Ujlaky István – Elissa öröksége

Pygmalion, Tyros pénzéhes és kegyetlen királya arra vetemedett, hogy vagyonáért meggyilkolja nővérének férjét, Sycheust. Elissa (akit római források Didónak is neveznek) egy álomból tudta meg, hogy öccse és királya a tettes. Ezért elhatározta, elköltözik Tyrosból. Sokan csatlakoztak hozzá, személyes hívei, és mindazok, akik tartottak a királytól vagy gyűlölték zsarnokságát. A kivándorlók expedíciójához Kypros szigetén egy főpap és további személyek is csatlakoztak. Nyolcvan szüzet is magukkal vittek, templomi prostitúció céljára. Afrikában, vagyis Libyában akartak letelepedni. A helyi lakosság és a numida király ellenezte a menekültek befogadását. Õk azonban csak annyi földet kértek, amenynyit egy ökörbőr eltakar. A libyaiak nevetve egyeztek bele a szokatlan kérésbe. A föníciai bevándorlók azonban az állat bőrét keskeny csíkokra hasították, s ezekkel a szíjakkal jókora területet kerítettek körbe: ez lett Byrsa, a későbbi Karthágó fellegvára.

Bő évtizeddel utóbb az elpusztított Trójából menekülő Aeneas és társai kötöttek ki a karthágói partokon. Aeneas és Elissa (Dido) királynő egymásba szerettek. Hónapokig éltek együtt boldog szerelemben. Mindezt féltékeny haraggal fogadta a numida király, aki korábban földet adott a föníciaiaknak, mi több, Elissa kezét is megkérte. Amikor azonban Aeneast figyelmeztették az istenek, hogy neki küldetése van, partra kell végre szállnia Itáliában, hogy népe maradékainak új hazát teremtsen, a férfi nem habozott. Közölte szándékát Didóval s útra kelt. A királynő szerelmi bánatában megátkozta Aeneast és híveit, mindörökre ellenségnek nyilvánította a két népet, majd öngyilkos lett, Aeneas kardjába dőlt.

A görög környezetben született, majd római szálakkal bővülő mítosz sokat elárul. Elissa föníciai név. Karthágó városát valóban föníciai, tyrosi kivándorlók alapították. A föníciai gyarmatosítás fő mozgatója a kereskedelmi érdek, de akadhatott példa politikai menekültek vagy száműzöttek emigrációjára is. A mítosz arra is naiv magyarázattal szolgál, honnan ered Karthágó és Róma, illetve a punok (a rómaiak így nevezik a karthágóiakat) és a numidák ellentéte. Megjelenik a mítoszban a pun ravaszság mozzanata, de a föníciai vallás néhány eleme is.

A föníciai és görög gyarmatosítás párhuzamosan zajlott és mutat hasonlóságokat, de különbségeket is. Mindkét nép előszeretettel alapított várost érclelőhelyek közelében vagy a hajózás szempontjából kedvező fekvésű helyeken. A görög gyarmatok azonban rendre önálló állammá váltak, s közülük egy sor jelentős méretűvé növekedett, mint pl. a Karthágóval hol szemben álló, hol szövetkező Syrakusai, Taras (Tarentum), vagy Massilia. A föníciai gyarmatokat viszont csupán kereskedelmi telepnek szánták, ahol a tyrosi hajók kiköthetnek, vizet vehetnek fel, kereskedhetnek a helyi népekkel. Ezért a föníciai gyarmatok kicsik és politikailag függő helyzetűek maradtak, és alapítójuknak adót is fizettek.

Az ókori történetírók (Timaios, Josephus Flavius) a város alapítását Kr. e. 814-re teszik. A város nevének eredete a Kart Hadasht vagy Qart Mada alak lehet, ami Új Várost jelent. A régészek 750-nél régebbi leletet nem találtak. Az anyaország, Tyros 573-ban elbukott, perzsa uralom alá került. Fönícia idegen uralom alá jutása (Kambysés perzsa nagykirály egyébként Karthágó elfoglalását is tervezte) többféle következménynyel járt az afrikai város számára. Egyrészt, teljesen függetlenné vált, mi több, birtokba vehette Tyros nyugat-mediterrán örökségét. Másrészt viszont, nem juthatott többé Föníciából sem demográfiai utánpótláshoz, sem pénzbeli vagy katonai segítséghez. A karthágói birodalom az első pun háború idején jutott csúcspontjára. Ekkor Afrikában a mai Tunézia területe, a líbiai tengerpart egy része, Málta, a Baleár-szigetek, Korzika és Szardínia partvidéke, Szicília harmada, valamint Nyugat-Afrika és Hispánia néhány pontja állt karthágói uralom alatt. A birodalom területe talán 200 000 km2 lehetett (nagy kérdés, a két nagy szigetből és az afrikai partokból mennyit birtokolt ténylegesen Karthágó). A város lélekszáma csúcspontján talán elérte a 400 000 főt, de bukása pillanatában, a II. század közepén is ennek felét. A birodalomhoz részben korábbi föníciai alapítású, részben Karthágó által alapított városok tartoztak. Közülük Utica közel egyenrangú szövetségese, Leptis adófizetője Karthágónak (a források szerint naponta egy talentum ezüst adót fizetett, ami igen tekintélyes összeg). A nagyobbak között említhető a széles önkormányzattal, saját pénzveréssel rendelkező Gades (ma Cadiz), az afrikai Hadrumetum, Thapsos, a kisebbek közül a szicíliai Motyé, az atlanti sziget Mogodor stb. Gades városában Hannibál elhelyezett egy Nagy Sándor-szobrot – ez előtt tett fogadalmat száz évvel később a fiatal Iulius Caesar. Késői alapítás Új Karthágó, ma Cartagena.

