Volt egyszer egy intézet – beszélgetés Gombár Csabával

Marelyn Kiss József: Hogyan kerültél a Társadalomtudományi Intézetbe?

Gombár Csaba: Mint annyiszor az életemben, jött a szerencsés fordulat. Úgy tűnt, hogy eltávolítanak a Budapesti Műszaki Egyetemről, s állástalan leszek. Huszár Tibor jelentkezett telefonon, s kérdezte, hogy miért nem reagálok a hivatalos megkeresésére. Nem értettem, miről van szó. 1968 második felében az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete egy egyéves, intenzív szociológiai kurzust szervezett. Pontosabban Huszár Tibor szervezte az intézet keretében, de ezt a kacifántos ügyet most nem mesélem el, mivel Huszár Tibor önéletírásában (Metszetek nyolc évtized magántörténetéből; Corvina Kiadó) részletesen maga ír erről, azaz arról a megbízatásról, amit Aczél Györgytől kapott, aminek célja a hazai szociológiai oktatás megalapozása volt. Elég az hozzá, hogy hozzám semmiféle meghívás nem jutott el, mert úton-útfélen, vagy a minisztériumban, vagy a tanszéken, elakadt. Nekem ezek sűrű napok voltak. Épp akkor született a lányunk, s míg egyik héten úgy állt a dolog, hogy a csehszlovákiai katonai beavatkozás nyilvános ellenzése miatt munkanélküli leszek, a másikon már – ha formálisan is – a párt központi bizottsága egyik osztályaként nyilvántartott intézetben voltam. Az intézet igazgatójánál kellett jelentkeznem, s ő rögtön azzal kezdte: “Mivel nem ért maga egyet? Miket beszél maga itt össze-vissza? Miért nem dolgozik inkább nálunk, itt az intézetben? stb. A legkevésbé sem túlzok. Lakos Sándornak ilyen volt a stílusa – s ilyenek voltak az akkori idők. Bekerültem így, erre az elit tanfolyamra, amit mai szóval posztgraduális képzésnek mondanánk, s ahol az akkori hazai szociológia krémjének máig elismert tagjai – Ferge Zsuzsától Szelényi Ivánig és Kulcsár Kálmántól Huszár Tiborig – oktattak bennünket heti hat napon keresztül, nagy intenzitással és érdekesen. Akkor ismerkedtem meg Papp Zsolttal, Kolosi Tamással, Görgényi Ferenccel is.

M. K. J.: Ez 1968-ban volt?

G. CS.: 1968 őszétől 1969 nyaráig. Nyáron egy nagy vidéki értelmiségi szociológiai vizsgálattal zártunk, hogy az empíriába is beleszagoljunk. Ezt Szelényi Iván tanította, az ő kezében volt az empíria.

M. K. J.: Átkerültél munkajogilag a Társadalomtudományi Intézetbe?

G. CS.: Ez tán csak 1969-ben történt meg, hogy Huszár Tibor a szóban forgó kurzus után elkezdte a szociológiai tanszéket szervezni a pesti bölcsészkaron. Huszár Tibortól úgy tudtuk, hogy Papp Zsolttal kettőnket a tanszékre akart vinni, ami igen megtisztelő lett volna. Az Intézet azonban állítólag ragaszkodott hozzánk. Ettől is meg voltunk tisztelve, sütött a nap. De, erről többet nem tudok.

Maga a Társadalomtudományi Intézet érdekes képződmény volt. 1966-ban létesült egyébként, hasonlóan, és nyilván nem függetlenül attól, hogy a so gennante szocialista tábor többi részében is létesültek ilyenféle intézmények a politikai vezetés tudományos megpatkolása végett – vagy a pártfőiskolákon, vagy azoktól függetlenül. Valami ilyesféle felfogás hathatott – de erről sincsenek érdemleges ismereteim. A mi hazai esetünkben aztán ez úgy alakult, hogy a Nemes Dezső irányította pártfőiskola – nyilván némi okkal – dogmatikusnak tekintődött, mi meg – a “Társtud”, ahogy neveztük – revizionistának számítottunk. Szó se róla, tettünk is ezért. Egyébként azonban a Társadalomtudományi Intézet munkatársi gárdája, a politikai álláspontokat tekintve, fedte azt a színképet, ami akkortájt az országban ismerhető volt, azaz igen széles volt a spektrum. Belső politikai vitáinkat éppen ez motiválta. Az intézeten belül – mondhatni – liberális hangulat uralkodott, mindenki szabadon fejthette ki véleményét, s írhatott, amit akart. Ugyanakkor Lakos Sándornak az volt az érvényesített álláspontja, hogy ennek házon belül kell maradni, s meg is tett mindent, hogy ez így legyen, s ott akadályozta a publikálást, ahol csak tudta. Szelényi Ivánnal együtt voltunk az akkortájt alakult Szociológiai Szemle szerkesztői, s megjelent volna ott tőlem valamicske írás. Lakos Sándor valahogy tudomást szerzett erről, telefonhoz kapott, s Kulcsár Kálmánon keresztül rögvest megakadályozta. Kulcsár Kálmánnal, mint szerkesztőbizottsági elnökkel – mostanában halt meg szegény – elég sok vitánk volt, úgyhogy aztán Szelényivel együtt le is mondtunk, vagy leváltottak bennünket. Nem tudnám már pontosan megmondani, hogyan is történt – de annyi minden történt abban a látszólag mozdulatlan állóvízben, mármint az 1968 utáni Magyarországon.

