2000 netnaplója a Literán – Hétfő

 

“Táncoljatok! Különben végünk!”

Ha hétfő, akkor 2000. Amióta a 2000 van, azóta hétfőnként tartjuk a szerkesztőségi üléseket. Valahogy így alakult: a többségnek a hét első napja volt a legmegfelelőbb, aztán belénk idegződött: hétfőn délután ötkor szerkesztőség. A szerkesztői munka üzemszerűségének ez az egyetlen látható jele (és mindinkább: utolsó foszlánya) a 2000-ben, amúgy semmi. Az üzemszerűség kialakulását kezdettől fogva gátolta a szerkesztőségen belüli irányítási és felelősségi hierarchia teljes hiánya (nincs tényleges főszerkesztő, minden szerkesztőnek bármely írással szemben vétójoga van, mindenki mindent olvas és mindenbe beleszól, gyakran még elfogadás és leadás után is, mondván: ő még csak most olvasta, mert nem volt itthon vagy nem kapta meg időben az írást stb. stb.). De van itt még valami, amit házi használatra az “utolsó pillanat” jogának neveznék: ezzel nem annyira a lap leadásának utolsó pillanatára szeretnék utalni, mint inkább ennek ellenkezőjére, hogy nincs ilyen pillanat, mivel a leadás “utolsó pillanatát” mindenki a maga szája íze szerint értelmezheti, a lapleadásnak nincs szigorúan vett és főként betartott határideje, ami természetesen képtelenség. Van, aki ezt észre sem veszi, és van (például e sorok írója), aki néha üvölteni tudna emiatt, de a következmények ostora mindenképpen az olvasókon csattan, akik nem tudhatják, hogy a hónap elején, végén vagy közepén keressék az új számot a standokon (vagy ha előfizetők, mikorra várhatják a lap kézbesítését). Itt a májusi szám, ez is most, május végén fog csak megjelenni. Ép ésszel felfoghatatlan, hogyan maradhatott fenn huszonnégy hosszú éven át egy olyan lap, amely a lapszerkesztés égi vagy természeti törvényeinek fittyet hányva szerkesztődik. Én sem értem, csak tapasztalom: 2000 umom nye ponyaty.

Ami azt illeti, eleinte – jó tíz éven át – csütörtökön is találkoztunk a New York kávéházban: a karzaton tartottunk szerkesztőségi fogadóórát, a Nyugat emléktáblája alatt. Mozgalmas időszak volt ez a lap életében. Aztán a kávéház kezdett turisztikai nevezetességgé átalakulni: egyszer csak azt tapasztaltuk, hogy az asztalunk mellett elhaladó turistacsoportok számára mi is kiállítási tárggyá, muzeális látványossággá váltunk: miránk is úgy mutogattak, mintha a dicső múlthoz tartoznánk (ki szerkesztett már akkor is kávéházban irodalmi lapot?), mintha színpadra vinnénk és eljátszanánk csak, amit teljes komolysággal és önfeledtséggel csináltunk: folyóiratot egy kávéházban. Később, amikor a New Yorkba jószerével már be sem lehetett lépni anélkül, hogy ne szurkoltuk volna le a kötelező alapfogyasztás összegét (márpedig fillértelen vagy filléres gondokkal küszködő szerzőink számára ez áthághatatlan akadályt jelentett), áttettük a csütörtököket a Centrál-ba, de itt már valahogy nem találtuk a helyünket: lassan elsorvadt a csütörtök délutáni szerkesztőségi fogadóóra intézménye. Maradt a szerkesztőség, amely hosszú vándorlások után az Alkotmány utcában kötött ki: a néhai Curia épületében, a Politikatörténeti Intézetben béreltünk irodahelyiséget. Ez év elején takarékossági kényszerintézkedésként ezt is feladtuk (épp időben, mert az állam most akarja “megtisztítani” az egész épületet az Intézettől és az intézeti levéltártól, hogy újra a Curiának nevezett Legfelső Bíróság épülete legyen).

Így hát ma már szerkesztőségi helyiségünk sincsen. Nemrég számoltuk föl. Ezt fényképpel is alá tudom támasztani: a képen egykori szerkesztőségi irodánkban Margócsy István és Nagy Mónika Zsuzsanna látható – fölszámolás közben. Tegnap sem a szerkesztőségben találkoztunk: ezúttal Margócsy István látott vendégül egyetemi szobájában (máskor a CEU-ban dolgozó Trencsényi Balázs vendégei vagyunk, megint máskor Bojtár Endre otthonában jövünk össze, vagy valamilyen kávéházi-romkocsmai asztalnál találkozunk). Nem szerkesztőség ez már, hanem cigánykaraván. De mivel, mint mondtam, a 2000 szerkesztésére az első pillanattól fogva az üzemszerűtlenség nyomta rá bélyegét, ez a nomadizáló szerkesztőségi életforma nagyon is megfelel nem létező helyünk szellemének. Valójában tegnap nem is szerkesztettünk, hanem interjút készítettünk: az az ötletünk támadt, hogy meghívjuk a néhai szíriai magyar nagykövetet, a kitűnő anglistát, sokunk régi barátját, Medgyes Pétert, hogy tőle tudjunk meg minél többet arról, mi a fészkes fene zajlik most Szíriában, egyáltalán ki kicsoda ebben az egyre véresebb polgárháborúban, főként pedig, hogy miért folyik a háború, kik és miért akarják megdönteni éppen most a személyi hatalom rendszerét, az Asszad-család diktatúráját? A beszélgetés fantasztikusan érdekes és nem utolsósorban szórakoztató volt: egészen új geopolitikai és kulturális koordináták közé helyezte az eseményeket. Júniusi számunkban olvasóink is megtudhatják, hogy a globalizált világ puskaporos hordójának – a Közel-Keletnek – nem Szíria-e a sercegve égő kanóca. (Lásd e számunk 3. old.)

A 2000 egyidős a rendszerváltással, ami persze ma már, hogy a 2010-ben lezajlott “ellenrendszerváltás” után, mióta deklaráltan és tapasztalhatóan is másik, új rendszerben élünk, annyit jelent csupán, hogy a 2000 is a holt múlt, a demokratikus ancien régim, a régi világállapot (Gutenberg-galaxis, miegyéb) csökevényeinek, makacs lerakódásainak egyike. Most, hogy huszonnegyedik évfolyamába lépett (léphetett!), már csak árnyéka önmagának. Mint a szellemi kultúra területén szinte minden – múzeumoktól a könyvtárakig, egyetemektől a könyvkiadókig. A szellemi kultúra – most, hogy globális gazdasági leértékelésének végső szakaszában az állam is magára hagyta – mindinkább egyfajta árnyjátékká alakul át. Önnön árnyékává válik szinte minden, amiben még egy csepp szellem, egy csepp élet, egy csepp igazság van, ami nem kozmált oda a tömegkulturális giccs – piaci és állami giccs – világalapzatához. Szeretném persze hinni, hogy tartjuk a frontot: él szellem, áll magyar kultúra még. De persze már alig áll. Alig áll a lábán.

