2000-beszélgetés – Medgyes Péter volt damaszkuszi nagykövettel

2000: Mit tudtál Szíriáról, amikor kimentél?

M. P.: Akkor már elég sokat, mert fél évig “felkészülő nagykövet” voltam, és a felkészülés alatt beavattak engem egy csomó olyan dologba, amiről nem tudtam. Tehát már nem teljesen tudatlanul mentem ki, sőt elkezdtem arabórákat is venni, még itt, egy, a damaszkuszi egyetemen végzett magyar fiútól. Mikor kikerültem Szíriába, rájöttem, hogy tulajdonképpen engem a Korán nyelvére tanított ez a kedves arabos kolléga. Tehát az a kevés arabtudás, amit Budapesten nagy nehezen összeszedtem, lényegében teljesen fölösleges volt. Mert, hogy ott a szír dialektust beszélik. Amúgy is reménytelen volt arabul tanulni az én koromban.

2000: Abban a fél évben, amikor nyelvet is tanultál, mibe avattak be még, hogy amit feltétlenül tudnod kellett? És hányban is járunk pontosan?

M. P.: 2005-ben mentem ki, és 2009-ben jöttem haza, tehát a szokásos négy évet töltöttem el Damaszkuszban. És nem vagyok karrierdiplomata, hanem a Magyar Bálint vezette Oktatási Minisztériumból kerültem át a Külügyhöz. Eredetileg arról volt szó, hogy Bejrútba küldenek, de aztán mégis Damaszkusz lett belőle. Márciusban kezdtem fölkészülni, és szeptemberben utaztam ki. Körülbelül fél évem volt arra, hogy összeszedjem magam. Beavattak mindenfélébe a Közel-keleti és Afrikai Főosztályon Elsősorban abba, hogy a Közel-Keleten általában naponta változik a helyzet. Ez a tudat megerősödött bennem, mire kikerültem. Sose felejtem el, 2006 nyarán úgy tűnt, javul a helyzet Libanonban, a szomszéd országban. Mondtam a nálam is jóval idősebb norvég nagykövetnek, aki egész életét a Közel-Keleten töltötte diplomataként, hogy mintha jobbra fordulna a helyzet. Rám nézett, és azt mondta, tényleg javul. Most előbb lesz egy háború, és utána javul, tette hozzá, és rá két hétre kitört a izraeli–libanoni háború. Azt is megtanultam kint, hogy a Közel-Keleten, ha jósolni kell, akkor mindig a legrosszabb forgatókönyvet érdemes alapul venni, mert az a papírforma.

2000: Vissza a nyitó kérdéshez: tudtad például, hogy kik azok az alaviták?

M. P.: Ezeket a dolgokat nem tudtam, mielőtt a Külügyminisztériumba kerültem. Akkor lázasan elkezdtem utánanézni, és többé-kevésbé megtanultam, hogy kik-mik az alaviták, meg hogy tulajdonképpen hogy jönnek a síitákhoz és a szunnitákhoz. Tehát ezeket az alapdolgokat megtanultam, próbáltam neveket rögzíteni. De végül is nem volt reménytelen az ügy, mert engem mindig érdekelt a külpolitika.

2000: Mi volt az elképzelésed Szíriáról, mint politikai rendszerről? Tudtad, hogy diktatúrába mész?

M. P.: Fején találtad a szöget. Tudtam. Azt is, hogy kemény diktatúrába. De azt is, hogy Szíria nagy kultúrájú ország, végigvonult rajta a történelem, rengeteg a látnivaló. Ennek ellenére meglepetésként ért, hogy amikor kimentem és elkezdtem mozogni a felsőbb körökben – mert ugye egy nagykövet a “felsőbb körökben” mozog –, hogy ott az értelmiség is fantasztikus. Nyelveket tudnak – franciául, angolul mindenki. Ami nem véletlen, mert egy részük a bejrúti amerikai egyetemen végzett, vagy valahol Párizsban. Ha privát orvoshoz mentem, ki volt rakva a rendelő falára több diploma. Az egyik a Sorbonne-ról, a másik valamelyik londoni egyetemről. Azért ez egy nagyon kifinomult, rafinált társadalom. Ebből a szempontból kifejezetten meglepődtem azon, hogy mennyire műveltek és kifinomultak. Kisebbségi érzésem volt, főleg a francia nyelvtudásom miatt.

2000: Ez a kifinomultság csak az elitre érvényes?

M. P.: Kizárólag, de rá nagyon. A felső tízezerre. Nem feltétlenül európai értelemben műveltek, de mindent tudnak a világról. Jelentős részük kettős állampolgár, vagy amerikai–szír vagy angol–szír vagy francia–szír. Most, hogy rettenetesen romlott a helyzet, szerintem jelentős részük legalább a családját kivitte.

2000: Hogy voltak ők beágyazva a rendszerbe? A rendszerrel szemben voltak kifinomultak gondolkodásukban, vagy inkább a haszonélvezői voltak?

M. P.: Mindenképpen az utóbbi. Vannak olyan gazdag emberek, akik még a a 19. századból, családi alapon azok, mint a Buddenbrook-ház; s van köztük rengeteg újgazdag, aki kacsalábon forgó kastélyokban él Damaszkusz külvárosában.

2000: Miből gazdagodik meg egy szíriai újgazdag?