A Társadalomtudományi Intézetben intenzív élet folyt. Rengeteget tanultunk, olvastunk, vitatkoztunk folyamatosan ösztönözve egymást is. Széll János barátunk a Gramsci Intézetben tapasztaltak nyomán az euro-kommunizmust, az olasz kommunista pártnak a miénkhez képest sokkal nyitottabb szemléletét közvetítette. A német szakmai irodalommal Papp Zsolton keresztül ismerkedtünk; ő Németországot járta, figyelte. Egyáltalán, ki tudtunk tekinteni Magyarország határain túlra, Kelet-Európa egészére, de jelentősen a Balkánra is, Polonyi Péter kollégánk révén Kínára, s egy idő után a spanyolul olvasók, s Latin-Amerikába eljutók segítségével még a másik földtekére is. Az Egyesült Államokról meg minél többet tudni, magától értetődő kívánalom volt. Ez vezetett engem is Kaliforniában, amikor ott egy évig Amerikát tanulhattam. Mondhatni habzsoltuk az ismereteket; igen nagy adagokban a szépirodalmat is. Kivételes lehetőségeink miatt módunkban állt sokfelé tájékozódni. S tekintve, hogy az intézet alapvetően interdiszciplináris öszszetételű volt, nagyvonalúan túltettük magunkat az úgy nevezett tudományos határokon. Nincs is ennél szabadabb és szebb élet – mondhatnám – miközben persze majd mindannyian lakásgondokkal, s hasonlókkal küszködtünk. Mindenki gyalog járt, mindenki cigarettázott – s meglehetősen sokat ittunk. De Kolosi Tamás például nem, ő inkább játszott, sakkozott, kártyázott, hogy a játékszenvedélyét kielégítse. Most persze csak a baráti körömről beszélek, nem az intézet történetét mondom, aminek két évtizede, amit ott töltöttem, nem akármilyen korjellemző volt. Ottlétem tehát 1968-cal kezdődött, és 1968, amit ez az év Európában s a világra hatóan jelentett, annak mindnyájan ki voltunk téve, s így vagy úgy reagáltunk is rá.

Sokszor hallottam, angol szövegekben olvastam is, hogy a Társadalomtudományi Intézetet – külföldön, itthon is – az egykori pártvezetés agyközpontjának, think-tankjének, vagy éceszgéberének, az akkori országvezetők beszédírójának vélték. Ugyan! Igaz, az intézet igazgatója jobbára mindig a párt központi bizottságának tagja volt, s pártintézmény voltunk, de meglehetős elszigeteltségben magától a pártközponttól. Nem zárom ki, hogy baráti körünk tudtán kívül létezhettek különféle személyi kapcsolatok, de az a képzelgés körébe tartozik, hogy a Társtud. – akárcsak elméleti vonatkozásban is – a pártvezetés integráns része lett volna. Az meg merőben városi legenda, hadd ne mondjam, szemenszedett marhaság – még ha ki is teszik az internetre –, hogy a Társtud. előre megtervezte a rendszerváltozást, s 1989 utánra politikai “vakondokként” elhelyezte alvó rossztevőit az új politikai mozgalmakba és pártokba. Mindig inkább kuszaság, pongyolaság, vagy zűrzavar volt ott, nem pedig tervszerűség.

Jómagam egyébként, az intézeten belül, egy az állam és demokrácia problémáival foglalkozó csoportba kerültem, aminek a vezetője később a kormányhivatalt irányította – ma kabinetirodának mondanánk – de magántermészetű dolgok miatt főbe lőtte magát.