Pár hete, éjfél körül – éjféli tévénéző vagyok, pontosabban éjféli filmvadász – a Duna televízión került elém véletlenül Wim Wenders Pina Bausch-filmje, amit tavaly sajnos elmulasztottam megnézni moziban (pedig, mivel 3D-s technikával készült, egy alkalommal a Corvinban is vetítették), és lenyűgözött ez a világvégi melankólián a művészet csodájával felülkerekedő film, illetve a filmből – pontosabban a filmben metonimikusan: társulatának tagjain és táncművészeti alkotásain keresztül megjelenő személyből – elementáris erővel áradó, felszabadító vigasz, hogy mindennek ellenére mindez – ez a csoda: az élet- csoda és a művészet-csoda – még mindig van, még mindig lehetséges, még mindig vannak, akik semmibe véve a világ törvényeit, kitartanak a szükségtelen, a haszontalan mellett, amiért élni egyedül érdemes, ami maga az igazi és igaz élet. A film legvégén az üres nézőtér előtt, egy pillanatra megjelenik a színpad félhomályos hátterében leengedett vetítővásznon Pina Bausch vékony, árnyékszerűen hajladozó és a világ nézőtere felé búcsút intő alakja, hogy amint lelép a színpadról – az életszínpadról – és alakja végleg a homályba vész, egyetlen mondatot hagyjon örökül övéinek – mindannyiunknak: “Táncoljatok! Táncoljatok! Különben végünk!”

Szilágyi Ákos

Kedd

Az vagy nekem

Hogy kedd, olyan nap nincs is. Szita-szita péntek, szerelem csütörtök meg dob szerda, az van. Parakedd, legföljebb. Még előttünk a hét, de hol van már a hétvége!

És hol van már 2000 is, az év, amikor véget kellett volna érnie a világnak, de legalábbis össze kellett volna omlania a számítógépes rendszereknek, az év, amikor még vannak fehér foltok az emberi géntérképen, és még senki nem akarja e hazában laboratóriumilag kizárni zsidó és/vagy cigány származását, amikorra már ki kellett volna merülniük a kőolajkészleteknek, az emberiségnek pedig el kellett volna kezdenie lepotyogni a túlzsúfolt Föld felszínéről, és amikor az alapító atyák eredeti elképzelése szerint megszűnt volna egy rendszerváltó társadalmi és politikai havi lap. Ehelyett nyilvános csütörtöki üléseinek székhelye került át a New Yorkból a Centrál Kávéházba. Több törzskávéház aztán már nem adódott, de már a szerkesztőségi szoba is csak emlék.

A 2000 pedig olykor 1024.

A gép, amin most írok 1024 MB RAM-mal van fölszerelve (halvány sejtésem van, hogy ez mit jelenthet). Az a kis laptop, egy korai Toshiba, amelyik egyszer különös tréfát űzött velem, valamikor épp 2000 tájékán, talán 256-os lehetett, ma már muzeális darab lenne, ha meglenne, rajta a Word 2.0, talán, már akkortájt is elavult verzió, és amikor azt a bizonyos laptopot püföltem a nyári melegben, nem is sejtettem, mennyire az. Hosszú szöveg fordult rajta, Isiah Berlin-interjú, két számra is futotta belőle a 2000-ben. Aztán amikor állt össze a lap, már egy modernebb gépen, a tördelőprogrammal is kompatibilis szövegszerkesztőben elveszni látszott mindaz, ami a kis laptopon még megvolt: a for Windows család épp aktív korú sarja, a köbüki, nem ismerte fel távoli ősét. Horváth Iván akkoriban középiskolás fia volt a geek, aki hosszas trükközéssel mégiscsak láthatóvá tette az elérhetetlennek hittet, örök hálám érte. Ám ahogy köbüki ajándékaival lenni szokott, egy kis malőr is beütött: ugyanis a konvertált szöveg minden egyes ’á’ betűje helyén szóköz tátongott. A kaland persze a nyomtatott szövegen is nyomot hagyott…

A 2000 máskor 1458.

Az év, amikor Mátyás trónra lépett. Szerencsés a generáció, amelyiknek Mátyásról már nem a Rákosi, csak az igazságos jut eszébe (meg legföljebb még a Lúdas). Persze a mesék Mátyása, a rokonszenves; akinek földi mása akkor, Gutenberg ifjabb kortársaként, azért csak összegründolt egy impozáns könyvtárat, mert az valamiért fontos volt neki. Bécs lerohanása, a hatékony adószedés meg a fekete sereg mellett. Gutenberg rég halott, halódik világegyeteme is. (A most születő galaxis körül egyelőre nagy a por meg a füst; a papír sok mindent elbírt, a virtuális oldalak, úgy tűnik, bármit.) És hát nem is olyan jó, ha sokan tudnak olvasni, de, mint látjuk, nem nehéz gondoskodni az emberi evolúció e csökevényének visszametszéséről. Például azzal, ha nincs mit olvasni, amiről, tudjuk, szintén nem nehéz gondoskodni.

És a 2000 persze 2000, nekünk, közönséges halandóknak, akik a tízes számrendszerbe zárva élünk, és nem a nyolcasba (ahol a 2000 számsor a tízesbeli 1024-gyel egyenlő) vagy a kilencesbe (1458), leginkább – csakazértis – 2000.

A bankjegyen Bethlen Gábor, a hátoldalon ugyanő, a felirat szerint “tudósai közt”. Nem tudom, vajon készülhetne-e ma olyan kép nagy politikusról, tudósok körében, amely négyszáz év múlva érdemes lenne arra, hogy a mindennapok vizuális kultúrájának ilyen magától értetődő része legyen. De másvalamit minden további nélkül bele tudok látni abba távoli jövőbe. A 2000 húszéves repertóriumát (eddig ez a legteljesebb, és lesz-e teljesebb az eddig legteljesebbnél?) ha kezébe veszi egy kíváncsi olvasni tudó, persze ha lesz még, akit érdekel irodalom, kultúr- és szellemtörténet (hívják bárhogyan is), a korszakhoz útikalauznak épp megfelel majd a névsor, amit onnan kibogarász – ad notam “Ne gondold, öcsi, hogy létezel, / Amíg nem közölt le a 2000”.

Varró Dániel sorait utóbb különös értelemmel töltötte meg egy sajtóhiba, amely kivételesen valóban a nyomda ördögének műve volt. Egészen pontosan a szemfüles nyomdásznak tűnt fel, hogy a címlapon az egyik szerző, Tony Judt nevéből kimaradt egy ’i’ betű. Szólt a borító akkori, igencsak zöldfülű tördelőszerkesztőjének, aki készséggel korrigálta a hibát, az idő szorított, mint mindig, a nyilvánvaló elírás javításához nem kell más autoritás. A megrendült szerkesztőségből Kovács Janinak jutott a hálátlan feladat, hogy a szerzőnek, személyes ismerősének átnyújtsa a tiszteletpéldányt. Attól kezdve Tony Judt haláláig Juditként szignálta a neki szóló leveleit.

