghaladta a 800 százalékot. Ehhez képest a “mindenki ellen” rubrikát választók aránya – legalábbis a hivatalos eredmények szerint – meglepően alacsony volt, alig lépte át a 4 százalékos szintet: az elégedetlenek és dühösek ugyanis ekkor még főleg a nacionalista, mindennel harsányan békétlen Vlagyimir Zsirinovszkij pártjához, vagy a kommunistákhoz és a vele szövetséges agrárpárthoz csapódtak. (Az utóbbi pártot kifejezetten azért hozták létre, mert – mint már erre korábban utaltunk – Gennagyij Zjuganov pártjának indulása 1993-ban hosszú ideig kétséges volt.) Az 1993-as választás azt mindenesetre igazolta, hogy a választási rendszer működőképes. Ha itt-ott bele is nyúltak a szavazatszámlálás folyamatába, egészében véve a rendszer mégis alkalmas volt arra, hogy biztosítsa a hatalom demokratikus legitimációját. Jelcin és politikai szövetségeseinek szerencséjére sem Oroszországban, sem külföldön nem akadtak ekkoriban olyan befolyásos szereplők, akik érdekeltek lettek volna az oroszországi bizonytalanság fönntartásában, vagy gerjesztésében. A parlamentbe került pártok is elégedettek voltak helyzetükkel. Úgy érezhették: az őket megillető helyet foglalják el az oroszországi nyilvános politika új színterén. Akadtak persze olyan parlamenten kívül került pártok is, amelyek megpróbálták nem elfogadni e helyzetet, de rövid időn belül az orosz politika perifériájára sodródtak, ahonnan nem volt visszatérés. Ugyanakkor a nyugati világ mértékadó szereplői megnyugvással vették tudomásul, hogy jelcini többség van a parlamentben és a ’92 elejétől zajló hatalmi vita eldőlt: a meghatározó orosz politikai szereplők elfogadták új helyüket és a nyilvános politizálás alkotmány szabta új játékszabályait. Ezért aztán senkit nem is foglalkoztatott különösebben az alkotmányról döntő népszavazás tényleges eredménye. Pedig Szobjanyin és Szuhovolszkij könyve erre vonatkozóan is egyértelmű bizonyítékokkal szolgál. Az alkotmányról döntő népszavazás szavazócéduláján két rubrika szerepelt: az egyik az alkotmány elfogadását, a másik az elutasítását tette lehetővé. Normális – vagyis nem manipulált – esetben bármely lehetőség mellett döntenek is a választók, a szavazáson résztvevők arányának növekedésével párhuzamosan kellett volna növekednie mind az alkotmányt elfogadók, mind az azt elutasítók arányának. Ezúttal azonban nem ez történt. Pontosabban, csak részben történt ez, mert egyik esetben – az alkotmány elfogadása ellen leadott szavazatok esetében – az adatokból a várt grafikai kép rajzolódott ki, a másik esetben – a támogató voksokat illetően – viszont egy teljesen kusza grafikai kép körvonalazódott. Márpedig ez csak úgy volt lehetséges, hogy “valaki” belenyúlt a szavazatszámlálásba. Vagyis míg az alkotmányt elvető voksok manipulálását nem tartották fontosnak, addig a támogató szavazatok számát erőteljesen megnövelték. Magyarán: durván “átírták” a tényleges választói akaratot. Mindez azonban akkor senkit sem foglalkoztatott, mert az új rendszer politikai stabilitása volt a világ és az orosz politikai szereplők számára is a legfontosabb tét. A jelcini korszak következő parlamenti választását annak rendje és módja szerint az előzetesen elhatározottaknak megfelelően 1995 decemberében tartották meg. Erre a választásra a végrehajtó hatalom már bizonyos tapasztalatokkal készülhetett. E tapasztalatok pedig arra intették, hogy a megfelelő választási eredményt nem a szavazatösszesítés fázisában (a “kimeneti” ponton) kell “kialakítani”, hanem a választási kampányban (a “bemeneti” ponton) kell megfelelő politikai fölényre szert tenni. Ez azonban a ’90-es évek derekán még roppant nehéz feladat volt. Ráadásul, az oroszországi pártrendszer továbbra is felettébb képlékeny maradt. Ebben több körülmény is közrejátszott, így a pártok bejegyzésének nagyfokú szabadsága. De szerepe volt ebben a politikai rendszernek “formát” kereső hatalmi ambíciónak is. Ez volt az az időszak, amikor az elnök környezetében először merült fel egy amerikai típusú kétpárti szisztéma kialakításának igénye, amely képes lenne tartósan stabilizálni az oroszországi pártviszonyokat. 1995 derekán hozzá is kezdenek egy-egy olyan – a balcentrumot és jobbcentrumot lefedő – párt, illetve választási blokk kialakításához, amelyek az elnöki hatalom kreatúráiként kényelmes partnerek lehettek volna a hatalmi játszmákban. Ez sem ment azonban könnyen, kiváltképp a balcentrum szerepét betöltő párt fölállítása jelentett komoly nehézséget. Csak közvetlenül a választások előtt sikerült a Kremlnek összekovácsolnia ezt a két új szereplőt: egyfelől a jobbcentrumot reprezentáló Otthonunk – Oroszország (Nas dom – Rosszija) pártot, másfelől a balközép értékeit megjelenítő Ivan Ribkin választási blokkját. A végrehajtó hatalom mindent megmozgatott annak érdekében, hogy politikai támogatottjai gond nélkül vegyék az akadályt, sőt ne csak egyszerűen bekerüljenek a parlament alsóházába, de ott együttesen megnyugtató – lehetőség szerint abszolút – többséghez jussanak. Ennek elérése, vagyis az ún. “adminisztratív erőforrások” mozgósítása annál is könnyebb feladatnak tűnt, hogy az egyik párt élén a miniszterelnök – Viktor Csernomirgyin – állt, míg a másikat a mandátumát kitöltő első Állami Duma elnöke – Ivan Ribkin – vezette. Ennek ellenére a “projekt” csúfos kudarccal zárult: a Csernomirgyin-párt ugyan átlépte az 5 százalékos küszöböt, viszont csak 10,1 százalékot ért el. Ráadásul a 225 egyéni körzetben elnyerhető mandátumból mindössze tíz képviselői helyet tudott megszerezni, így végül a dumában csak egy 45 fős frakciót volt képes fölállítani. Ugyanakkor a Ribkin-vezette választási blokknak még az sem sikerült, hogy pártlistán mandátumhoz jusson. Mindössze a szavazatok 1,1 százalékát tudta megszerezni, de mivel három egyéni képviselői helyhez jutottak, legalább jelen lehettek a parlament alsóházában. Ez a választás nemcsak azt mutatta meg, milyen nehéz a végrehajtó hatalom gyenge gazdaság- és társadalompolitikai teljesítménye mellett pártokat szervezni és győzelemre segíteni, de azt is, hogy valamit tenni kell a pártok túlzottan nagy számban történő választási indulása ellen. Az 1995-ös választáson ugyanis rekordszámban álltak rajthoz a legkülönfélébb pártok és választási blokkok, ám a 43 indulóból csak négynek sikerült az 5 százalékos küszöböt átlépnie. Ez azt is jelentette, hogy a pártlistákra leadott szavazatok 49,5 százaléka elveszett, ennyien szavaztak ugyanis a dumán kívül rekedt 39 pártra és választási blokkra. Ekképpen a választók csaknem fele – legalábbis a pártlistákon – egyáltalán nem tudta érvényre juttatni akaratát, ami önmagában is kétséget ébreszthetett a választások legitimitását illetően. A Ribkin-féle blokk Alkotmánybíróság elé is vitte a kérdést, de beadványuk nem talált meghallgatásra. Mindazonáltal nemcsak az elveszett szavazatok jelentettek problémát, de az is, hogy az elveszett voksokat a választási rendszer visszaosztotta a dumába pártlistán bekerült pártoknak, mégpedig egyfajta multiplikátor-hatást idézve elő. Ez azt jelentette, hogy a rendszer a legtöbb listás szavazatot begyűjtő pártot támogatta meg a leginkább, míg a legkevesebb voksot számlálót a legkevésbé. Így aztán aki győzött listán az a mandátumkiosztáskor nagyon győzött, aki pedig kevésbé volt sikeres, annak végső mandátumszáma is alig-alig nőtt. Jellemző, hogy a kommunista párt, amelyre a szavazópolgárok 22,3 százaléka adta voksát, végül is a listás mandátumok 44 százalékát kapta meg, vagyis tényleges listás eredményét megduplázta. Ezzel szemben a legkevesebb listás vokssal parlamentbe került párt, a Grigorij Javlinszkij vezette szociál-liberális Jabloko a maga 6,9 százalékos eredményéhez képest listán végül 13,7 százaléknak megfelelő mandátumhoz jutott. A választói akaratot ilyen mértékben eltorzító végeredmény nyilvánvalóan csak akkor alakulhat ki, ha a választásokon szinte korlátlan számban indulhatnak pártok, de nagy többségük képtelen átlépni az érvényes bekerülési küszöböt. Ilyen helyzet a későbbiekben már nem alakulhatott ki: a ’90-es évek végétől megkezdődött a pártok regisztrációba vételének és a választásokon való indulásuk feltételeinek megszigorítása. A 2007-ben és 2011-ben például a parlamenti választásokon, ahol már csak listán lehetett mandátumhoz jutni, az “elveszett” szavazatok aránya csak 8,2, illetve 6,6 százalék. Ezt a problémát sikerült tehát a rendszerből kivezetni. Fél évvel a parlamenti választások után, 1996 nyarán tartották meg a függetlenné vált Oroszország első elnökválasztását. E választás kimenetelétől azonban nemcsak a következő elnök személye függött, de – egyebek mellett – az is, hogy az addig meghozott privatizációs döntések érvényben maradnak-e, avagy megkezdődik átfogó politikai felülvizsgálatuk. Jelcin kommunista ellenfelének győzelme valószínűleg lezárta volna a magánosítást. De még ha folytatódott volna is a folyamat, annak felügyelete biztosan kikerült volna az addig előnyt élvező csoportok kezéből. A hatalmi helyzet folytonosságának fenntartása tehát nyilvánvalóan nemcsak a politikai előny birtoklása miatt volt rendkívül fontos. Mindez persze nemcsak Oroszországra jellemző. Csakhogy a ’90-es évek derekán az orosz hatalmi elithez tartozni nem a hagyományos privilégiumok miatt volt annyira vonzó, hanem a tulajdonhoz jutás páratlanul kedvező feltételei miatt. Aki a hatalmi hierarchiához tartozott, vagy annak befolyásos tagjaival szoros kapcsolatot ápolt, az joggal számíthatott arra is, hogy a vagyonosodás kedvezményezettje is lesz. Ezzel szemben a hatalomból való esetleges kiszorulás nem egyszerűen a korábbi privilegizált helyzet elvesztését – az előnyös privatizációs pozíciók, az állami pénzforrásokhoz való hozzáférés megszűnését – jelentette, hanem annak veszélyét is, hogy a hatalomba emelkedett rivális csoport bármikor kezdeményezheti a lecserélt elit számonkérését, a privatizáció felülvizsgálatát, a tulajdonosi viszonyok átalakítását. Jelcin hatalmon tartása tehát egyben az új tulajdonosi osztály jogi érinthetetlenségének garanciája is volt. Mindezek alapján érthető, hogy az új tulajdonosi csoportok mindent megtettek a hatalomváltás elkerüléséért. Ugyanakkor szerették volna ezt a demokratikus verseny látszatának fenntartásával elérni. Ezért került át a hangsúly e választás során a szavazatszámlálás manipulálásáról a minél teljesebb kampánybeli fölény kialakítására. Ezért lett ez a választás az első a modern Oroszország történetében, amelyben a kampány kitüntetett szerephez jutott, benne olyan “innovatív” kampányfogásokkal, amelyek a politikai