A karthágói birodalom lakóinak jelentős része azonban nem föníciai eredetű, hanem libyai, numida, illetve a szigeteken helyi bennszülött népekhez tartozott. (Az afrikai őslakók nyelvéből fejlődött ki a mai berber nyelv). A föníciai városok szövetsége elég szilárdnak bizonyult – csak háborús vészhelyzetben kényszeríttetve szakadtak el Karthágótól – de az afrikai népekkel már korántsem harmonikus a viszony. Inkább kegyetlen kizsákmányolásról és szigorú politikai ellenőrzésről beszélhetünk, bármiféle önkormányzat nélkül. Jellemző Liviusnál a Szicíliában tartózkodó pun Hannó féltékenysége és rasszista indulata “egy korcs afrikai félvér” hadvezérrel szemben, aki pedig sikert sikerre halmozott Karthágó javára. A függő szicíliai területek a termény tizedével, a libyaiak viszont harmadával adóztak a pun államnak. A föníciai eredetű és az afrikai népességet még közös vallási kötelék sem kapcsolta össze, mint pl. Rómát és itáliai szövetségeseit.

Appianos leírása szerint Karthágó félszigeten feküdt, a mai Tunisz közelében, s a tenger és a szárazföld felől is erős fal- és erődrendszer óvta. Két kicsi, védett zárt kikötője volt, egy kereskedelmi és egy katonai. A kis kikötők azért bizonyultak elegendőnek, mert a város egy sor mesterséges, biztonságos kikötőcsatornával (ún. kothon) is rendelkezett. A falakon belül akkora istállórendszer állt a hadsereg rendelkezésére, melyben egyszerre 300 elefánt és 4000 ló is elfért. A főváros maga és szövetségesei illetve kereskedelmi telepei együtt hatalmas hajózási és kereskedelmi komplexumot alkottak. “Valamennyi nép közül a karthágóiak voltak a hajózás legkiválóbb mesterei” – írta Polybios. Két jeles karthágói expedícióról is tudunk. Az V. század második felében Hanno végig hajózott Afrika nyugati partjain egészen a Guineai-partvidékig. Himilco Gibraltártól a Bretagne-félszigetig és talán Írországig jutott. Mindkét utazásnak gazdasági motivációi voltak. Az afrikai part menti “földrajzi felfedező” utat rendszeres kereskedelem követte. A nyugat-európai expedíció azzal függött össze, hogy az ólom- és ónkereskedelmet monopolizálni akaró Massiliával szemben kívánt alternatívát keresni a pun polisz. A karthágói kereskedelem hatósugara Afrikában a Csád-tó és a mostani Sierra Leone térségéig ért. A Földközi-tenger nyugati medencéjében a birodalom a tengeri kereskedelemben vezető szerepet játszott, habár nem versenytársak nélkül: a görög polisok (Syrakusai, Massilia, Taras stb.) szintén számottevő kereskedelmi hatalmak. Leptis gazdaságának alapja a szárazföldi kereskedelem, melyet csempészet is kiegészített. Karthágó nemcsak saját termékeivel kereskedett, hanem athéni, egyiptomi és föníciai edények, fémáruk közvetítő kereskedelme révén is jövedelemhez jutott. Egy Kr. e. IV. századi görög geográfus, Pseudo-Skylax szerint Karthágó athéni fazekasárut közvetített “etiópoknak”, itt: nyugat-afrikai bennszülötteknek.

A mezőgazdaság alapja a jellegzetes mediterrán növénynégyes: búza, árpa, szőlő, olajfa. Termesztették a mandulát, berkenyét, diót. Az intenzívebb kultúrák elterjedését pl. a numidák felé Karthágó akadályozni igyekezett, hogy megóvja exportérdekeit. Egy, a 19. század első felében alkotó német kutató, Johann Heinrich von Thünen érdekes elmélettel állt elő. Eszerint a piactól távolodva, mintegy koncentrikus körökben kifelé haladva fokozatosan csökkenő intenzitású földhasználattal találkozunk. Nos, Karthágó afrikai, központi területe szinte iskolapéldája a Thünen- elvnek. Magának a nagyvárosnak Megora nevű kertvárosában intenzív kerti zöldség-, gyümölcstermelés folyik. Utica a gyümölcs-, a nagyobb Leptis az olajfa termesztésének központja. A nagyvárosoktól távolodva a gabonatermelés és az intenzívebb állattenyésztés öve következik, végül a sivatagi peremeken már csak félnomád legeltetés. A háziállatok közül a mediterrán világban mindenütt jellemző juh, kecske és szamár mellett az öszvér kereskedelmi, az elefánt és a ló katonai célt szolgált. Egy karthágói szerző, Mago szakkönyvet írt a mezőgazdaságról, melyet latinra és görögre is lefordítottak, bár napjainkra a mű jórészt elveszett. Töredékeiből is kiderül azonban, hogy a szerző kis méretű, intenzív, specializált kertművelést és állattenyésztést pártolt, ami a nagyváros környéki mezőgazdaság jellemzője lehetett. Egy vidéki tengerparti kisváros bíborcsiga-halászattal tűnt ki. A sót a tengerből párolták.