Nagy Mónika Zsuzsanna

Szerda

Beugró

Eredetileg csak beugrottam a 2000-be, a lap második számától (1989 május) vagyok a szerkesztőség tagja, az alapításhoz nincs közöm. Az alapítók a hősök, nem én. A beugrásnak az volt a menete, hogy tetszéstől és rokonszenvtől vezérelve alaposan kipreparáltam az első számot, telepirosoztam javításokkal, akadt köztük tartalmi, formai vegyesen, és e nagy buzgalom bizonyára a relatív hozzáértés látszatát keltette a szerkesztőkben. Azóta is gyakran érzem beugrónak magam, igaz, nem csak ebben a meghitt fészekben, de hiszen azok vagyunk mindannyian e sártekén, ahogy egy bölcs mondta, vagy mondania kellett volna.

Liberális lapnál működni jelentős élvezet, ezzel szemben liberálisan organizált szerkesztőségben működni permanens kaland. Az előttem szóló Szilágyi Ákos – valaha egyetemi oktatóm, jelenleg életre nevelő elöljáróm – már szájára vette az üzemszerűség szót, de közben megfeledkezett a szerzői jogról, amennyiben elmulasztotta megemlíteni, honnan tanultuk ezt a dallamos kifejezést. Hát az üzemszerűséget – csakis a szót, nem a praxist – egyik korábbi szerkesztőtársunk feleségétől szedtük fel, és mint szorgos kisdiákok, lelkesen ismételgetjük vagy húsz éve. Adatszolgáltatónknak persze könnyű, mert felnőttkorát a reálszféra különféle üzemeiben töltötte, volt ideje hozzászokni.

S hogy nem a levegőbe beszélünk, amikor önnön üzemszerűtlenségünkkel hozakodunk elő, arra friss példát hozok. Vegyünk egy angol nyelvű esszét, szóljon a németek viszonyáról Európával és Európa viszonyáról a németekkel, és adjuk ki fordítani, hogy a szöveg méltó helyre, a 2000 hasábjaira kerüljön. A fordítás azonban halasztást szenved, hiszen a kijelölt fordító most éppen mással van elfoglalva. Mivel is? Netnaplót ír az irodalmi portálnak. Írok. A terv szerint másik napon kerültem volna sorra, de kellett egy beugró: leszek szíves egy nappal előbb? Miért ne. Illetve lehetne mégis inkább a korábban megbeszéltek szerint, mert másképp jött közbe, ami közbejött? Lehet. Logikus lépésnek tűnne a felelős szerkesztőhöz fordulni, csináljon már rendet – de első naplóbejegyzésünk óta mindenki tudja, hogy ez a poszt a 2000-ben csak névleges, és egyébként is, amikor megnézem az impresszumot, ki is van az idén megnevezve, az derül ki, hogy én – már csak ezért sem fogok reklamálni.

Hagyjuk most a kulisszákat, meg a kulisszák mögé leskelődést, és legyünk annyira igényesek avagy sznobok, hogy az alapkérdésre keressük a választ. Az alapkérdést tendenciózusan teszem fel, fogalmazzon nálam objektívebben az, aki képes rá. Szóval: mi a titka ennek a pompás zsurnálnak? Miért érdemes kézbe venni? Régi szokásom fontos ügyekben mások szavaival takarózni, most sem teszek másként. Szabad ezt tekintélyelvűségnek vagy öncélú filologizálásnak hívni, ahogy tetszik, de ha egyszer valamit már jól megfogalmaztak, azt fölösleges erőnek erejével újból kitalálni. Számomra nyilvánvaló, hogy a megfejtést a szerkesztők attitűdje adja, mert kíváncsiak rá, “vajon a nép csakugyan olyan lelkesen ünnepel-e mindent, oly állandóan, pihenés nélkül, fáradhatatlanul boldog-e, mint ahogy az újságok állítják… amióta ez jött divatba.”. Ez érdekel bennünket, tudván, hogy a “nép csodás passzivitással hordozza hátán a változó időt”. Elismerjük, hogy ilyen irdatlan boldogságmennyiség jelenléte esetén nem könnyű másokat még intenzívebben boldogítani – de érdemes-e élni komoly célok nélkül?

Barabás András

Csütörtök

Majdnem kétezer szó

Ülök a Közép-európai Egyetemen lévő irodámban (ami újabban a lap archívumának mentsvára és jobb híján a szerkesztőség ideiglenes gyülekezőhelye is), és – amikor nem épp ezzel a naplóval lopom a napot – Kelet-Európát keresztül-kasul átfogó politikai eszmetörténeti projektünk 1989 utáni korszakról szóló fejezetét próbálom csiszolgatni. Hátborzongató érzés olvasni, illetve sokszor 20 év után újraolvasni bizonyos szövegeket. Kihallani Václav Havel kissé sértett hangját egy 1992-es parlamenti beszéd sorai közül, amikor az egyre inkább a nemzeti érdekérvényesítésbe feledkező cseh és szlovák politikusokat arról próbálta kioktatni, hogy fontosabb a társadalom intézményes és morális átalakítása, mint a nemzeti aspirációk egyoldalú kielégítése. Az emberek reflexeiben továbbélő “totalitárius ideológiával” Havel a “nagyon egyszerű” demokratikus értékrendet szegezte szembe, aminek lényege az egyén méltóságának tisztelete, a piacgazdaság, és a civil társadalom aktív kontrollja. Megható és ugyanakkor mai szemmel már-már érthetetlen naivitás – valóban úgy gondolta, hogy a rendszerváltást mozgató elkötelezettségek nem alkotnak ideológiát, hanem egyszerűen csak természetből fakadó alapértékek, amiket elég felismerni és máris követhetők? Havelt olvasva óhatatlanul megjelenik előttem a kilencvenes évek elején a filozófia tanszékre visszaengedett, egykor a Lukács-óvodához tartozó illusztris tanáraim sora – ezek a sok szempontból teljesen eltérő személyiségű de egyaránt vibráló szellemű gondolkodók abban az egyben kísértetiesen megegyeztek, hogy természetesnek vették: kisebb rávezető segítséggel minden értelmes (diák)ember eljut azokhoz a liberális értékekhez, amikhez ők nem kis szellemi kacskaringó után, de megérkeztek.

