Jelentkezz, kérlek, ha egy mód van rá

I. rész

Isten akkor már hetek óta hallgatott. Ez borzasztóan idegesítette. Konkrétan úgy érezte, elárulta őt az Isten azzal, hogy egyszer csak a semmiből hírt adott magáról, kétségtelenül felfedte magát előtte, aztán pedig otthagyta, hogy kezdjen az egésszel, amit akar. Vissza-visszajárt a templomba, ahol az egész történt, mint amikor egy szerelem helyszínére jár vissza az ember, és várta, hogy valami kiderüljön, hogy valami történjen megint, de nem volt semmi, csak a hideg pad, a lelkiismeret- furdalás, hogy odatette a lábát, ahova öreg nénik mise alatt térdelnek, és az emlék. Pedig aznap, amikor először lépett be, mintha valami elkezdődött volna, a csontjaiban érezte – egy ideig legalábbis.

Régebben is vonzották a templomok, rosszul érezte magát, ha csak elment mellettük, és be sem nézett, olyan volt, mintha egy kínálkozó lehetőséget szalasztott volna el valamire, amiről fogalma sem volt, hogy mi, de azért zavarta, hogy nem használja ki; ide is bejött volna korábban, de mindig zárva volt a nagykapu, és az oldalsó bejáratot akkor még nem vette észre. Pedig épp szemben dolgozott, a tér másik oldalán, és amikor kilépett esténként az új építésű ház halkan záródó kapuján, rálátott a városi füsttől elszürkült templom nagy faajtajára, és az azt keresztben átfogó vasrúdra. Még lakat is volt rajta, csak hogy biztosan hirdesse, hogy nincs bevezető út. De aznap, különös módon épp aznap, bár persze utólag nem világos, hogy ez előjele volt-e annak, ami este aztán kiderült és annyira boldoggá tette, vagy a később rátörő boldogság miatt kapcsolta össze a két független eseményt, nem tudta, de teljesen biztos, hogy azon a napon számára először nyitva állt a faajtó, mintha behívta volna, vagy még inkább, becsábította volna egy ismeretlen, szelíden határozott erő. Fáradt volt, erőtlen, az agya csak saját tompaságát észlelte, gondolatai kényszeresen vissza- visszatértek a munkahelyen hagyott unalmasan nyomasztó feladatokhoz; a testét nem érzékelte, feltételezte, hogy az érzékei is elzárultak már, és csak a megszokás viszi, az, ami mindig bevitte a templomokba néhány percre.

Belépett, és nem látott senkit, csak a padok hosszú sorát, szürke oszlopokat, amelyek három hajóra osztották a teret, elől pedig egy tarka, de főleg arannyal díszített barokk oltárt. Végigment a padok között, és a sor kétharmadánál, magának balkéz felől leült, válláról levette mindig telepakolt táskáját, és erőtlenül maga mellé ejtette. Nem szerette a barokk oltárokat, ezt is viszolyogva nézte. Egy kereszt felől, mintha hegyes rudak lennének, csillag alakban jött ki valószínűleg a szentlélek vagy valami ehhez hasonló isteni erő egy imádkozó szerzetes fejét célozva, és úgy tűnt, meg akarja szúrni. Félelmetes volt. Az oldalsó hajó mennyezetén Krisztus életét ábrázoló bugyuta festményeket látott. Spriccelt a vér, mint a paradicsompüré Jézus kezéből. Hirtelen megéhezett, és elszégyellte magát. Helyezkedett a padon, a színes üvegen beszűrődő délutáni fényt nézte. Tiszta csöndet érzett, és hirtelen fogalma sem volt arról, hogy percek vagy órák teltek el azalatt, amíg az ablakon színesen áttetsző napot bámulta.

Akkor, az idő közepén, valami rázuhant. Mintha víz lett volna, vagy legalábbis egy vízsugárhoz hasonló, hömpölygő erő, akkora, hogy alig bírt ülve maradni, és majdnem el is dőlt tompán, rá a padra, de végül tartotta magát, a kezét ösztönösen kinyújtotta, hogy még jobban érezhesse azt a valamit, azt a zúduló energiát, amit becsukódó szemmel fehér víznek látott. Egy ideig előrenyújtott kézzel ült, aztán már nem bírt tovább ellent tartani, ültében lehajolt, fejét a térdére fektette, kezét még egy ideig felfelé fordította, aztán hagyta leesni. Ömlött rá az a dolog, az az izé, a szentlélek, az Isten, a kegyelem vagy mi. Õ pedig mint egy megmerevedett bogár kuporgott már majdnem a pad alatt, és egy idő után megremegett a gyomra és az egész hasa, majd a felsőteste is hullámozni kezdett. Merev és félelmetes eksztázis volt, hasonlót legfeljebb elnyújtott orgazmusokkor érzett korábban nagy ritkán, amikor már fájt, hogy nem tud kijönni belőle. “Nem bírom ki”, suttogta maga elé, “ha tovább tart, belehalok, nem bírok tovább itt maradni”, de nem szabadult, a ráömlő erő, a fényes, láthatatlan víz teljesen leszorította, a padon levő szürkére kopott párnahuzathoz szegezte, és össze- görnyedt pózban tartotta. Úgy érezte, hogy ki kell lépnie, különben elveszti önmagát, és ez rettenetes lehetőségnek tűnt. Megpróbálta felemelni a fejét, de nem ment. Mint egy álomban, ahol nem tud mozdulni, hiába akar. Újra megpróbálta – megint semmi. “Istenem, elég volt… ez túl sok, nekem ez túl sok”, mondta ekkor, és fogalma sem volt, hogy csak belül hangzott el, vagy ki is ejtette a szavakat, de egy idő után megemelkedett a feje, a padba kapaszkodva fel tudta tolni magát, és szétnézett. Már nem volt víz, a beszűrődő késődélutáni napon kívül nem volt más fény. Semmi sem változott a templomon ahhoz képest, amikor belépett, mégis egész biztosan látta, hogy mindent eláraszt a kegyelem.

Megfogta a padon heverő táskáját, még öntudatlanul a vállára tette, és lassan elindult kifelé. Mélységes öröm és bizalom járta át, aztán arra gondolt, hogy talán megőrült, de ezzel végül nem foglalkozott. Kilépett a térre, és még mindig látta a kegyelmet. Ott volt a galambszaros szobron, a mocskos utcakorláton, az eldobott Mc Donald’s-os papíron, a dominának öltözött lány csizmáján, az öreg néni bevásárlótáskáján, amit maga után húzott, a töredezett aszfalton, a hajléktalan üszkösödő lábán, a sziréna hangján, az affektáló tinédzserek karikányira átlyukasztott fülén, a szobor tövére száradt hányáson. Minden egyes agresszív arcon, buta tekinteten és önutálatba petyhüdt arcon ott volt. Néhány házzal arrébb benézett a közért ablakán, az emberek unottan sonkát vettek, paradicsomot, mustárt meg tisztasági betétet, rájuk izzadt a ruhájuk, fellökték egymást siettükben, és ott is mindent elárasztott a kegyelem.

