Jan-Werner Müller – Mire gondolnak a németek, amikor Európára gondolnak?

 

Németország Európa pénzosztója. Manapság már a francia–német csúcstalálkozók is csak “német–német csúcstalálkozók” – amint a közelmúltban Romano Prodi megjegyezte. De lesz-e Németországból Európa politikai észosztója? Sok európai tart ettől a lehetőségtől, ennek ellenére tévedés volna azt hinni, hogy Németország a földrész fölötti dominancia vágyképét kergeti, vagy éppen egyre inkább euroszkeptikussá válik – mondjuk szkeptikusabbá, mint az Európai Unió többi tagállama. Tagadhatatlan bizonyos újfajta német ambivalencia a kontinenssel kapcsolatban, de ennek oka az, hogy – miután drágán megfizettek az országegyesítésért, és egy évtizeden át el kellett tűrniük a bérek visszafogását és a szociális juttatások megnyirbálását – a németnek csak púp volna a hátukra a “transzferunió” amelyben nekik kellene finanszírozniuk a közvélekedés szerint lusta délieket. Az infláció is aggasztja a németeket – ez ügyben kétségkívül szelektív az emlékezetük, de nem mondható teljesen ésszerűtlennek. Németországban az uralkodó gazdasági ideológia is különbözik a többi EU-tagországétól, s ezt az ideológiát az ország teljes elitje támogatja, nem csupán a jobboldal. Az ordoliberalizmus* nem azonos az angol–amerikai neoliberalizmussal, amennyiben nagyobb szerepet szán az államnak. Sok német szerint az ordoliberalizmusnak volt köszönhető az ötvenes évekbeli gazdasági csoda (akárcsak az elmúlt két esztendő kicsiny csodája). Angela Merkel az eurózóna egészére kiterjesztené az ordoliberalizmust: olyan merev szabályozást és jogi kereteket akar, amelyeket nem befolyásol a demokratikus döntéshozatal. Ebben az értelemben (de csakis ebben) valóra válhat Thomas Mann rémálma a német Európáról – az európai Németország helyett.

Ma valószínűleg kevesebbet tudnak külföldön a német politikai kultúráról, mint emlékeink szerint bármikor korábban. Akik megfigyelik az országot, kizárólag az újjáéledő nacionalizmus után szaglásznak, csak az érdekli őket, miként viszonyul Németország a náci múlthoz – no de e tekintetben az egyesített ország mindig helyes lépéseket tett. Helmut Kohl – mellesleg a történettudományok doktora – ügyefogyott kísérleteket tett a nemzeti büszkeség helyreállítására, amikor a hon múltjának pozitív vonásait hangsúlyozta. Utódja, Gerhard Schröder azzal döngette a mellét, hogy a németek büszkék lehetnek őszinte, s gyakran önkínzó erőfeszítéseikre, amellyel szembenéztek a nácizmus emlékével, és ez az ország partnereire is nyugtatólag hat. Néhány kétértelmű gesztus ellenére a múlt beismerésére tett kísérlet olyan bizalmi légkört teremtett, amely még tíz évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna. Ez novemberben vált nyilvánvalóvá, amikor Radek Sikorski lengyel külügyminiszter Berlinben kijelentette: erősebben nyugtalanítaná egy olyan “inaktív” szomszéd, amelyik kibújik uniós feladatai alól, mint egy hatalmat gyakorló Németország. A német emlékezetpolitika Merkel alatt nem változott, őt jobban izgatja a hatalomgyakorlás technikája, mint a hatalom szimbolikus kifejeződése.

Merkel beilleszkedett az 1990-es években megszülető politikai konszenzusba, amit a posztnacionalista baloldal és az agresszív módon nacionalista jobboldal együttes meggyöngülése hozott létre. Az országegyesítést követő években lehanyatlott a rendíthetetlenül pacifista baloldal (kiemelkedő értelmiségi támogatója, Günter Grass azt állította, hogy az egyesült Németországból óhatatlanul “szörnyeteg” válik majd). A csoportosulás egy baljóslatú, acélszürke plakáton fejezte ki mélységes félelmeit: “Németország németebb lesz”. Ezzel párhuzamosan az úgynevezett új jobboldal azzal idegesítette az embereket, hogy a nemzeti érdekek “gátlások nélküli” képviseletére szólított fel. Ez az elképzelés nem azért szenvedett vereséget, mert a baloldali hírmagyarázók ellenezték – ezt csak az új jobboldal saját sebeiket nyalogató vezetői állítják. Hanem amiatt, hogy képtelen volt más politikai programot megfogalmazni, mint amit a politikai vezetés amúgy is követett – csak éppen a hangoskodó nacionalizmus mellőzésével. Az új jobboldal értelmisége zömmel történészekből állt, ők azonban nem fogták fel, hogy Nyugat-Németország ténylegesen megvalósította céljait az Európai Közösség révén. Mikor az új jobboldal szétszéledt, vezetője, Rainer Zitelmann befektetési tanácsadónak állt, és Hogyan gazdagodjunk meg ingatlanüzletekkel? jellegű könyvekkel jelentkezett.