Komoly szellemi feladat újra a kilencvenes évek elejének horizontjáról nézni a világra – annyi minden kérdés volt még nyitott, amit aztán a történelem angyala (Angelus Novus) közmegelégedésre vagy közmegrökönyödésre, de a maga módján megoldott. Mai tudásunkkal felvértezve nehéz visszahelyezkednünk egy olyan pillanatba, amikor például a szlovák liberális értelmiségiek kétségbeesetten érveltek amellett, hogy egy szlovák állam gazdaságilag életképtelen lenne és a demokratikus hagyomány teljes hiányában egy ilyen kísérlet pillanatok alatt a háború alatti félfasiszta állam reinkarnációját eredményezné. Vagy például amikor az ukrán lakosság (beleértve az oroszajkúakat is) gazdasági okokból szavazott az elszakadásra – a birodalom állandóan kisepert éléskamrájának tekintett országuknak rövid úton felvirágzást, a nagy keleti szomszédnak pedig elkerülhetetlen gazdasági csődöt jósoltak.

Mindebből jól látszik, hogy a nagy átalakulások pillanataiban a jövőt fürkésző politikai aktorok legtöbbször az idealizált vagy démonizált múltat vetítik ki a jövőbe, persze régiónkban mindezt különösen megnehezíti a párhuzamos múltak jelenléte – ami az egyiknek dicsőséges állami hagyomány, az a másiknak ezeréves szolgaság, ami az egyiknek a függetlenség visszanyerése az a másiknak az államiság elvesztése, és így tovább.

Ebben az értelemben a politikai eszmélését a nyolcvanas évek végén kezdő generáció – amelyhez Czeglédi szerkesztőtárssal együtt tartozunk – igen sajátos helyzetben volt, hiszen úgy kellett a felgyorsuló eseménysorra reflektálnunk, hogy nem igazán volt olyan egyértelmű múltszelet, amihez bízvást visszanyúlhattunk volna. Az egyetlen közös élmény maga a rendszerváltás tapasztalta volt, miszerint semmi sem lefutott, minden pillanatban bekövetkezhet valami visszaesés, de ugyanakkor sub specie aeternitatis mégiscsak előre mozdul a világ, vagyis az akkoriban oly sokak számára fontos Bibó szavaival élve a nagyobb szabadságmennyiség felé haladunk.

Persze ekkor még nem volt olyan egyértelmű a közös generációs élményhorizont – 1-2 év különbség is igen sokat nyomott a latban, így az 1988–89-ben már érettségiző korúak, mint András, például a Diákszövetség keretei között szervezetten is megélték a rendszerváltás izgalmait, míg nekem meg csak a Köztársaság kikiáltása maradt – zűrös kollektív élményként. Mindig megilletődve szemléltem, hogy milyen erős közös szolidaritástudatot ápoltak egymás iránt azok, akik ezt a középiskolás diákmozgolódást együtt végigcsinálták – én ezt inkább még csak kívülről néztem és a Magyar Narancsban is akkor jelent csak meg az első cikkem 1991-ben, amikorra a dolog már elvesztette partizánmozgalmi pátoszát. Aztán később ezek a különbségek egyre inkább elmosódtak, olyannyira, hogy az évtized közepén már együtt szerepeltünk a soros (bár igen szordínós) generációs szellemi manifesztumot hordozó fiatal filozófus-antológia szerkesztőbizottságában. E kötet előszavában írt le bennünket Tengelyi László “józan generációként”, amiről máig sem tudtuk teljes bizonyossággal eldönteni, hogy dicséretnek, vagy inkább kritikának szánta. Egy józan teherautósofőr nyilván egyértelműen pozitívum, a józan filozófus esetében viszont felmerülhet a kérdés, hogy hol hagyta adaimonionját.

Ezzel együtt persze nagyon is azonosultunk a józanság egyfajta ethoszával, amit a magunk köreiben egyfajta rendszerváltó liberális konszenzusként is hajlamosak voltunk leírni. Ez a filozófia tanszéken a kilencvenes évek elején olyannyira eluralkodott, hogy körünkben a “népi oldal” fősámánjának fia is franciás filozófiai műveltségére volt inkább büszke, mint ősmagyar lovastelepére, amire aztán a kilencvenes évek második felében a szó legszorosabb értelmében is átnyergelt.

A 2000 ebből a közegből nézve ennek a törékeny, de mégiscsak létező rendszerváltó konszenzusnak a zászlóshajója volt – éppen azáltal, hogy nagyon is sok minden belefért és egyáltalán nem dogmatikusan közelített az általa felvetett témákhoz. A par excellence szellemi nyitottság lapjaként majdnem minden megjelent itt, ami ebben a rendszerváltó értelmiségi kultúrában érdekes volt. Négy legfontosabb tartópillére közül az első a magyar politikai esszéhagyomány talán utolsó fellángolása volt – elsősorban Lengyel László és Szilágyi Ákos jóvoltából. A második a nyugati elméleti és módszertani paradigmák recepciója – fontos volt, és visszatekintve talán Kovács Janinak és Ákosnak tulajdonítható, hogy a Kétezerben nem csak a mainstream nyugati szerzők (Dahrendorf, Eco, Hobsbawm, Foucault, Fukuyama, Popper) jelentek meg, hanem azok a kevésbé ismert referenciák is (Koselleck, René Girard, Isaiah Berlin) akik legalább ennyire fontosak a huszadik század második felének szellemisége szempontjából, de a kilencvenes években még ritkán szerepeltek a globális export-menün.

Persze mindez jószerével eltörpült a kelet-közép-európai szerzők végeláthatatlan sora mellett, ami a 2000 talán legfontosabb hozzájárulása volt a magyar glóbusz szemhatárának kitágításához. “Háziszerző” volt itt a kilencvenes években Václav Havel, Tomas Venclova, Mihail Heller, Leszek Ko³akowski, Marcin Król, Milan Kundera, Adam Michnik, Czes³aw Mi³osz, Jan Patoèka, Aleksander Smolar de még a koszovói Rexhep Qosja is. Nyilvánvaló volt, hogy mindez Bojtár Endre Közép-Európa-koncepciójában gyökerezett, de az is, hogy ellentétben Maria Todorova vádjával, miszerint a közép-európai diskurzus eredendően a Balkán kizárására törekszik, itt egyáltalán nem volt semmiféle “face control” – jól megfért egymás mellett Macura és Kjoszev, sőt, még Bauman és Szolzsenyicin is.

Végül pedig a 2000 sajátossága volt már a kezdetektől, és talán Margócsy István és Horváth Iván nem feltétlenül egybevágó, de egymást mégiscsak erősítő érzékenységéből fakadt, hogy a szépirodalom minden erőltetettség nélkül folyamatos párbeszédet folytatott a társadalomtudományokkal – a míves szaktudományos esszék mellett poétikusan megformált, de igencsak a polisz problémáira reflektáló szépirodalmi szövegekkel és kritikákkal találkozott az olvasó hónapról hónapra.