Hirtelen félelem fogta el, mert rájött, hogy mások ezt nem látják. Megijedt, hogy talán tennie kellene valamit, talán meg kellene nekik mondani, hogy itt van, itt van, nézzenek már körül, Isten kegyelme itt van mindenen. Úgy érezte, akaratlanul is belekerült egy rendszerbe ezzel a kétségtelen bizonyossággal a kegyelemről, és egyből megsérteni készül a törvényeit, hiszen hallgat. Bizonyta- lanság járta át, és hirtelen fázni kezdett az esti széltől, és a szürkület is feltűnt neki. Elindult hazafelé, és, mivel nem volt ereje ellenállni, hagyta átmenni magán az összes kétséget. Egy ideig teljesen eltöltötte a félelem, bejárta mindenhol, azzal a gondolattal társulva, hogy talán hallucinált, és azonnal keresnie kellene egy pszichiátert, aztán mintha már nem uralná őt teljesen, csak a lábszárát rántotta görcsbe, végül teljesen elhagyta. Akkor újra az eredeti örömöt érezte, és halványan látta még azt a valamit, maradékában a mindent elárasztó kegyelmet, amíg két metrómegállónyit gyalogolt, letért az utcájukba, benyomta a kapukódot, és belépett a lépcsőházba.

A férje már várta, bolognai spagettit készített, az egyetlen ételt, amit tudott, por alapú szószból, rengeteg hagymával, és ez akkor jelnek tűnt, abszurdnak ugyan, de mégis. Belépett, Bálint átölelte, röviden csak, mert a víz éppen kifutott, ő levette a táskáját meg a kardigánját, mindkettőt a földre dobta, semmire sem gondolt, a munkájára sem, boldognak meg könnyűnek érezte magát. Máskor lassan evett, de akkor este habzsolta a tésztát, megitták a hűtőben talált háromnegyed üveg bort, és az üres tányér fölött Éva megpróbálta elmondani azt, ami történt vele, de nem nagyon sikerült, pedig Bálint figyelt.

“Voltam a templomban, és nem tudom… az egész olyan különös volt… mintha láttam volna valamit, vagy talán láttam is… Nem tudom… Csak azt érzem, hogy velem van az Isten.” Ennyire futotta, de ez mindkettejüket megnyugtatta, békét éreztek, és az ágyon fekve, szeretkezés után, Évának eszébe jutott, hogy három napja menstruálnia kellene. Először nem is a tény döbbentette meg, hanem az, hogy eddig nem tűnt fel neki, hiszen mindig annyira figyel az időpontokra, különösen a ciklusával kapcsolatban. Főleg hogy hónapok óta várja, hogy maradjon ki, így megmagyarázhatatlannak tűnt, miért nem számolgatta előre a napokat. Felkelt az ágyból, Bálint még meztelenül feküdt kitakarva, a fürdőszobában elővette a régen megvásárolt terhességi tesztet, a bor miatt bőségeset pisilt a műanyag rúdra, a kezében tartotta egy ideig, majd a szélét letörölgette zsebkendővel, és óvatosan letette a WC mellett levő mosdókagylóra, ülve várt, és tudta, hogy pozitív lesz. Amikor kirajzolódott a két csík, megfogta, bement a szobába, Bálint mellé feküdt, átkarolta a félálomban levő férfit, a fejét a hónalja alá bújtatta, hogy pontosan illeszkedjenek, a férfi hasára tette a tesztet, és azt suttogta, “pozitív”. Bálint nem értette, lassan emelte föl a fejét, elvette a műanyag lapot, néhány percbe telt, amíg felfogta, miről van szó, aztán Éva felé fordult, kicsit homályos volt a tekintete, a nő vállába fúrta az arcát, csókolózni kezdtek, és újra szeretkezni, de végül nem fejezték be, mert megijedtek, hogy ezzel árthatnak a kicsinek.

Évának három nap múlva megjött a vérzése. Úgy ömlött, mint azelőtt soha; azonnal elrohant a nőgyógyászhoz, aki semmi mást nem mondott, mint hogy a pozitív teszt valós terhességet jelentett, de valószínűleg nem tapadt meg jól a megtermékenyült petesejt, vagy genetikai hibás volt, akármi előfordulhat, próbálkozzanak nyugodtan újra. Aznap este még fogták egymás kezét a konyhában ülve, a félbehagyott vacsoránál, Éva sírt, Bálint pedig magához ölelte, a nő mégis úgy érezte, mintha a férje már nem lenne jelen. Ekkor szakadt meg az Istennel való rövid kapcsolata is, pontosabban, ekkor érezte úgy, hogy teljesen egyoldalúvá vált, mert hiába hívta, kereste bármilyen módon, nem jelentkezett. Pedig abban a három napban rendszeresen beszélt hozzá, és úgy érezte, Isten hallja őt, érezte a jelenlétét, és a szeretetet, ami folyamatosan eltölti. Aztán egyszer csak egyedül lett ebben a párbeszédben. Nem volt már ott, akire a dühe irányult, és nem válaszolt senki a kérlelésére.

Minden munkanap után megnézte, nyitva van-e újra a templomkapu, de hiába. Közben az idő nem akart telni. Eddig is tudta, hogy utálja a munkáját, de most minden egyes pillanatot külön érzékelt. Undorodva nyitotta meg az excel-táblákat, és készítette a bértáblázatot, és még annak örült a legjobban, ha kávét kellett főzni valami ügyfélnek, mert attól nem félt, hogy elronthatja. Untatták és fárasztották a rendszertelenül megjelenő technikus fiúk és a szomszéd szobából egyébként kedves utasításokat osztogató főnöke, Károly, aki az informatikával foglalkozó céget vezette. Ugyanakkor rettegett, hogy elrontja a számításokat; kolléganője, Evelin bulizós-berúgós sztorijainak pedig minden egyes szava mintha apró kalapácsütés lett volna a koponyáján, növelve a teljesen átláthatatlan zajt és értetlenséget, amit belül is érzett.

Néhány héttel a vérzés után a bezárva talált kapu ellenére a templom közelébe ment estefelé, és ahogy tétován álldogált, észrevette, hogy egy, a furcsa fekete ruhája alapján papnak tűnő férfi megy el mellette, és befordul az épület oldalánál. Gondolkodás nélkül követte, és látta, ahogy egy kisebb ajtón belép a templomba. Odament, az ajtó nyitva volt. Nem értette, hogyan lehetséges, hogy eddig ezt nem vette észre. Szürkült már, a templomban még jobban, mint az utcán, ő pedig hetekkel később végre leült oda, ahol legutóbb érte az Isten. Szerette volna jól megszólítani, de érezte, hogy nem fog menni. Hogy most semmi sem fog sikerülni. Felháborította, hogy már hetek óta hallgat. Mégis, hogy képzeli ezt a csendet?

Kitárta a kezét, hátha mégis érzi őt, aztán jobb híján beszélni kezdett magában.

Miért van ez?

Ezt most miért csináltad? Istenem.

Ugye valamit rosszul csináltam?

De hát nem is csináltam semmit!

Te szórakozol velem?

Ugye nem szabadna ilyet kérdeznem? Ugye csak tisztelettel szabadna beszélnem, de úgy nem lehet őszintén beszélni, folyton csak alázatos szavakat mondva.

Hogy tehetted ezt velem, Istenem?

Azért mutattad meg magad, hogy aztán eltűnj? Azt a kozmikus kegyelmet csak azért közölted velem, hogy aztán megvonhasd? Hiszen én akkor láttam, mindent láttam, ott voltál mindenen, a kutyaszaron is ott voltál, most meg az örökmécsesben sem látlak, vagy mi az a világítós piros izé az oltár környékén, meg a szentelt vízben sem, bár nem néztem bele, de tudom, hogy úgysem látnálak.