Karthágó jelentős hajóépítő- és fémiparral, fegyvergyártással rendelkezett. Iparcikkei nem érték el a kortárs görög termékek minőségét. Karthágóból került Itáliába egy kocsi típus, melyet plostellum Poenicumnak neveztek, és az afrikai fíkusz, ami valószínűleg csak dísznövény.

A birodalom exportjában közepes vagy gyengébb minőségű ipari tömegcikkek mellett, az afrikai terjeszkedés óta gabona, és talán más élelmiszer is szerepelt. Az import legfőbb tételei a fémek: arany, ezüst, ón, réz, vas. (Az ezüstkereskedelemnek köszönhette jólétét Gádes városa). Emellett rabszolgát és finomabb minőségű görög iparcikkeket vásároltak. A korai idők élelmiszerimportja az afrikai terjeszkedés és az árutermelő mezőgazdaság kialakulása után feleslegessé vált. A bevételek között emlékeztetnünk kell a függő városok illetve népek adóira és a közvetítő kereskedelemre is.

A karthágói pénzverés nagyon későn, csak 300 körül jelent meg. Érdekes, hogy a birodalom néhány városa, mint a szicíliai Panormos és Motyé, ennél korábban saját pénzveréssel jelentkezett. Takács Levente szerint a III. századi numida–pun ellentétekben gazdasági konkurencia is szerepet játszhatott: rivalizálás a gabonaexportban, illetve a numidák sérelme, amiért a punok akadályozták a fejlettebb mezőgazdasági módszerek terjedését. Ugyanakkor Warmington úgy látja, hogy a közkeletű felfogás, mely szerint a harmadik pun háborút Róma és Karthágó gazdasági érdekellentéte idézte volna elő, nem feltétlenül megalapozott: Karthágó ekkor növekvő tételben importál Itáliából, s gazdaságilag sem keresztezi Róma érdekeit.

Gustav Falubert Szalambó című regényében úgy mutatja be Hamilcar birtokát, mint egyszerre állattenyésztő, földműves és kereskedelmi komplexumot. A legtöbb tankönyv viszont elkülönült, egymással akár rivalizáló nagykereskedő- és nagybirtokos-osztályról beszél. Vajon hiteles a francia író szépirodalmi munkája? Warmington szerint sok nemes foghatott maga is kereskedelmi vállalkozásokba, és annak sem volt akadálya, hogy távolsági kereskedők birtokot vásároljanak. Korántsem biztos tehát, hogy a gazdagok két csoportja elkülönült volna egymástól. A karthágói városi köznép kézművesekből, kiskereskedőkből, munkásokból állhatott (Fönícia már a város alapítása előtt ismerte az idegen munkaerőt alkalmazó műhely és a bérmunkás kapcsolatát). Sok embert foglalkoztatott a tenger, a gazdag tulajdonosoktól a képzett kormányosokon át a tömeges személyzetig és a kikötői munkásokig.

A törzsi-nemzetségi tagozódású, kizsákmányolt libyai és numida parasztság mellett rabszolgák nagy tömegével is számolni kell. Rabszolgákat nem csak a gazdag háztartások cselédeiként és a műhelyekben alkalmaztak, hanem a mezőgazdaságban is. Kegyetlen szokásként a rabszolgák – akárcsak a háziállatok – bőrébe megkülönböztető jelzést, bélyeget égettek. Karthágóban többnyire nincsenek népi megmozdulások, zavargások, sem “népi” diktátorok, tyrannosok. Warmington szerint azért, mert a hadkötelezettség hiányában nem alakult ki kollektív öntudat. Karthágó sosem volt igazi poliszközösség.

Nem kizárt, hogy eredetileg Karthágó királyság volt – a föníciai eredet ezt valószínűsítené. Ám amikorra több információval rendelkeznek róla a történészek, a pun városállam már köztársaság. Míg Fönícia a hellenizáció ellenére is lényegében megmaradt keletiesnek, Karthágó a görög- etruszk-római, vagyis az antik irányba fejlődött. Az ókori görög és római szerzők elismerték, nagyra tartották Karthágó alkotmányát. Eratosthenés szerint a karthágóiakat, akárcsak a rómaiakat, nem lehet barbároknak nevezni. Aristotelés szerint Karthágóé az egyetlen olyan nem görög kormányzat, amely kiállja az összehasonlítást a hellén polisokkal. Polybios szerint is eredendően Karthágó államformája a spártaihoz és a rómaihoz hasonló, tökéletes kevert államforma. Kevert államforma alatt a monarchia, az arisztokrácia és a demokrácia elemeinek optimális ötvözetét értették. A mai történész számára úgy tűnik, ebben az elegyben az arisztokratikus elem a legerősebb. Más kérdés, hogy Hannibál korára a pun állam már meggyengült, “Mert alkatukat és cselekedeteiket tekintve az államok sorsa is úgy alakul, mint az élő szervezeteké” – a karthágói kevert államforma a nép felé billent fel. Egyeduralmi törekvések csak a IV. században voltak, de Hanno és Bomilcar kísérletei esetében is sikertelenül.