M. K. J.: Ez ki volt?

G. CS.: Varga Józsefnek hívták, jogászember volt. Az alkotmány és a közigazgatás reformjáról vitatkoztunk, írtunk – legfőképpen kritizáltuk a fennállót és tapogatóztunk a demokratikus megoldások irányába. A diabolikus természetű, frenetikus dumájú Görgényi Ferenccel voltam egy szobában. Õ még a rendszerváltás előtt, nagy konsternációk közepette a Filozófiai Intézet igazgatója lett. Különleges, kirobbanó tehetségű, nagy nyelvi felkészültségű ember volt. Sajnos, halálra itta magát. Halálát mi mindig öngyilkosságnak vettük. Jelenléte, társiassága és kritikája komoly ösztönző erőt jelentett számunkra. Papp Zsolttal voltak különösen szoros kapcsolatban. A kettőnk felkészültsége közötti különbségre jellemző, hogy mikor egyszer mondtam neki, hogy Rauschnigg: Hitler bizalmasa voltam című könyvét olvasom: “Helyes” – válaszolta – “ezt apám tizenéves koromban vette át velem franciául.” Nekik még úgy volt meg otthon, régről.

M. K. J.: Milyen családból származott?

G. CS.: Gyulán éltek, úgy tudom édesapja is jogász volt. Vidéki, magyar értelmiségi család. S ebben a mondatban minden szó fontos, sőt, perdöntő. Krúdy és Márai imádata is innen eredt – főként Krúdyé, akitől oldalakat tudott betéve. Görgényi Feri vitriolos beszédű, felejthetetlen ember volt. De egyébként se volt hiány színes egyénekből az intézetben. Papp Zsoltra is sokan emlékeznek még, pedig már vagy húsz éve, hogy itt hagyott bennünket. Barátom volt. S barátunk volt, messze túl a kollegiális viszonyon Széll János is. Hozzánk, mármint Papp Zsolthoz, vagy hozzám képest idősebb volt, erdélyi származású. Több nyelven beszélő. Igen kolerikus, indulatos természetű volt, de hozzánk képest mégis bölcsebb, a politikai megítélésben tájékozottabb és alaposabb. Rengeteget tanultunk tőle. Sajátos módon, igényessége miatt abszolút írásképtelen volt.

M. K. J.: Õ került át aztán a jogi karra?

G. CS.: Igen. Körösényi Andrást, aki mára a politikatudományi intézet, formálisan a “Társtud” akadémiai utódintézetének a vezetője és Urbán Lászlót, a későbbi bankárt is ő fedezte fel még a közgazdász hallgatói között, s vitte a Jogi Karra politikatudományt tanítani. A tanításhoz különösen értett, jól csinálta, bennünket is mindig tanított. De az említettek miatt nem voltak publikációi. De ez volt jellemző Görgényi Ferencre is, amit ma már egyre jobban megértek. Mert írni, és persze beszélni is, fölösleges. Náluk ez szélsőségesen mutatkozott meg.

Papp Zsoltnál szerencsére nem. Õ nagy felkészültségű, istenáldotta tehetségű ember volt, s társadalomtudományi szempontból az intézet legkiválóbbja. Jól beszélt, s kiválóan tudott írni, hiszen irodalmi műveltségére legalább annyit adott, mint az úgynevezett szakmai felkészültségre. Hallgatói színes előadásai miatt igen kedvelték. A rendszerváltozáskor Andorka Rudolf tanszékvezetőnek hívta meg a Közgazdasági Egyetemre. Baloldali, liberális gondolkodású volt, de nem szenvedett politikai aktivizmusban. Ehhez hozzájárulhattak családi tapasztalatai is. Tágabb, erdélyi atyafiságához tartozott nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, a Kállay-kormány hadügyminisztere, akinek Izrael állam is méltányolja a keleti fronton kínlódó munkaszolgálatosok érdekében tett lépéseit, de akit a nyilasok persze lefogtak, az 1950-es években pedig segédmunkásként a pilisi erdőgazdaságban dolgozott nyugdíjazásáig. Papp Zsolt egyik nagyapja, Dénes István a két háború között egy kis ellenzéki parasztpárt képviselőjeként volt a parlamentben, s bár 1945 után pertuban volt Rákosi Mátyással, nem úszta meg a börtönt. Édesapja, Papp László neves néprajzos és régész (ő találta meg a mohácsi csata tömegsírjait), aki azonban eredeti jogász végzettsége révén valamilyen tisztséget töltött be a háború alatti ügyvédi kamarában, amiért persze meghurcolták az 50-es években. Papp Zsolt alkati meghatározottságán túl, mindez hozzájárulhatott ahhoz, hogy nem rágta belülről a politikai aktivizmus férge. Korai halála nagyon nagy veszteség volt számunkra.

Mint említettem, az intézeten belül szélsőségesen eltérő politikai álláspontok voltak. Természetesen, így olyanok is, amelyek nem egyszerűen reformista oldalról, hanem balról nem értettek egyet a Kádár-rendszerrel (és velünk), s magát Kádár Jánost tekintették ellenforradalmárnak – csak éppen homlokegyenest ellenkezők miatt, mint az 1956-os forradalmárok. Az országosan elfojtott pluralizmus az egyetlen párton belülre került, s ez az intézeti vitákban karakteresen minduntalan meg is nyilvánult.