Pedig az a látomás, az az élmény, az a valami nekem azt jelentette, hogy mindenütt jelen vagy.

De nem láttalak a vérben, ami kifolyt belőlem, és amivel együtt kifolyt a gyerekünk, az az élet, amit talán te hoztál létre, pedig abban is ott kellett lenned, ha már a kutyaszaron is világlott a kegyelmed.

Nem látlak a férjem arcában sem, aki azóta úgy tesz, mintha még szeretne, de elfordul tőlem, és bennem sem vagy, mert engeded gyűlölnöm az embereket, az életemet, idegesen válaszolnom a férjemnek, és sírnom éjszaka a WC-n, amikor már a szomszédok is alszanak.

Mit hibáztam?

Mi a frászt csináljak?

Ámen.

Úgy érezte, sírni kéne, hogy olyan jólesne sírni, de csak szárazság volt benne, düh, felháborodás és értetlenség. Még ingerültebb lett, amikor arra gondolt, hogy azt sem tudja, mit keres itt. Hogy minek jött, ha egyszer mérges az Istenre? Hogy jól megmondja? Valahogy nem volt fair az egész.

Azért néhány nap múlva megint benézett, végül rendszeresen járt hetente nagyjából kétszer. Ült a padon, és úgy érezte, monologizál, beszél a semmibe, vagy az ismeretlenbe, mintha egy kómában levő beteggel társalogna, akiről fogalma sincs, érti-e, amit mondanak neki, de jobb pillanatokban lehet reménykedni, hogy talán valami eljut hozzá. Közben pedig ezt a belső beszédet üresnek érezte ahhoz az első élményhez képest, amiben semmi beszéd-szerű nem volt.

Bálint pedig talán még az Istennél is kevésbé tűnt megközelíthetőnek, és Éva nála sokkal kevesebbet is próbálkozott. Esténként, amikor már mindketten otthon voltak, mintha hideg levegőt érzett volna felőle, merev, görcsös elzárkózást, de a férfi közben mindig gondosan megkérdezte, hogy telt Éva napja, mit gondol a közélet eseményeiről, olvasott-e valami érdekeset mostanában. Éva rendszerint azt válaszolta, hogy nem olvasott semmit, nem gondol semmit, és nem történt semmi érdekes – ez egyébként igaz is volt –, de az ellentétes jelzések megzavarták, és görcsbe rándult a gyomra a növekvő lelkiismeretfurdalástól, hogy nem tudja viszonozni a férje érdeklődését, hogy ő már ezt sem tudja.

Egyszer, egy csöndben eltöltött vacsora után majdnem feloldódott ez az óvatos, bántó álfigyelem. Éva hirtelen rosszul lett, a gyomra fájdult meg, és az arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól.

“Rossz volt a sonka. Vagy a saláta. Nem szabadott volna előre elkészített salátát vennem”, mondta fáradtan, fogta a hasát, és kicsit előregörnyedt. Bálint pálinkát töltött neki, Éva beleszagolt, de még rosszabbul lett. A férfi melléült, megfogta a kezét, egy ideig hallgatott. Maga elé meredt, aztán hirtelen, mintha álomból ébredne, megkérdezte:

“Szerinted baj?”

Éva továbbra is a gyomrát fogta, fejét a férfi felé fordította.

“Szerinted az volt a baj?”, kérdezte Bálint megint.

“Mi?” Nem tudta a választ, de előre rettegett tőle.

“Az lehetett a baj, hogy szexeltünk, nem? Talán nem szabadott volna.”

Éva egy kicsit megkönnyebbült. Azt hitte, addig úgy érezte, a férfi kizárólag őt vádolja.

“Nem tudom. Nem hiszem. Elvileg… azt mondják, nem valószínű, hogy ez okozta. De nekem is eszembe jutott…” Még mindig fájt a gyomra, bár kevésbé, mint korábban. Felállt, mert érezte, hogy Bálintnak vigasztalásra van szüksége, megsimogatta a fejét, és Bálint Éva kiüresedett hasának és enyhén görcsölő gyomrának döntötte az arcát óvatosan, és egy ideig így maradtak. Este átölelték egymást, úgy aludtak el, de Évának rémálmai voltak egy kisbabáról, amelyik olyan kicsi, hogy kicsúszik az ujjai közül, akkora, hogy szabad szemmel nem is lehet látni, mégis őrá van bízva, és nem tudja életben tartani, végül annyi vér folyik, hogy mindenki belefullad. Amikor felriadt, érezte, hogy Bálint félálomban simogatja a karját, de reggel már az ágy ellentétes szélén találta magát.

Munka után bement a templomba a szokásos helyére. A színes ablakon még erősebben sütött át a délutáni nap, mint a látomáskor. Éva csak nézett maga elé, és semmit sem látott.

Hol van most ő, Istenem?

Hol van a gyerekünk, aki csak néhány napot élt?

Van lelke?

Miért nem mondod meg, hogy mi van vele, és miért csak ennyit élt?

Odafönt van, nálad?

Felteszem, Te valahol fönt vagy.

Próbálom elengedni, hogy ne érezze úgy, hogy nálam kell maradnia, de nem megy teljesen. Félek, hogy rossz lesz neki, hogy nem hagyom elszakadni.

Miért ilyen rövid ideig maradt nálunk?

Talán nem vagyunk alkalmasak arra, hogy a szülei legyünk?

Ugye, valamit elrontottunk? Vagy esetleg én?

Nem szerettem eléggé a férjemet. Vagy nem figyeltem a testemre. Nem elég nagy a szeretetem. Szimplán alkalmatlan voltam a kihordására.

Ugye ő már nem születik meg soha? Sem egy másik anyánál, sem nálunk.

Ennyi.

Három nap. Vagy kicsit több, ha a megtermékenyítéstől számítjuk, volt az talán tizenöt-tizennyolc is.

Az sok.

Érzett valamit? Érezte, hogy az anyja vagyok? Érezte, hogy szeretem?

Legalább ezt tedd meg, légy szíves. Ha ott van a közeledben, mondd meg neki, hogy szeretem.

Megköszönném a szívességet.

Ámen

Mereven ült, és lassan összefolyt a szeme előtt a szerzetes fejét fenyegető Szentlélek-sugár aranya az oltárnál, a márvány oszlopok erezetes szürkéje és az asztalon levő gerberák kókadt pasztell színe. Nem látta, csak érzékelte az egyre gyengülő fényt a könnyein keresztül, végül minden sárgás masszába olvadt; a fel-feltörő hüppögések közben zsebkendő után nyúlt a táskájába, de mielőtt megtalálta volna, kitört a zokogás, a könnyei az orránál és a szájánál már takonnyal keveredtek, alig kapott levegőt, félig öntudatlanul próbálta letörölni az arcát, de csak összekente, végül hagyta, hadd folyjon minden, de közben azért szégyellte egy kicsit, hogy hiába próbálta, nem sikerült kulturáltan sírnia. Egyszerre érezte úgy, hogy már mindegy, minek is enged utat, és hogy mégsincs joga a hangjával megzavarni ezt a nagy teret.

Akkor hagyta abba a zokogást, amikor valaki megérintette a vállát. Hirtelen és ijedten fordult oda. Egy férfi ült mellette, és néhány zsebkendőt nyújtott felé.