A “nemzeti önbizalom” sulykolása mindig elárulta az említett önbizalom hiányát – helyette pedig az a nézet vált uralkodóvá, hogy Németországnak a Nyugattal szövetségben és a kibővített Európai Unióban kell érvényesítenie az érdekeit. A baloldal posztnacionalista álma már szertefoszlott, mégis, a baloldalon számosan érezték úgy, képesek együtt élni azzal a gondolattal, hogy Németország öntudatosabban lép ki a nemzetközi porondra: katonákat küld Koszovóba és Afganisztánba, hogy harcoljanak (vagy fenntartsák a voltaképp fiktív békét), azzal a feltétellel, hogy az ország nem egymaga vesz részt az akcióban, és nem pusztán német érdekeket szolgál. És még kellemesebben érezték magukat a hazájukban, miután Schröder idején törvényt hoztak arról, hogy az állampolgárságnak többé nem a vérségi elv az alapja. A 19. században fölmerült német kérdés problémája mégsem múlt el: az ország túl kicsi ahhoz, hogy globális szerepet játszszon, viszont sokkal hatalmasabb, mint bármelyik más európai társa – ám mégsem annyira erős, mint a többi európai ország együttvéve, egyszóval Németország továbbra sem találta meg a helyét.

Kézenfekvő válasz volna a problémára, hogy Németország belemegy az európai hegemón szerepébe, amint azt Christoph Schönberger alkotmányjogász javasolja a csekély példányszámú, de rendkívül befolyásos liberális havilap, a Merkur hasábjain. Schönberger legalább részben az eliteknek rója föl, hogy az ország vonakodik elvállalni e szerepet, mondván, hogy nem veszik észre a hegemóniával járó demokratikus előnyöket. Németország az lehet az EU-ban, ami Poroszország volt a Német Birodalomban: a legnagyobb állam, amely azonban nem képes félrepöckölni a kisebbek érdekeit – míg egy lehetséges föderális alapú Európában a kicsiket simán leszavaznák.

Herfried Münkler, a politikaelmélet berlini professzora és szorgalmas publicista hasonló húrokat penget. Fütyül az EU nem demokratikus természetét érintő aggodalmakra. Európának, szögezi le, globális hatalmi tényezővé kell válnia, s ennek előfeltétele a Francia- és Németország vezette, központosított Unió volna – ellentétben a jelenlegi, düledező intézménnyel, amelyet könnyűszerrel romba dönthet a periféria (értsd: Görögország vagy Portugália) bizonytalansága.

A hegemónia nem kevésbé kézenfekvő alternatívája: több demokráciát az EU-n belül, és az Unió olvassza magába Németországot – de nem feltétlenül föderális állam formájában. Jürgen Habermas kitartóan szorgalmazza a szabályos európai alkotmány megírását. Európa már két évtizede az érdeklődésének középpontjában áll, de az EU szükségességét igazoló érvelése időközben megváltozott valamelyest. Eleinte abban látta az európai integráció célját, hogy így lehet megőrizni a háború utáni jóléti államot, és az egyesített földrész kellő súlyt kap ahhoz, hogy ellenálljon a neoliberális globalizációnak. Mostanában azért dicsőíti Európát, mert “alkotmányos szinten rendezi” az államok egymás közti viszonyát, és egy olyan “világméretű társadalom” felé visz, amelyben az egyes államok a jog nyelvét használják, s nem a nyers erőét.

Habermas mindig is a lisszaboni szerződés csekély számú védelmezőinek egyike volt, mert a dokumentum szerinte megoldja az EU legitimációs problémáját. Ahelyett, hogy a föderális kontinens megszületéséért küzdenének, mondja Habermas, az európaiaknak azt kellene felfogniuk, hogy földrészük tökéletesen egyedi jelenség, vagy ahogy Jacques Delors nevezte: “politikai ufó”. Habermas szerint az európai polgárt – egyénileg és különféle nemzetállamok tagjaként – a demokratikus európai alkotmány “közös ősszerző”- jének kell tekinteni, hiszen az alkotmány de facto benne rejlik az egyezményben, jóllehet maga az “alkotmány” szó nem jelenik meg a szövegben.