M. K. J.: De ehhez kellett Budapest meg egy ilyen intézet.

G. CS.: Persze. Ez a hatalom védte bensőség köre volt. Ezt tudtuk, ki is használtuk, s noha nem szeretnék nagy szavakat használni, mégis azt kell, hogy mondjam, egy kicsit erkölcsi kötelességünknek tartottuk, hogy amit tudunk, azt nyilvánosan is elmondjuk. Veszprémben, vagy Szegeden a helyi politikai potentátok nem tűrtek meg ilyesmit az egyetemen. De Budapesten a Pénzügykutatási intézetben, vagy a Gyenes-féle Szövetkezeti-kutatóban például, néhány akadémiai kutatóhelyen és kiadóban – magánhasználatra persze – felettébb szabad volt a légkör. Mi állandóan küszködtünk Lakos Sándorral, az igazgatónkkal, de aki mégis, minden idegessége és őrlődése mellett, már csak saját kóvedje miatt is, őrizgette nekünk ezt a hatalom védte bensőséget. Mert szegény feje állandóan félt, hogy ebből csak baj lesz, baja lesz, hogy mi miket beszélünk öszsze-vissza. Nyílván Nemes Dezső a Pártfőiskolán csírájában elfojtotta volna a miénkhez hasonló törekvéseket. De az úgynevezett egy-párt a legkevésbé sem volt egységes. S nyilván nem volt véletlen, hogy Pozsgay Imre is, valamikor az 1960-as évek végén megyei pártvezetőként a Társtud.- ban, és nem a pártfőiskolán írta meg kandidátus értekezését. Munkahelyi védése a közvetlen demokráciáról különösen figyelemfelkeltő volt az akkori világban.

M. K. J.: Ha megszületett a lányod, feltehetőleg meg is házasodtál. Ki a feleséged?

G. CS.: Komáromi Éva, matematikus, a SZTAKI-ban, ebben a ma is létező számítástechnikai és automatizálási intézetben dolgozott.

M. K. J.: Ez akadémiai intézet?

G. CS.: Igen, mégpedig nem akármilyen szereppel az ország technikai és kommunikációs modernizációját tekintve. Vámos Tibor menedzselte ezt a máig sikeres intézetet. Feleségem, aki közelebbről operációkutatással foglalkozik, később a Közgazdasági Egyetemre került, s most is ott oktat. 1968-ban házasodtunk össze, s még abban az évben született meg Eszter lányunk.

M. K. J.: Hol ismerkedtetek meg?

G. CS.: Még az egyetemen ismertük meg egymást.

M. K. J.: Milyen családból származik?

G. CS.: Családjának felmenői apró Vas megyei és zalai falvakban éltek, apai ágon már generációk óta tanítóskodtak. Éva édesapja középiskolai tanár volt, földrajz szakos, s persze még Teleki Pál hallgatója. Jellemző volt rá az intellektuális igényesség, s szakmai tájékozódás mellett az irodalmi ambíció. Fiatal korában verseskötetei jelentek meg, előfizetője volt a Nyugatnak. Az pedig csak mostanában derült ki, jóval halála után – mert sose említette –, hogy egyik fiatalkori kötetére, a Nyugatszemleírója is felfigyelt. Egyébként már az ő tanítóskodó apja is verselő ember volt. Tapasztalatai okán – a háború előtt Szombathelyen, Keszthelyen tanított – erősen antiklerikális volt. Oly mértékben az volt, hogy – noha én istentelen ember vagyok – néha még én védtem beszélgetéseinkben az egyházat, már csak a szocializmuskori nyomorúságos helyzete miatt is. “De te nem tudhatod, hogy milyen volt a papok országa” – válaszolta aztán, amiben neki bőven volt része, főként Keszthelyen. Kárpátalja visszafoglalásakor a munkácsi gimnáziumba nevezték ki, feleségem ott is született. Aztán, mint tartalékos tiszt, hamarosan behívót kapott, a család pedig mindent hátrahagyva menekült vissza Zalába, ő meg egy nyugati fogolytáborba kötött ki, aminek nyomorúságáról családi emlékirataiban részletesen be is számol. – Éva munkácsi születése miatt vagy tíz éve egy apró, bürokratikus kalamajka is támadt. Volt ugyan neki, egy még az egyetemi felvételéhez a valamikori Szovjetunióból beszerzett orosznyelvű igazolása, hogy Munkácson született, de hiába volt ez a pecsétes papír közjegyzőileg hitelesen magyarra fordítva, hiányosságai miatt nem fogadták el születési anyakönyvi kivonatnak, s emiatt feleségemet a mostani, itteni hivatalokban quasi-szovjet állampolgárként kezdték kezelni. A Szovjetunió már nem létezett, s ő meg a Magyar Királyság területén született. Az eredeti anyakönyvi okmányok meg ottvesztek. Kelet-Európában vagyunk. El is viccelődtünk rajta, hogy majd kitoloncolják a nem létező Szovjetunióba, amelynek állampolgára egyébként sose volt.