M. P.: Meg tud gazdagodni az olajból. Meg tud gazdagodni földvásárlásokból. Óriási területeket adtak el családoknak fillérekért úgy harminc évvel ezelőtt. És a terület, mondjuk Damaszkusz külvárosában, azóta egy fölfutó, dzsentrifikálódó külváros lett, és itt a területeket szépen, parcellánként eladják, és például ebből gazdagodnak meg. Azután sokaknak vegyes vállalataik vannak. Például a tiszteletbeli magyar főkonzul, Sihábi úr Aleppóból a legnagyobb szíriai gyógyszergyár tulajdonosa. Õ azért már régebb óta gazdag, és van három fia, akiknek már átadta a főbb feladatokat, tehát ez valóban apáról fiúra száll.

2000: Az idegenforgalom nem teremt újgazdagokat?

M. P.: A turizmus most megszűnt a polgárháború miatt. A bevétel szempontjából nem volt jelentéktelen a mi időnkben, de ahhoz képest, hogy mennyi a látnivaló, gyerekcipőben járt. Volt olyan feltárt romterület, hogy amikor odamentünk hétköznap, akkor csak a feleségem meg a fiam meg én voltunk ott. Sehol egy teremtett lélek.

2000: Vallási turizmus?

M. P.: Amikor a síiták – főleg Iránból – mennek a hadzsra, akkor általában Szírián keresztül mennek. S miután Damaszkuszban is van egy gyönyörű síita templom, akkor oda is látogatást tesznek, sőt hoznak magukkal egy csomó szőnyeget is, hogy valamiből fedezni tudják ezt a szép utat. És akkor viszonylag jutányosan lehet tőlük szép perzsaszőnyegeket venni.

Itt említem meg, hogy körülbelül két-két és fél millió keresztény él Szíriában a huszonkét-huszonhárom milliós népességből. Nem tartozik a nagy keresztény gyülekezetek közé, annak ellenére, hogy ez a lakosság körülbelül 10-12 százaléka. Van vagy nyolc-tíz keresztény felekezet Szíriában, köztük rengeteg örmény él, akik a huszadik század elején Törökországból menekültek el, és itt vetették meg a lábukat. Tehát vannak örmény keresztények, vannak örmény ortodoxok, vannak szír keresztények, szír ortodoxok. Kopt nem sok, maroniták, Vatikánhoz tartozó katolikusok, görög katolikusok és így tovább. Egyáltalán nem ismertem ki magam, hogy ki melyik keresztény felekezethez tartozik.

Még egy viszonyítási pont: az ötvenes években körülbelül négy és fél millióan éltek Szíriában, ugyanekkora a területen. Gondoljatok bele: megötszöröződött a lakosság.

2000: Mennyi ebből a csecsemőhalandóság visszafogása, és mennyi a bevándorlás?

M. P.: Szíriába azért nem nagyon vándorolnak be emberek, inkább kivándorolnak. Azt mondják, hogy külföldön legalább annyi szír származású ember él, mint Szíriában. Vannak nagyon híresek köztük, például Steve Jobs, akinek az édesapja szír volt. Vagy a Carlos Menem, aki tíz éven át argentin elnök volt.

2000: Ezt a szírek számon tartják? E tekintetben ők is “kis nemzet”?

M. P.: Abszolúte számon tartják, nagyon büszkék rájuk.

2000: Mi a helyzet a szíriai zsidósággal?

M. P.: Legkésőbb az 1967-es háború idején elmentek. Amerikába minden további nélkül kiengedték őket, mert volt egy megállapodás az idősebbik Asszad és az amerikaiak között. Asszad azt a feltételt szabta, hogy Izraelbe nem mehetnek a zsidók. Persze miután kimentek Amerikába, ki tudta ezt ellenőrizni?

Egyébként Damaszkusznak csodálatos Óvárosa van. Valószínűleg a legszebb az arab világban. A mai napig három részből áll, legalábbis a térképek szerint. Az egyikben a mohamedánok élnek, a másikban a keresztények, a harmadik harmadban pedig a zsidók. Tehát van egy nagy zsidó negyed, ami ma leginkább elhagyatott házakból áll, mert ezeket nem kobzták el. Tehát továbbra is a tulajdonosok birtokában van, csak a tulajdonosok nem mehetnek oda. Ennélfogva iszonyatos rossz állapotban van az egész. De például a sofőröm, aki az Óvárosban nevelkedett, elmondta, hogy annak idején ő együtt focizott ott zsidó és keresztény gyerekekkel, szóval nagy élet volt az Óvárosban.

A zsidók helyzete 1948-tól kezdett romlani, amikor Izrael állam megalakult. 1967-ben tovább romlott, de az 1973-as háború idején már nem is igen voltak zsidók. Ma azt mondják, hogy körülbelül százan maradtak Szíriában, ebből az egyik családnak van egy nagy régiségboltja az Óváros kellős közepén. Jelentős az Izrael elleni uszítás, nem annyira a zsidók, mint inkább az állam ellen. Szíriában ez csak bő fél évszázados történet, előtte is voltak összezördülések, de pogromok soha. Viszont ma egy nyolcoldalas újságban legalább egy Izrael-ellenes oldalt lehet találni.

2000: Követed a szír sajtót? Mármint az angol nyelvűt.

M. P.: Angol nyelvű szír sajtó már nincs. Létezett, amikor mi kint voltunk, a Syrian Times című lap, de 2007-ben megszűnt.

2000: Francia nyelvű sincs?

M. P.: Nincs.

2000: Tehát csak közvetítéssel lehet tájékozódni.