“Sírjon nyugodtan. Csak szóljon, ha segíthetek.”

Õ némán rázta a fejét, úgy nézett, mint egy rémült gyerek, akit rajtakaptak, és engedelmesen elvette a zsebkendőket, közben pedig a tudata is működni kezdett lassan, és a szégyen mellett nagyon gyanússá vált neki egy olyan férfi, aki azt mondja, hogy sírjon nyugodtan. Arrébb ment, és többször hangosan kifújta az orrát, majd megtörölte az arcát, begyűrte a zsebkendőket a táskájába, de még maradt egy tiszta, és azon gondolkozott, nem kellene-e azt visszaadni. Felállt, a padba kapaszkodva oldalazott néhány lépést, ahogy a lábtartó-térdelő rész engedte, és odanyújtotta az utolsó papír zsebkendőt. A férfi elvette, ránézett, és nem szólt semmit. Valami volt a tekintetében, Éva még utólag sem tudta megmondani, hogy mi, de valami mégis, ami a sírás okozta kiszolgáltatottsággal és minden mindegy-érzéssel keveredve arra késztette, hogy megmondja neki, mi a baja. A hangja olyan volt akár egy dacos kislányé.

“Elvetéltem, Isten meg le se szar.”

A férfi továbbra sem válaszolt. Mintha vidámság lett volna a szemében. Éva még hozzátett néhány magyarázó mondatot.

“Érti, legalább mondhatná, hogy miért, vagy valami. De nem. Hallgat, mint szar a fűben, mint süket disznó a búzában, vagy nem is tudom… Többször hagytam neki üzenetet, nem hívott vissza. Semmi.”

“Mondjuk hányszor?”

“Mondjuk húszszor.”

“Az sok”, helyeselt a férfi. “És ő hányszor hagyott?”

“Egyszer biztos. Az elég feltűnő volt. Többről nincs tudomásom.”

“Nagyon mérges?” Érdekes derűvel kérdezett, mégis komolyan.

“Eléggé. Nem ezt érdemeltem. Bár persze lehet, hogy mégis… Mindegy már.”

Visszaült, erőtlenül, sírástól fáradtan vizsgálgatta a fakóbarna padba vájt karcolásokat. Vajon ki csinálhatta? Valaki mise közben a kulcsával, mert unatkozott, vagy mert valamit kezdeni kellett a belülről mardosó bűntudattal? Gyerekek, akik nem is akartak itt lenni, és el kellett ütni az időt? Semmiképpen sem a boldogság lenyomatai voltak.

“Eddig az érdemeivel arányban szenvedett?”, hallotta ekkor maga mellől, és szeretett volna végre helyesen válaszolni, mint aki ura magának és az érzéseinek, de legalább a gondolatainak.

“Nem, persze, értem, hogy ez nem így megy. Elvileg teljesen világos az egész. De ennek kellett, hogy legyen valami oka. Szeretném, hogy legyen, mert akkor ki tudnám javítani, vagy csak meg tudnám érteni. Legalább lenne rá egy terminus, kicsit latin, de azért érthető, és az már magyará- zatnak jó. Úgy már könnyebb. De nincs vagy még nem hallottam, nem találtam meg. A jelenségre van szakszó, az okra nincs.” Elmúlt a sírása, és kezdte kicsit biztonságban érezni magát. Remélte, hogy az élete legszemélyesebb kérdését elméleti vitává sikerül alakítani, amelyben egész jó, de legalábbis értelmes érveket vezethet elő. De a férfi nem válaszolt. Csönd volt egy ideig.

“Isten néha elhallgat”, mondta aztán. “Azt hiszem, akkor is jelen van, de azért olyankor nehéz. Tényleg nehéz.”

Éva kérdőn nézett rá, mint aki nem érti, honnan jön az információ tulajdonképpen.

“Néha lehallgatom a rögzítőt én is”, vont vállat a férfi, majd kezet nyújtott, és mondta, hogy Péternek hívják; Éva is bemutatkozott, de kezdte abszurdnak érezni a templomban ismerkedés helyzetét. Ekkor az utcára nyíló ajtóval ellentétes oldalon egy idős néni csoszogott be egy belső használatú bejáraton, kezében nagy pünkösdi rózsacsokorral. Nagyot és hosszan bólintott Péter felé.

“Dicsértessék, atyám.”

“Mindörökké, Marika néni”, válaszolta Péter, és Éva döbbenten rakta össze magában, hogy tehát egy pap, egy pappal ismerkedett meg az imént. Kicsit úgy érezte, mintha egy eddig ismeretlen állatfajt szemlélhetne meg olyan közelről, amilyenről eddig még nem láthatta. Mert jó, előfordult ő már misén meg istentiszteleten, de akkor messziről prédikáltak a papok meg a lelkészek végső soron elég nagy hülyeségeket, vagy legalábbis csupa olyasmit, amihez Éva nemhogy kapcsolódni nem tudott, de még lelkiismeret-furdalást is okozott neki, hogy a kívánt mércét a szeretettel és bűn- bánattal kapcsolatban soha nem tudja megütni. Második gondolata az volt, hogy ha már van itt egy kompetens személy, felsőbb kapcsolatokkal, ki kellene használni a lehetőséget, tekintve hogy ő közvetlenül csak nem jut információhoz Istenről.

“Hallgat, mondjuk mennyit?” kérdezte gyorsan Pétertől.

A férfi vállat vont.

“Nem tudom. Van, hogy sokat. Van, hogy úgy érzed, a legrosszabbkor.”

“De ez nem fair. Ez nem fair”, ismételgette Éva. Péter nem válaszolt.

“Nekem egyszer egy évig tartott”, mondta aztán vontatottan nem Éva, hanem az oltár felé nézve, ahol Marika néni a nagyfejű pünkösdi rózsákat rendezgette. “Miután pappá szenteltek. Rám szakadt a felelősség meg a rengeteg teendő, közben pedig ritkán éreztem Isten jelenlétét. Nagyon ritkán. Sokszor gondoltam akkoriban, hogy elhagyott.” Kicsit csönd volt, és Éva egy pillanatra mintha érzékelt volna valamit Péter korábbi fájdalmából, mintha a férfi ki tudta volna rakni az érzést oda a padra, kettejük közé, hogy kicsit megnézhessék. “Később aztán rájöttem, hogy valójában velem volt.” Ahogy ezt kimondta, a nő azt várta volna, hogy a ráébredés öröme így utólag is elsöpri a korábban érzékelt fájdalmat, de nem, mintha a kettő keveredett volna Péterben. Éva ritkán tapasztalt ilyet, hogy egy férfi meg tud magából mutatni valami mélyet, amit átélt, mintha csak kézzel belenyúlna a lelkébe, vagy a lénye belsejébe, kivenné a tartalmát, és odanyújtaná neki, hogy tessék, itt van, megnézheted. Egy pillanatra az a kép is megjelent előtte, hogy Péter kezében tartja a saját szívét, hogy Éva lássa, hogy dobog. Olyan bordós, kicsit gusztustalan dolog, pumpálja a vért, de mégiscsak önként vette elő, úgy, hogy közben semmilyen felelősséget nem rakott rá. Csak úgy megmutatta, aztán visszatette. Igazság szerint ezt még nőknél sem látta, mert ők megértést vártak mindezért cserébe.