Lányunk, mint említettem, 1968-ban született, Gombár Eszternek hívják. A Radnótiban érettségizett. Előtte még azonban a negyedik elemit Moszkvában végezte, ahol akkoriban – nem is tudom, hogy nevezzem, mondjuk – tanulmányúton voltunk. Az egyetemet Ohióban kezdte, Toledóban, majd a pesti Közgazdasági Egyetemen tanult. Közben dolgozott Izraelben egy kibucban, tanult Groningenben, meg Bécsben, majd posztgraduális képzésre az Egyesült Államokba, Connecticutbe került. Ott ismerkedett meg a mai férjével, egy indiai fiúval. Mind a ketten magisteri fokozatot szereztek, de aztán hátat fordítottak a tudománynak. Két unokánk az Egyesült Államokban született. Most már mérföldben mérve közelebb laknak, Londonban élnek.

M. K. J.: Mit csinál, mivel foglalkozik?

G. CS.: A lányom otthon van a két gyerekkel, a férje pedig számítógépes matematikus, és a japán Nomura csoportnál szoftverfejlesztéssel foglalkozik.

M. K. J.: Akkor jól keres.

G. CS.: Jól megvannak. Más kérdés a munkahelybiztonság, de ezt a rizikót itthon is ismerjük. Jól keres, de nem jutottak odáig – lassan 8–10 éve laknak Londonban, és egy vagyont fizetnek ki lakbérért –, hogy annyi pénzük legyen, hogy saját lakást, vagy házat vegyenek. De, hál istennek, jól vannak, minden rendben van. A két unokánk három-három útlevéllel járja a világot, mivel az amerikai és magyar állampolgárságuk mellett brit alattvalók is. Nem tudom, mennyire lehet ezt még fokozni.

M. K. J.: Hány évesek az unokák?

G. CS.: Mitra Bálint 11 éves, a kislány, Éva Sushanti 7 éves múlt. A Mitra és a Sushanti is tamil, indiai név. Ráadásul a vezetéknevük is hoszszú: Gombár-Krishnan. Mi egy globalizált, multikulturális család vagyunk – noha mostanában azt hallom, hogy a multikulturalizmus és a globalizáció befuccsolt.

M. K. J.: Még egy kicsit beszéljünk erről a szociológiai képzésről. Vajon ez bizonyos értelemben új világot nyitott meg számodra, gondolatilag is, meg kapcsolatokban is? Addig egy egyetemi marxizmus intézetben voltál, ha nem is bezárva, de ott dolgoztál. Később a társadalomtudományi intézetben jobban kinyílt a világ. De talán a szociológia még inkább kitágította ezt a gondolati világot. Így van ez?

G. CS.: Így valahogy. Voltunk egy tucatnyian, s nagy élménynek tartottuk, hogy kitekinthetünk a világra. Egy héten hat nap délelőttönként egymást követték az előadások. Ferge Zsuzsa a francia szociológiát ismertette velünk. Kulcsár Kálmán meg sok utazás, konferenciázás és olvasottság alapján az angolszász és a német szociológia áramlatairól beszélt. Pataki Ferenctől szociálpszichológiát hallgattunk, a módszertant meg Szelényi Iván tanította. De mindeközben sok más egyéb is történt. Huszár Tibor például meghívta Erdei Ferencet, akivel a két világháború közötti a szociográfiáról, az általa megírt alföldi parasztságról, parasztvárosok fejlődéséről beszélgethettünk. Egy másik alkalommal Veres Péter jött, s ebből is egy sokórás beszélgetés kerekedett, azaz pontosabban szólva Péter bácsi inkább maga beszélt. Időnként figyelmeztette is magát, hogy: “Veres Péter, ökonómia, ökonómia!”. Így aztán, mondhatni sok szó esett a 20. század első feléről is, arról hogy mi minden történt, s ez hogyan viszonyítható az Európa más régióiban történt társadalmi és szellemi mozgásokhoz. Nemcsak a frankfurti iskola lényegbe vágó elvontságairól hallottunk, hanem mindarról, ami a konkrét társadalomismerethez szükséges. Az ország akkori intellektuális krémjének legalább egy részével könyveken keresztül, de részben személyesen is kapcsolatba léphettünk. Ez élmény volt.

