ÖV ALATT – Wilhelm Röpke – Korunk társadalmi válsága

 

A eszme- és kultúrtörténet nagy korszakainak tulajdonképpeni lényege mindig csak később derül ki – ennélfogva mi is csak tippelhetünk, milyen címkét fog majd ránk aggatni a történetírás. De önmagában az a tény, hogy képesek vagyunk rászánni magunkat a tippelésre, bizonyítja: már ma elszakadtunk saját korszakunktól, és közel állunk ahhoz, hogy túlhaladjunk rajta. Ma könnyűszerrel el tudjuk képzelni, hogy ezt az időszakot a jövőben “szellemi interregnumnak” fogják tekinteni (s tán így is nevezik el), “rettenetes, királyhiányos” kornak, a szellemi és erkölcsi vákuum idejének, amelyben az összes hagyományos érték és norma szétfoszlott és darabjaira hullott, a kulturális tartalékok egyetlen évszázad alatt kiszáradtak. A régi elképzelések elhasználódtak vagy elértéktelenedtek; minden felpuhult, meglazult; ami valaha abszolút érvényű volt, az relativizálódott; normák, elvek és hitek bizonytalanná váltak és rohadásnak indultak; az “ideológiai mocsár” (H. Plessner kifejezése) mindent elrozsdásít, “a főn meleg, hátborzongató lehelete”, melyet Nietzsche is megérzett, elvégezte munkáját. “Nous vivons du parfum d’une vase vide” (üres váza illatából élünk) – mondta volt Renan. Hiába: pillanatnyilag csak igen bizonytalanul körvonalazódik, mi is tölti majd be ezt a vákuumot. Ez az oka, hogy manapság oly jellemző a sok “szükségmegoldás”, az önhatalmúlag előlépett, felfuvalkodott percemberkék álságos tekintélye; ez az oka, hogy a nihilizmus és az aktivizmus váltig igyekszik eltüntetni e kor értelmetlenségét; ez az oka, hogy az elvtelenség ugyanúgy jellemző, mint az emberiség vágya a határozottság, a stabilitás, az abszolútumok után – s ez a vágy legalább annyira vigasztaló és megható, mint amennyire melegágya a legveszélyesebb perverzióknak és aberrációknak.

Teljes az egyetértés abban, hogy páratlan erkölcsi és intellektuális dekadencia vesz körül bennünket, szellemi káosz, melyben általánossá vált az “abandon des certitudes essentielles”, a lényegi bizonyosságok feladása (Henri Massis), a féktelen relativizmus (amely önkéntelen humorral pozitivizmusnak hívja magát), és történelmi párhuzamként csakis az olyan kései szofistákra gondolhatunk, mint Gorgiasz és Traszümakhosz, akik a jog fogalmát tisztán a haszonelvűségből eredeztetik. Nagyjából világosan látjuk azt is, hogy milyen folyamat vezetett ide: láthatólag kulturális visszavonulásról van szó, amelyben minden meghozott áldozat további áldozatokat vont maga után; amelyben folyamatosan felhígítottuk és elfecséreltük az örökségünket; feléltük azt, ami a lényegünk – ez a folyamat kizárólag csődhöz vezethetett. S az említett lényeg elsősorban is az a szellemi-erkölcsi tőke, amelyet a pogány ókor meg a kereszténység hagyományozott ránk, közös örökségünkként. […]

Az intellektuális és erkölcsi fölmorzsolódás civilizációnk minden zugában megfigyelhető, ennélfogva a nyugati társadalom minden területén otthagyja lenyomatát. A nézőpontok önkényessége és tisztázatlansága, s vele a sok virtuóz és esztéta felbukkanása, a stílus általános hanyatlása, a nyelv iránti tisztelet hiánya, ebből fakadóan az írásművészet és az önkifejezés színvonalának zuhanása, “az ember kiűzetése a művészetből” (amit még civilizációnk oly éles szemű kritikusa, mint Ortega y Gasset is üdvözlendőnek vélt), az úgynevezett klasszikus kor utáni zene fokozódó elsziruposodása (hogy ne mondjak mindjárt szexualizálódást) – mindezt átjárja az haute goűt, s ezt még az is észreveszi, aki egyáltalán nem hitvány koszthoz van szokva. Az említett széthullás hatásai különösen szembetűnők és végzetesek a tudományban, amely – a belső bizonytalanság hatásainak is kitéve – áldozatul esett annak a félreértésnek, mely szerint minden vélemény és érték alapú döntés összeegyeztethetetlen a tudomány méltóságával, és szükségképpen önkényes szubjektivizmust tartalmaz – amit közönségesen “ideológiának” mondunk. E relativizmus és agnoszticizmus hatásai fölöttébb nagy veszélyt jelentettek a tudományra, hiszen így maga a tudomány tagadta meg önnön tekintélyét, ráadásul olyan pillanatban, amikor nagyjából már az egyház is elvesztette a magáét. Így jött létre az a vákuum, melyet helyesen éreztek tarthatatlannak, s végül ezt az űrt töltötte be egyfajta áltudomány és politikai álteológia. Olyan állami teológia, amely számos országban erőszakkal alakította a tudományt politikai intézménnyé – s épp a szellemileg gyökértelen tudósok voltak a legalkalmatlanabbak rá, hogy ezt a fejleményt megakadályozzák. Így azután Rabelais szellemessége: “science sans conscience n’est que ruin de l’âme” (a lelkiismeretlen tudomány csak rombolja a lelket) megint csak igaznak bizonyult, nem csupán a tudósok szempontjából – ami korántsem a legfőbb bánatunk –, hanem az egész társadaloméból. […]