M. P.: Kizárólag. Volt egy fiatalember, aki naponta egy érdekes, angol nyelvű bulletint adott el nekünk. Összeszedte a világsajtóban Szíriáról megjelent cikkeket, és az interneten eljuttatta hozzánk. Vajon hogy kapott erre engedélyt? Mert mindezt Damaszkuszból csinálta. Egyébként hihetetlenül értelmes fickó volt.

2000: Biztos, hogy engedélyt kellett rá kapnia? Nincs olyan, hogy szír underground?

M. P.: Válasszuk ketté, mert amióta kint voltam, minden megváltozott, borzalmas új helyzet van. Akkor még egy jól működő, stabil diktatúra volt. Ahol akadtak ellenzékiek, akiket rendszeresen zaklattak és börtönbe zártak, aztán kiengedtek. Akkor a nyugatiak megírták, hogy de csúnya dolog. De ez egy maroknyi csoport volt, roppant intelligens emberek. Hogy az emberek egymás között mertek-e beszélni? Szerintem nem, velem végképp nem. Bekerültem egy nagyon kedves társaságba, ahová milliárdosok hívtak meg. Még az előző nagykövet játszott velük kockapókert, és megörököltem a székét, fölajánlották, hogy jöhetek. Tudok pókerezni, gondoltam, a kockapóker beleillik a dologba, és beszálltam. Havi egy kockapóker parti. Játszottunk – nem nagy pénzben, mert engem egy másodperc alatt kifosztottak volna –, de ott politikai dolgokról egy kukk sem hangzott el. Ezek a nagyon kedves és rettenetesen gazdag emberek nem csak tőlem féltek, hanem egymástól is, pedig nagyon jóban voltak. De pontosan tudták, hogy ők mennyire függnek az Aszszad-rendszertől.

2000: Párttagok is voltak? Be kellett lépniük?

M. P.: A Baath-pártba? Nem lehet tudni. Erről nem beszéltek. De hát azt nem kérdezem meg, hogy mondd, te párttag vagy? Föltételezem, hogy igen. Vagy megbízható pártonkívüli, ha ez mond nektek valamit. Náluk ez pontosan úgy működik, mint nálunk a rendszerváltás előtt. Először is: törvény mondta ki a párt vezető szerepét. Ezt egyébként Asszad tavaly, amikor elkezdődtek a zavargások, föloldotta. Tehát ma már névlegesen többpártrendszer van, de mindenhez a Baath- párt jóváhagyása kell. Ugyanakkor volt egy Hazafias Népfront jellegű szervezet, amely magában foglalta az úgynevezett pártokat, de ezeket is a Baath-pártnak kell jóváhagyni.

Tavaly Asszad úgy gondolta, hogy két nagy engedményt fog tenni, ami egyébként már régóta érett. A másik, hogy fölfüggesztette a statáriumot, ami negyven éve érvényben volt, teljesen indokolatlanul.

2000: De hét az gyakorlatilag rendkívüli állapot.

M. P.: Igen, ez a helyes kifejezés. Rendkívüli állapot volt, mondván hogy az ország mind a mai napig háborúban áll Izraellel, de jure. De facto nem. Persze semmi köze nem volt ehhez már Izraelnek.

Asszadék folyamatosan azt sugallják, hogy ez itt egy nemzetközi összeesküvés. Ezzel tulajdonképpen egyetértek. Nem dugták össze a fejüket csúnya összeesküvők, hogy megbuktassák az Aszszad-rendszert, de indirekt módon mégis csak erről van szó. Tudni kell, hogy az Asszadnak igen széles a hátországa. Ha valaki azt gondolja, hogy itt egy ugyanolyan öregúr ül, mint Mubarak vagy az elmebeteg Kadhafi, az téved. Említettem, hogy van itt körülbelül 10-12 százalék keresztény. Ezek szinte egy emberként Asszad mögött állnak, mert rettenetesen félnek az iszlamistákról, a Muzulmán Testvérektől vagy a még szélsőségesebbektől. Tehát nekik létérdekük, hogy Asszad maradjon. Az alaviták – szintén két-két és fél millió ember – szintén nagyrészt Asszad mögött állnak, ez már négy- öt millió fő.

2000: Asszadék maguk is alaviták.

M. P.: Igen, ez a lényeg. Minden lényeges poszton alaviták vannak. Ezenkívül pedig ott a milliós tömegű titkosszolgálat. Titkosszolgálatból van legalább húsz, huszonötféle – számomra és szerintem mindenki számára átláthatatlan rendszer. Ha Damaszkusz utcáin mentem, láttam nyakkendős, öltönyös fiatalembereket, akik csak úgy föl-alá sétálgattak az utcán. Ezek voltak a civil titkosszolgák. Aztán láttam civil ruhába öltözött, ámde látható gépfegyverrel fölfegyverkezett embereket – természetesen mind férfiak –, akik szintén föl-alá sétálgattak az utcán. Azután voltak a bőrdzsekisek meg a félkatonaiak, katonazubbonyban, de farmerban járók. Ez így tartott egészen azokig, akik valóban katonai egyenruhát viseltek. Ez járásonként, megyénként is teljesen szövevényes, átláthatatlan rendszer, amely az Asszad család környezetében ér össze, és az egyik kijátssza a másikat.

2000: Hogyhogy Asszadot sose látjuk katonaruhában? Szaddam Huszeinnél mindig láttuk, hogy hadonászik a puskájával.

M. P.: Asszadnak is van egyenruhás képe. Attól függ, melyik arcát akarják mutatni. Szaddam viszont eleve katona volt.

2000: Egy pillanatra tisztázzuk a síita–szunnita–alavita háromszög kérdését.