A IV. századtól létezett egy államtanács, több száz, egy időben 330 taggal. A politikai élet egészéért felelős. Később a napi ügyek irányítására operatív kistanácsot is szerveztek. A két suffet (a héber sofeth – bírót jelent) szerepköre a római consulokéhoz hasonlítható, azzal a különbséggel, hogy katonai szerepe nincs. A népgyűlés korlátozott törvényhozó hatalommal bírt, egyes tisztségviselőket itt választottak meg, s a népgyűlés elé kerültek azok az ügyek, amelyekben a suffetek és a nagytanács nem jutott egyezségre. A suffet elnökölt a tanács és a népgyűlés ülésein. A 104 tagú bírói testület feladata a fővezérek és más állami tisztviselők ellenőrzése, beszámoltatása. Tagjaik hatalma életfogytig szólt, kivéve Hannibal zamai vereség utáni reformját, amikor a vezér egy évre akarta korlátozni a testület tagságát. Eme demokratikus törekvése hozzájárult bukásához – a 104-ek készek voltak a minapi ellenségnél, Rómánál intrikálni, megbosszulandó Hannibal demokratikus reformjait.

A polgári és katonai hatalom a IV. században és korábban esetleg egybeeshetett, de a III. századtól semmiképpen. E mögött nem állt elméleti megfontolás, hanem csupán spontán fejlődés. A pun hadvezér sokkal nagyobb mozgástérrel rendelkezett, mint a római; hatalma korlátlan időre szólt. Ám felelőssége is nagyobb. Római hadvezért kudarca esetén csak nagyon ritkán vontak felelősségre. Pun hadvezért kudarca esetén csak nagyon ritkán nem vontak felelősségre. A vesztes hadvezért nem egyszer keresztre feszítették. Két családban (Barcas, Mago) gyakorta öröklődött a hadvezéri tisztség, ez azonban inkább szokásjog, semmint a spártaihoz hasonló alkotmányos, örökletes tisztség. Az arisztokrácia sokszor féltékenyen tekintett nagy vezéreire, a középszert jobban szerette, mert nem látott benne fenyegetést saját hatalmára. Igaz, hasonló gyakorlattal a görög és római történelemben is találkozunk. A zsoldosfelkelést leverő Hamilcart, a Hispaniában őt követő Hasdrubalt és Hannibált a hadsereg választotta meg, a népgyűlés csak jóváhagyta a döntést. A fentiek alapján megállapítható, a karthágói fővezér tisztsége egyedülálló a görög-római antikvitásban.

Karthágó nagyon korán (már a VI. században) áttért a zsoldossereg alkalmazására. Ennek egyaránt lehetett társadalmi és mentalitásbeli oka. Karthágóban egész egyszerűen nem volt olyan létszámú polgárság, amely demográfiailag biztosítani tudta volna a szárazföldi hadsereg utánpótlását. De egyébként is, a jellegzetesen militarista görög államokhoz vagy Rómához képest a pun mentalitás békésebb, polgári, civil. A zsoldosok könnyűszerrel felsorolható hátrányai valójában csak egyszer, az első pun háborút követő zsoldoslázadás során jelentkeztek. A szárazföldi sereg katonaanyagát libyaiak, görögök, majd mindinkább hispániai, gall, ligur, baleári, elvétve campaniai népességből toborozták. Ezt az etnikailag vegyes gyalogságot numida és maurus lovasság egészítette ki. Utóbbiak lehettek katonaállítási kötelezettséggel rendelkező szövetségesek, de zsoldosok is. A hadiflotta legénysége viszont karthágói maradt.

Karthágó nem “katonaállam”, nem híve az örökös hódításnak, mint szinte teljes köztársasági története során Róma. Sokkal inkább status quo hatalom, mely az óvatos megoldásokat keresi és elfogadja a kompromisszumot. Mi sem mond többet, mint hogy a kis Szicíliát 200 év alatt sem vette teljesen birtokba, megelégedve a kereskedelmi és katonai jelenléttel.

Karthágó, az etruszk szövetség és a nyugati görögség egyfajta hatalmi háromszöget alkotott a Földközi-tenger nyugati medencéjében a VI. században. Ebben a háromszögben a görög a legoffenzívebb tényező. Karthágó kétszer is megakadályozta a görögök további gyarmatosítási törekvéseit: Korzika szigeténél, ahol a phókaiaiakat verték meg, és Afrikában, ahol a libyai lakossággal összefogva gátoltak meg egy spártai gyarmatalapítási kísérletet. A szicíliai Himera mellett Kr. e. 480-ban elszenvedett pun vereség azonban stratégiai jelentőségűnek bizonyult: a görögök stabilizálták helyzetüket nyugaton, Karthágó pedig az afrikai terjeszkedés felé fordult, kialakítva a fent ismertetett birodalom-szerkezetet. A himerai vereség kapcsán sokakban vetődött fel a gyanú, nem fogtak-e össze a görögök ellen a perzsák és punok, hiszen Salamis és Himera megakadályozta a helléneket abban, hogy megsegítsék egymást. Erre az összefogásra azonban nincs bizonyíték, ugyanakkor tudjuk, mennyire kedvelte az ókori történetírás az időpontok véletlenszerű egybeesését. Görögök és punok háborúira 480 és 270 között is gyakran sor került. Többnyire a görögök a kezdeményezők, és gyakrabban győztesek a karthágóiak. Olyasfajta, “totális”, a másik fél létét is megkérdőjelező harcokra azonban, mint amilyen a II. és III. pun háború volt, görögök és Karthágó között nincs példa – talán még Agathoklés afrikai támadása sem sorolható ide.