A demokrácia válsága a demokratikus és a liberális elv belső határainak dogmatikus félreértésén alapul, és oka még a nevezett félreértésből eredő szellemi kollektivizálás, a nyers anyagi érdekek kíméletlen érvényesülése és a kisebbségek fanatizmusa. A válságot jellemzi továbbá az általános lefelé nivellálódás (a szellemi kollektivizálás méltó társa), ami elvezet a “plebejus szemlélethez”, a jól felépített demokratikus államhoz szükséges intézményrendszer s az érte hozandó áldozatok egyre fájóbb föl nem ismeréséhez, a gazdasági rendszer és a gazdaságpolitikai beavatkozás és tervezés válságának romboló hatásához. A fenti tényezők – néhány másikkal együtt – mind nehezebbé teszik a demokratikus intézmények működését, s elvezetnek az állam tekintélyének, pártatlanságának és egységének felbomlásához, valamint a politikai akarat meggyengüléséhez, ami néhány közismert esetben és helyzetben az akarat külső és belső megbénulását idézte elő, szabad teret kínálva a különféle destruktív erők akadálytalan játszadozásához. Ezzel egyidejűleg a fokozódó központosítás és bürokrácia gépiessé tette az állam működését, és háttérbe szorította a föderalizmuson és helyi önkormányzatiságon alapuló szerves, vertikális struktúrát. S így az egész társadalmat jellemző szellemi kollektivizálás lefelé nivelláló folyamata mintegy megismétlődik az alkotmányos és közigazgatási problémák szűkebb területén.

Manapság szinte már mindenki érti, hogy a kormányzás fölöttébb aggasztó és forradalmi módját, a kollektivista (totalitárius) államot lényegében úgy kell felfogni, mint a demokrácia válságából fakadó jelenséget, amely ezen túl a szellemi és társadalmi válsággal is összefügg. Ha tisztán akarunk látni a mai világban, és nem óhajtunk súlyos félreértések csapdájába esni, akkor két dologról egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk. (Valójában ugyanannak az egy dolognak két aspektusáról beszélek.) Egyfelől: napjaink beteg demokráciája a kollektivista rendszer vírusának hordozója, és nem fogalmazunk túl pontatlanul, ha tekintélyelvű és kollektivista tömegtársadalomnak nevezzük, vagyis a demokrácia kritikus állapotát egy adott pontig nyugodtan mondhatjuk “prekollektivistának”. Másfelől: az eddigiekből következik, hogy súlyos hiba volna a kollektivista rendszerben a demokrácia válságának megoldását látnunk, sőt! Ez az állapot sokkal inkább a válság utolsó és legelkeserítőbb tünete, a betegség végső stádiuma, amely utat talált magának a modern tömegtársadalomba. A valósággal homlokegyenest ellenkezne, ha itt a gyógyulás jeleit vélnénk fölfedezni.

Végül térjünk rá az euro-amerikai világ (egyszerűbben szólva: a “kapitalizmus”) totális gazdasági válságának okaira, tüneteire és következményeire. […] Feltűnő, hogy e válság – amely úgyszólván minden egyes embert közvetlenül sújt –, tükrözi azt a szellemi-erkölcsi és társadalmi válságot, amelyből született. Ugyanakkor hiba volna megnyugodnunk a fenti kijelentés hallatán, és azt hinnünk, hogy ó, a szegény gazdasági rendszer csupán ártatlan áldozata a rajta kívül működő romboló erőknek. Egyáltalán nem erről van szó. Helyesebb úgy fogalmaznunk, hogy a kapitalizmus válsága nagyrészt saját jellegzetességeit mutatja, s emiatt valószínű, hogy inkább oka, semmint következménye a totális válságnak – már amennyiben itt egyáltalán lehetséges ok és okozat megkülönböztetése. Más szóval: a gazdasági rendszer önmagában is hordoz annyi bajt, ellentmondást, torzulást, amennyi elegendő egy súlyos válsághoz; a totális válság visszahatásai ehhez nem is volnának szükségesek. Idézzük csak fel a szellemi kollektivizálás okairól előzőleg mondottakat, hogy fölismerjük, mekkora felelősség terheli a tévútra került kapitalizmust a társadalom betegségéért.