ellenfél lejáratására irányultak. E választások kapcsán fogalmazta meg utólag a “győzelem képletét” Jelcin kampánystábjának egyik fontos háttérembere – politikai technológusa –, Gleb Pavlovszkij ekként: “a győzelem képlete: a szakértői tudás mozgósítása + az információs tér feletti uralom + az ellenfél lépéseinek blokkolása + a tömegmédiumokban való jelenlét túlsúlya + az eliten belüli dominancia”. Dmitrij Medvegyev 2012 februárjában tett óvatlan megjegyzése azonban mégiscsak arra utal, hogy mindez együttvéve is kevés lett volna Jelcin győzelméhez. Kellett még valami. És ez a valami minden jel szerint a leadott voksok egy részének “eltérítése” lehetett. Erre az eszközre valószínűleg a választások első fordulójának szavazatösszesítésekor volt igazán szükség. Minden bizonnyal ez a “beavatkozás” segíthette át Jelcint a választások második fordulójába, ráadásul úgy, hogy minimális – írd és mond: 3 százalékos – szavazattöbbséggel várhatta a végső megmérettetést. Ezt a fontos lélektani előnyt aztán – a nyilvánosság politikailag értékes színtereinek szinte teljes kisajátítása mellett – már nem volt annyira nehéz a második fordulóban magabiztos győzelemmé átalakítani. Jelcin diadala megnyugtatta a hatalmi elitet: sikerült az addigi elnök mandátumát demokratikus versenyre emlékeztető feltételek között megújítani. És ez kétségtelenül komoly teljesítmény volt, kiváltképp azok után, hogy Jelcin népszerűsége alig félévvel az elnökválasztás előtt alig érte el a 3 százalékos szintet. 2. A putyini korszak: beavatkozások a stabilitás védelmében Az a nem várt fejlemény, hogy a politikai ismeretlenségből előlépő Vlagyimir Putyint már az elnökválasztás első fordulójában Oroszország elnökévé választották, nyilvánvaló módon összefüggött azzal a társadalomlélektani fordulattal, amit az 1999 őszén végrehajtott – és a hatalom által a csecseneknek tulajdonított – terrortámadások váltottak ki. Ez a lélektani fordulat azonban nemcsak Putyin “gyors” megválasztására volt hatással, de kezdeti politikájának rövid időn belül megmutatkozó széleskörű társadalmi elfogadottságára is. A 2000 márciusában megválasztott új elnök első számú feladatának az elődje idején “széthordott” közhatalom fokozatos visszavételét tekintette. Ez mindenekelőtt a regionális és tulajdonosi elitek “megfegyelmezését” jelentette. De nemcsak azt, merthogy mindezzel párhuzamosan viszonylag korán megkezdődött a pártrendszer és a választási szabályok átfogó átalakítása is. Putyin itt is türelmesen, lépésről lépésre haladt. Az első ezzel kapcsolatos érdemi fejleményre 2002 áprilisában, a parlamenti bizottságok elnöki posztjainak újraelosztásakor került sor. Ennek hátterében az állt, hogy az 1999 végén megválasztott dumában ugyan a kommunisták alkották a legnagyobb frakciót, de még így is kevesen voltak ahhoz, hogy a független képviselők teljes körével kiegészülve akár csak egyszerű többséghez jussanak. De, mert a választások idején a kommunisták után a két legjobb eredményt elérő párt, az Egység (Jegyinsztvo)és a Haza (Otyecsesztvo) ekkor még egymás ellenfelei voltak, így a bizottsági helyek kiosztásakor a kommunisták érvényesíteni tudták relatív többségüket. Ám rövidesen kiderült, hogy az Egység és a Haza kiválóan együtt tud működni. És, amikor az is nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a csinovnyikokból rekrutált pártok támogatni tudják Putyin stabilizációs kurzusát, sőt e támogatás révén maguk is haszonélvezői lehetnek a Putyin iránt egyre növekvő társadalmi rokonszenvnek, akkor gyorsan beérnek a feltételei annak, hogy e két párt egyesüljön és létrejöjjön 2001 márciusában az a “hatalompárt”, amely majd a következő két parlamenti választáson – 2003-ban, illetve 2007-ben – már alkotmányos többséget tud elérni. Ez a párt az Egységes Oroszország (Jegyinaja Rosszija). Az így létrejött szervezet az egyesülés nyomán a duma legnagyobb frakciójává vált (139 mandátummal), mely többnyire élvezte a liberális pártok, a Jobboldali Erők Szövetsége, illetve a Jabloko támogatását is. Ez az új helyzet elég volt ahhoz, hogy egy év elteltével, 2002-ben napirendre tűzzék a bizottsági elnöki posztok újraosztását. Ennek eredményeképpen az addig 9 elnöki széket birtokló kommunisták kénytelenek hetet a liberális frakcióknak átengedni. És ezt akkor, mint rendjén lévőt, mindenki tudomásul is vette. Eközben megkezdődött az addig érvényben lévő párttörvény átalakítása is. 1999 decemberében még több mint 100 párt vehetett részt a választásokon. Igaz, ezek többsége már választási szövetségbe tömörülve indult el, ezért a ténylegesen versenybe szálló pártok és választási blokkok száma huszonhatra zsugorodott. A “pártburjánzás” kétségtelenül egészségtelen jelenség volt, és jogosan várt korrekcióra. Első lépésként a 2001 júliusában elfogadott új törvény a pártok bejegyzését több ponton megszigorította. Feltételül szabta például, hogy a bejegyzését kérő szervezet taglétszámának országosan el kell érnie a 10 ezer főt, és alapszervezeteinek a föderációt alkotó megyék és köztársaságok legalább felében jelen kell lenniük. E módosításoknak köszönhetően 2002 őszén a korábban pártként bejegyzett 199 szervezetből már csak 43 tudta magát újraregisztráltatni. De még e regisztrált pártok közül sem tudott mindegyik