Hallgattak, és nézték, ahogy a néni a vázát az asztalon levő üveglapra koppantja, kezébe veszi a száradó gerberákat, és hangosan szuszogva távozik a lengőajtón.

“Fél óra múlva mise lesz. Ha gondolja…” mondta Péter Éva felé fordulva.

Éva nem merte megmondani, hogy nem akar maradni, de a férfi hozzátette, hogy “…de nem muszáj. Ha követi Marika nénit, és balra fordul, az első ajtón kopogva megtalál kedden és csütörtökön délután általában. Ha kellene valami… Tegeződhetünk, ha úgy érzi.”

Éva bólintott.

“Oké”, suttogta, és egyszerre volt kedve a lehető leghamarabb kopogtatni Péter ajtaján, és soha az életben nem találkozni vele többé. Megijedt, mennyire erősen tört rá mindkét érzés, menekülni lett kedve.

“Megyek, jó?” a férfire nézett, megvárta a bólintását, majd vette a táskáját, és kifutott a templomból.

A következő héten nem ment be, az utána levőn pedig csak leült a padra, és abban reménykedett, hogy Péter szándékosan vagy véletlenül megjelenik, és spontán elkezdenek beszélgetni, de senki nem jelent meg, ő volt csak, az oltárkép, egy újabb virágcsokor meg a fény. A harmadik héten erőt vett magán. Bár eszébe jutott az a lehetőség is, hogy Péter már meg sem fogja ismerni, olyan erősen vágyott valakivel beszélgetni, aki képes arra, hogy ráérezzen, milyen is ő vagy mit is akar vagy mit tudja ő, de valamire, hogy vállalta annak rettenetes kockázatát, hogy a férfi nem emlékszik, nem ér rá, ott sem lesz, vagy kiderül, hogy nem is olyan, mint amilyennek az első találkozáskor képzelte. A lengőajtó szűk és sötét folyosóra nyílt, hamar megtalálta a Péter által leírt szobát, kicsit várt, aztán kopogott. Tompán hallotta, hogy “tessék”, így benyitott, és egy nagyon egyszerűen berendezett szobában meglátta Pétert, amint egy laptopon dolgozik. Meglepte, és örömmel töltötte el, hogy nem a Bibliát olvassa papi ruhában, ahogy klasszikusan elképzelte az egyházi embereket, hanem valami normálisnak tűnő dolgot csinál nadrágban és pulóverben.

“Szia!” Péter láthatólag megismerte. “Épp a perjelnek írok. Várj, mindjárt befejezem, ülj le addig.”mondta kedvesen, Éva meg leült az egyetlen szabad székre a szobában, összezárta a lábait és eligazította a szoknyáját, mert úgy gondolta, hogy pap előtt mégiscsak illedelmesen kell kinézni, és azon morfondírozott, milyen egyházi méltóság is lehet a perjel, közben pedig félszemmel meg- figyelhette Pétert. Magas volt, rövid, barna hajú, világos szemű, nem különösebben szép férfi. Valami az arcában mégis bizalmat keltett. Talán a szeme alatti ráncok, vagy a szája íve, a keze, ahogy a billentyűkön mozgott kiegyensúlyozott ritmusban, nem tudta pontosan megmondani.

Néhány perc múlva Péter lecsukta a laptopját, megkérdezte Évát, kér-e teát, a sarokban levő vízforralót bekapcsolta, majd a vizet két gyanús tisztaságú bögrébe öntötte barack szagú filterekre, és az egyiket Évának nyújtotta; a széket kiemelte az asztala mögül, a nővel szembeállította, és végül megkérdezte, hogy van. Éva vállvonogatva közölte, hogy jól, majd, hogy valójában nem annyira. Hogy egyedül van, erről mesélt szoknyáját görcsösen a térdéhez szorítva, pedig Péter az arcát nézte végig, és hogy minden olyan bizonytalan meg kontúr nélküli, érdektelen és unalmas, és hogy legalább azt szeretné megérteni, hogy is volt ez Istennel, és hogy Péter nem magyarázná-e meg. Péter megkérdezte, hogy mármint mit kéne megmagyarázni, Éva pedig elmesélte az élményt, hogy látott valamit, hogy azt hiszi, látta a kegyelmet.

“És ezen mit kellene magyarázni?” kérdezte ismét Péter.

“Hogy tényleg az volt-e. Hogy tényleg láttam-e.”

“De hát most mondtad, hogy láttad.”

“De akkor most miért nem látom?”

“Csodában élni nem nagy kihívás. Meg talán ki sem bírnánk”, vont vállat a férfi, és úgy tűnt, nem tulajdonít nagy jelentőséget az Éva életét felforgató eseménynek. Éva nem tudta, hogy azért-e, mert állandóan lát ilyesmit, és teljesen hozzászokott a spirituális élményekhez, vagy mert semmire sem becsüli azokat. Mindkét lehetőség idegesítette.

“És akkor miért romlott el minden utána?” nézett kihívóan Péter szemébe, egy percre azt gondolva, hogy erre aztán már nem lehet magyarázatot adni, hogy Isten egyszercsak bejelenti magát, aztán egyből el is vesz valamit, de a következő pillanatban már el is bizonytalanodott. Péter egy ideig merengett, teát szürcsölt, utána szólalt csak meg.

“Nem hinném, hogy Isten dolga volna előre elegyengetni mindent előttünk.”

“Jó nem. Persze. Értem. De ezt konkrétan, ebben az esetben, amikor rólam meg a gyerekemről volt szó, azért megtehette volna.”

Péter széttárta a karját, Éva pedig egészen kicsi lánynak érezte magát, aki semmi mást nem szeretne, csak biztonságot, de ezt senki nem akarja megadni neki. Azért Péter volt a legközelebb az eszményhez: ő nem várt el tőle annyi mindent, úgy tűnt akkor. Hogy például szeresse, vagy hogy jól végezze a munkáját. Azt lehet, hogy elvárta, hogy erkölcsös életet éljen, bármit is jelentsen ez, mert a templomhoz kapcsolódó emberek ezt el szokták várni, úgy tudta, de Péter esetében még ebben sem volt száz százalékig biztos. Ráadásul ő volt a kapocs. Hiszen Isten nem jelentkezett, de mivel Péter nyilván kapcsolatban volt vele, ő pedig egy kicsit Péterrel, legalább közvetve, valami lánc két oldalán érintkezhettek. Amíg Péterrel beszélgettek, főként a dolgok értelméről, miértjéről, és a férfi láthatólag próbálta más irányba terelni Évát, de Éva csak nem hagyta magát, felmerült benne, hogy Isten talán azért nincs most számára sehol, főleg nem a közvetlen közelében, mert nem tudna a közelségével mit kezdeni.

Egy idő után észrevette, hogy nem is annyira az érdekli, amiről beszélgetnek, sokkal jobban az, ahogy együtt vannak. Megnyugodott Péter jelenlétében, mintha levegőhöz jutott volna, mintha valaki a félelmei mögé látott volna jobban, mint amennyire ő maga képes volt, és ez azt ígérte, hogy ott van is valami, hogy érdemes keresgélni. Amikor az oltár előtt ment el a templomból kifelé igyekezve, azon gondolkozott, mi a férfi titka. Ehhez papnak kell lenni vagy specifikusan Péternek, hogy ilyen érzelmi biztonságban tudjon lenni mellette? Péternek voltak érzései, és nem bánta, hogy Évának is vannak. Megdöbbentette ez a lehetőség. Egy pillanatra úgy érezte, mintha az anyaméhben lett volna egy kis időre, és most onnan lépne ki, de, mint a legtöbb gyereknek, nincs nagy kedve elhagyni ezt a biztosan meleg közeget.