Aligha lehet túlhangsúlyozni, hogy tíz éve, 1931- ben nem következett volna be gazdaságunk ilyen mérvű összeomlása, ha történnek meg a világot 1914 óta megrázó események – melyek terhe alatt egy másfajta gazdasági rend jóval hamarabb és végérvényesen tönkrement volna. Afelől viszont ne legyenek kétségeink, hogy az emberek előbb-utóbb föllázadtak volna egy olyan gazdasági rend ellen, amely – ha alapelvei még oly szilárdak is – ilyen sok bírálatra adott volna okot, mert sok országban igencsak felemás módon fejlődött ki: bírálták már a stabilitás hiánya miatt; meg amiatt, hogy hiányzik belőle a társadalmi igazságosság; amiatt, hogy egyre tágabb teret ad a monopóliumok gazdagodásának és a részérdekek zsarolásának; azután egyes piacok hibás működése miatt; az emberek proletársorba taszítása, a kommercializálódás és a hatalomkoncentráció miatt; a spekuláció túlkapásai és a tőke romboló hatása miatt; az érzéketlenül az emberekre kényszerített természetellenes életforma miatt, ami ellen végül fellázadnak – mert van bennük valami homályosan körvonalazott elégedetlenség, és csábítják őket a ködös célok.

Miként a demokrácia válsága totalitarizmust szül, azonképpen a nyugati gazdasági rend elleni lázadás különféle, többé-kevésbé radikális antikapitalista mozgalmakba torkollik, s ezek közül kettő a szocializmus és a kollektivizmus. De míg a totalitarizmus – ahelyett, hogy leküzdené a demokrácia válságát – csak arra alkalmas, hogy a politikai osztály betegségét nyilvánvalóvá tegye; a szocializmus – mint az antikapitalista tömeglázadás kifejeződése – szintén nem több mindent tönkretevő ellenreakciónál. Nem tesz mást, csak egyes aberrációkat elvisz a logikus következményükig, ennélfogva bizonyosak lehetünk benne, hogy nem az a gyógyír, aminek hirdeti magát. A totalitarizmus és a szocializmus egymás mellé állítása több mint egyszerű összehasonlítás, sőt a két dolog oly közeli kapcsolatban áll egymással, hogy a végső elemzés csakis azt mutathatja ki: e két jelenség voltaképpen egy. Az egyik a politika és a kultúra világában, a másik gazdasági és szociális területen teszi teljessé a társadalom válságát, s bármit képesek nyújtani, csak megoldást nem. Valójában olyan messzire kerülnek a probléma megoldásától, amennyire egyáltalán lehetséges.

A szocializmusról alkotott ítéletet nem kötekedő kedvünkben mondjuk ki, s még kevésbé azért, mintha nem tudnánk együtt érezni számos szocialista indokaival. Arról sincs szó, hogy nem értenénk a történelmi okokat, melyek kiváltották a tömeges lázadást a gazdasági rendszer torzulásai ellen, és a szocializmus felé terelték az elégedetleneket. Megjegyzem, igazából csak azoknak van joguk efféle ítéletet hozni, akik nem csak hogy nem bagatellizálják el az említett torzulásokat, sőt arra következtetnek belőlük, hogy erőteljes és okos ellenintézkedésekre van szükség, amelyek, bár éles ellentétben állnak a szocializmus eszményeivel, legalább annyira radikálisak.

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS

Részletek Wilhelm Röpke Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart (Eugen Rentsch Verlag, Zürich, 1942) című könyvének bevezetőjéből. A fordítás alapja az 1950-es, angol nyelvű kiadás: The Social Crisis of Our Time (University of Chicago Press, 1950). Bármennyire meglepő, a könyv 1943-ban, a világháború kellős közepén már másodszor jelent meg magyarul (Aurora-kiadás), A harmadik út (Korunk társadalmi válsága) címmel. A kötet a fordító nevét nem tünteti fel.

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: -

Egy hozzászólás a(z) “ÖV ALATT – Wilhelm Röpke – Korunk társadalmi válsága” bejegyzéshez

  1. Röpke a kapitalizmuson belül kereste a megoldást, Bibó a szocializmuson belül. Az idő, mint tudjuk, Röpkét igazolta. A szociális piacgazdaság talán még visszahozható, a szocializmus már nem, talán semmilyen formában sem. Pedig bizonyára sokan gondolják, hogy egy nem szovjet, nem bolsevik típusú, nem kollektivista, totalitarizmus mentes szocializmus megteremtésének éppen most lenne itt az ideje, sőt a lehetősége is.
    Ez azonban nem azt jelenti, hogy azok a negatív jelenségek, amelyek ellen Röpke a kapitalizmuson, Bibó a szocializmuson belül fellépett, ne állnának többé-kevésbé szoros kapcsolatban egymással. Morálisan, mentálisan, gazdaságilag. Talán ez is egyik lehetséges magyarázata annak, hogy miért érzik magukat olyan jól a posztelvtársak (antikapitalista ideológiájukat úgy elfeledve, mintha soha nem kényszerítették volna rá a társadalomra) egy olyan társadalmi formációban, amely inkább emlékeztet a klasszikus kapitalizmusra, mint a szociális piacgazdaságra. Olyan viszonyok között, amelyben halmozódnak a kapitalizmus Röpke által lajstromba vett negatív jelenségei.

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.