Róma és Karthágó kapcsolatának s a három pun háborúnak a történetét elmesélni nem feladatunk. Néhány érdekes mozzanatra azonban fel kell hívnunk a figyelmet. Karthágó és Róma több (talán négy) szerződést kötött egymással. Ezek közül az első – melynek a történészek egy része a puszta létét is tagadja – Révay József hasonlatával élve olyan, mintha Nagy-Britannia és San Marino kötne szerződést, ahol Róma játszotta San Marino szerepét. Ezekben a szerződésekben a felek igyekeztek elhatárolni érdekszféráikat, s “eltiltani” saját területükről a másikat. A negyedik szerződésben a két fél a görög Pyrrhos vezér ellen kötött szövetséget. Az első pun háború felelőssége nagyobb részben a rómaiaké. A háborús vereség és a kialakult római tengeri fölény nyomán Karthágó megszűnt a nyugati Mediterráneum legfőbb tengeri hatalma lenni. Katonai értelemben nem is “kikötő típusú állam”, tengeri hatalom többé, noha gazdaságilag továbbra is az. A nagyarányú hispániai terjeszkedés is – valamelyest – a kontinentális hatalom irányába tolja el Karthágót. A háborút követő zsoldoslázadás a végső összeomlás lehetőségét villantja fel, egyúttal a Rómával szembeni ellenséges érzelmeket is végérvényessé teszi, hiszen a rómaiak ekkor szakítják el Szardíniát és Korzikát, és megnövelik a hadisarcot is. Az általában Rómabarát Polybios is igazságtalannak bélyegzi Róma tettét.

A második háborúban kétségtelenül Hannibál a támadó, kezdeményező fél. Mégis, van igaza Polybiosnak, aki a fenti igazságtalanságokat (pl. Szardínia elszakítását) mint háborús okot veszi számításba. Hannibal teljesítményét sokan és sokféleképpen méltatták már. Mi csupán azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy Hannibal merész, nagyvonalú és szellemes támadása Itália ellen éppúgy kivételes a karthágói történelemben, mint ahogy Napóleon támadása is az a franciában. Amint a franciák sem korábban, sem később nem törekedtek európai hegemóniára, a punok sem gondolták azt a hannibáli eset kivételével soha, hogy Itáliában kellene hadseregükkel operálniuk, vagy hogy Rómát teljesen összeroppanthatnák. De Hannibal itáliai támadása sem számolt Róma lerombolásával vagy elfoglalásával, vagy akárcsak komolyabb itáliai terjeszkedéssel. Valószínű, hogy Hannibál egyszerűen arra számított, a nagy vereségek után Róma békét kér. Amikor ez nem történt meg, az egész itáliai háború önmozgóvá és kilátástalanná vált.

Borzsák István egy sor párhuzamot von Nagy Sándor és Hannibál között. Nem lehetetlen, hogy ezek egy része onnan ered, hogy az olvasott, művelt Hannibál céltudatosan követte, utánozta példaképét. A legtöbb hasonlóság azonban Borzsák szerint nem a való történelemben, hanem a történetírásban alakult ki, vagyis az analógiákat maga az irodalom teremtette meg. Jó példa erre a többek között a Livius vagy Cornelius Nepos által is említett eset, amikor a bekerített pun sereg oly módon tört ki a katlanból, hogy éjjel szarvasmarhák szarvára égő rőzsenyalábokat raktak, s a látványtól pánikba esett rómaiak orra előtt kibújhatott a gyűrűből Hannibál. Csakhogy hasonló esettel találkozunk Nagy Sándor harcai során is.

A második pun háborúban elszenvedett vereség után Karthágó megszűnt nagyhatalom lenni, mi több elveszítette teljes függetlenségét, hiszen háborút csak Róma engedélyével folytathatott, önálló külpolitikája sem lehetett. A harmadik pun háború felelőssége egyértelműen Rómáé. Ehhez foghatóan öncélú és kegyetlen háború nem sok akadt a római birodalom évezredes történetében. Warmington szerint Róma egyszerűen nélkülözte az átfogó külpolitikai koncepciót, melyet könyörtelenséggel helyettesített. Még arra sincs bizonyíték, hogy a háborúnak legalább gazdasági oka lett volna. Egy hajdan volt birodalom ilyen mértékű, teljes megsemmisítésére ritkán akad példa.