M. P.: A szírek túlnyomó többsége szunnita. Igen ám, de a vezérük alavita. No mármost az alavita felekezetet azért hívják így, mert ők Ali követői: az alaviták a síitákból váltak ki valamikor még a 10. század táján. Titkos vallás, keveset lehet róla tudni, ők nem olyan templomjárók, mint a szunniták, vagy mint az igazi síiták. Ha mégis elmennek templomba, tulajdonképpen szunnita templomban imádkoznak. Egyébként az Asszad család teljesen világias, semmiféle vallásosság nincs bennük.

2000: Asszadnak angol a felesége?

M. P.: Valójában szír származású, de brit állampolgársággal is rendelkezik. Asma – így hívják ezt a nagyon jó külsejű, intelligens asszonyt –, tehát Asma apjából Angliában vált jó nevű kardiológus. Ahogy nálunk, Magyarországon is van száz szír orvos, akik itt végeztek hajdanában. Asma, aki ott született és nevelkedett Londonban, egy bankban volt alkalmazott. A férje, Basar Asszad Damaszkuszban végzett orvosként, és másfél évig szemész szakorvosi továbbképzésre járt Londonban. Közben kiderült, hogy apjának, Hafez Aszszadnak valamikor át kell adnia a hatalmat súlyos szívbetegsége miatt. A legidősebb fia vette volna át a kormányzást, és abszolút alkalmas lett volna rá: nagy macsó volt, autóversenyző. Ez is lett a végzete, mert valamikor 1994-ben egy gyorsforgalmi úton kétszáz kilométeres sebességgel föltekeredett egy villanypóznára és szörnyethalt. Erre a másodszülött fiú lett volna a következő, ha már Baszel, a legidősebb meghalt.

És jött Basar, a második fiú, ez az abszolút alkalmatlannak tűnő szemészjelölt, egy tesze-tosza fiatalember, úgy nézett ki, mint egy gyufaszál. Londoni tanulmányai közben hazahívta a papa, és elkezdte kiképezni, hamarosan ezredes lett belőle. És 2000-ben, amikor Hafez Asszad valóban meghalt, Basar vette át a hatalmat. Meg kellett kicsit változtatni hozzá az alkotmányt, de hát az nem nagy ügy. Mert az ő életkorában még nem lehetett volna elnök: 1965-ben született, csak harmincöt éves volt. De végül ezt is megoldották, és így lett Basarból 2000 júniusában elnök. A negyedik fiú az egyik titkosszolgálatnak a vezére, aki állítólag eléggé neheztel arra, hogy nem ő lett az utód. (A harmadik 2009-ben meghalt.)

Így került az alkalmatlannak tűnő Basar fiú a trónra – bár egyesek szerint azóta beleszokott, és megszerette a hatalmat. Megközelíthető ember. Neki kellett átadnom a megbízólevelemet, amikor kimentem. A szokványos protokolláris beszélgetést folyt, tíz perc volt az egész, de kellemes volt. Először is jól tud angolul. Másrészt pedig elmesélte, hogy egyszer, még egyetemi hallgató korában járt Magyarországon, tulajdonképpen inkognitóban. Pár éjszakát töltött Budapesten egy családnál, IBUSZ-lakásban, és azt mondta, hogy rettenetesen kedvesek voltak a háziak, vacsorával kínálták, meg mindennel. Kedves ember – persze tudjuk, hogy ez nem jelent semmit. A felesége is abszolút kulturált, kellemes nő.

2000: Bizonyos értelemben a saját rendszerük foglyai, mint minden ilyen rendszer vezetése. Függetlenül attól, ki és hogyan kezdeményezte a polgárháborút – mert azt hiszem, lényegében polgárháborúról kell beszélni –, érthetetlen, hogy miért nem tettek meg időben olyan lépéseket, ami a rendszer csekély átalakításával az irányított demokrácia vagy a választásos autokrácia irányába ment volna el, meghosszabbítva a létezését. Mert ez így elég ingatag.

M. P.: Úgy van, ez nem arab tavasz, hanem igazi polgárháború. Abban is különbözik az arab tavasztól – most Líbiára gondolok –, hogy ott azért masszív NATO-támogatást kapott az ellenzék. Kadhafit csak így sikerült megbuktatni. Ne feledjétek, Kadhafi mögött is sok ember állt. Ha ott nem érkezett volna NATO-támogatás, akkor ugyanilyen polgárháború alakult volna ki. Lehet, hogy már le is verték volna. Szíriában viszont a Nyugat egyáltalán nem kötelezi el magát.

2000: Akkor hol marad a “nemzetközi összeesküvés”? Ha a Nyugat nem kötelezi el magát, sőt Kína és Oroszország is nagyon keményen ellenzi a nemzetközi beavatkozást, akkor hol a Szíria elleni nemzetközi összeesküvés?

M. P.: A “nemzetközi összeesküvés”, résztvevői nem Amerika és EU, itt a fontos partner, vagy hogy úgy mondjam, az ellenség: az arab országok. Tehát a szunnita országok. Ez a dolog lényege. Korábban megpróbálták szép szóval lebeszélni Szíriát Irán halálos öleléséről, vagy kiszakítani belőle. Valójában a játék arra megy ki, hogy ki lesz (akár szunnita, akár síita, igazából nem ez a legalapvetőbb különbség), tehát hogy melyik ország lesz itt a középhatalom. Itt van három jelentős állam – Egyiptomot most nem számítom –, Törökország, Irán és Szaúd-Arábia.