A fentiek nem csupán homályosnak tűnhetnek, de mintha az lenne a gondolatmenet célja, hogy két legyet üssön egy csapásra: hadd higgye az egyén, hogy az EU a saját kreatúrája – ugyanakkor ne tessenek aggódni, a nemzetállamok sem lesznek itt eltörölve. Nem világos, mi következik mindebből a Európai Parlament nagyobb hatalmának örök követelésén túl – no meg azon a nem kevésbé örök reményen túl, hogy 27 nemzet különálló vitáiból egyszer csak megszületik az európai közszféra. Voltaképp csak annyi bizonyos, mi az, amit Habermas ellenez: a “végrehajtó hatalmak posztdemokratikus föderalizmusát”, amelyben a kormányok zárt ajtók mögött kötnek paktumokat, ahelyett, hogy lehetőséget teremtenének a vélemények “durva” és “zajos” összecsapására.

A német baloldalon sokan vitatkoznak Habermasszal. Fritz Scharpf, a német társadalomtudományok doyenje mindig is azt vallotta, hogy az európai Sozialstaat csak vágyálom – Scharpf szerint az EU tulajdonképpen arra kényszeríti a tagországokat, hogy vessék el vagy legalábbis tárgyalják újra saját, történelmileg meghatározott társadalmi szerződésüket tőke és munka viszonyáról – persze a tőke javára. Eklatáns példa a görögök esete. Ha a földrész nem tér vissza a nemzeti valutákhoz, intette a minap egy vitában Habermast, polgárháború törhet ki Európában.

Christoph Menke filozófus kevésbé teátrális, de jóval főbekólintóbb bírálattal illette Habermas uniós reményeit. Azt írja egy válaszcikkében (amely az euróválságot átszunyókáló értelmiségieket ostorozó írásra reagál), hogy őt baloldali értelmiségiként a demokrácia sorsa izgatja, és nem az EU, amely úgyis csupán eszköz a tőkések kezében.

Ez a megközelítés különösképpen dühítheti Habermas korosztályának értelmiségét, hiszen emlékeztet a Weimari Köztársaságra és egy baloldali rigmusra: Republik – das ist nicht viel, Sozialismus ist das Ziel (“A köztársaság nem elég, a szocializmus a cél!”), ami oda vezetett, hogy nem vettek tudomást a demokráciát akkor már javában fenyegető veszélyekről. Mennyi idejébe kerülne Európának, teszi fel a kérdést Habermas, hogy visszajusson oda, ahol most tart, ha az EU falnak menne? Az 1848-as forradalmak után legalább egy évszázadba telt, hogy a demokrácia magához térjen.

Egy baloldali kormány valószínűleg semmi olyat nem támogatna, ami csak halványan is emlékeztet Habermas vélekedésére az EU-ról mint antiliberális erőről. Még az sem egyértelmű, hogy egy SPD vezetésű kormány szakítana-e Merkel anti-keynesiánus felfogásával. A német vezető réteg (nem csak a jobboldalon) jó ideje magáévá tette az ordoliberalizmus elméletét, melyet először az 1930-as és ’40-es években dolgoztak ki, s amely megalapozta az ötvenes évek német “szociális piacgazdaságát”. Az ordoliberálisok virtigli neoliberálisnak tartották magukat: egyedül ők tanultak a húszas évek laissez faire politikájának hibáiból, egyedül ők fogalmazták meg a liberalizmus új arculatát, melyben az erős állam jelöli ki a gazdasági verseny (és az árstabilitás) kereteit, és az állam szövi a szociális hálót (nehogy beköszöntsön a szocializmus). Az ő szemükben a többi úgynevezett neoliberális – az osztrák iskolától a chicagói iskoláig – valójában mind “paleoliberális”, akik megrekedtek a 19. századi ortodox vélekedésnél a “piacok önkorrekciójáról”.

A németek úgy érzik, a Modell Deutschlanddal kiválóan teljesítettek, és önbizalmukat a pénzügyi válság sem rendítette meg. Ellenkezőleg: a derék német ordoliberálisok, akik a szabályozott verseny keretében óvatosan támogatják a jóléti rendszert, sok dicséretet kaptak, nem így a csúnya angolszász neoliberálisok, akik deregulációjukkal csak az egyéni önzést bátorították. Nem utolsósorban a németek úgy vélik, jelenlegi szerencsés gazdasági helyzetük annak köszönhető, hogy sikerrel fogták vissza a bérköveteléseket, és nyesegették a jóléti államot (az utóbbit eufemizmussal “reformnak” nevezték). Jelen van a félelem az inflációtól, a korai húszas és a késő negyvenes évek fő traumájától – közben a másik gazdasági traumáról, a korai harmincas évek megszorító intézkedéseiről (ami kikövezte az utat Hitler számára) nagyjából elfeledkeztek. A Geldentwertung – “a pénz értékvesztése” – az ordoliberálisok mumusa, és vizsgálatok igazolták, hogy még a fiatalság is erősen tart az inflációtól. Ami azt illeti, az utolsó tíz évben ez szignifikánsan alacsonyabb volt, mint az egykori NSZK-ban (bár az inflációtól félni korántsem ésszerűtlen, ha a nominálbérek alig emelkednek).