Miért Róma győzött? Hiszen Karthágó nagyobb és tartósabb ellenállásra bizonyult képesnek, mint később a nagy hellenisztikus monarchiák, Rómát pedig többször is a kimerülés, a vereség réme fenyegette. Aminek egy oka van, meg sem történik. A pun háborúk kimenetele is több tényező együttállásával magyarázható. Róma nagyobb népességgel és (legalábbis a második és harmadik háborúban már) jóval nagyobb területtel rendelkezett. Az emberanyag fontos katonai potenciál. Ebben az összefüggésben érdekes igazán a zsoldos és polgári hadsereg egybevetése is. Nincs szó arról, mintha az utóbbi magától értetődően jobb, sikeresebb lenne. Viszont kétségtelen, hogy Róma több embert tudott felfegyverezni ellenfelénél, s ez a különbség nagyobb is, mint ami a lélekszámokból következne. Rómában egész egyszerűen több ember érezte érdekeltnek és képesnek magát a fegyverforgatásra. A két állam belső politikai berendezkedése hasonló: mindkettő arisztokratikus köztársaság. A kis különbségek azonban, úgy tűnik, Róma javára billennek. A hatalmat birtokló elit, a politikai intézmények, a népgyűlés és a hadvezérek viszonya Rómában olajozottabb, mint a punoknál. Jellemző, hogy a pun nagytanács a békét keresve kész volt minden felelősséget Hannibálra hárítani, noha ekkor még intakt az itáliai pun sereg. Hasonló a helyzet szövetségi rendszereikkel is. Bár a második háborúban Róma szövetsége is recsegett-ropogott: Capua, Tarentum, Syrakusai éppúgy cserbenhagyta, mint északon a Pó-alföldi kelták, vagy délen a hegyvidéki bruttiusok. És mégis: A római berendezkedés túlélte Hannibál 16 éves expedícióját, míg Karthágóé összeomlott a római sikerek hatására. Úgy tűnik, Róma bevételei, pénzügyi tartalékai, vagy legalábbis a háborúkra készséggel elköltött pénz több, nagyobb. Vajon játszott-e szerepet a római sikerben az erkölcsi tényező? Valamennyi, a korszakkal foglalkozó történetíró számára magától értetődő a rómaiak erkölcsi fölénye. De mit is jelent ez? A punokat általában kegyetlen, kapzsi népként szokás ábrázolni. Csakhogy a római (vagy a görög) történelemben is számtalan jelét találjuk ezeknek a vétkeknek. A történelmet a győztesek írják, kérdés, a római morális fölény valódi-e. Egy szempontból azonban úgy tűnik, a rómaiak, ha nem is erkölcsi, de mentalitásbeli fölényben voltak. A karthágói politikai kultúra nem totális győzelemben gondolkodott. Róma viszont Allia óta minden háborúját megnyerte, ha csatákat veszített is. Míg a punoknak a kompromisszum, Rómának a győzelem a természetes. Ez a különbség túlerejű ellenség ellen akár Róma verségét is hozhatta volna, de az adott helyzetben Rómának kedvezett. Polybios az okok között említi, hogy Karthágó már túljutott fejlődése csúcspontján, míg Róma a felemelkedő fázisban volt. Ebben akkor is lehet igazság, ha kiiktatjuk az antik biológiai, organikus felfogást. Egy antik állam erejét társadalmi szempontból (legalábbis a Kr. e. első századig) az a kistulajdonos réteg adta, amelyik adott esetben nehézgyalogos fegyverzettel harcolni képes. A vagyoni differenciálódás miatt Karthágóban hamarabb vékonyodott el ez a réteg, mint a Rómában, ahol a polgárjog kiterjesztése és a földosztások újratermelték. A hadvezér(ek) tehetsége vagy épp zsenialitása a történelemben inkább a véletlent, semmint a szükségszerűt testesíti meg. Etnikailag, kulturálisan, vallásilag is heterogén hadserege miatt Karthágónak csak a zseniális hadvezér kínált esélyt. De mi van akkor, ha a rómaiaknál is felbukkan egy katonai zseni?

A fenti tényezők talán elegendő magyarázatot adnak a rómaiak győzelmére. Ám akik kedvelik a hipotéziseket és modelleket, kicsit még gondolkozzanak tovább velünk! A Földközi-tenger inkább összekapcsolta, semmint elválasztotta a három kontinenst: a tengeri szállítás (akár csak ma) olcsóbb és nagyobb tömegű áruval is lehetséges. Képzeljük el az árutermelés és a piac révén fokozatosan összekapcsolódó, társadalmilag és kulturálisan is hasonuló Medtiterráneumot, mint egy ellipszis határolta térséget. Ebben a térben a Kr. e. első évezred során három sikeres kísérlet akadt arra, hogy egy városállam birodalommá növekedjen: Karthágó, Róma és Pergamon. Utóbbi született meg e legkésőbb, ez volt a legkisebb, a legrövidebb életű, és terjeszkedése, majd fennmaradása is részben a rómaiak kegyétől függött – ezért zárjuk ki az elemzésből. Az ellipszis alakú térnek nem egy középpontja, hanem két gyújtópontja van. Karthágó és Róma a nyugati gyújtópont közelében fekszik. (A keleti gyújtópont Athén). Ha a kettő közül előbb-utóbb csak egy maradhat, ennek Rómának kell lennie. És nem is azért, mert e képzeletbeli gyújtóponthoz közelebb fekszik (valóban közelebb fekszik) hanem mert sokkal nagyobb gazdasági hinterlandja van. Róma “mögött” a meghódított vagy meghódítható Pó-alföld, Alpok, Gallia, Pannónia – Karthágó “mögött” a Szahara található.