Mint ahogy az volt Bibó István munkásságával való megismerkedésünk is. Az 1945 és 1948 között írt nagy tanulmányait stencilgépen sokszorosítva kaptuk meg. Ezeket olvasva, megvitatva érthettük meg, jöhettünk rá, hogy a mi hétköznapjaink politikai elemzése is lehetséges jó elméleti színvonalon – már ha valakinek megvan ehhez a felkészültsége és kifejező íráskészsége. Ismétlem, 1968–1969-ben vagyunk, amikor Bibó István mind a politikai, mind a tudományos nyilvánosságból ki van tiltva, amikor a politikáról való beszéd alig volt több primitív zsolozsmázásnál. S Bibó szövegeit olvasva, tapasztalhattuk, hogy egyidejűen, benne élve hogyan lehet értelmesen, megértően és kritikailag értekezni a politikai helyzetről. A szociológiát így is értve, mint a társadalom tudományát. Közben készültünk arra, hogy pár hónap múlva, ha már ragadt ránk valami szociológiából, akkor a vidéki értelmiség helyzetét, problémáit egy empirikus vizsgálat során ismerjük meg – vagy legalábbis próbáljuk leírni és értelmezni. Megjegyzem, szerintem ez sikertelen vizsgálat volt, mert képtelenek voltunk egymással zöldágra vergődni, hogy mit értünk azon a fogalmon, hogy értelmiség. Azt viszont épp ebből a kudarcból tanulhattuk meg, hogy ha tisztázatlanok egy kutatás alapfogalmai, akkor maga az empirikus adatfelvétel értelmezése válik lehetetlenné. De bármennyire triviális is ez a megállapítás, amíg az ember át nem éli maga is, az idő- és költségkeretek szorításában, könnyen beleesik ebbe a hibába.

M. K. J.: Volt ennek a vizsgálatnak vezetője, megbízója?

G. CS.: Ennek a részleteire már nem emlékszem. De mint mondtam, nem is érdekes, mert a vizsgálatnak nem volt érdemleges tudományos hozadéka azon kívül, hogy amelyikünk tudott, az tanult a saját hibáinkból. A vidéki utak során természetesen javulhatott az országismeretünk. Bánlaky Pál kollégámmal heteket töltöttünk a Duna–Tisza közén. Jártuk a városokat, falvakat, meg a tanyákat, s nagyon sokféle emberrel beszélgethettünk.

De erről a szociológiai kurzusról szólva azt is meg kell említeni, hogy már a dolog természetéből következően, kritikai felületet jelentett a hivatalos marxizmussal szemben. A szociológia művelése már önmagában is az – nem hiába volt tiltott diszciplína az 1950-es években. Huszár Tibor a maga felkészültségével és vehemenciájával ebben a vonatkozásban nagy előadásokat tartott, hisz akkoriban még a Sztálin által félretolt, lenini felfogásra hivatkozva látszott legális út a dogmatizmusból való kilábalásra. Jól összevitatkoztunk az ilyesmiken.

M. K. J.: Vele vagy egymás között?

G. CS.: Vele is. Egymás között is. Lenin: Állam és forradalom című írása is terítékre került. Akkor már hosszabb ideje bíbelődtem politikaelmélettel – és hogy nekem mennyi bajom volt ezzel a könyvvel! Kifejezetten irritált, főként persze a mi politikai állapotunkhoz mért közvetlensége miatt, a Szovjetunió ránk vetülő árnyéka miatt. De ugyanúgy kötekedtünk vagy értetlenkedtünk Emil Durkheim, vagy más szerző állításai miatt is – de azok távol voltak a mi napi korlátainktól. Durkheim okán természetesen az öngyilkosság problémáját is megvitattuk, pontosabban szólva a magas hazai öngyilkossági ráta miatt Durkheim kutatásai alapvetőek voltak. S akkor már egy pillanat múlva a hazai társadalmi struktúra kérdéseibe merültünk nyakig, óhatatlanul szembekerülve a munkás–paraszt–értelmiség hivatalos doktrínájával. Kolosi Tamás már akkor elkezdte kialakítani a saját struktúraelméleteit. Hajtott bennünket kíváncsiság, hogy hogyan lehet ezt egyáltalán megközelíteni. Sokat tanultunk, új világok nyíltak meg előttünk.