Merkel rá is játszott ezekre a félelmekre, s épp csak annyit tett, hogy az euró ne süllyedjen el, de közben végig hű maradt az ordoliberális ortodoxiához, és nem tévesztette szem elől a rövid távú politikai előnyöket. Könynyű elfelejteni, hogy annak idején kevésbé volt elővigyázatos: 2000-ben az a nő, akit hajdan lekezelően “Kohl-görlnek” hívtak, egymaga taszította a mélybe a mentorát is meg annak utódját is, ügyesen használva fel “kívülálló kelet-német” besorolását. A 2005-ös választási kampány hajrájában Merkel nyíltan beszélt a Németország versenyképességének viszszanyeréséhez szükséges verítékről és könnyekről. De fafejű liberalizmusa miatt csaknem elbukott egy megnyertnek látszó választást, úgyhogy váltott, és többé nem terítette ki a kártyáit: soha nem kötelezte el magát valami nagyszabású liberális vízió mellett, nehogy szavazatokat veszítsen.

2009-ben, amikor Angela Merkel a neoliberális FDP-vel szövetségben nyerte meg az országos választásokat, Peter Sloterdijk posztmodern filozófus – jó ideje Habermas utálatának tárgya – “burzsoá kiáltványt” tett közzé. Fölvázolta egy “költségvetés-ellenes polgárháború” képét, és azt javasolta, töröljék el a jövedelemadót. Helyette, gondolta Sloterdijk, a becsületük és büszkeségük által vezérelt gazdagok (e tulajdonságok rég feledésbe merültek a háború utáni Németország úgynevezett szociáldemokrata csodaországában) meggyőzhetők lesznek arról, hogy önkéntes felajánlásokat tegyenek az államnak. Merkel meg se hallotta ezeket a libertárius képzelgéseket. Õt a hatalom érdekli, nem az ideológia. A hatalom pedig egyenlő a hazai hatalommal – soha eszébe nem jutna bármit is kockáztatni belőle a szélesebb értelemben vett európai célokért, úgy, ahogy Kohl megtette (de Schröder nem). Németország, úgy tűnik, egyre németebb lesz.

Mindegy is – bár Németországban sokan morognak a görögök miatt, annak azonban nincs jele, hogy euroszkeptikus módon igazán kényelmetlennek éreznék a nagy európai tervet. Tavaly, Brüsszel, a gyengéd szörnyeteg című esszéje kiadásával Hans Magnus Enzensberger úgy vélte, képes kitapintani az euroszkepszist. Az írás fölvonultatta az összes euroszkeptikus közhelyet az uborka szabványosításától az EU hivatalnokainak felvilágosult abszolutizmusáig. És senki sem szegődött Enzensberger nyomába.

A németeket nem érdekli, uralkodnak-e Európán, de nem is annyira euroszkeptikusa, hogy az elszigetelődéshez vezetne. Az ország talán hajlandó támogatni a nagy európai alkut, és válaszol Sikorski felhívására – a lengyel külügyminiszter azt kérte, szedje már össze magát ez a “nélkülözhetetlen nemzet”. Sőt még Münkler és Habermas vágyait is egyszerre teljesítheti, olyan Európát hozva létre, amely jobban hasonlít egy államra, de oly módon, hogy az európai polgárok saját kreatúrájukként tekintenek rá. Mindennél sokkal kevésbé valószínű, hogy Németország valaha is hátat fordít az ordoliberalizmusnak.

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS

Az írás What do Germans think about when they think about Europe? címmel jelent meg a London Review of Books 2012. február 9-i számának 18–19. oldalán.

* Az ordoliberalizmus az ún. freiburgi iskola közgazdasági irányzata, egyszersmind a „szociális piacgazdasági” rendszer német változatának fő eszmei tartópillére. Legismertebb képviselõi: Franz Böhm, Walter Eucken, Alfred Müller-Armack, Wilhelm Röpke és Alexander Rüstow. Nevét az irányzat folyóiratáról (Ordo) kapta, az pedig az iskola egyik vezérfogalmáról (Ordnung, rend). Lásd még: J. Horváth Tamás: A Rend embere: Walter Eucken, 2000, 1981 március, 48–51. o. (Szerk.)

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.