elindulni a választásokon, mert a választási törvény előírta, hogy a pártoknak és választási blokkoknak legalább 225 ezer támogató aláírást kell előzetesen összegyűjteniük, és ezeknek az aláírásoknak legalább 70 szövetségi “szubjektumból” kell kikerülniük. Mindennek már csak 23 párt és választási szövetség tudott megfelelni. A 2003 decemberében megtartott ötödik dumaválasztáson azonban már közülük is csak négy tudta átlépni az 5 százalékos bekerülési küszöböt. E helyzet kialakulásában azonban döntő szerepet játszott a feltűnően egyenlőtlen feltételeket biztosító választási kampány is. Ez a kampány semmivel nem volt rosszabb vagy méltánytalanabb, mint bármely korábbi kampány Jelcin idején. A hatalom akkor is, ahogy most is, mindent megtett azért, hogy támogassa pártkegyeltjeit. Ebbe a támogatásba éppúgy belefért az “adminisztratív erőforrások” mozgósítása a kedvezményezettek győzelme érdekében, mint a politikailag értékes médiafelületekhez való hozzáférés egyenlőtlenné tétele. És akkor még nem beszéltünk a pártok finanszírozásában megmutatkozó feltűnő különbségekről, vagy az igazságszolgáltatás szelektív alkalmazásáról. Mindazonáltal ez a választás egy döntő tekintetben mégiscsak különbözött a korábbiaktól. Nevezetesen abban, hogy a 2003-as volt az első olyan választás a modern Oroszország történetében, amikor a Kremlnek nem akadt igazán komoly kihívója. A hatalom birtokosai most először tehették volna meg különösebb politikai kockázat nélkül, hogy valamennyi résztvevőnek egyenlő és méltányos versenyfeltételeket biztosítanak. Putyin első négy évének politikai teljesítménye – az imponáló gazdasági növekedés és a politikai stabilitás megteremtése – elégséges biztosíték lett volna a Kreml támogatta párt, illetve pártok diadalához. De mégsem ez történt. Putyin és környezete a választások tisztaságánál és korrektségénél fontosabbnak tartotta, hogy győzelmét – eszközökben kevéssé válogatva – minél teljesebbé tegye. Ez a politikai kisszerűség azonban nem várt következményekkel járt. A politikai elit egy része – felháborodva a decemberi választások lebonyolításának körülményein, aminek következtében az EBESZ megfigyelői az oroszországi parlamenti választásokat először nyilvánították szabadnak, de nem tisztességesnek – távol maradt a következő év márciusára kiírt elnökválasztástól. Jellemző módon ez az a választás, amikor Putyinnak nem akadt egyetlen egy komoly kihívója sem, mert az orosz politika nagy “túlélői” közül senki sem vállalta a versenyt. Ekkor fordult elő először és egyben utoljára is, hogy sem Zjuganov, sem Zsirinovszkij nem jelöltette magát. De Grigorij Javlinszkij sem vállalta a megmérettetést, noha mind 1996-ban, mind 2000-ben többen szavaztak rá, mint Zsirinovszkijra. Ez a helyzet – amikor az ismétlésre készülő elnök riválisai kivétel nélkül politikai újoncok voltak – kis híján bohózattá silányította az elnökválasztást, noha Putyin addigi politikai teljesítménye valódi garanciája lehetett volna annak, hogy méltányos körülmények között is kockázatmentesen újraválasszák. De Putyin és környezete nem ezt az utat választotta, amiben nyilvánvalóan szerepe volt azoknak a Jukosz-üggyel összefüggő, hatalmi eliten belüli átrendeződéseknek is, amelyek nyomán olyan fontos, Jelcinhez közel álló politikusok távoztak posztjukról, mint az elnöki adminisztráció rendkívül befolyásos vezetője, Alekszandr Volosin, illetve Putyin első elnöki ciklusának miniszterelnöke, Mihail Kaszjanov. És épp e személycserék nyomán lépett a nagypolitika első sorába Dmitrij Medvegyev, aki Volosint váltotta posztján. A politikai kisszerűség azonban másban is megmutatkozott. Az új dumában, ahol a mandátumok kétharmada – a független egyéni képviselők egy részének “fölvásárlása” nyomán – az Egységes Oroszország pártnak jutott, immár a korábbiaknál is feltűnőbb “egyszerűséggel” osztották el a parlamenti bizottságok elnöki posztjait. Ez azt jelentette, hogy mind a 28 bizottsági elnöki szék a “hatalompártnak” jutott. De ez sem volt elég, mert az elnökhelyettesi posztok többségét is ez a “pártgömböc” kebelezte magába. Még dumatanács kialakításának addigi hagyományával is szakítottak. Míg ugyanis korábban az alsóház működését és napirendjét meghatározó tanács a duma elnökéből és a frakciók vezetőiből állt, most, a kétharmados többség birtokában Putyin pártja úgy döntött, hogy a tanácsban nincs helyük a frakcióvezetőknek, annál inkább a parlamenti elnöknek és alelnököknek: így lett a dumatanács kilenc megválasztott tagja közül hat a hatalompárt képviselője (a fennmaradt három helyen a duma másik három frakciója osztozott). A 2003 végén megtartott parlamenti, majd a három hónappal később lebonyolított elnökválasztást követően, amikor is Putyint megerősítették posztján, a politikai osztály – miként utaltam már rá – váratlan kihívással találta szembe magát. Azt a dilemmát kellett megoldania, hogy miközben a választások várható kimenetele iránt senkinek sem lehetett kétsége, elérje, hogy a választók ennek ellenére elmenjenek szavazni. Ebben a helyzetben fogtak hozzá a 2003–2004-es választási ciklus lezárását követően a párt- és a választási törvény ismételt átalakításának. Az ekkor elhatározott módosításoknak – többek között – az lett az eredménye, hogy – biztos, ami biztos alapon – megszüntették a szavazás érvényességéhez szükséges részvételi küszöböt. De nemcsak ezt a rendelkezést szabták át. E mellett átalakították a parlamenti választások addig alkalmazott vegyes rendszerét is, vagyis 2007-től már csak pártlistákon lehet mandátumhoz jutni, vagyis megszüntették az egyéni képviselői helyeket. Ezzel párhuzamosan viszont megemelték a bejutási küszöb szintjét az addig érvényes 5 százalékról 7-re. A párttörvény és a választási szabályok átalakítása elvileg azt is lehetővé tette volna, hogy a végrehajtó hatalom ettől kezdve valamennyi indulónak méltányos kampányfeltételeket biztosít, mivel a szigorú törvényi szabályozással a politikai folyamat egészét ellenőrzése alá vonta már, úgyhogy a választásoknak aligha lehetett volna számára kedvezőtlen kimenetele. A párt- és választási törvény utolsó, 2004-es átalakításával teljesen fölöslegessé vált a választási eredmények öszszesítésébe, avagy a kampány menetébe történő beavatkozás: a választási győzelem e nélkül is garantált volt a hatalmi elit számára. A pártok működésére, illetve a választások lebonyolítására vonatkozó intenzív oroszországi normaalkotás a 2000-es évek második felében joggal kelti azt a benyomást, hogy eltérően a nyugati világ konszolidált demokráciáitól, ahol a választások versenyfeltételei ritkán változnak, miközben a várható eredmény nehezen prognosztizálható, Oroszországban a választásokat többnyire változó törvényi környezetben bonyolítják le, míg a várható eredmény tekintetében aligha lehet bármikor is komoly meglepetésre számítani. Valóban egészen a 2011 decemberében megtartott parlamenti választásokig a politikai verseny szabályainak változékonysága az eredmény biztos előreláthatóságával párosult. Ezt a helyzetet mindenekelőtt a politikai stabilitás fontosságára hivatkozva tartották fenn, és fogadtatták el a politikai közösség többségével. Nem lebecsülve ennek jelentőségét, megállapíthatjuk, hogy a putyini “stabilitáskultusz” az évtized közepére valósággal felperzselte az oroszországi politikai nyilvánosságot. Ehhez képest váratlan fordulatot jelentett a múlt év végén megtartott hatodik dumaválasztás. 3. A 2011–2012-es választási ciklus: repedések az “irányított demokrácia” rendszerében A 2011-es dumaválasztás váratlan eredménye – Putyin és a hatalompárt taktikai hibáin túl – valószínűleg két lényeges és már jó ideje tartó folyamat együttes hatásának tulajdonítható. Egyrészt a máig fönnálló és többé-kevésbé hatékonyan működő politikai rendszer kifáradásának, másrészt az orosz társadalom strukturális átrendeződésének. Az előbbi olyan konkrét változásokban érhető tetten, mint a Putyin és Medvegyev alkotta “tandem” válsága, e politikusok személyes “brand”-jének elhalványodása, a regnáló hatalom politikai retorikájának és kommunikációs erejének kifulladása. Végül, de nem utolsósorban, a végrehajtó hatalom által kiépített és életben tartott pártrendszer, illetve e rendszer révén folytatott politikai manipuláció gyengülő hatásfoka. E folyamatot csak felgyorsította Putyin és Medvegyev közhatalmi szerepcseréjének szeptember végi bejelentése, amely lényegében felszámolta az addig működő tandemet. A bejelentés nyomán az eddig egymástól elvált formális és informális hatalmi szerepek Putyin személyében ismét egymásba csúsztak, miközben Medvegyev azzal, hogy elfogadta az új szereposztást, támogatóinak jó részét pillanatok alatt el is veszítette, és immár képtelenné vált hitelesen megszólítani a modernizációban érdekelt társadalmi csoportokat. De ami ennél is fontosabb: a szerepcsere bejelentésének módját, gőgjét, leplezetlen hatalmi arroganciáját még az orosz politikai közösség olyan része is arculcsapásként élte meg, amely mindaddig inkább elismerően vagy legalábbis elfogadóan tekintett Putyin politikai teljesítményére. A tandemet alkotó politikusok személyes “brand”-jének elhalványodása – kiváltképp Putyiné – mindenekelőtt azzal függött össze, hogy különböző szerepekben, hol állam-, hol kormányfőként ekkor már több mint egy évtizede állt az ország élén. Ebbe még akkor is bele lehet unni, ha az első számú vezető nem különösebben aktív, nem keresi a nyilvánosság fórumait, illetve nem alakul ki róla az a kép, hogy a politikai közösséget érintő fontos és kevésbé fontos ügyekben a végső döntést csak és kizárólag ő hozza. Ebből a szempontból még annak sincs különösebb jelentősége, hogy az utóbbi benyomás megfelel-e a valóságnak. Putyint a nyilvánosság hol Csecsenföld fölött elrepülő vadászpilótaként látta, hol az amuri tigrisek védelmezőjeként, hol pedig a Moszkva környéki tüzek bátor elfojtójaként, vagy épp amforák után kutató búvárként az Azovi-tengerben, hogy csak néhány jellemző példát említsünk az utóbbi években alakított szerepeiből. Eme intenzív jelenlét látványába egy idő után még a legtürelmesebb közönség is belefárad. Persze, nem elképzelhetetlen a sikeres arculatváltás sem, ezt azonban időben kell végrehajtani. Ha késik, vagy ha kelletlenül, külső nyomásra történik csak meg, a politikus “varázsa” könnyen elillan. A hatalom politikai retorikájának és kommunikációs erejének kifulladását mi sem bizonyította jobban, mint az a tanácstalanság, ahogyan Putyin és környezete eleinte értelmezni próbálták a választási eredmények manipulálása ellen tiltakozók