Ebbe az igencsak kialakult keretbe csöppentem (illetve Andrással többé-kevésbé együtt csöppentünk) bele 2004-ben. A lapot alapítása 15 éves évfordulóján ambivalens metaforával köszöntő egykori alapító szerkesztő Lengyel László egy esetlen és szeretetlen kamaszlányt emlegetett, akinek alig van múltja és még teljesen nyitott a jövője. Mi inkább egy 15 éves viharvert elveszett cirkálóként éltük meg a 2000-et, amelynek adott az útiránya, de a különböző jéghegyek és kalóztámadások miatt állandóan késik, van bejáratott utazóközönsége, akik alapjában véve kedvelik egymást, de időnként összevesznek és behajigálják egymást a tengerbe, van rutinos személyzete (ahol mindenki egyszerre pincér, rádiós és ellentengernagy), de jobbára mégis kormányos nélkül szeli a hullámokat, ha pedig jön egy jéghegy, akkor a legénység először leül szavazni és teljesen belefeledkezik a vitába, de az utolsó pillanatban valaki mindig jó irányba fordítja a kormányt. Kicsit anakronisztikus, de éppen ezért szerethető, és kikötőtől kikötőig utazva mindig felszed valami érdekes portékát vagy utast, ami miatt érdemes rá odafigyelni.

Azzal is hamar szembesülnünk kellett, hogy az eredeti erősségek közül a magyar politikai esszé egyre kevésbé volt jelen a lapban, de azzal vigasztaltuk magunkat, és ebben saját generációs tapasztalatom igencsak megerősített, hogy egyszerűen a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása zajlott le a kétezres évek elejére, aminek jegyében az esszészerű elemző műfaj visszaszorult, és helyét részben a sokkal felületesebb és eredendően képernyőfelületre szánt szubjektív blogbejegyzés, másrészről pedig a nemzetközi piacra termelő és ezért a magyar szellemi arénát másodrangúnak tekintő professzionális szaktudományosság vette át. Ezt a hiányt is kívánta orvosolni a nagyjából a szerkesztőségbe való belépésünk idején elinduló tematikus felfogás – a hirtelen megnyíló nyugati és kelet-európai szövegkorpuszok legfontosabb kincseinek megismertetése után az újdonság varázsa helyett egy probléma alaposabb körüljárása vált a lap céljává, még akkor is, ha továbbra is igyekeztünk megőrizni a műfaji sokféleséget alapértéknek tekintő kaleidoszkopikus jelleget.

Eközben is nyilvánvaló lett, hogy a rendszerváltás optimista civil társadalomvíziójával ellentétben az ország európai integrációja révén a nyugati alapítványi források elapadása éppenséggel egyre lehetetlenebb infrastrukturális helyzetbe hozta az ilyen típusú szellemi műhelyeket. Nem alakult ki sem a magánszponzorálás gyakorlata, sem olyan állami keret, ami valóban garantálni tudta volna a tisztán színvonal alapú támogatási rendszert. A szerkesztőség visszatérő siráma, de egyben szellemi függetlenségének bizonyítéka is, hogy lényegében minden kormány alatt egyaránt alulfinanszírozottak voltunk. Amióta a szerkesztőségbe betettem a lábam, eddig minden évben felvetődött, hogy ez lesz az utolsó év, mert tovább már biztosan nem húzzuk. Az már a történelem keserű iróniája, hogy mindig van még rosszabb is – a szerkesztői honoráriumról már a múlt évtized közepén letettünk, de odáig csak most jutottunk el, hogy már a feltehetően biztos megélhetéssel rendelkező szerzők figyelmét is felhívjuk a lehetőségre, hogy a lap javára lemondhat a honoráriumról.

A 2000 így egyre inkább egyfajta muszáj Herkulesként szerkesztett lap lett – a terjesztés és egyáltalán a nyomtatott sajtó összeszorulásával mind erősebb lett az érzésünk, hogy egyrészt a még mindig kitartó olvasók iránti szolidaritás mozgatja a lapot, másrészt egyfajta transzcendens ambíció, hogy lenyomatot készítsünk a korról, amelyben éltünk, amire majd vissza lehet tekinteni, ha valaki meg akarja érteni a (21.) századelő szellemi mozgásait.

Így esett, hogy már hovatovább egy évtizede mi vagyunk Andrással a fiatalok, és a nálunk fiatalabbak számára a 2000 már nem annyira mérce, mint inkább egy másik világkorszakból itt maradt azonosítatlan repülő tárgy. Akkor ijedtem meg igazán, mikor egy militáns liberális elkötelezettségéről ismert szociológus ismerősnek ajánlgattam az egyik tematikus számunkat, amiben szerintem őt is érdeklő cikkeket találhatott volna, amire azt a választ kaptam, hogy ő már nem olvas egyáltalán folyóiratokat, maximum az ÉS-t meg blogokat.

Mindez nem csak a kommunikáció médiumának megváltozásával függ össze, hanem a tapasztalati és elváráshorizontok radikális átalakulásával is. Nehéz volt mit kezdenem azzal, hogy még saját (igencsak atipikus társadalmi mintát képviselő) magyar CEU-s tanítványaim számára is a történelemben való megmerítkezés élménye volt a 2006-os tévéostrom – nyilván semmiben nem értettek egyet a felvonuló huligánokkal, de mégis beleborzongtak a “történeti fenséges”-sel (a Hegel nyomán Frank Ankersmit által tematizált “historical sublime” – az objektív és a szubjektív összeolvadása) való találkozásba. Persze neokonzervatív fordulatuk sokszor csak addig tartott, amíg a virtigli konzervatívok hatalomra nem kerültek és amennyire meg tudom ítélni, körükben most inkább valamifajta baloldali radikalizálódásra van kilátás. Ami összeköti ezt a két útkeresést (és egyébként jól látszik az LMP ideológiai geneziséből is), az egyfajta antiliberális konszenzus, ha tetszik, az 1989-as ellentétpárja.

Talán ez a félelemmel vegyes felismerés tartja bennem a leginkább a lelket, hogy – ha gyakran elkésve is, bár most a saját szobámból nem igazán tudok elkésni – hétről hétre beüljek a szerkesztőségi ülésekre, ahol a sok elménckedés és tanulságos anekdota mellett időnként lapot is szerkesztünk. Bármennyire patetikusan hangzik is, a 2000 elveszett cirkálója egyben egy kulturális hagyomány zászlóshajója is, és ebben a helyzetben a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes éveket mozgató szellemiség és a mai relevanciaérzékek közötti dialógus egyik utolsó lehetséges közege. Azért is fontos fenntartani és hónapról hónapra megtölteni nyugati és keleti, na meg hazai írásokkal, hogy ne Slavoj Ëižek vagy a túloldalról az amerikai neokon próféták legyenek az új értelmiségi generációk kizárólagos szellemi referenciái. Hiszen az 1989 utáni két évtized kulturális tendenciája Magyarországon – talán maguk az érintettek számára a legváratlanabbul – az értelmiség útja volt az osztályhatalomtól a kiszolgáltatottságba. Mindez nyilván összefügg az Ákos által oly sokszor megénekelt mechanizált vizualitásra épülő globális világállapottal is, de mértéke nem független a különböző értelmiségi szubkultúrák kegyetlen torpedó-hadviselésétől sem, amivel lényegében mindenfaja politikától függetlenül is működni képes értelmiségi fórumot és intézményt ellehetetlenítettek.

