Spiró György – Az identitás-tulajdonítás

 

Az “identitás” szavunk a latin “identitas”-ból jön, értelme “azonosság”, szótöve “idem”: “ugyanő”, “éppen ő”, “éppen az”. Az identitás az önazonosság tudatát, az énazonosságot, az önmeghatározást fedi. A 20. századi szociálpszichológia fogalmáról van szó, amely társadalmilag meghatározott, dinamikus jellegű, konzisztencia és kontinuitás egységeként létezik, ám elsősorban a szubjektum énképét fejezi ki.

A 19., 20. és 21. századi magyar történelem az egyéni identitás meggyalázásának története, ennek alesete a magyar zsidók története.

A felvilágosodásig identitásproblémák Európában nem léteznek. Az egyén Európa-szerte beleszületik valamely vallásba és valamilyen társadalmi osztályba, és életét nagy valószínűséggel ugyanabban a vallásban és ugyanabban a társadalmi osztályban fejezi be. A polgári forradalmakkal a statikus feudális társadalom megrendül, az egyén váratlan fordulatokkal teli életre kényszerül, egész osztályok lendülnek ki megszokott életkeretükből, és kell az általuk ismert közeget elhagyva új körülményekhez alkalmazkodniuk. Individuumokká válnak, a korábban természetesnek tekintett objektív és szubjektív meghatározottságuk elvész.

A felvilágosodásig zsidó az, akinek a vallása zsidó; ezen belül lehet szegény vagy kevésbé szegény. A kereszténység ősellenségének tekinti a zsidó vallást, mert belőle származik. A zsidók ezernyolcszáz éven át ellenséges vallási közegben, elkülönülve élnek Európában. Időnként megindul ellenük a hajsza, olyankor vagy sikerül elmenekülniük vagy nem. Rengetegen meghalnak a nyugati és a keleti pogromokban, de az üldözések nem személy szerint, hanem a vallásuk miatt, kollektíve érik őket, azonosságtudatukra nincsenek hatással. A 18. század végéig az egymással hadakozó zsidó vallási áramlatok – például a haszidok és a poricsok – valamennyien a zsidóságon belül állnak, és ez a Sabbataj Cvi mozgalomra is igaz, pedig a vezetőjük kitér. A frankisták a lengyel és az ukrán területeken a 18. század végén már az új kor szellemében keresztelkednek ki, az ő történetük a feudalizmusba ágyazott vallásosság megrendülésével párhuzamos.

Amint a felvilágosodás megengedi, a zsidók rohanvást hagyják oda őseik vallását akár másik vallásért, akár az ateizmusért. Nem lehetett túlságosan kellemes zsidónak lenni az elmúlt négyezer évben, ha egy-két nemzedék alatt a zsidóságot tömegek rázzák le magukról. “Dánia börtön; gondolkodásom teszi azzá”, mondja Hamlet. Amíg nem merült fel, hogy a zsidó élet börtön, ki lehetett bírni. Ahol és amint felmerült, a rabok nagy része kitört a börtönéből.

A 19. század elején a Nagy Francia Forradalom következtében Nyugat- és Közép-Európán végigsöpör a szekularizáció, a feudalizmus radikális eltörlésének programja. Napóleon törvénykönyve 1804-ben megadja a zsidóknak a teljes polgári egyenjogúságot, ezt fokozatosan, néhány évtized leforgása alatt Anglia, a legtöbb német állam és az Osztrák Birodalom törvénykezése is átveszi. A zsidók tömegesen térnek ki, és vagy keresztényekként próbálnak élni új jogaikkal, vagy vallástalanokként, mert a zsidó felvilágosodás, a Haszkala révén immár az is lehetséges. A zsidók alapvetően neológokra és ortodoxokra bomlanak, és ahol a törvények engedik, mind a neológok, mind az ortodoxok az adott nemzet tagjai lesznek. A zsidókat – ezt a nagy létszámú, konkurens tömeget – az egyenjogúsító törvények értelmében vallási alapon már nem lehet távol tartani az addig csak keresztények által elfoglalt állásoktól, a visszacsapás tehát csak új módon valósítható meg, ez az antiszemitizmus. Hibás, ha az antiszemitizmust az ókorig és a középkorig vetítik vissza: akkoriban csak antijudaizmusról beszélhetünk, vagyis a zsidó vallás iránti ellenszenvről. Az antiszemitizmus minden egyes zsidó ellen egyenként irányul, már nem a vallása miatt, hanem mert mint egyén a sémi származása okán hordozza magában a gonoszt, aktuális vallásától és a tetteitől függetlenül.