Bálinttal kapcsolatban pedig elveszett a hideg űrben, ami kettejük között kialakult, és nem tudta, hogy is jött létre ez a rideg és egyre növekvő, láthatatlan falként jelenlevő, idegesítően súlyos semmi. Szerette volna azt hinni, sőt, sokszor azt is hitte, vagy legalábbis nagyon remélte, hogy Bálint az oka az egésznek, hogy ő indította el, és az ő hidegsége fagyaszt meg mindent, az ő merev tekintete, kimért mozdulatai és mogorva arca miatt nincs esély közeledni hozzá, és ez apasztotta el Évában magában is a simogatást meg az ölelést, de persze nem találta azt az első pillanatot, amikor Bálint érzéketlenül ellökte magától, nem tudta, melyik volt az első hangsúly, az első mozdulat vagy tekintet, és olyankor attól kezdett félni, hogy Bálint viselkedése csak egy reakció az ő öntudatlan tagadására, és valamiféle ismeretlen okból igazából ő utasítja el Bálintot, mert nem tudja úgy szeretni, ahogy Bálint szeretve akar lenni, mert egy tökéletesen váratlan és előreláthatatlan pillanat alatt elveszett a Bálint-fókusz, érthetetlen módon ő már nem a világa közepe, és ezt mindenki megérzi, és jogosan kérheti rajta számon az anyja, a boltos néni vagy a szembejövő cigányasszony, most csak nőket említett, de hogy legyen férfi is, hát például maga Bálint, mert mi más lenne az ő dolga ezen a világon, mint hogy a férjirányt megtartsa.

Hiába próbálta feloldani a feszültséget kettejük között, valami mindig közbejött; soha nem sikerült jókor mondani az igazat. Amikor volt ideje a munkahelyén, Bálintra gondolva ült szomorúan a számítógépe mellett, vagy erőtlenül ette az ebédjét műanyagdobozból az irodai konyhában, és ő járt az eszében meg a házasságuk. A Péterrel való találkozások tartották benne a lelket annak ellenére, hogy Bálintot nem hozta szóba, mert nem volt rá képes, mert nagyon fájt volna beszélni róla. Hazafelé menet gyakran azt fogalmazgatta, mit mond majd neki, aztán minden elromlott, és mégse mondta.

Egyszer, nagyjából két hónappal a vérzés után, a templomot elhagyva szokás szerint vallomást tett magában, Bálintnak magyarázott, nem figyelve a mellette elhaladó emberekre, a kirakatban tükröződő lemenő napra és az őt kicsit megbámuló férfiakra; azt mondta neki, hogy szereti, és nem érti, miért romlottak el a dolgok kettejük között, hogy talán beszélni kéne róla, hogy talán a baba miatt van, aki mégsincs, Bálint nem gondolja-e így, és hogy higgye el, vele akar élni, és reméli, hogy ez kölcsönös, hogy próbálják meg valahogy, nem tudja, hogyan, hátha jobb lesz, időközben pedig hazaért, felment a koszos lépcsőn, készített egy könnyű vacsorát, sült húst meg salátát, hogy könnyebben ki tudja fejezni, hogy érzi, hogy valami nincs rendben, ez teljesen világos, de ő kitart, mert erről is szól ez a házasság talán, és komolyan úgy gondolja, nem véletlen, hogy ők az életben összeakadtak, és ezalatt Bálint is megérkezett, nem mintha jó lett volna a kedve, de hozott egy üveg bort, vagyis lehet, hogy ő is békülni szeretett volna, leültek a vacsorához, és Éva érezte, hogy kezd elszállni a bátorsága, de nem adta föl, ilyen egyszerűen azért nem hagyta magát, kedvesen megkérdezte rávezetésképpen, hogy telt Bálint napja, a férfi bele is kezdett a válaszba, csak sajnos akkor kezdett el az alattuk lakó lány az orgazmushoz közeledni. Nem a legjobb pillanatban a beszél- getés számára. Jól ismerték a hangját, könnyen meg lehetett különböztetni a fenti szomszédtól, aki általában éleseket és rövideket sikkantgatott egyre magasabb hangon, végül furcsa torzulásban, de tökéletes staccatóban, mert lent az események nem ismert, de kétségtelen előrehaladtával rend- szerint mélyült, szinte basszusba hajlott a kövérnek képzelt nő hörgéssel keveredő nyögése. Éva ezt szerette jobban, és régen szívesen is hallgatta, mert a nő a végén mindig hosszút és megkönnyeb- bültet kacagott, mélyen és tisztán nevetett, és ezt nagyon szépnek találta, most viszont a frászba kívánta őket, és Bálint arcán is látta, hogy minden lehetőség elúszott aznapra. Olyan meleg volt, hogy nem lehetett becsukni az ablakot, a levegőtlen lakás még rosszabb lett volna, mint a mélyülő hangokkal telített. Hónapokkal azelőtt talán ihletet merítenek alulról, most viszont feszengve ültek, ették a húst, itták a bort, és nem szóltak semmit, csak szerettek volna a saját szomszédjaik lenni.

“Jó nekik odalent”, mondta aztán Bálint könnyen letagadható provokációval a hangjában.

“Aha.” Éva vett még salátát a tálból, és kis kupacba rendezte a tányérján a hús mellett, amit már nem kívánt. A nő lent már közelített, de Éva a tapasztalatok alapján még néhány percet adott neki.

“Valaha mi is csináltuk”, folytatta Bálint, Éva pedig kezdte leszedni az asztalt. Felállt, a salátástálat a pultra tette, Bálint elől elvette a tányérját, kibontott egy zacskó csokis kekszet, egy tálkába öntötte, közben a nő torzuló, szépülő és idegesítő sóhajához a férfi is csatlakozott. “Mondjuk, elég furcsa hangjuk van… Bár ami azt illeti, te is különös audiojelenség vagy néha”, tette hozzá Bálint, majd a szájához emelt egy csokis kekszet.

Éva nem válaszolt. Leült, ő is vett egy kekszet, de félig megrágva visszaköpte a kezébe, felállt, és kidobta a szemetesbe. A nő ott lent már csaknem elélvezett. Alig tartott szünetet az egyre torzuló sóhajok között, épp hogy csak levegőt vett, és újrakezdte, elnyújtva, nagyon mélyről, a teste legmélyéről jöhetett a hang, a férfi nem is tudta követni, ő volt a magasabb és a halkabb, aztán már egy ritmusban vették és fújták ki a levegőt, továbbra is a nő vitte a főszólamot, hozzányögött a férfi, és ekkor, mintha egy zenemű csúcspontjánál lennének, elnyújtott, hosszú hörgés hallatszott, kis szünet után egy újabb, de már felszabadultabb, majd még egy, és végül a boldog, mélyről feltörő kacagás, amely a férfi utolsó sóhaját nyomta el.

Éva megnyitotta a vizet a csapnál, de a kezében levő két tányért túl magasról engedte a mosogatótálba, így azok csörömpölve egymásnak és a szürke gránitnak ütődtek; a fölső tányér keresztben megrepedt, az alsót nem volt kedve megnézni.

“Most meg mi a baj?”, kérdezte Bálint.