A 2000 csökönyös kulturális sokfélesége, bár szerkesztői nyilván nem tehetik magukat függetlenné a politikától, ennyiben egy tágabb értelmiségi közeg számára is igyekszik ajánlatokat megfogalmazni – egy olyan sokrétű és Közép-Európát kiemelten kezelő kulturális kánont ápol, ami talán mégiscsak tartalmaz kapcsolódási pontokat a mindenféle jobb- és baloldali, liberális, konzervatív, szociáldemokrata és ökologista józanok, azaz a magukat valamiképp és against all oddsértelmiséginek meghatározó és a mostani katyvaszból kiutat kereső honfi- és embertársaink számára.

Trencsényi Balázs

Péntek

Hozott anyagból dolgozunk

Mit csinálhat nap mint nap – már ha éppen nem Litera-naplót ír, szabad- és munkaidejében egy szerkesztő (egy igazi “2000-szerkesztő”), kiváltképp akkor, ha ráadásul még irodalomtörténész is? Mivel most ez éppen én lennék – akkor hát én bizonyára olvasok – mindenfélét: hallgatóimnak lehangoló és lelkesítő dolgozatait, soha senki által nem forgatott 19. századi honfoglalási eposzokat (büszkén említhetem: a legutóbbit a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményének direkt erre a célra rendszeresített nagy késével vágtam fel – százötven év alatt, úgy látszik, senkinek nem jutott eszébe belenézni a remekműbe), mai, kitűnő és gyarló költőknek megszámlálhatatlan verseit (kiknek száma légió), kollégáimnak tudományos dolgozatait, vérfagyasztóan komoly és vicces regényeket, krimiket (kizárólag idegen nyelven! – egyébként halál unalmasak), beküldött és kikönyörgött folyóirat-cikkeket, internetes és gyalogos újságokat, szent szövegeket és paródiákat, szabályzatokat és használati utasításokat, árcédulákat és leveleket: ahogy jön. Egy szerkesztő vegye komolyan azt az intést, amelyet én kiskamasz koromban az Egri csillagok(istenem: a magyar nagy könyv, jaj!) legfontosabb, s ma talán úgy mondanám: az egyetlen használható tanulságaként megjegyeztem – mindent el kell olvasni. Emlékezzünk, mire is tanítja a derék, marcona török pribék Bornemisza Gergelyt: ti, tisztátalan gyaur népek, eldobáljátok a papirost – de az igazhitű felveszi a földről, s elolvassa, mert hátha Allah neve van éppen ráírva… Ha tanulság van – akkor következménynek is kell lennie: azóta igyekszem mindenfélét elolvasni (kicsit profánul szólva: hátha jó lesz valamire).

S szerkesztéshez jó módszer ez: mert a 2000 épp azért olyan, amilyen, mert nem akar egyféle lenni – legyen hát benne vers meg elméleti értekezés, tréfa meg politikai elemzés, szép próza meg elvont értekezés; magyar irodalom és litván vallástörténet, orosz kulturális emlékezet meg indián költészet; eredeti és fordítás, vallomásos és álneves, fenséges és travesztált, feminista és posztkolonialista, rövid is meg hosszú (kivált, ha Szilágyi Ákos veszi elő tollát)… Egy “irodalmi és társadalmi folyóirat” (amilyennek a 2000 akarja s tudja magát) ne legyen egynemű, ne legyen – ha lehet – unalmas (ezt hagyja meg hivatásszerűen a szakfolyóiratoknak); legyen színes és élénkítő, s hasonlítson ama romantikus mű-ideálhoz, mely úgy szerette volna elképzelni a modern univerzális műalkotást, mint amelyben “a komikus és tragikus jelenetek oly rendben váltakoznak, mint a vörös és fehér csíkok egy jól füstölt zsíros-húsos oldalszalonnában”. Oh, ha elérhetnénk ezt a szintet…!

A 2000 olvas és válogat – nem írja a lapot, hanem szerkeszti; hozott anyagból dolgozunk. Eddig szerkesztő társaim inkább bírálták szerkesztési módszereink lazaságát – hadd hangozzék itt ugyanennek gátlástalan dicsérete is! Mikor összeálltunk (hát az bizony nagyon régen volt), többségünkben nem nagyon ismertük egymást – engem Horváth Iván szervezett be, s a társaságból csak Ákos volt a barátom; ami összekötött (katonailag szólván: összekovácsolt) minket, az éppen ez a lazaság volt: mindenki beleszólt mindenbe (persze abba is, amihez nem értett), mindenki korrigálta a másikat, senkinek nem volt több joga a másiknál, senkinek nem volt olyan területe (ah: rovatvezetőség! ki hallott már olyat?), melybe mást nem engedett volna belelátni és beleszólni; korlátlanul összeveszekedtük egymást – ám eközben úgy összehangolódtunk (némi disszonancia fenntartásával), hogy számunkra vállalható lap jött létre; olyat lapot hoztunk össze, melyben (most a magam nevében beszélek) a sok év alatt sem jelent meg semmi sem, amit nem tudnék elfogadni vagy tolerálni (az lehet, hogy valamit nem tettem volna bele – de olyan, amit megvétóztam volna, nincs benne: hisz ha előkerült a probléma, ott volt a vétójogom; ahogy persze másnak is). S a szerkesztés nem más, mint válogatás: a szerkesztő (Allah nevének keresője) ezért sóváran és megátalkodottan keresi a megírt és megírandó szövegekben (lám, ismét a végtelen kérdésénél kötöttünk ki) azt a rendet, azt a tarkaságot, azt az ismétlődést, azt a szabálysértést, amely, úgy gondolja, kicsit talán hasonlít arra az ideálra, ahogy egyébként elképzelné a világnak (no, ami túlzás, az túlzás!), a kultúrának a mozgásterét és mozgását (hisz de szeretnénk hinni: aki a világra jó válogatási kereslettel tekint, arra a világ is jó válogatási kínálattal néz vissza). S ehhez csak az kellene, hogy a szerzők (persze mindig velük van a baj) szép szorgalmasan alkossanak remekműveket.