A származás, a vérség, a fajiság náci eszméje a 19. század közepén kezdi meg máig tartó diadalútját, és a vele párhuzamosan feltalált osztályalapú kommunizmussal együtt az emberiség leggyilkosabb kitalációjává válik.

Mindkét eszmerendszer abból indul ki, hogy az egyént nem egyéni, hanem kollektív tulajdonságai határozzák meg: vagy a vérvonala, vagy a születésekor örökölt helyzete. Mindkettőbe beleszületik, és a saját magatartása e két adottságnak teljesen és kizárólagosan alárendelődik. Az egyén nem rendelkezik szabad akarattal, mert akár akarja, akár nem, akár tud róla, akár nem, a kollektívum érdekét képviseli. Az egyénnek e két felfogásban semmi szerepe, önmeghatározása semmit sem ér, korlátlanul kárhoztatható a felmenői bűneiért hetedíziglen, sőt örökkön örökké. Felel a családjáért, a törzséért, a nációjáért, az osztályáért, a rétegéért, azok minden valós vagy vélt bűnéért évszázadokon, évezredeken át visszamenőleg. A 20. században tízmilliókat kínoznak meg és mészárolnak le azért, mert e két eszmerendszer egyikét vagy mind a kettőt alkalmazzák ellenük a terror igazolásaképpen.

Az 1804-es Code Civil elsődleges intenciója nem az, hogy a zsidók egyenjogú kereszténnyé váljanak, hanem hogy franciává. Napóleon a zsoldosoknál mélyebben, lelkükben nemzetileg motivált katonákat akart gyártani belőlük is, akárcsak az összes franciából. Napóleon létrehozta a történelem első néphadseregét, amellyel máig tartó divatot teremtett. A zsidó egyenjogúsítás a hadművészeti eljárás része. Az egyenjogúság megadása a modern hadművészet szoftverje, a hardver az ipari – technikai – fejlődés. Ha a társadalom tagjai azonos jogokkal bíró polgárok, akkor származásra és társadalmi helyzetre való tekintet nélkül kutya kötelességük, hogy a hazáért a vérüket is egyformán, lelkesen, rajongva, a haza vallásától átitatva ontsák. Válaszul a németek jó németeket faragtak a zsidóikból, az angolok pedig jó angolokat, csak nehogy franciák vagy németek legyenek.

A zsidók vallást vallásra cseréltek, ahol tehették, és a német államocskák példáját követve a század közepére-végére Ausztriában és Magyarországon is megtehették. A zsidók nem voltak tisztában azzal, hogy a nemzetállamban való hit szintén vallás, és kizárólagos jellegű, mint minden igazi vallás. Jó részük úgy vélte, hogy akár a vallásuk egészét, akár egyes részeit, például az étkezési szokásaikat archaikus vagy modernizált formában jó németként, jó magyarként, jó angolként, jó franciaként megtarthatják.

A kelet-európai történet abban különbözik a nyugat-európaitól, hogy a zsidók áttérése nem lett tömeges, csak a felső rétegük tért ki vagy nyert teljesebb polgárjogot. Nem mintha ez sokat számított volna a vészkorszakban: lett, litván, ukrán, lengyel zsidók millióit éppúgy lemészárolták, mint a nyugati asszimilánsokat; a litván, a lett és az ukrán holokauszt arányszámaiban a nyugat-európait – sőt még a magyart is – felülmúlja, nem igaz tehát az a zsidó fundamentalista állítás, hogy a holokausztban a zsidó identitás feladása szerepet játszott volna.