“Szerinted?”

“Jaj, most az, amit a hangodról mondtam? De hát néha tényleg furcsa hangokat adsz, mit csináljak? Nem mindig. Tudod, mikor?”

Éva még idegesebb lett egy elemző beszélgetés lehetőségétől.

“Egyáltalán nem érdekel, hogy mikor”, csattant fel hirtelen, mire Bálint rémülten nézett a nyitott ablak felé.

“Ne kiabálj! Meghallják a szomszédok!” Éva elégedetten nézte, hogy végre egy kicsit rosszul érzi magát.

“Szarok a szomszédokra!” válaszolta szinte már ordítva, pedig őt is zavarta, hogy a társasház összes lakója hallhatja a veszekedésüket, de jobban akarta, hogy Bálint is ideges legyen, és hogy érezze, mekkora szemétséget mondott. “Jó fej vagy, hogy vizuális jelenségként nem elemeztél ki. Most aztán megjött a kedvem az egészhez.”

“Tudod, hogy nem úgy értettem”, mondta Bálint, és fölállt becsukni az ablakot. “Nem értem, mit kell ezen ennyire kiakadni. Vicceltem…, vagyis nem gondoltam annyira komolyan. Ne veszítsd már el a humorérzéked!” A szobában kezdett fullasztóvá válni a levegő.

“Nem nevettem nagyot. Te szeretnéd, hogy a szexuális szokásaiddal viccelődjek? Vagy mondjuk a farkad méretével? Szerinted attól rendbe jönne ez az egész szar, ami körülöttünk van? Ami velünk van? Hát nem látod, hogy csinálni kéne valamit? Ez rettenetes így, ez az egész rettenetes…” És a végére elhalkult, kezébe temette a fejét, és sírva fakadt. Igyekezett csöndben sírni, de egyre kevésbé ment, ráadásul a füllesztő melegben úgy érezte, nem kap levegőt. Egy percig biztos volt abban, hogy megfullad.

Bálint fel-alá járkált a konyhában, látszott, hogy legszívesebben bemenne a szobába, hogy ne is lássa Évát ilyen helyzetben, de azért ezt mégsem tudta megtenni.

“Szerinted ez most megoldás? Hogy sírsz? Nem lehetne értelmesen megbeszélni a dolgot?”, kérdezte aztán, és visszaült a konyhaasztalhoz, vett magának még egy kekszet, és szisztematikusan kis darabokra törte a szalvétáján. Majd még hozzátette dühösen. “Veled semmit nem lehet értelmesen megbeszélni”, és egy kiskanállal morzsává zúzta a kekszdarabokat.

“Értelmesen mármint mit?” Éva minél inkább megpróbálta abbahagyni a zokogást, annál erő- sebben tört rá. “Azt például, hogy elvetéltem? Hogy csak néhány napot élt a gyerekünk bennem?”, az orrában összegyűlt takonytól és a ritka levegőtől fuldokolni kezdett, és töredezetten beszélt tovább. “Hogy régóta nem értjük meg egymást, és fogalmunk sincs, mi van a másikkal? Hogy már egymáshoz sem bírunk érni?”

“Igen, ezt.”, motyogta Bálint. “Nem hinném, hogy én lennék az oka. Nem én járok úgy, mint a holdkóros hónapok óta, nem én vagyok mogorva és válaszolok unottan minden kérdésre. Nem én nem akarok szexelni a másikkal. Nem én lettem frigid hónapokkal ezelőtt.” Határozatlanul megvonta a vállát, és nem nézett Évára, akit rázott a zokogás, majd köhögni kezdett, nem kapott levegőt, a köhögése öklendezésbe fordult. Bálint hozott zsebkendőt a fürdőszobából, és letette elé az asztalra. “Ne sírj már! Nem olyan nagy baj ez!”, mondta még zavartan, és idétlenül rátette a kezét Éva hátára, majd bement a nappaliba. Éva még hosszan és halkan zokogott, végül felállt, a háló- szobából kihurcolta Bálint ágyneműjét a kanapéra, még közölte vele, hogy “tudod, te miért nem vagy különös audiojelenség? Mert egyáltalán nem adsz hangot. Úgy nem nehéz.” Bálint úgy tett, mintha nem hallotta volna, Éva meg becsapta a hálószoba ajtaját, magára zárta az ajtót, bent ablakot nyitott, bár csak a bűz jött föl az utcáról, lefeküdt az ágyra, és éjjelig bámulta a plafont, amikor végre elaludt. Álmában lefeküdt a lenti nő pasijával, aztán a fentiével, aztán ismeretlenekkel az utcán, korábbi óvodástársaival, Károllyal, a főnökével és a technikusokkal az irodából, portásokkal és bolti eladókkal, régi osztálytársakkal és kollégákkal, megannyi férfivel, akiket valójában nem is kívánt, de mindegy volt, a lényeg csak annyi, hogy Bálinttal ne kelljen. Nem is az eseményt álmodta meg, hanem csak a ráismerést, hogy igen, ez is meg ez is meg ez is, és az álomtól meg az álmában rátörő szégyentől úgy elfáradt, hogy képtelen volt fölkelni időben, hiába csörgött kitartóan a telefonos ébresztő. Öltözéskor látta, hogy Bálint már nincs otthon. Azt sem tudta, mikor ment el, előző este vagy csak reggel.

Fél órát késett a munkahelyéről, és amikor megérkezett, csak Evelintől tudott volna elnézést kérni, mert Károly már tárgyalt; Evelinnek viszont nem tartozott semmiféle felelősséggel, így csak ledobta a táskáját, köszönt, és ült volna a gépe elé, amikor a lány odaszólt neki.

“A Karesz kért két kávét az előbb. Meg tudnád csinálni?”

Éva boldogan bólintott, örült, hogy ezzel is húzhatja az időt a gyűlöletes excel-táblák tanulmá- nyozására, kiegészítésére és gyártására, és örült, hogy egyedül lehet még egy kicsit. Néhány percre elmerült a kávéfőzésben, és nem gondolt az álmaira meg a kilátástalannak értékelt életére. Lefőzte a két feketét, a csészéket tálcára tette, a kockacukrot kis tartóban mellé, tejet melegített a mikróban, Károly kávéjába töltött egy kicsit, mert már tudta, hogy így szereti, a maradékot pici üvegkancsóba a csészék mellé helyezte, majd bekopogott a tárgyalóba. Kinyitotta az ajtót, egyik kezében a tálcával, másikkal a kilincsen az asztalra pillantott, és hirtelen megremegett a keze, Károly tejeskávéja kicsit kilöttyent, és Éva biztos volt abban, hogy a következő pillanatban minden a szürke padlószőnyegre ömlik, és hívhatják a takarítónőt mélytisztítani, de végül csodás módon sikerült a tálca két szélében megkapaszkodnia, csak éppen nem mozdult az ajtóból, mert arra nem számított, hogy Károly tárgyalópartnerét is ismeri, és beletehette volna a kávéjába a három cukrot, mert véletlenül tudja, hogy így szokta. Károly láthatóan nem értette, Éva miért áll meg és pislog még a szokásosnál is megrettentebben, de nem volt ideje hosszan várakozni.

“Évike, az úr az új marketingesünk, velünk fog dolgozni néhány hónapig, segít megújítani a cég arculatát”, közölte gyorsan.