Huszonnégy éve szerkesztjük a lapot – belegondolni is sok: hiszen ez már irodalomtörténet! Hány nagyérdemű vállalkozás érte volna be ennek töredékével is; amint mi is úgy indultunk: ha egy félévig megjelenünk, már nem volt hiába a fáradozás – azt persze senki nem hitte 1988–89- ben, hogy Mészöly Miklóstól ajándékba kapott címünk utópiáját, a 2000. évet megérhetjük! Sok ez – sok volt, s nagy felemelkedés után nem hanyagolható el a hanyatlás érzete sem. De ha mindennek vége lesz is (no persze: mutatis mutandis), akkor sem lesz vége (ezt hívjuk mégis-morálnak!) – a legyőzhetetlen irodalomtörténeti emlékezet, ne felejtsük, mindvégig megőrzi majd, ércnél maradandóbban, tevékenységünket, s a jövő századok dicsőségtábláján is nem fakuló betűkkel fog harsogni a dics fénye. Körülbelül úgy, ahogy az irodalmi emlékezet egyébként is működik. Hogy szép példával (és képpel) zárjam napi elmélkedésemet: hát vedd példának, no nem a kicsiny fűszálat, hanem a koltói Petőfi Múzeum (az egykori Teleki-kastély) örökbecsű ereklyéjét, azt a szép sudár (csak hát éppen több mint száz évvel ezelőtt kiszáradt és kivágott) somfát, amelynek egykori poétikus árnya alatt maga Petőfi ihlette költeményeit – ennek a tisztelettel övezett alkotó fának megőrzött, sugárzó derűje és szép szikár (mondhatnám: száraz) tartása erőt adhat minden irodalmi és szerkesztői munkához. Úgy legyen.

Margócsy István

Szombat

Napló

Szinte hihetetlen, de eddigi életem egy harmadát, huszonnégy évet hetente egyszer (de hosszú időn keresztül inkább kétszer) abban a társaságban töltöttem, amelyik – Herner János emberismeretének köszönhetően verődött egybe 1988-ban. Herner – az 1970-es évek végén hallgatóm a szegedi egyetemen – volt az, akinek agyában felötlött egy független folyóirat gondolata, amit HVG-s barátai (utóbb: barátaink) anyagi-technikai segítségével meg is valósított. Herner találta ki, hogy ismerősei közül épp mi, az általa kiválasztottak alkothatunk egy jó szerkesztőséget. Mi, akik egymást vagy ismertük vagy sem. Nekem például Horváth Iván intézeti kollégám és jó barátom volt, de Margócsyval és még inkább Szilágyi Ákossal addig alig találkoztam, Lengyel Lászlót meg Török Andrást éppenséggel akkor láttam először. (Herneren kívül Török az, akit naplóíró szerkesztőtársaim eddig nem említettek, s akinek – besurranó barátjával, Barabással egyetemben – múlhatatlan érdemei voltak a lap arculatának kialakításában és nyomdai előállításában.) Máig sajnálom, hogy János aztán hamarosan kivált a szerkesztőségből, amiben a mi érzéketlenségünknek is volt némi szerepe: nem ismertük fel, hogy ő nem elsősorban szerkesztőként, hanem menedzserként, lapigazgatóként hasznosíthatta volna magát, s mint ilyen, sok fáradságot takaríthatott volna meg nekünk: a HVG ugyanis néhány hónap után elengedte a kezünket, majd éveken át a Soros-alapítvány támogatásából éltünk, de amióta az is megszűnt, évről évre úgy kell a legkülönbözőbb helyekről összekoldulnunk a megjelenéshez szükséges pénzt.

Mik voltunk és mivé lettünk? 1989 áprilisában, az első szám megjelenésekor a 2000 volt az első, kizárólag szerkesztőitől – gondolkodásuktól, ízlésüktől stb. – függő folyóirat, hiszen az 1988 őszén indult Hitel bevallottan a népi tábor és az akkor formálódó MDF, a rendszerváltás utáni első állampárt lapja volt, a hozzánk leginkább hasonlító, barátaink által szerkesztett Holmi pedig csak jóval később, 1989 novemberében jelent meg.

A 2000 szellemi arculata 1988–89-ben alakult ki, a szabadság eufóriájának abban a két évében, amelyik alighanem általában is újkori történelmünk legígéretesebb két éve. Mi ezt nem annyira szabadságként, hanem inkább – furcsa módon – egymás iránti szeretetként éltük meg; a szónak nem az érzelgős, giccses értelmében (amit az is mutat, hogy két, sikertelen próbálkozástól eltekintve meg sem próbáltuk kiterjeszteni a szerkesztőségi viszonyokat magánéletünkre: nincsenek közöttünk családostul összejáró barátok), hanem az egymás iránti odafigyelés, az egymástól való szüntelen tanulás, az egymás – egyébként az idő haladtával egyre jobban kiütköző – különbözőségének elfogadása, s amit talán én honosítottam meg (nem biztos, hogy érdem): a szerkesztés során kíméletlen igazmondás sértődés nélküli tudomásulvételének az értelmében. (Volt persze a szó köznapi jelentésében vett, “nettó” szeretet is. Ebből a legnagyobb adagot mint korelnök – vagy ahogy újabban csufulnak: Doa Jenő – én kaptam: hatvanadik, majd hetvenedik születésnapomra is különszámmal leptek meg, ami csak azért nem egészen jó, mert ezentúl soha, senkitől nem kaphatok szebb ajándékot.)

Visszatekintve egyre biztosabb vagyok abban, hogy a 2000-t – sokszor magunk számára is érthetetlen módon – ez az 1988–89-ben áradó energia tartotta életben, azokon a szerkesztőkön keresztül, akik már a kezdet kezdetén ott bábáskodtak körülötte, (s akikhez még az első évben csatlakozott “bécsi emberünk”, Kovács János Mátyás, majd később a két “ifjú török”, Czeglédi András és Trencsényi Balázs, illetve a külalakért felelős Szüts Miklós), mint ahogy a lap esetleges megszűnésének is (a pénzhiányon kívül) az lesz az oka, hogy ez az energia mára jószerivel elapadt. De akkor is van mire büszkének lennünk: ennek a szabadságból, szeretetből táplálkozó és azt továbbsugárzó energiának nagy mennyiségét sikerült befognunk a folyóirat lapjai közé.

Bojtár Endre

Vasárnap

Virágos jókedv

Ülök a Szeged felé tartó Napfény InterCity járaton, s töprengek. Egy hétig a miénk, a 2000-é a litera netnaplója. Kitűnő szerkesztőtársaim vasárnapig nyilván minden fontosat elmondanak lapunk múltjáról és jelenéről, egy-két dolgot talán még a közelebbi valamint legtávolabbi jövőjéről is – valóban így lett; még egyszer felhívnám a figyelmet júniusi számunk Medgyes-interjújára, illetve legyőzhetetlen irodalomtörténeti emlékezetünkre –, majd hétfőn – mire a Lélek kiárad, és hevesen tanácskozni kezdünk a szokványosan hétfői szerkesztőségi ülés helyéről és időpontjáról – zárnom kéne a sort.

De miért kéne zárni? Nyitni köll. És a lehetséges folytatásról elgondolkodni.

