kabai lóránt

smirgli

nélküled ül be az ördög kocsmázni; nélküled is beül. tehát ez nem neked szól, nem is tehetsz róla (ellene se) — de mégsem lehet mindent a függőségre fogni. elnézed, ahogy paramorfémákkal operál, vagy épp egy hiányos kártyapaklit kukáz elő, elnyíló márványcombokról hadovál a szív királynőt felemelve; hangja néma alt, ahogy leköszön keserédes könnyedséggel, rezignált távolságtartással; tétlen ül (kamuszamuráj), hideghegyi átkot panaszolna föl, elsétál — — —

az vagy, amire használnak

katatónia, mondja az artista; kutyafej királyság helytartója nem dől be a provokációnak, “békesség van mindenütt” — hallja most a tapasztaltakat, s örül, “nem kell harcot vívni”, ez legalább megmarad saját privilégiumának, az önmagával folytatott, szüntelen és kíméletlen, végetérhetetlenségében is eleve eldöntött kimenetelű harc, ami maga a háború (és háború: az háború az háború az háború), melynek hadviselő feleit magától értetődően és természetesen a lehető legjobban ismeri, s bár minden pillanatban egyértelmű, hogy csakis veszíthet, mégis küzd és harcol és csatába száll, a hadakozás immár praxis és napi rutin; életkötelezettség, létállapot, létfeltétel, oxigén, só, cukor, víz.

amit csinálok, az vagyok

hősünk tétlen ül, rezzenetlen arccal iszik sört, vodkát, “alighanem erősen erodálódtam mára — gyanakszik a magát ezúttal elhasznált embernek gondolókamuszamuráj —, de azért volna még néhány tiszteletteljes megjegyzésem, ha lehetne, ám ebben a végre-tavaszban, ennek erős zsongásában, finom zümmögésében kissé elbizonytalanodom: szabad-e befolyásolnom a világrendet akár csak egy halk megszólalással is?” számtalanszor újraveszi, végiggondolja a történteket, sorról sorra halad, látja, érzi, éli, miközben valóban rezzenetlen arccal iszik vodkát, sört — jólesik neki, gondolja magáról személyt tévesztve ismét, de bele nem zavarodva, mindent mégsem lehet arra fogni.

béna csend

képtelen vagyok lemondani a nosztalgiáról, legyen az akár eszelős, a tükörképről még pontatlanságában sem, a kontúrjaimhoz ragaszkodom, ha elfolynak is, és a bosszúállást hagyom másra, a másik életére.

csak eszembe jutott

van az úgy, hogy voltaképpen egyetlen épkézláb mondatot sem bír leírni az ember (kimondani is csak akadozva, fel-feldadogva), s nem is mintha valami problémalenne, hanem csak úgy, generikus bénultsággal, dr. akut nem rendel; hát megpróbálom visszalopni a mondatom, barátom sármosan lenyúlta talált szlogenem ismét magamévá teszem: minden költő majom, így szólal meg az etikai sziréna, és fosson, akinek nincs bora — — —

bandzsa

ne beszélj, mert nem téged nézlek; mondd akkor, hogy a szemem sem áll jól, vágd a fejemhez: “divergens-sursumvergens (exotropikus-hipertropikus), alternáló strabismus”, hivatkozz a konfúz kontúrokra, amikor én a szájbakúrt időzítésre, mert “nincs mit beszélnünk”, milyen otrombán tompulnak a csöndek, pincemély, fantomhús, ez is csak dadogás, semmi velencében; nem egy nevezetes valós számról ismert, hogy irracionális, a továbbiakban tegeződj, akarom mondani tegeződjön az árnyékommal.

autopszia

a reggelnek ne legyen reggelíze, és bizony néha csak műkedvelő ugródeszka az ember, saját tragédiája nincs neki, esetleg puszta létra, melyen felhágva el is kell lökni azt mint szükségtelent — semmi kis palló az emberiségnek, első osztályú dobbantó egy embernek; s bár a szabad akarat elég macerás, és a nevek, akármilyenek is, nagy cécót okozhatnak, de mégsem lehet mindent a függőségre fogni. hősünk ott áll, csak áll ott, “a kutyától fosok, az embertől hányok” — mondja, én sem tehetek mást; egy félreértés képletei közé keveredtünk, diadalmas vereség és annak őszinte öröme, miközben a háttérben visszhangzik a trió kanalizált kánonja, kanonizált röhögése.