2000: Miután Irak kiesett.

M. P.: Ki, bár az továbbra is zavaros terület. Szaúd-Arábia mindenekelőtt az iszonyatos pénze miatt jön számításba, Irán meg jóval nagyobb falat Iraknál. Törökország pedig a szédületes fejlődése miatt. Tehát arra megy ki a játék, hogy kiből lesz a “vezér”. Miután Irán jelentős atomprogramot bonyolít le, hát rettenetesen aggódnak a szaúdiak, ahol egyébként jelentős síita népesség él, és a törökök is tartanak ettől. Tehát ha összeesküvésről beszélünk, akkor mindenekelőtt arról van szó, hogy az arab országok nem akarják tovább tűrni, hogy Irán legyen a vezér, a hegemón. A törököket a kurd kérdés is nagyon nyugtalanítja. Szintén fontos, hogy az a Hezbollah és a Hamasz egyre nagyobb veszélyt jelent ezekre az országokra, éppen lázadó jellege miatt. És ezek az országok, főleg Szaúd-Arábia, félnek, hogy kitör náluk valamilyen iszlamista összeesküvés, mint Jemenben. Tehát ha összeesküvés, az elsősorban az arab országok iniciatívájával történik. Ettől még természetesen az EU is utálja a szír rendszert, meg az Egyesült Államok is.

2000: A EU nyilván demokratikus váltást akar, míg az arab országok, ha jól értem, egy szunnita–síita váltást. Azért omoljon össze ez a rendszer, mert úgyis elkerülhetetlen, hogy a Szíriában nagy többségben élő szunniták kerüljenek hatalomra. Hogy az demokratikus lesz-e, az más kérdés.

M. P.: A demokrácia senkit sem érdekel az arab világban, ahogy Magyarországon is csak egy kisebbséget. Ráadásul arrafelé nincs semmiféle hagyománya, egyszerűen értelmezhetetlen fogalom. Tehát itt valóban síita–szunnita váltásról van szó: a szunniták kerülnének hatalomra. De ami lényegesebb: leszakítani Szíriát Iránról. Bár mindig azt olvassuk, hogy az arab országok szolidárisak a palesztin néppel meg a Hamasszal meg a Hezbollahhal, mégsem Izraeltől rettegnek. Izrael csak a jelszó: végül is hosszú évtizedek óta megbékélt Jordániával, Egyiptommal és tulajdonképpen Szíriával is, annak ellenére, hogy a Golant szerintem soha nem fogják visszaadni.

A sofőrömmel, aki nyilván az ottani belügynek dolgozott, néha beszélgettünk, már amennyire lehetett vele beszélgetni. Egy alkalommal kérdeztem tőle, hogy nem kellene valahogy mégis megállapodni az izraeliekkel a Golanról. Azt mondta, hogy na, ez az egy, amiben soha nem fogunk megállapodni. Egy tapodtat sem engedünk. Apám is ezt mondta, és én is továbbadom a gyermekeimnek. A Golanról nem mondunk le. És akkor visszhangzott bennem Trianon. Úgyhogy ez mélyen bennük van.

2000: Nem is lehet a Golant visszaadni.

M. P.: Hát nem. Az ottani demokratikus választások miatt sem. Már többen élnek a Golanon izraeli telepesek, mint arabok. Ma már nincs katonai jelentősége, inkább a víz miatt fontos. Ott a Jordán folyó, a Tibériás-tó, ezekről nem lehet lemondani. Aki hozzájut a vízhez, az uralkodik.

2000: Nem tudom, Damaszkuszhoz képest hol van Homsz városa, de úgy tűnik, hogy ez a polgárháborúba torkolló felkelés földrajzilag be van határolva.

M. P.: A térképet úgy képzeld el, hogy Szíria nyugati része egy függőleges csík a Földközi-tenger és a sivatag között. Az Orontes nevű folyó folyik ott, érdekes módon fordított irányban (mármint a Tigrishez meg az Eufráteszhez képest). Ez a kis csík roppant termékeny, annak ellenére, hogy zsugorodik, mert sivatagosodik, de innentől kezdve az ország legalább nyolctizede sivatag, ahol semmi nincs. És ezt az irdatlan tömegű embert, ami több mint kétszerese a magyar lakosságnak, ez a csík mezőgazdasági szempontból gyakorlatilag önellátóvá teszi.

2000: Hihetetlen.

M. P.: Nagyon termékeny vidék, mindenféle öntözéses rendszerekkel. A csík északi vége az Asszad-tó (tényleg így hívják), oda én is ellátogattam. Külön engedély kell hozzá, joggal, mert ott az egész vízkészlet és félnek, nehogy egy terrorista robbantson, vagy megmérgezze a vizet, vagy mit tudom én. Tehát abszolút indokolt, oda katonai, nagyköveti, mindenféle engedély kell. Gyönyörű szép vidék.

1982-ben már volt Hamában egy nagy mészárlás, amit az idősebb Asszad, Hafez hajtatott végre a Muzulmán Testvérek ellen, akik föllázadtak, az akkor még friss, Hafez Asszad-féle diktatúra ellen, és iszlamista fordulatot akartak végrehajtani. A Muzulmán Testvérek végül beszorultak Hama városába, ennek a nyugati csíknak körülbelül a közepén. Háfez Asszad úgy döntött, hogy ennek véget kell vetni, s ott néhány hét alatt lemészárolt huszonötezer embert. Körbevette Hamát, és aki élt és mozgott, mind kiirtotta.