magatartását. A Kreml ugyanis mindazt, ami a választások nyomán a nagy városokban kibontakozott, csakis a “színes forradalmak” analógiájára volt hajlandó értelmezni. Ezt az interpretációs sémát az elnökválasztási kampány finisében is masszívan alkalmazta. Kétségtelen, hogy a párhuzam nem teljesen alaptalan. Az ún. “színes forradalmak” sikeréhez azonban legalább három feltételnek kell teljesülnie. Egyrészt a hatalom birtokosainak meg kell hamisítaniuk a választási eredményeket. Másrészt a hatalom ellenfeleinek képeseknek kell lenniük arra, hogy a hamisítás tényét hitelt érdemlően felmutassák, és a politikai közösség nagy részét meggyőzzék igazukról. Harmadrészt, a választási csalásnak érdemben kell az eredményt átírnia. Ha e feltételek közül akár csak egy is hiányzik, a tiltakozás lehet ugyan tartós, nagy valószínűséggel mégis eredménytelen marad. A decemberi parlamenti választások esetében mintha mindhárom körülmény fennállna. A hatalom persze mindent tagad, és a hangsúlyt másra – az állítólagos külső beavatkozásra, az események kívülről történő irányítására, a Nyugat aknamunkájára – helyezi. Pedig szembenézhetne a tényekkel, többek között azokkal a komoly elemzésekkel, amelyek matematikai modellek, illetve a Központi Választási Bizottság nyilvános adatbázisa alapján kimutatták a választások durva meghamisításának tényét és mértékét. Márpedig ez a mérték nem akármilyen. Országosan elérhette a hatalompártra leadott voksok számának 17–18 százalékos megugrását, Moszkvában pedig a beavatkozás mértéke még ennél is nagyobb lehetett. A “színes forradalmak” egy fontos kelléke azonban hiányzik. Nem látszik a politikai osztály megosztottsága, kettészakadása. Bár a politikai elit egy része láthatóan szívesen szakítana a putyini modellel, de ez feltehetően még mindig csak a politikai osztály elenyésző kisebbsége. Ez pedig egyelőre jelentős lavírozási teret enged Putyinnak és szövetségeseinek. A fentieken túl az is fontos válságjelnek tekinthető, hogy a mesterségesen kialakított és életben tartott oroszországi pártrendszer, illetve a rendszer révén folytatott politikai manipuláció folyamatosan veszíti el korábbi hatékonyságát. A parlament alsóházába ezúttal is bekerült pártok – az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártjának kivételével – egytől egyig ún. kreatúraszervezetek, vagyis olyan képződmények, amelyek a végrehajtó hatalom politikai terveként, annak tevékeny közreműködésével, világos hatalompolitikai célokat követve, tehát nem “spontán” társadalmi igényeket artikulálva jöttek létre. Feltétlenül ilyen párt a Zsirinovszkij vezette Oroszországi Liberális Demokrata Párt, amely nevével ellentétben – közismerten – sem nem liberális, sem nem demokrata. Egyike az elsőként felállított “kreatúrapártoknak”, még a Szovjetunió felbomlásának időszakában – máig nem teljesen tisztázott körülmények között – jött létre. Erős a gyanú, hogy a pártot a késői szovjet korszak titkosszolgálati közreműködésével találták ki és hozták létre, valószínűleg azért, hogy lekössék és irányíthatóvá tegyék a rendszerrel szemben elégedetlen destruktív nacionalista erőket. A párt ezt a feladatot megalakítása óta több-kevesebb sikerrel teljesíti is. Léte azonban valódi kihívást soha nem jelentett az elnöki hatalomnak, amelylyel – harsány és durva retorikája ellenére – bármikor készen állt az együttműködésre. Valamivel bonyolultabb képlet az ezúttal a várakozásokon felül teljesítő Méltányos Oroszország párt. Eredetét tekintve ez is egyike a tipikus teremtménypártoknak. A 2007-es dumaválasztások előtt találták ki a Kremlben, mint a jobbközépet képviselő hatalompárt, az Egységes Oroszország balközép pandanját. E feladatot – beleértve az elnöki hatalom baloldali támogatását – éveken át megbízhatóan teljesítette is, ám az idei év elejétől mintha egyre határozottabban próbálna szabadulni a szerepkörtől, és magát önálló szociáldemokrata pártként pozícionálja. Végül itt van a Kreml igazi üdvöskéje, az Egységes Oroszország párt. Ezt a tipikus kreatúraszervezetet mai formájában – miként utaltam már rá – 2001-ben hoztak létre az Egység és a Haza-Egész Oroszország pártok összeolvasztásával. Ezek a pártok egytől-egyig az adminisztratív elit mozgósításával jöttek létre, és ma is a csinovnyik-elem a meghatározó bennük. Az egyesített “hatalompárt” mindenkori legfőbb funkciója az államfő parlamenti támogatása. Ennek sikeres teljesítéséhez nem kell más, mint a parlamenti mandátumok többségének felügyelete. Többre csak akkor lehet szükség, ha a Kreml valamiért módosítani szeretné az alkotmányt, avagy olyan különleges politikai helyzet áll elő, mint a “tandemokrácia” idején. Igaz, utóbbi esetben nem az elnöknek, vagyis Medvegyevnek, hanem Putyinnak volt erre szüksége, aki épp az általa irányított párt alkotmányozó többségében látta azt a biztosítékot, amely megóvja őt attól, hogy politikai dublőre bármikor is menessze. Mindez azért van így, mert a mindenkori elnöknek politikai kockázatot csak egy dolog jelentene, ha a dumában az elnöki hatalommal szemben alkotmányozó többség jönne létre. Egy ilyen helyzet “lebéníthatná” az elnököt, aki nem tudna élni a vétó eszközével. De, mint már utaltunk erre, Putyin soha nem került ilyen körülmények közé, ahogy Jelcin sem. Olyannyira