A polgári forradalom megdönti a feudalizmust, nekitámad az egyetemes vallásnak, megalapítja a nemzetállamot, és a más nemzetek elleni háborúskodás törvényszerűségét vallja. A középrétegek osztályhatalma, ami a nemzetállam maga, kiváló érdekvédelmi ernyőként működik a külső hatásokkal és a polgárjogból kizárt saját munkásosztállyal szemben. A kapitalizmusban érdekelt polgárok önvédelmi állama a feudális királysággal, az arisztokrácia államával összevetve szélesebb rétegek számára élhető, mint addig bármikor. A nemzetállam célja a feudális anarchia letörése, az arisztokrácia hatalmának a polgárok önkéntes szövetkezésével való megsemmisítése, a feudális vallásdiktátum vallásszabadsággal való felváltása, és a más nemzetállamokkal való szembenállás. A polgári nemzetállam csak nacionalista lehet. A nacionalista nemzeti polgárállammal egyrészt a polgári osztályhatalomból kirekesztett proletárok nemzetközisége, másrészt a nemzetközivé váló tőke hadakozik (újabban ezt globalizációnak hívják). A Rotschildok Frankfurtban jó németek, Párizsban jó franciák, Londonban jó angolok lesznek, és az európai nemzetek egymás elleni háborúit finanszírozzák, amelyekben a nacionalista eszmékkel átitatott ágyútöltelék hullatja a vérét. Az első világháborút a napóleoni háború folytatásának foghatjuk fel, a második világháborút pedig az első folytatásának; a mai világbéke ugyannak a háborúnak a folytatása, hasonló eszközökkel. Napóleon óta a nemzeteszme logikus következménye a más néphez tartozók legyilkolása.

“Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”: az első modern etnikai tisztogatás 1848–49-hez fűződik. Szenttamásért – szerb neve Srbobran – négyszer folyt csata, összesen 5000 szerb nőt, gyereket, öreget gyilkoltak meg a magyar csapatok, amire a szerbek hasonló népirtással válaszoltak. A legnagyobb vérengzést a szerb Damjanich János, a későbbi aradi vértanú vezette, aki magyarul egy szót sem tudott, és szerbül átkozta a saját véreit, azt kiabálva, hogy az írmagjukat is ki kell irtani. Ezt nekünk, magyaroknak nem tanítják, a szerbeknek azonban igen, akik mind a 19., mind a 20. században vérontással szoktak válaszolni a magyarok által elkövetett mészárlásokra. A történetnek nincs vége: 2011-ben Budakalász városa egy Damjanich-szobrot ajándékozott Ada városának, amit a szerbek ponyvával letakartak és a felrobbantásával fenyegetőztek. Minket, magyarokat ezúttal sem tájékoztattak, hogy ismét provokáltuk a szomszédunkat, én a Srpske Nedeljne Novine című hetilapból értesültem róla.

A vallásszabadság meghirdetése csak a különböző – addig egymással többnyire ellenséges – vallású polgároknak egy átfogóbb vallás alá való besorolásával lehetséges, ez a nemzetvallás. Napóleon óta a nemzetet megtestesítő vezér, a nemzeti megváltó iránti rajongás a nacionalista eszmerendszerből nem távolítható el, parlamentáris viszonyok között is ott lappang a mélyben. A Biblia tiltásával szemben a népek szeretnek faragott képet csinálni maguknak, és a bálványba életet is lehelnek. A tömegtársadalomban a sztárkultusz és a politika összecsúszik.