Az 1960-as években a szociológia egyébként az egész világon is egy közéletileg kitüntetett szerepű társadalomtudomány volt. Egy kicsit még annál is több, mozgalom, az éppen fennálló rend kritikai elsajátítása, megváltoztathatóságának credója. Ez szerte a világon, de leginkább az úgynevezett euro-atlanti térségben (noha akkor ezt a jelölést még nem használtuk) rányomta a bélyegét a társadalom önmegismerési folyamatára és nagymértékben politizált volt. Nemcsak arról volt szó, hogy Európa keleti felében az uralkodó hatalmi szisztémákkal szemben az érdeklődő emberek kritikailag nyilvánulhattak meg. Így volt ez a nyugati országokban is. Az akkori szociológia ethosza iránymutató lett egy időre, ráadásul empirikus fogódzókat nyújtott. Ahogy megismerhettük részben a világot az olaszországi, németországi, amerikai ösztöndíjaink segítségével, tapasztaltuk, hogy a szociológia ilyen értelemben mindenütt vezető műfaj volt – és közéleti szereplői által néha már szinte fáklyahordozó. Amikor Amerikában a polgárjogi mozgalmak felíveltek, amikor a vietnámi háború ellen utcára mentek a diákok, vagy Párizsban felszedegették már megint az utcaköveket, akkor abban a szociológusok, s az általuk szolgáltatott empíriára hivatkozó kontesztálók célkitűzései jelentős szerepet játszottak. Az üzemgazdaságtannal, gyógyszerkutatással, vagy a növénytermesztéssel foglalkozó tudósok, akiknek tudományos szempontból nem kevésbé jelentős a pozíciója, mint a szociológusoké, kutatási tárgyukból következően más ismeretekkel foglalkoztak, s általában eleve is kisebb volt az affinitásuk a társadalmi mozgalmakhoz. De a szociológusok minden társadalmi, közéleti ütközésnél, vitánál nyilatkoztak, mondták a magukét – a tudomány javára vagy rovására. Sokszor a politikusok helyett ők fogalmaztak új célokat és irányokat a társadalom számára, például a szegénység, a betegség, a rossz iskola stb. ellenében. Különösen a mi tájainkon, ahol a plurálisan pártelvű politizálásnak coki volt. No, de nem okozott-e Herbert Marcuse, vagy Erich Fromm szinte megállíthatatlannak tetsző bozóttüzeket Amerika egyetemein? Hogy személy szerint vagy iskolázottságukat tekintve nem szociológusok voltak? Dehogynem! – abban az értelemben azzá lettek, hogy az akkori, a szociológia által terjesztett struktúra szemlélet miatt bármely kritikus társadalomtudományi meglátás szociológiai kontextusba került. Nem azt mondom persze, hogy akkoriban a szociológusok irányították a társadalmi változásokat, egyáltalán nem. Azt azonban igen, hogy szemléletük és módszerük következtében tagolt társadalmi tényekre lehetett hivatkozni, s hogy a különféle szociológiai értelmezések hivatkozási alappá, a szakterminusaik pedig a közbeszéd részévé lettek, ami egy időre kiemelte a szociológiát az egyéb tudományok közül, s közéleti, sőt, politikai fontosságúvá tette. Elég olyan egyszerű dolgokra emlékeztetni, mint például hogy a szociológia “megmérte” a szegénység különböző fokozatait, társadalmi csoportonként, vagy regionálisan, illetve a remények és félelmek különféle intenzitásait stb. A szociológia tényfeltárásai egzaktságot ígértek a politikai kritikához is, de a politikai tervezéshez is, számszerű betekintést a társadalmi történések kuszaságába, vagy turbulenciáiba. Röviden: a szociológia egy időre a közélet érdeklődésének fókuszába került. A régebben burzsoá áltudománynak mondott szociológia Kelet-Európában is felkeltette a politikusok figyelmét, hátha a szokásos sötétben való tapogatódzás helyett valamit kapnak a kezükbe. Mindennek persze kölcsönös csalódás lett a vége – de a mi szociológiai kurzusunk engedélyezése és generózus támogatása mögött is valami ilyen megfontolás lehetett. Mindez azonban messze vezet, elég itt tán annyit mondani, hogy a nálunk a pártállam politikusai csalódtak a szociológia hasznukra váló, problémamegváltó erejében, s főként amiatt, hogy a szociológiai beszéd legfőképpen a fennálló rend kritikájában jeleskedett, s a demokratikus, illetve a párton belüli ellenzék fegyvere lett. Igen, talán nem is túlzó ezt abban az összefüggésben fegyvernek mondani. Szóval, a szociológia nem csak egy diszciplína volt akkoriban a sok közül.