Röviden szólnunk kell Karthágó vallásáról. A város védőistenei Baal Hammon és Tanit. Mindkettő föníciai eredetű. Baal Hammnon a föníciai Él megfelelője, az istenek atyja, az égbolt és a vegetáció istene. A görögök Kronoszt, a rómaiak Saturnust látták benne. Õ jelenik meg Hannibál, Hasdrubal nevében. A legnagyobb tiszteletben Tanit istenasszony részesült, különösen az afrikai hódítás után, amikor megnőtt a földművelés és állattenyésztés szerepe. Tanit ugyanis termékenység-istennő, akiben a görögök Aphrodité, a rómaiak Venus megfelelőjét látták. Voltaképp Tanit a keleti Astarte helyi alakja. Esmun gyógyító isten, Baal Hammon és Tanit mellett az istenháromság harmadik tagja. Gurzil helyi afrikai nap- és termékenységisten, a kiközösítettek védelmezője is, akit a punok Baal Hammonnal azonosítottak. Melkart alakja is ismerős. Átvették Szicíliából a görög Démétér és Persephoné kultuszát, habár ez Afrikában szervetlen maradt. Polybios felsorolja azokat az isteneket, amelyekre a felek esküt tettek Hannibál és Philippos szerződés-kötésekor.

Az istenlista: “Zeus, Héra, Apollón, Karthágó geniusa, Héraklés, Ioalos, Árés, Poseidón, Tritón, valamint a Nap, a Hold, a Föld, a Folyók, az Öblök, a Vizek, valamennyi isten, akik Karthágóban és Hellasban uralkodnak, vagy a hadjáratra elkísérnek.” Persze, a nevek görög vagy (a genius esetében) latin formában szerepelnek. A görögök pl. a föníciai Melkartban Héraklészt látták.

A pun vallás nagyobb fokú absztrakciójára utal, hogy a templomokban nem volt istenszobor (nem kellett “jelen lennie”) – állapítja meg Kopeczky Rita. Ez persze nem azt jelenti, mintha a karthágóiak nem készítettek volna isteneikhez szobrot, oszlopot. Érdekes, egy kis sírkamrában, mely Kr. e. 700 körül keletkezett, 13 kultikus tárgyból 9 görög import. A legnagyobb templommal Esmun isten bírt. A vallási szertartások fontos eleme volt a ritmikus tánc.

A karthágói papok – eltérően a görög és római gyakorlattól – elkülönült kasztot képeztek, küllemükben is különböztek az átlagembertől, mert borotválták magukat. A pun vallás fontos emlékei az áldozati tarifák – jegyzék arról, melyik istennek mit kell áldozni. Egy Marseille kikötőjében talált pun sztélén a papok egyes szertartásaiért járó honoráriumok jegyzéke olvasható.

A karthágói vallás legizgalmasabb kérdése az ember- ill. gyermekáldozat. A Karthágó bukása után évszázadokkal élt szerzők, mint Tertullianus, Orosius, Plutarchos, vagy Philo magától értetődő történeti tényként, persze elborzadva beszélnek a pun gyermekáldozatról. Ugyanakkor a korban közelebb álló Livius és Polybios nem tud róla. Ezért kérdéses, volt-e, mikor, s mennyire elterjedt jelenség. Az 1970-es évek nagy régészeti feltárása a volt Karthágóban, Tanit szentélykörzetében 20 000 gyermek-holttest csontjait, vagy elégetett testek hamuját találta meg 9 rétegben, a Kr. e. 400 és 200 közötti időből, ami az ősi korok emberáldozatának folytonosságára utal. (Kisebb méretű, hasonló lelet már 1921-ben előkerült). Azokat a szent helyeket, ahol emberáldozat maradványait helyezték el, bibliai eredetű szóval tofetnek nevezik. A maradványokat kis kerámia edényekbe tették. A gyermekáldozat kérdése így sem lezárt. Egyes kutatók, mint Sergio Ribichini, azzal számolnak, hogy halvaszületett vagy különleges betegségben, de természetes halállal halt gyermekek Nekropoliszáról van szó, amelyet elkülönítettek a “normális” temetőtől. Olyan elképzelés is akad, amelyik egyfajta népességszabályozást lát a gyermekek elpusztításában (Lawrence Stager és Samuel R. Wolf). A legtöbb kutató azonban úgy véli, a pun állam helyzetének romlásával vagy javulásával összefüggő gyakorisággal (tehát háborúk, éhínségek esetén gyakrabban) gyermekeket áldoztak az istenségnek, hogy elnyerjék támogatását. Eleinte a család legkisebb gyermekét. Ezt később vásárolt vagy nevelt gyerekkel, ill. juh- vagy kecskeáldozattal helyettesítették, de a (saját) gyermek feláldozása nem tűnt el teljesen. Gyermekáldozatra utaló leletek Szardíniából és Szicíliából is előkerültek.