A 19. század elején és derekán a nacionalizmus vallásába, majd az internacionalizmus vallásába, a 20. században a kommunizmus vallásába menekültek a több ezer éves hontalanságukból menekülő zsidók. A zsidó vallás bonyolult, a modern korban egyre nehezebben teljesíthető, az egész életet napi 24 órában meghatározó tiltások és utasítások archaikus tömegéből áll, ehhez képest a kommunizmus egyszerű és egyenjogúságot ígér. Az orosz bolsevik párt vezetőségében szinte kizárólag zsidók találhatók az 1910-es évektől a harmincas évek derekáig, amíg a tisztogatásoknak áldozatul nem esik az összes régi leninista. A kommunizmus a Paradicsom földre való lehozatalát ígérte; valláshoz képest túl konkrét cél, és nyilvánvalóan teljesíthetetlen. A nacionalizmus tovább bírja: széles népcsoportoknak valódi előnyt tud biztosítani más rétegek kifosztásával, esetenként a legyilkolásuk engedélyezésével, a polgárháború permanenssé tételével; munkátlanoknak megélhetési forrást, megalázottaknak önbecsülést nyújt. Idealisták meg szoktak lepődni, hogy a nacionalizmus mily könnyen győzi le az internacionalizmust; az első világháború okozta sokk ismétlődik újra meg újra, pedig a nacionalizmus változtatás nélkül ismétli magát.

A faji gondolat és az osztályszempontú gondolkodás a 20. század során Magyarországon meghatározó szerephez jutott. Mindkettőnek lényege, hogy az egyénnek a közösséggel szemben semmiféle autonómiája sincs. Merőben egy-egy ideológiai séma szerint ítélik meg az egyént, aki már attól bűnös, hogy megszületett. Mindegy, ő maga mit gondol és mit cselekszik, ha vére vagy osztálya megvetésre, kitaszításra, megsemmisítésre méltó.

Az antiszemitizmus a tudományosan igazolhatatlannak bizonyult fajelmélet, e mindenre könynyű magyarázatot adó mese révén mélyen beépült a modernizálódásra, kapitalista fejlődésre csak részlegesen képes kelet-európai mentalitásokba, és ahol a társadalom nagy részének súlyos kudarcokat kellett a 20. század során elszenvednie, óriási sikert aratott. Az egyén, ha a környezete megbélyegzi, a bélyeget semmivel sem moshatja le magáról.

Az írott törvényt – mint a történelem során majdnem mindig – legyűri a szóbeli törvény, vagyis a hagyomány, amelyik erősebb. Az írott és a szóbeli hagyomány kettősségét, egymásra való hatását a legtisztább formában éppen a zsidó történelemben tanulmányozhatjuk, a Tórában nyitva hagyott jogi kérdésekből lett a Talmud, amely sok évszázados szóbeli törvénykezés kaotikus rögzítése. Magyarországon az írott törvények megszegését ügyész, bíró, tanúk gyakran elősegítik, és többnyire észre sem veszik, miféle előítéletek – a szóbeli hagyományból vett, meg nem gondolt gondolatok – munkálnak bennük. A mai magyar bíráskodás időnkénti rasszizmusa ebből adódik. Ha a felvilágosult, írott törvényt, amely a rasszizmust kizárja és szankcionálni rendeli, nem alkalmazzák erőnek erejével, akkor a szóbeli – náci, fasiszta és bolsevik – hagyományok a törvénykezésben és a végrehajtásban is diadalmaskodnak.

E hagyományok egyetértenek abban, hogy az egyén a saját identitását nem választhatja meg. Az identitás megszabása a közösség hatókörébe tartozik. Homályos okokból, valamikor valamiért tekintélyessé vált figurák – a nemzet szóvivői – döntik el, kinek miféle identitást tulajdonít a szűkebb és a tágabb közösség; az ilyen ítélet ellen nincsen apelláta. Hasonlóan történik ez a középkori mentalitást megőrző iszlámban, ahol a tekintélyre vergődött, egymásnak nem alá- vagy fölérendelt vallási vezetők bárkire kimondhatják a fatvát – az átkot –, aki nekik nem tetszik.