nem, hogy mind a 2003-as, mind a 2007-es Dumában alkotmányozó többség állt mögötte. Ehhez azonban az előbbi esetben szüksége volt az egyenlő és méltányos kampányfeltételek felszámolására, míg az utóbbiban a párt- és a választási törvény radikális átalakítására. Miután mindezt elvégezték, minden arra vallott, hogy Putyin és környezete hosszú időre berendezkedhet a hatalomban, mert a megváltoztatott versenyfeltételek között komoly kihívóval nem kell számolnia. És ez éppúgy vonatkozott az elnökválasztásra, miként a parlamenti választásokra is. A rendszer egészen a 2007-es duma- és a 2008-as elnökválasztásokig kifogástalanul működött is, amit mi sem mutat jobban, mint hogy gond nélkül sikerült levezényelni a “tandemokratikus” rendszerre történő átállást Dmitrij Medvegyev elnökké választásával. Igaz, minderre akkor került sor, amikor még az orosz gazdaság dinamikusan, évi 7-8 százalékos ütemben bővült és a növekedésből nyert “bevételek” egy részét visszaosztották az orosz társadalomnak. Így aztán minden arra vallott, hogy a politikai folyamatok egészének erős kontrollja tartósan fennmarad, és nem lesz szükség a választási eredmények átalakítására szolgáló – korábban nem egyszer alkalmazott – durva eszközök ismételt bevetésére. A 2011-es parlamenti választások azonban rácáfoltak erre. A Kreml láthatóan későn ébredt, és késve mérte fel tényleges helyzetét, így “kénytelen volt” olyan eszközökhöz nyúlni, amelyeket – legalábbis tömegesen – régóta nem alkalmazott. Csakhogy az okostelefonok korában nem olyan egyszerű elrejteni a választási csalást, kiváltképp annak durva formáit. Az emberek ugyanis minden szóbeli beszámolónál, jegyzőkönyvnél jobban hisznek annak, amit látnak. És látnivaló éppenséggel akadt. Már a választás éjszakáján hajmeresztő esetek sora került fel a világhálóra – a több helyen többször leszavazó állampolgárok szervezett utaztatásától a tucatszám bedobott hamis választási cédulákig. Nem beszélve azokról az egzotikus esetekről, amikor a helyi rendőrőrs vezetője döntött arról, hogy a választást annak ellenére folytatni kell, hogy az urnák már a választások hivatalos megkezdése előtt titokzatos módon megteltek szavazócédulákkal. Persze, mindehhez joggal tehetnénk hozzá: amiként hamis szöveget és jegyzőkönyvet elő lehet állítani, úgy hamis képet és videófelvételt is. Vagyis ezeknek a legkülönbözőbb orosz portálokon már a dumaválasztás éjszakáján megjelenő felvételeknek a bizonyító ereje önmagában még nem elégséges. Ezért is próbálkozhatott meg a hatalom pár napos tanácstalanság után azzal, hogy a felvételeket – a Központi Választási Bizottság elnöke, Vlagyimir Csurov megfogalmazását idézve – “stúdiókban előre leforgatott hamisítványokká” minősítse, jóllehet bizonyítékokkal e súlyos vádat sem akkor, sem azóta nem támasztotta alá senki. A felvételek hitelességét nem csupán azok sokfélesége valószínűsíti, hanem a választópolgárok egy jelentős részének személyes tapasztalatai, valamint azok a néhány nappal a választást követően megjelent matematikai elemzések, amelyek meggyőzően mutatták ki nemcsak a beavatkozások tényét, de azok volumenét is. (Lásd erre vonatkozóan Szergej Spilkin dolgozatát: Sztatyisztyika isszledovala vibori. In www.gazeta.ru 2011.12.10. és Jan Racsinszkij elemzését: O csurogyejsztve i fal’sebsztve. In www.polit.ru 2011.12.23.) A hatalom felkészületlensége és kapkodása annál meglepőbb volt, mert a hatalompárt, az Egységes Oroszország támogatottságának erózióját már jó ideje mérték a közvélemény-kutatók. A folyamatos népszerűségvesztés már az év elején érzékelhető volt, és a Putyin– Medvegyev páros szeptember 24-i bejelentése csak tovább gyorsította. A bejelentés azonban taktikailag is átgondolatlannak bizonyult. Időzítése lehetőséget adott arra, hogy a Putyinnal szembenálló csoportok – a társadalom gyorsan megmutatkozó elutasítását érzékelve – “felkészüljenek” a december 4-i választásokra. Másrészt, szemben a korábbi, 2003-as és 2007-es parlamenti választásokkal, a 2011-es voksolást nem egy emelkedő, egy önbizalmát mindinkább visszanyerő országban tartották meg, hanem abban az Oroszországban, amely rendkívül komolyan megérezte a 2008–2009-es globális válság következményeit. A drámai teljesítményvesztés 2009 kora nyarára érte el mélypontját; a trendfordulót követően az orosz gazdaság 2010-ben ismét növekedési pályára tudott állni. Ám ez a növekedés – ami Európából nézve kétségtelenül irigylésre méltó – immár második éve alig több 4 százaléknál, vagyis durván a fele csak a válság előtti növekedési ütemnek. Bár Putyinék, amíg csak módjukban állt, mindent megtettek, hogy a szociális szférától a gazdasági visszaesés legdrámaibb időszakában se vegyenek el semmit, sőt, még a válság előtt tett jóléti ígéreteikből sem faragtak le, a reáljövedelmek növekedésének válság előtti dinamizmusát mégsem tudták fenntartani. Ugyan még 2010-ben is nőttek a reáljövedelmek, de már csak 4,5 százalékkal. 