2000: Mintha ugyanaz lenne a stratégia most is. Nem akarok cinikus lenni, de egy év alatt megöltek körülbelül fele ennyi embert.

M. P.: A hamai incidens már több mint egy éve zajlik, annak idején viszont három-négy hét alatt irtottak ki ennyi embert. Hama egyébként szunnita központ, gyönyörű kisváros, hatalmas vízikerekekkel. A vizet tározókból, illetve az Orontesből vezetik oda, fölemelik, és kiviszik a földekre.

1982-ben úgy kezdődött a történet, hogy a jordán–szír határon, egy poros kisvárosban, Darában néhány kamasz fölírta valahová, hogy le a diktatúrával, vagy valami hasonló szöveget. A fiúkat bevitték, megkínozta őket a titkosszolgálat, majd kiengedték. Erre tartottak egy nagy tüntetést Darában, ahol belelőttek a tömegbe, ahogy ezt ilyen helyeken csinálni szokták. Amiből még nagyobb tüntetés kerekedett. Ráadásul nagy, nyilvános temetést rendeztek, a temetésen megint több százezer ember. Bumm, megint beléjük lőttek, és tulajdonképpen ez indította el a felkelést. Ezután csatlakozott Közép-Szíria, a csík közepén lévő Homsz városa – szunnita központ – és környéke, majd Hama, és Törökország irányában Idlib. Egészen a török határig tartottak a vérengzések.

Most érdemes szólni a szír ellenzékről. Beszéltünk egyrészt arról, hogy amikor Szíriában voltam, hol kiengedték a börtönből, hol meg bevitték a hoch értelmiségi bátor őrülteket. Õk általában nemzetközileg számon tartott emberek voltak, emiatt nem ölték meg őket. A kisebb ellenzékieket nyilván megölik, de a híresek ki-be jártak. Ez a belföldi ellenzék volt. De rajtuk kívül a szír ellenzék ezerféle, nagy létszámban élnek külföldön. Köztük Hafez Asszad testvére, Rifat, aki szeretett volna Hafez örökébe lépni, de a testvére nem így akarta, és a fiát, Basart jelölte utódjának. Mikor Basar átvette a hatalmat, akkor nagybátyját tulajdonképpen kilökte a pozicíójából, aki ezek után fölült egy gépre, végleg elment, Párizsban él, és onnan szervezi az ellenzéket. Véres kezű trónkövetelő, a hamai tömeggyilkosság mindenekelőtt az ő műve volt. Azután van még hat- nyolc különböző csoportosulás, az érdekeik teljes mértékben különböznek egymástól. Valami most már létrejött, egy harmadik ellenzéki csoport dezertáló katonákból, és egy Asszaad nevű tábornok (nem Asszad, hanem Asszaad), Törökországból irányítja az ellenállást. Tehát van egy belső, egy törökországi, és egy, mondjuk így, Párizs központú ellenzék, de New Yorkban is léteznek mindenféle sejtek, megintcsak különböző színezetűek. És ezek a csoportok egyáltalán nem tudnak egymással megállapodni.

2000: A kurdok is benne vannak a játszmában?

M. P.: Nagyobb számban Északkelet-Szíriában élnek kurdok, hiszen arra esik Irak, Törökország, Irán. Olyan visszafogottak ebben a káoszban, mint Izrael. A kurdok pillanatnyilag nem tudják, mit is csináljanak, nem is avatkoznak bele, egyelőre legalábbis. A csata azért nem dőlt még el, mert a zavargások a két legnagyobb várost, Damaszkuszt és Aleppót lényegében egészen az elmúlt napokig nem érintették. Egy-egy külvárosban történt valami, de Damaszkusz és Aleppo belvárosát nem érintették. Az elmúlt napokban ez változott, ami azt mutatja, hogy a polgárháború terjed. Aleppóban bezárták az egyetemet, mert az egyetemisták elkezdtek fölvonulni, aki beszélt, azt lelőtték – amit tovább gerjeszti az indulatokat. Damaszkuszban most már több borzalmas robbantás történt, a legutóbbi 55 áldozatot követelt. Nem lehet tudni, kik a tettesek. Az Al-Kaida vagy maga a szír hatalom, mutatván, hogy lám-lám, ilyenek a terroristák, hát ezt akarjátok? – nem tudom. Láttam egy Asszad-hívőt, ott állt a lángoló, fölrobbant épület mellett, és azt mondta: na, ez nektek a demokrácia, ezt akarjátok? És szomorúan azt kell mondanom, ebben azért van némi igazság.

2000: Van ebben valami tendencia? Eszkalálódik a polgárháború, megy az ilyenkor szokásos irányba, és egy ponton Asszadnak távoznia kell?

M. P.: Ha mindenképpen jósolni kell, akkor azt mondom, meg fog bukni az Asszad-rendszer. De hogy mi jön utána, arról fogalmam sincs.

2000: Külső erők játékán is múlik.

M. P.: Nem arról van szó, hogy Asszad kontra szunniták… sokkal nagyobb hatalmaknak van szerepük, Törökország, Szaúd-Arábia és az egész Nyugat, úgy, ahogy van. Szemben Kínával és Oroszországgal. Mindkét országnak hatalmas érdekeltségei vannak Szíriában. Az oroszoknak még a szovjet időkből, lényegében ott van a Földközi-tengeri kijáratuk.

2000: A posztszovjet érdekszférát leszámítva egyedül ott van támaszpontjuk.