“Ismerjük egymást… még az egyetemről”, mondta ekkor a férfi, és Éva megkönnyebbült, hogy nem neki kellett eldönteni, hogyan is reagáljon. Elindult végre az asztal felé, Károly elé letette a csészéjét, a másikat a férfi keze mellé a cukor- és tejtartóval együtt, úgy, hogy véletlenül se nézzen az arcába, hogy minél gyorsabban túllegyen az egészen, és ha lehet, senki se érzékelje, mennyire zavarban van, és mennyire szégyelli, hogy ő most mint egy titkárnő jelent meg. Ahogy kiért a szobából, a konyhába sietett, de még hallotta Evelin kuncogását, hogy “Nem olyan rossz pasi, ugye?”, gyorsan főzött magának is egy kávét, leült a kis asztal melletti székre, a néhány négyzetméteres helyiség falát bámulta, majd a vízforralóra száradt cseppeket, és érezte, hogy a kávétól rohamosan emelkedik a pulzusa, és egyre jobban összeszorul a torka. Hogy mit keres itt Ákos, basszus, hogy került ide, ezen gondolkozott, és egyáltalán nem értette. Hogy lett belőle marketinges? Nem mintha ne lenne dumája, persze, de akkoriban, ezer éve, még nem úgy tűnt, mintha ez a pálya érdekelné. Olyan tehetséges volt, de tényleg, annyira! Biztos volt benne, hogy író lesz. Imádta olvasószerkesz- teni Ákos szövegeit az egyetemi lapnál, ahol a szerkesztés mellett ő riportokat készített, áradt belőlük valami, valami élet, humor, szellemesség, nem is tudta, de imádta. És persze egy ideig csak a szöve- geit, mert mint férfi egyáltalán nem jött be neki, nem volt az esete a túlzott gesztikulációjával, a lányos mozdulataival, hófehér bőrével, szinte szőrtelen alkarjával; azt sem tudta, kikkel jár, nem tartotta számon a körülötte előforduló nőket, így aztán maga sem értette, hogyan kötöttek ki egymás mellett azon az éjszakán meg a néhány héttel későbbin, hiszen alig ittak, arra nem lehetett fogni, emlékszik, még bűntudata is volt az elején, hogy ebbe most minek is megy bele, de azért belement, és végül olyan szex lett belőle, hogy sajnos évekkel később is alkalmanként újraálmodta. Persze, nem tartott sokáig, Ákos külföldre utazott valami ösztöndíjjal, nem sokkal később ő is, néha chateltek még, de aztán ő találkozott Bálinttal. A tisztára törölt műanyag asztal fölött megállapította, hogy nem semmi, hogy voltak az életében olyan szakaszok is, amikor még belement dolgokba.

Elmosta a kávéscsészéjét, úgy érezte, magyarázat nélkül tovább nem maradhat a konyhában, visszament Evelin mellé az asztalához, és görcsölő gyomorral gondolkozott azon, hogyan tűnhetne minél flegmábbnak, ha Ákos kijön, és az ő szobájukon keresztül távozik, és ha megkérdezi, hogy magyarázhatná meg frappánsan, miért itt dolgozik. Közben megnyitotta az e-mailjeit, és elkezdte bámulni a leveleiben levő érdektelen kérdéseket, amelyek megválaszolását tökéletesen lényegte- lennek tartotta, de tudta, hogy a súlyozás sem az ő feladata. Ezután rendezgette a teendőket a feladatkezelőben; leginkább az előző nap lejárt határidőket dátumozta át aznap délutánra.

Amikor a két férfi kilépett a tárgyalóból, Éva éppen összevont szemöldökkel tanulmányozta levelesládájában a “töröl” feliratot, és az egérrel kényszeresen rányomott kettőt-hármat, így a legfelső három levelét bele is dobta a virtuális szemetesbe.

“Évike, ha már ismeritek egymást, lehetnél te a kapcsolattartó Ákossal”, hallotta ekkor Károly hangját, és mondta rögtön, hogy “Persze, nem probléma. Természetesen”, majd rájuk mosolygott röviden. “De beszélgessetek nyugodtan, ha régóta nem láttátok egymást”, tette hozzá Károly nagyvonalúnak és figyelmesnek szánt mosollyal, majd kezet fogott Ákossal, és visszament a szobájába.

Ákos idétlenül megállt Éva asztala mellett, lenézett rá, Éva pedig zavartan föl. Semmit sem érzékelt a férfi felől, annyira zavarban volt, hogy nem tudta megállapítani, Ákos örül-e, hogy látja, vagy inkább rohanna el messzire, az érzékei kikapcsolódásától viszont rettentő ideges lett, és jobb híján a legrosszabbat feltételezte a férfi szándékairól, vagyis azt, hogy csak udvariasságból állt szóba vele.

“Hogy vagy?”, kérdezte Ákos.

“Köszi… jól”, Éva flegmán vállat vont, mintha a menzán szólította volna meg a legmenőbb fiú ebédszünetben. “ És te?”

“Én is.” Ákos láthatóan többször majdnem elindult, aztán mégis ottmaradt a számítógép fölött, Éva pedig nem tudta, hogyan adja tudtára, hogy nem kell vele udvariaskodnia. A férfi törte meg a csendet. “Tudod… valamiért mindig úgy gondoltam, hogy riporter leszel. Újságíró vagy tévés. Azt akartad, nem? Olyan jó voltál benne.”

A hangjában levő bizonytalanságot Éva – az egyszerűség kedvéért és a “biztonságból a legrosszabbra számítás” elvét követve – gonoszságnak gondolta.

“Én meg azt hittem, író leszel”, sziszegte.

Ákos széttárta a kezét, vállat vont.

“Hát… a család. El kell tartanom valamiből… Van egy kislányom, és most jön a második gyerek.” Az arca egyszerre mosolygott és mentegetőzött.

“Jaj, gratulálok”, emelte fel a hangját Éva édeskésen, majd mosoly helyett torz szájhúzogatásba kezdett, és sajnos ezt viszont tisztán érzékelte. “Ki a feleséged? Ismerem?” Hirtelen nem tudta, minek is kérdezte ezt, és azt sem, hogy iszonyúan szeretné-e tudni a választ, vagy semmiképpen sem.

“Nem hiszem, nem magyar… És… nálad?”

“Egy férj. Három éve.”

“Gratulálok”, Ákos mosolygott, Éva pedig azt dünnyögte, hogy “Hároméves házasságra nem szoktak gratulálni, de köszi”. A billentyűzetet nézte, aztán felpillantott a férfire, aki őt fürkészte, de hogy mit keresett rajta, arról fogalma sem volt. Arra gondolt, biztos azt nézi, hogy megöregedett, és ő is elkezdte az idő múlásának jeleit keresni Ákoson szép csöndben. Nagyon sajnálta, hogy nem talált semmit.

A férfi végre elszánta magát, hogy elindul, és Éva, megmagyarázhatatlan módon, attól kezdett rettegni, hogy soha nem látja már viszont.

“Hát akkor… úgyis jövök még meetingre. Látjuk egymást.” Ákos intett a kezével, bizonytalanul mosolygott, beletúrt a hajába, és elindult kifele, Éva pedig udvariatlanul flegmán vetette oda, hogy “Persze. Szia”, aztán pedig túl kedvesen, hogy “Jó, hogy láttalak”, de nem volt biztos benne, hogy a férfi meghallotta.

A novella befejezését a következő számunkban közöljük.