Amikor a kollektívum valamely kvázi vallásos okból megszabja, hogy kinek milyen lehet az éntudata, közel jutunk a középkori orosz obscsinához és a zsidó kahalhoz. Mind a kettő archaikus faluközösség. Amikor az egyén szubjektív éntudatát kívülről határozzák meg, ami önmagában abszurdum – azt én mondom meg, hogy ki a zsidó –, ami a kulákokra vagy a kizsákmányolókra éppúgy érvényes mondás, akkor a nemzetből állampolgárokat erőszakosan kihajítanak. Hol írott törvényeket is hoznak ellenük, hol elegendő a szóbeli hagyomány, vagyis a meggyökeresedett előítélet. Ahol a szóbeli törvény az erősebb, ott az írott törvény tisztelete szétfoszlik.

Ez a gyakorlat a szekularizált nemzetállam szempontjából végzetes, és minden egyistenhívő vallás számára tűrhetetlen. A hívő egyedül áll szemben az abszolútummal – Istenével vagy Krisztusával –, és az egyház, amelyen belül a hívő meghatározza magát, őt egyedként, egyedüli példányként kezeli, Isten egyik képmását tisztelve benne.

A náci, a fasiszta vagy a bolsevik guru azt mondja embertársáról:

– Én, a közösség képviselője, megmondom, hogy ő kicsoda és micsoda, ő pedig bármit állítson is magáról, szándékosan vagy öntudatlanul hazudik.

Az embertárs nem javulhat meg, nem fejlődhet, eleve rossz, akár a születése, akár az osztályhelyzete miatt. Ilyen fokú eleve elrendelést egyetlen hagyományos vallási dogmatika sem állít. Hívő ilyet embertársáról egyik egyistenhitben sem gondolhat. A végletes rosszhiszeműség két szélsőséges ideológiája a fajelmélet és az osztályelmélet. A fajelmélet annyival rosszabb, hogy az osztályok időnkénti forradalmi vagy reformista átrendeződését és az egyének elvi átnevelhetőségét is kizárja. A fajelmélet alapjában gyilkos, az osztályelmélet a következményeiben az.

Magyarországon az egyén iránti két súlyos rosszhiszeműséget az írott törvények jelenleg nem tartalmazzák, de a szóbeli hagyományban benne vannak. A magyar mentalitást a kollektivizmusnak mind a nacionalista, mind a bolsevik válfaja foglyul ejtette. Az antiszemitizmus és a cigányellenesség egy tágabb lelki elfajulás megjelenése. Nem kizárólag magyar jelenségről van szó, a térségben a hasonló típusú gondolkodás felerősödése csaknem általános. Az identitást úgy fogják fel, mint amely kívülről kikényszeríthető, nem belső dolga tehát az egyénnek, és amennyiben a külső kényszernek az illető nem enged, sőt nem megy elébe önként – noha a követelményrendszer meg sincs határozva, sűrű homály fedi –, az illetőt a társadalomból ki kell zárni. E szemlélet hívei nem tudják, miben is értenek egyet a társadalom jövőjét illetően, de hogy mit és kit gyűlölnek, azt tudni vélik. A kódolt jelképek – jellemzően többnyire valóban képek: címerek és térképek, amelyek mibenlétét szavakkal tisztázni nem is kell – pogány indulatszavakként működnek. Egyetemességet ez a szemlélet semmilyen módon nem ismer. Halálra van ítélve, de előbb ő ítél halálra. Hanyatló társadalmak, a civilizációból a civilizáció előttibe visszaeső társadalmak kvázi vallása ez.

A kollektivista szemlélet tágabb kategória, mint az antiszemitizmus, és tovább is él. A kommunista ideológia nem volt idegen a magyar néplélektől, a faluközösségi szellem a feudalizmusban gyökeredzik, ahol pedig a polgári forradalom nem formálta át az egész társadalmat, vagyis az individuum jogait nem fogadtatta el maradéktalanul, ott a kollektivitás szellemére továbbra is politikát lehet építeni. A nemzetbe való bezárkózás a vereséget szenvedett népek jellemző reagálása.