2011-ben történt meg először 1999 óta, hogy a 2000 és 2008 közötti időszak átlag 10 százalékos éves növekedése helyett a reáljövedelmek, ha kis mértékben is, csökkentek. Mi következik mindebből? Először is az, hogy a putyini hatalom számára továbbra sem a parlamentbe bekerült három “ellenzéki” párt jelenti az igazi politikai kihívást, de valószínűleg nem is azok a csoportok, amelyek tiszta választásokat követelve a decemberi dumaválasztás megismétlését, a politikai rendszer demokratizálását várják el. A parlamenti és a parlamenten kívüli ellenzéknél egyelőre komolyabb “ellenfélnek” tűnnek Putyin saját kampányígéretei. Ha ezeket, vagy ezek jelentős részét nem tudja teljesíteni – és erre az ígéretzuhatag nagyságrendjéből következően van esély –, akkor már az év második felében jelentősen bővülhet a rendszert elutasítók köre, vagyis a most tiltakozó, többségükben a nagyvárosi középosztályhoz tartozó protestálókhoz más társadalmi csoportok – a vidéki Oroszország elégedetlenjei – is csatlakozhatnak. De valószínűleg még csak nem is ez a legsúlyosabb kihívás, hanem, hogy a putyini rendszer képes lesz-e megújítani önmagát. Egyelőre erre alig utal valami. A márciusi elnökválasztás lebonyolításának körülményei és hivatalos végeredménye sem ezt sejteti. Putyinnak ezúttal is már az első fordulóban sikerült győzelmet aratnia. Igaz, nem olyan látványosat, mint 2004-ben, amikor a szavazatok több mint 71 százalékát szerezte meg. Ettől azonban a győzelem még győzelem maradt, annak ellenére is, hogy a különböző alternatív szavazatszámlálások a most elért 63,60 százalékos hivatalos eredménynél jóval alacsonyabb támogatottságot mértek. A választási visszaélések dokumentálását végző egyik legtekintélyesebb szervezet, a Golosz (Szavazat) szerint Putyinra a szavazópolgárok 50,2 százaléka adta volna voksát, míg a Liga nabludatyelej (Megfigyelők Ligája) összegzése szerint 53 százalék. Mindez pedig annyit tesz, hogy Putyin egy minden tekintetben hiteles szavazatszámlálással záruló választáson is nagy valószínűséggel már az első fordulóban győzni tudott volna. Ugyanakkor joggal merül fel a kérdés, hogy a szavazatszámlálás hitelessége önmagában elégséges feltétele-e annak, hogy egy választásról ki lehessen jelenteni annak tiszta voltát. Aligha. Már csak azért sem, mert a különböző alternatív szavazatszámlálások csak bizonyos fajta “beavatkozásoktól” tudják “megtisztítani” a hivatalos végeredményt. Az “elcsalt”, avagy “becsalt” szavazatok ugyan viszonylag nagy pontossággal kiszűrhetők, de a kampányidőszak és a választásokat szabályozó törvény méltánytalanságai aligha. Ezért szokás a választások kapcsán azokat legalább három szempont alapján megítélni. Először is annak alapján, hogy a hatalom bármilyen módon korlátozza-e a választói jogok gyakorlását, vagyis az adott politikai közösségen belül akadnak-e olyanok, akiket megfosztanak politikai jogaik gyakorlásától. Ha nincsenek ilyen, a választójog gyakorlásából kizárt csoportok, akkor szokás a választásokat szabadnak tekinteni. A modern Oroszország történetében eddig megtartott választások ilyen értelemben kivétel nélkül szabadok voltak. Annak ellenére is, hogy a most megtartott elnökválasztáson – nem először – Putyin csak és kizárólag megbízható, előre gondosan kiválogatott versenytársakat kapott. És aki rá nézve akárcsak a legkisebb kockázatot is jelenthette volna – persze nem Putyin borítékolható győzelmére, hanem például arra a helyzetre, amelyben a hatalom könnyedén kerülhette ki a kellemetlen kérdéseket –, eleve nem engedte startvonalhoz állni. Ennek volt nyilvánvaló példája az indulásból kizárt Grigorij Javlinszkij esete. Másodszor annak alapján érdemes véleményt alkotni a választásról, hogy annak lebonyolítása tisztességes volt-e, azaz méltányos körülményeket és egyenlő feltételeket biztosítottak-e valamennyi indulónak a kampány idején. Nehéz lenne tagadni, hogy miként a korábbi választásokkor, úgy most sem teljesült ez az elvárás. Putyin, aki egyetlen elnökjelölti vitában sem vett részt – és ezt következmények nélkül megtehette –, a kormányfői posztjából adódóan óriási fölénnyel uralta a politikailag értékes médiateret. És akkor még nem beszéltünk az ún. “adminisztratív erőforrások” aszimmetriájáról. Arról a fontos helyzetbeli különbségről, hogy míg Putyin a végrehajtó hatalom tényleges irányítójaként a legkülönbözőbb módokon és szinteken mozgósíthatta híveit, addig ellenfelei e képesség töredékével sem rendelkeztek. És végül, de nem utolsó sorban, minden egyes választás kapcsán föltehető az a kérdés is, hogy annak eredménye hitelt érdemlően tükrözi-e a választói akaratot, vagyis a szavazatok összeszámlálása korrekt módon történt-e a legalsóbb szinttől a legfelsőbbig. Minden jel szerint az oroszországi választási rendszer egyelőre ennek a feltételnek sem felel meg. Mindezek fenntartásával sem vonható kétségbe, hogy Oroszországban továbbra sincs olyan jelölt, aki méltó és erős kihívója lehetne Putyinnak. Egyelőre az oroszországi politikai közösségben azok vannak többségben, akik Putyinra bíznák az ország politikai jövőjét. Az, hogy mindez meddig lesz így, nem tudható, miként az sem, hogy Putyin és környezete késznek mutatkozik-e a mára már kifáradt politikai rendszer – az “irányított demokrácia” világának – megújítására. Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy e feladat megoldása mind kevésbé halogatható. Felnőtt ugyanis egy új nemzedék, amelynek a politikai stabilitás és a gyarapodó jólét már kevés. Ennél többre vágyik. Többek között egy a politikai akaratát tiszteletben tartó új választási rendszerre és gyakorlatra. |