M. P.: Így van. Nekik ez katonai értelemben roppant fontos. De az orosz politika mindig is ilyen volt. A kínaiak meg óriási pénzeket fektetnek be, mint Afrikában is. Úgyhogy Szíria nekik fontos – azért is, mert nem akarnak Amerika előtt fejet hajtani.

2000: És nem szeretnék, hogy ha Irán nagyon meggyengülne. Mert ballasztszerepet játszik a Nyugattal szemben.

M. P.: Nem beszélve arról, hogy Kínának nincs olaja, és mindenekelőtt Iránból hozzák be.

2000: Szíriát azért nem kezdték el masszívan bombázni, mert a kínai–orosz ellenállás féken tartja Nyugatot?

M. P.: Is. Ez önmagában alapvető. Másrészt Egyiptom ellen nem volt ilyen arab összefogás, Líbia ellen sem. Ott inkább a Nyugat lépett fel, pontosabban tétlenül nézte, ahogy Egyiptomban összeomlik a rendszer az agg Mubarakkal az élén. Mubarak mindenesetre összeomlott. Tunézia pedig minden szempontból jelentéktelen ország. De itt óriási érdekek forognak fönn. És ha Szíriában békétlenség van – erre mindig hivatkozik Aszszad –, akkor az egész Közel-Kelet lángba borul. És ebben igaza van. Már lehet látni például, hogy most az utóbbi időben Libanonban is romlani kezd a helyzet.

2000: Nem tudjuk, ki áll emögött, lehetnek a szírek is.

M. P.: Mind a mai napig még a legértelmesebb szírek is úgy tekintik, hogy Libanon voltaképpen Nagy-Szíria része. Tehát ezt is ugyanolyan igazságtalanságnak tartják, mint mi Trianont.

2000: Mi olajat kutatunk Szíriában. És két személy eltűnt.

M. P.: Szomorú história. A kint tartózkodásom előtt a MOL-nak volt koncessziós szerződése, de amikor kimentem, addigra a MOL már visszavonult. 2009 után megint aktívvá vált – balszerencséjükre rá egy-két évre kitört a polgárháború, a MOL ismét visszavonult.

Ami a két szerencsétlen olajmunkást illeti: eredetileg a Magyar Kőolajipari Vállalat küldött oda olajmérnököket, olajfúró szakmunkásokat. Mikor a vállalat tönkrement, ők állásnélküliek lettek. A magyar érdekeltségeket darabonként eladták, egyrészt egy egyiptomi, másrészt egy ománi olajcégnek. Két különböző vállalat jött létre, de a tulajdonosok megtartották a magyar olajmunkásokat, mert kiváló szakemberek. A szír sivatag kellős közepén fúrják nagyban az olajat. Három-négy alkalommal meglátogattam őket. Fantasztikus élmény. Tíz hetet töltenek kint Szíriában, utána tíz hétre hazajönnek, és váltja őket a másik műszak. Ezt csinálják húsz éve: tízhetes váltásokban van kint ötven-ötven magyar olajos, és a sivatag legkülönbözőbb pontjain, hatvanfokos hőségben fúrnak. Napi 12 órás műszakban. Komolyan mondom, megindító. Én hol másutt találkozhatnék ilyen emberekkel? Hihetetlenül kemény figurák. Mintha vadnyugati filmet néznék. Lenyűgözőek.

Emlékszem, egyszer kezet fogtam az egyikükkel, és mondtam: Medgyes Péter vagyok. Rám nézett, és azt mondta: “Te, ide hallgass, ezt kezdjük elölről, jó? Most figyeld, hogy én hogy mutatkozom be. Medgyes Péter vagyok. Nézz a szemembe, így! Érted? Így nézz a szemembe!” – És onnantól kezdve megtanultam, hogyan kell kezet fogni.

2000: Bocsánat, de ők mennyire fizikai munkások? A gép fúr, vagy az ember?

M. P.: Ez egy komoly szakma. Vannak köztük mérnökök is, akik most nem igazán mérnöki feladattal vannak megbízva, és vannak kétkezi dolgozók is. Mindannyian család nélkül mennek ki, mondani sem kell. Volt közöttük egy bizonyos Béla, aki nem olajmunkás volt, hanem munkavédelmis. Kissé kirítt a marcona legények közül a hozzájuk képest lányos külsejével, meg azzal, hogy tangóharmonikázott is, igen jól. Mindenféle magyar nótákat, régi slágereket, nagyon helyes fiú. És amikor nemzeti ünnepi fogadást adtunk, el-elhívtam Bélát az olajmezőkről, hogy jöjjön tangóharmonikázni, csináljon hangulatot. Részben mert nem kellett neki fizetni, erre ugyanis a nagykövetségnek nem volt pénze. Másrészt meg tudtam, hogy boldog, ha egy kicsit elszökhet a sivatag közepéről. Nos, ez a Béla az egyik, akit elraboltak. Nem lehet tudni, mi van velük, a nagykövetünk állítólag ott van a közelben, az Eufrátesz mentén. Körülbelül arról a vidékről rabolták el őket, s ott próbál a nyomukra bukkanni, eddig teljesen eredménytelenül. Azt sem tudni, hogy váltságdíjért csinálták-e, de akkor már mondták volna. Vagy a rendszer rabolta el őket, szándékosan, hogy kreáljon egy ügyet – nem lehet tudni.

2000: Péter, te mint nagykövet tudtad volna, mit kell ilyenkor csinálni?