Magyarországon csak mutatóban maradtak zsidók, az úgynevezett “zsidó közösség” tagjai jószerivel skanzenlakók. “Zsidónegyed” sose volt se Budapesten, se Magyarországon, csak a Szálasi- korszakban, vagyis rendkívüli állapotban, akkor sem negyednek hívták, hanem gettónak. Amíg pénzt adnak az ilyen hazugságra, persze ebből fognak megélni páran, de ez a lényegen nem változtat: nincs zsidó “közösség”, csak apró csoportok léteznek. Egyes ilyen csoportok vezetői a “zsidók” egyetemes képviselőjeként lépnek fel. A kormány kijelöli közülük azt, akivel “tárgyal”, akiknek tehát némi pénzt juttat, hogy a bolsevik típusú álképviselet szép hagyománya ne vesszen ki végleg, a többieket pedig nem tekinti legitimnek. Olyan fundamentális zsidó felekezet felépítése is megkezdődhet és folyhat, amelynek magyarországi hagyománya sose volt. Mindez nem fedi el, hogy a magyar zsidók története valójában véget ért.

Másképp alakult Magyarországon ez a vég, mint a nemzeti bolsevikok szerették volna, akik az 1968-as lengyel (Moczar tábornok által képviselt) recept szerint igyekeztek eljárni, vagyis a kiutasítással. A valóságban lassú kihalás, sporadikus kivándorlás és egyénenkénti beolvadás történt. A magyar zsidókat nem adták el kilóra, mint Ceausescu meg a szovjetek, és nem űzték el, mint a lengyelek. A zsidótörvényeknek volt értelmük, hogy durván fogalmazzak: a magyar nemzeti vagyonnak kb. a harmada volt a lezsidózottaké, volt hát mit elrabolni tőlük; el is rabolták maradéktalanul. Ilyen gazdasági alapja az antiszemitizmusnak ma nincs. A rasszizmus új tárgyat keresett és talált magának. Cigányok valóban vannak, a cigánygyűlölet jelentős, rettenetes következményei vannak és lesznek. A segélyek elvonása révén az állam a rasszizmust cselekvőleg támogatja.

A valóságos társadalmi konfliktusokról való figyelemelterelésre persze jó a parlamentben dúló antiszemitizmus. 2012 április 10-én a miniszterelnök kijelentette:

A kormány garantálja, hogy Magyarországon minden kisebbség biztonságban élhet, meg fogjuk őket védeni, ideértve a Magyarországon élő zsidó kisebbséget is.

Zsidó vallási és kulturális szervezetek vezetői a kilencvenes évek elején úgy döntöttek, hogy nem kívánják a magyar zsidókat kisebbségként meghatározni. Sem az Alkotmány, sem az Alaptörvény és annak sarkalatos törvényei nem tudnak sem zsidó “nemzetiségi és etnikai kisebbségről”, sem zsidó “nemzetiségről”. A kijelentés törvényileg abszurdum, és olyasmit emel a kormányzati politikába, ami az íratlan előítéletekben létezik.

Ezerkilencszázkilencvenkilenc végén a nevezetes Aranyvonatról, amely 44-ben az egyes gazdag zsidóktól elrabolt kincseket szállította Nyugatra, és amelyet Ausztriában az amerikaiak lefoglaltak, a következő hír hangzott el az egyik magyar rádióban: “Az elrabolt zsidó vagyon után hazánk kártérítésre számíthat az USA-tól.”

A zsidók elleni törvények abszurd szóhasználata megmaradt, mintha az elvont “vagyon” körülmetéltté vált volna attól, aki tulajdonolta, és mintha a “zsidó vagyon” mint fogalom a mai törvénykezésnek is bevett fogalma lenne. Amint az elrabolt vagyon egy része visszakerülhet, nem “ők” vagy “örököseik” jogosultak kártérítésre, hanem “hazánk”. Zsidó vagyon, ha elrabolták, magyar vagyon, ha visszaadják. Zsidókról nincs szó – arról sincs szó, hogy kik és hogyan rabolták el a vagyonukat, és velük, a legyilkoltakkal mi történt –, csak a zsidók vagyonáról, amely után “hazánk” számít kárpótlásra.

Ez a gyilkos szemlélet mindaddig érvényben marad, amíg az új nemzedékeket mások személyének és tulajdonának tiszteletben tartására meg nem tanítják.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.