Margócsy kiemelte: ’89-ben az alapító atyák közül senki nem hitte, hogy vállalkozásuk megéri az ezredfordulót. Hozzátenném Istvánhoz: éppen ezért mi sem volt természetesebb annál az alapítói atyai reakciónál, ugyanis Horváth Ivánénál, hogy 2000 elérte célját: 2000 van. Szerencsére a folyóirat fogalma ezzel még nem nyerte el végső valóságát. Talán nem is nyerhette – ami leginkább közrejátszott ebben, vagyis abban, hogy a mai napig fennmaradtunk és ahogy fennmaradtunk, azt így vagy úgy mindegyik naplóírónk érintette, ám, vélném, Balázs, Trencsényi Balázs ragadta meg a legpontosabban, amikor makacs kulturális sokféleségünkről és a 2000 elveszett cirkálójáról mint az egyik utolsó zászlóshajóról írt. Ehhez a megragadáshoz kellett a később érkezés és a generációs távolság is – mi ketten kerültünk a legkésőbb a szerkesztőségbe, s Balázs megfogalmazásában: hovatovább egy évtizede mi vagyunk Andrással a fiatalok. Pedig.

És a folytatás? A nyitni köll? A virágos jókedv?

Mindezeken nagyot lendíthet, hogy a 2000 majdnem szegedi lap. Majdnöm.

Már hallani is vélem szerk. kollégáim – ulti-nyelven szólván – kontráit és rekontráit, szubkontráit és fedáksárijait. No, ideáig azért nem mennék el – mondaná egyikük. Másikuk viszont helyeselne: szegedi, de pont annyira, vagy annyira sem, mint a kursi turzás. És hol marad a zalai gyermekkor, a Merlin-színház és a nyírségi tirpákok, Nickelsdorf és Szamosangyalos, a CEU? Rendben, szegedi, ám mi a helyzet a nagy keleti széles nyomtávval, annyi minden másról nem is szólván? – kérdeznék a többiek. Teljes joggal.

Nem, nemcsak a szegedi indíttatásra gondolok: vagyis nem csupán arra, amit Bojtár Bandi említett – hogy a szegedi Herner János nélkül nincs 2000. És nem csupán a szerkesztők egyéni szegedi viszonylataira vagy ezek összességére: a zaporozseces szegedi utazásokra és a tanítványokra, a régi magyaros nexusokra, a Fölöspéldány(nem ám Felespéldány!) performanszokra, a REÖK-kiállításra stb.; hogy e sorok írója történetesen az ottani bölcsészkaron tanít.

Inkább Szegedre mint szimbolikus helyre igyekeztem célozni.

Persze az az igazság, hogy per pillanat, itt a Napfény IC-n leginkább a régi-új szívatás szimbolikus helyének tűnik Szeged. Kizárólag azért muszáj most odautaznom – a szorgalmi időszak már véget ért, de vizsgáztatni még nem kellene –, mert kötelezővé tették a részvételt az egyetemi tűzvédelmi és munkavédelmi oktatáson. Országos előírásról van szó, no meg a büntetés szigorításáról: a “képzés” elmulasztásáért eddig is kiszabható pönálét kötelezően kiszabandóvá tették, ráadásul tanszéki szintre delegálták – tehát a saját tanszékvezetőmmel és tanártársaimmal szúrok ki, ha nem megyek el –, és a díjszabást alaposan megemelték. Mondjuk az sem kevés egyetemi-tanszéki pénzbe került, hogy az összes Szegedre fel- és lejáró oktató kénytelen volt fel- és leutazni. A “képzés” pedig tényleg idézőjelben értendő, hiszen, ahogy már csak ilyenkor lenni szokott, semmilyen hasznos vagy praktikus tudásra nem tettünk szert (noha amióta piciny gyerekeim vannak, minden ún. praktikus tudás érdekel). Az első fél óra azzal telt, hogy meglehetős zavarban lévő előadóink tisztázni próbálták, miért is van ez az egész. A jogszabályi környezet változása. És még egyszer: kiszabható, kiszabandó. Vagy volt egy szótagtévesztés?

Egyetemi oktatói katalógus az aud.max-ban. A szerep mindkét előadónknak új volt. Egyikük mintha végig kínosan érezte volna magát, a másikuk mintha egyre sértődöttebben. Hát miért kezd zsibongani a fél társaság, amikor elhangzik, hogy lesz majd gyakorlat is, és hogy jövőre is találkozunk?

Biztos, hogy idővel kialakulhat ennek is valamiféle kultúrája, finomulhat a kín. Mesélik, legalábbis az én generációmnak már mesélni kellett, hogy a vége felé, ’86–’87-ben milyen kitűnő Heidegger-órákat lehetett tartani dial.mat. és tud. szoc. címszavak örvén. És hogy mennyit enyhült a Maul halten und weiterdienen!; magyarul apofát súlyba.

Na, most már remélem mindenkinek virágos jókedve támadt. És az is világos, hogy Szeged mint szimbolikus hely miért csodálatos.

Pedig tényleg az. A minden kákán csomót keresők felidézhetnek még néhány kifogást (“szegedi gondolat”, “Pol Pot megye”, az utolsó hazai boszorkányper; és különben is hegyet Szegednek!).

Mégis. A Vajdaság közelsége, a hazai és külföldi egyetemi diákság idehaza példátlan súlya, a kétfarkú kutyapárt szegedi street art kezdetei stb. miatt arányait tekintve a legmakacsabbul kulturálisan sokféle és az egyik legnyitottabb magyar város. Valahogy nem tudom véletlennek tekinteni, hogy Szilasi szemlézett minket utoljára hosszabban és rendszeresen – épp itt a literán. Miként azt sem, hogy a hagyományos, papír alapú magas kulturális sajtóban, vagy miben, pont nálunk debütáltak a kétfarkú kutyák.

És a nyitottság találkozása az összességében a pestinél mégiscsak szűkebb és szerényebb lehetőségekkel meghökkentő lelkesedést tud eredményezni. Hihetetlen, hogy egy – nem egy: több, számos – szegedi irodalmár, filozófus, szociológus, érdeklődő értelmiségi mennyire tud örülni annak, hogy van még 2000.

E lelkes olvasók megtartása és a bármilyen oldali – Balázs találó kifejezésével – józanok megtalálása, egyáltalán a folytatás és nyitás, hogy ne csupán egy másik világkorszakból itt maradt repülő tárgy legyünk, elválaszthatatlan attól, hogy több lépésben médiumként is megújuljunk. Mondani sem kell, hogy e megújulás voltaképpeni motorja két szegedi fiatal (egyikük sem tősgyökeres szegedi, hanem igazi, mobil szegediek): Makai Ádám és Rókay Attila. Az ő révükön folyóiratunk s baráti testvérlapunk, a Beszélő immáron létezik ebook formátumban is: http://www.blog.egora.hu/.

Czeglédi András

A fenti blogbejegyzések a Litera.hu netnaplója számára készültek 2012. május 21. és 27. között. A szövegeket a Li­tera.hu engedélyével közöljük.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.