Remélhetően az eddigiekből is kitűnt, milyen nagy jelentősége volt Karthágó számára a tengernek. Hiszen az állam legfőbb jövedelemforrását a saját és közvetítő kereskedelem, valamint a távoli szövetségesek adói jelentették, s ezek behajtásához a hadiflotta nélkülözhetetlen. Mégis, álljon itt néhány adalék a pun állam tengeri jellegének további alátámasztására. A III. pun háborúban, mint közismert, a római ultimátum arra kötelezte volna Karthágót, a lakosság hagyja el városát, és építsen újat a szárazföld belsejében. A római vezér azzal érvel: “A tengernek ugyanis az a természete, hogy mindenkit telhetetlenné tesz, hiszen a tengeren végzett munka könnyű” illetve “A tengeri hatalom ugyanis olyan, amely egyszerre rejt magában nagy hasznot és ugyanakkor pusztulást is”. A pun követek válaszukban elmondják: “Egy hajósnép ugyanis képtelen a szárazföld belsejében megélni, hiszen a lakosság túlnyomó többségének a tenger biztosít munkalehetőséget.” (Mindhárom idézet Appianos művéből való). Számunkra mindegy is, hogy az idézett mondatok így hangzottak el, vagy mindez a történetíró megfogalmazása csupán. Ugyanis mindkét esetben arról tudósítanak, barát és ellenség számára is nyilvánvaló Karthágó tengeri jellege, a tenger hatalmas szerepe az állam számára. Livius mellékesen említi meg, hogy Hasdrubal akkor is rendszeresen vezetett “tengeri portyákat” a part menti városok, népek ellen, amikor zajlott a hannibáli háború. Évekkel Zama után tyrosi kereskedő száll partra Karthágóban, hogy az emigráns Hannibál nevében puhatolózzon. Amikor ez kiderült – olvassuk Liviusnál – felvetődött a tyrosi bebörtönzése is. Ezt azonban azzal hárították el, hogy “…idegeneket minden ok nélkül elfognak, ugyanilyen bánásmódban lesz majd részük a karthágóiaknak is Tyrusban vagy a többi kereskedő városban, ahová oly nagy számban szoktak ellátogatni.” Nos, szárazföldi hatalmak, földműves népek kevésbé szoktak fenntartásokkal élni, a jogbiztonság, a tengeri kereskedelem biztonsága a tipikus tengeri hatalom számára fontos. Valóban, Karthágó a “kikötő típusú állam”, a tengeri hatalom klasszikus esete.

Maradt-e valami Karthágóból 146, a rettenetes bukás után? Nem sok. Vidéki kisvárosokban, falvakban a föníciai eredetű népesség egy része túlélte a katasztrófát. A numida elemekkel keveredő új-pun nyelv Szent Ágoston szerint a Római Birodalom utolsó évszázadáig fennmaradt. A pun vallás egyes elemei átszivárogtak az afrikai kereszténységbe, és ottani hatásuk később is kimutatható, mondja Borzsák István. Karthágó számos római szerző (pl. Sallustius, Florus) számára az a mumus, félt és szükséges ellenség, akinek a bukásával Róma megindult az erkölcsi hanyatlás útján, mert többé nem volt kitől rettegnie.

Adott-e, illetve mit adott Karthágó az emberiségnek? Területével és lélekszámával, hosszú fennállásával és gazdasági jelentőségével egybevetve meglepően keveset. Mago már említett mezőgazdasági munkája vagy a templomépítészet kivételével alig beszélhetünk komoly pun tudományos és művészeti teljesítményről. Miképp Warmington mondja, Karthágó archaikus civilizáció volt. Képes a görög kultúra egy részének adaptálására, de nem képes új irányokba fejlődni, vagy a görög-római antik világba alkotó erejét megőrizve belesimulni. Karthágó (függő szövetségeseivel együtt) az ókori Kelet merész nyugati “exportterméke”, “előre tolt helyőrsége”. Bukásával Európa több mint 500 évre birtokba vette a Földközi-tengert.

Bibliográfia

Appianos: Róma története. Ford.: Forisek Péter, Hahn István. Utószó és tanulmány Németh György, Hahn István. Osiris Kiadó, Budapest, 2008

Livius: Róma története a Város alapításától. Ford. Kiss Ferencné, Muraközy Gyula, Utószó, jegyz. és névmutató Muraközy Gyula. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982

Cornelius Nepos: Híres férfiak, Ford., jegyz. és utószó Havas László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984

Polübiosz: Történeti könyvei. Ford.: Muraközy Gyula. Attraktor Kiadó, Budapest, 2002

Velleius Paterculus: Róma története. Ford., szerk. és utószó Hoffmann Zsuzsanna. Lectum Kiadó, Szeged, 2007

Államéletrajzok. Szerk.: Németh György. Századvég Kiadó, Budapest, 1994

Havas László – Óbis Hajnalka – Szűcs Gábor – Ujlaky István: Róma – egy világbirodalom erkölcsi, történelmi és politikai eszméi. Kossuth Egyetem Kiadó, Debrecen, 1999

Borzsák István: Hannibal és a Nagy Sándor hagyomány. Antik Tanulmányok XL. kötet (1996)

Kopeczky Rita: Hannibal disznaja. Ókor, VIII. évfolyam (2009), 2. szám

Marót Egon – Horváth István Károly – Castiglione László: A régi Róma aranykora. Gondolat Kiadó, Budapest, 1964

Prichardt, James: http://en.wikipedia.org./wiki/religion_ in_carthage

Takács Levente: Karthágó, Numídia és a mezőgazdaság. Ókor, III. évfolyam (2004), 3. szám

Warmington, Brian Herbert: Karthágó. Ford.: Terényi István. Gondolat Kiadó, Budapest, 1967

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.