M. P.: Hát, odautaztam volna én is… Muszáj valamit lépni. Hozzáteszem, a mostani magyar nagykövet egy profi diplomata, nálam sokkal jobban ért hozzá. Kenyában, Dél-Afrikában volt nagykövet. Tehát nyilván az ilyen helyzetekben is sokkal jobban feltalálja magát. De nem tudom, hogy itt ez mennyit ér.

Nagykövetként nekem is meg kellett mutatnom, ki vagyok. A libanoni–izraeli háború idején körülbelül 150 magyar állampolgár Libanonban rekedt. El kellett mennem a határra, és a magyar kollégáktól átvenni a menekültjeinket, és utána fölrakni őket egy MALÉV-gépre. Nem volt egyszerű dolog. A Lufthansa nem közlekedett, és vagy kétezer német akart följutni a gépre. Az ottani MALÉV irodát csupa szír üzemeltette, és hihetetlenül kivételeztek velünk. Akkor úgy érezték, hogy a magyar gép az elsősorban magyar utasokat vegyen fel. Úgyhogy szegény németek vártak, én meg raktam föl a magyarjaimat a gépre. Nagyon jó érzés volt.

2000: És hogyan gondoskodtatok róluk addig, míg elrepülhettek?

M. P.: Volt egy gyönyörű rezidenciánk. Kis csoportokban áthoztuk a libanoni–szír határon a rettenetes állapotban lévő, szerencsétlen menekülteket. A magyar gépre a legjobb esetben másnap hajnalban tudtam föltenni őket. Ha sikerült – ezt előre soha nem lehetett tudni. Mi legyen velük reggel és másnap hajnal között? Mondtam a kollegáimnak, hogy megnyitjuk a rezidenciát, hozunk egy csomó gyrost meg innivalót. Rengeteg gyerek is volt a menekültek között, ők fürödhettek a medencében, legalább egy napig levezethetik a feszültséget. Mire az egyik kollégám azt mondja: “Nagykövet úr, ne haragudj, egy rezidencia nem arra való, hogy a menekültek összekoszolják a vizet.” Mondtam, ne hülyéskedj, adott esetben pont arra való. Végül azzal tudtam leszerelni, hogy azt mondtam neki: ide figyelj, ha sikerül az akció, szerintem minket kitüntetnek. És kitüntettek. Mindannyian miniszteri dicséretet kaptunk. Becsületére legyen mondva, a kolléga odajött hozzám, és azt mondta: igazad volt.

2000: A feleséged és a gyerek hogyan töltötte az időt?

M. P.: A feleségem, ha lehet, még nálam is jobban imádta az országot. Az amerikai iskolában tanított. Egy évvel azután kezdte, hogy kiköltöztünk, a fiam is odajárt iskolába – egészen addig, míg be nem zárt az amerikai iskola. Erre 2008 őszén került sor, mert hogy az iraki–szír határon egy amerikai légideszant berepült Irakból Szíriába, és ott – az amerikaiak verziója szerint – lekaszabolt egy terrorista sejtet, majd visszarepült Irakba. A szírek nem így interpretálták a dolgot, hanem úgy, hogy azok egyszerű építőmunkások voltak, és meggyilkolták őket. De a nemzetközi jognak ellentmond, hogy berepüljünk, akár terroristák, akár nem. Az amerikaiaknak ezt nem lett volna szabad megtenniük. A szírek nem bombázták az eset miatt Washingtont, helyette bezárták az amerikai iskolát. S ezzel a feleségem és a kisfiam befejezte ottani tevékenységét.

2000: Visszajöttek Pestre, vagy maradtak?

M. P.: Maradtak. A Shell cégnek volt korábban egy iskolája az ottani dolgozók gyerekei részére, ezt átmeneti jelleggel újra megnyitották, és a feleségem is odament tanítani.

Még annyit, hogy a mandátumom lejártakor Basar al-Asszad kitüntetett. Nincs ebben semmi különös, mert mindenki kap kitüntetést; nem is Asszad adta át, hanem az egyik külügyminiszter-helyettes. Annak ellenére, hogy Magyarország eléggé barátságtalan volt Szíriával szemben, ők ezt velem soha nem éreztették. Abszolút kulturáltan viselkedtek, erről csak jót tudok mondani. Akikkel még találkoztam itt-ott, tehát azok, akik nem a felső tízezerből jöttek, mind-mind kedves emberek voltak. Bárhol eltévedtünk, azonnal segítettek. (Mondjuk térképet nem szabad az egyszerű emberek kezébe adni, mert nem ismerik a térképolvasást.) Az is fontos, hogy nem csaltak, nem loptak. A lopás teljes képtelenségnek tűnik, lehet, hogy ez részben a titkosszolgálat munkája, egy jó diktatúrában azonal levágnák a tettes valamijét. Lehet, hogy az iszlámmal is összefügg. Adakozóak is – az iszlám egyik alaptörvénye, hogy adakozni kell. Nem koldusoknak, hanem az egyháznak adod, ez szinte magától értetődik. Továbbá vásárláskor nagyon kell alkudni. Én nem tudok, mindig a feleségem alkudozott, de egy idő múlva a megszokott boltokban, ahol már ismerték, és tudták, hogy ő a nagykövet asszony, csak azt lehetett hallani, hogy “itt a nővérem, megjött a nővérem”; borzasztó kedvesek voltak. Arra is gyorsan rá lehet jönni pontosan, hogy mennyit lehet lealkudni. Keményen alkusznak, de ha már kezet fogtunk, akkor nincs olyan, hogy kevesebbet adjon vissza. Az üzlet megköttetett.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.