M. K. J.: Akár világnézetnek is nevezhetnénk.

G. CS.: Mondhatjuk akár ezt is. De talán helyénvalóbb radikális társadalomszemléletnek nevezni, amiben nyugaton erős volt a liberális és baloldali értékkövetés a piacgazdaság egyenlőtlenségei és e társadalom konzervatív rasszizmusának, etnicizmusának, szexizmusának stb. görcsei ellenében; a mi kelet-európai tájainkon viszont az államszocializmus kilátástalanságai ellen. S mind a két esetben módszeresen kikutatott társadalmi tényeket felmutatva és a modern demokráciáért érvelve. Az úgynevezett kritikai értelmiség – messze tágabb körökben, mint maguk a szociológusok – a szociológiai szolgáltatta adatokkal és értelmezésekkel felvértezve nagy és jogos gyanakvással tekintett a hol szabadsághiányos, hol pedig egyenlőséghiányos államra, s a fogyatékos, vagy nem létező demokráciája miatt etatizmusnak minősítette azt. Ma ez már nem divat. A kritikai értelmiség, mint közéleti kategória tényként, de ideálként is eltűnt az éji homályban. Margaret Thatcher és Ronald Reagan hivatali idejétől jó időre, azaz évtizedekre a neokonzervatív áramlat lett a mérvadó, amiben közgazdászok viszik a prímet, mégpedig a privatizáló, dereguláló fajtájuk, akik “sikeresen” lebontották mindazokat a törvényes kontrollokat, amelyeket a keynesi közgazdaság épített fel az 1929-es válság társadalmi tanulságaként. Mondhatni azt is, hogy helyrezökkentek a dolgok, hiszen a 19. század végétől már a közgazdaságtani tanácsadók foglalták el a mindenható jóisten szerepét a politikusok szemében, mivel a vallási világállapot letűntével a robbanékony gazdasági növekedés keltette társadalmi viszályok kezelésére honnan máshonnan várhattak volna sugallatokat. Az addigi történelemben ismertekhez képest politikai szinteken újszerűen vetődött fel a háború, de még inkább a béke finanszírozása. Mit is kell csinálni – és hogyan? Az említett Thatcher–Reagan években a liberalizált globális pénzpiac, mint átláthatatlan ezoterikum jelent meg az elerőtlenedett, eszköztelenné lett állampolitikusok nappali rémálmaiban – és úgy hat ma is. Ebben a fiskális és monetáris ködben a szociológusoktól nem kapható segítség, akik amúgy is csak tüskévé lettek az állampolitikusok körme alatt. A kormánytényezők viszont kapva kaptak a mai Ozorai Pipókon – aki ugye azzal kápráztatta el a magyar főurakat a XV. század elején, hogy tudott összeadni és kivonni, s ezért számot tudott vetni egy hadjárat cipó- és zabszükségleteinek pénzügyi következményeivel. A közgazdasági szaktudás a napi politika zenitjén delel, de nem egyértelműségei miatt, hanem a számokban rejlő tényszerűség, objektivitás illúziója miatt – hisz a politikailag egymással szembenállóknak is közgazdák szállítják az egymást kizáró gazdaságpolitikák elveit és adatait, sőt, sokszor hozzáértés címén maguk veszik kezükbe az államügyek irányítását. Szóval, jöttek a gazdasági tanácsadók, a business schoolokban képzett marketingesek és a kommunikatíve egyre rafináltabban iskolázott eladó emberek, akik aztán az új autóktól és mobiltelefonoktól a politikusig egyre több mindent voltak képesek piackonformmá gyúrni egy kínálati piacnak tekintett világban. A közgazdaságtan efféle közéleti, de még inkább politikai szituáltsága – amitől eltekintve a közgazdaságtan “normál állapotban” persze éppoly fontos és értékes tudomány, mint a többi – aztán már merőben más szellemiséget sugárzott, mint az 1968-as évszámmal szimbolizált, a szociológia által befolyásolt, rendszerkritikus korszak szellemisége. Korunk hőse már évtizedek óta a sötét öltönyös bróker (régen bankfiúnak mondták az ilyeneket), s innen, ilyen divatú és értékirányultságú közéleti klímából nem könnyű megérteni, hogy az 1960-as években hogyan is lehettek a rosszul szabott öltönyben feszengő állampolitikusok ellen ágáló szakállas, farmeres, pulóveres figurák életforma-változtatóan korszakos jelentőségűek.

No, lehetne társadalomtörténetileg, meg tudománytörténetileg szaporítani a szót, mert igen messze vagyunk már a szociológia fénykorától – átgázolva azóta a posztmodern szemlélet problémahárításain és a globalizáció ígéretein –, amikor még a birodalomellenesség, a polgári és emberi jog repressziói elleni fellépés, a mindenféle ideológiaellenesség nemcsak tudományosan megalapozottnak tetszett, hanem igen sokaknak kívánatos is volt. Azóta az általában vett, értelmiségiként felfogott szerep megváltozott, renoméja csökkent, azon belül pedig a szociológia iránymutatásába vetett hit elhalt. De ez csak mint közéleti változás érdekes. Mert természetesen a szociológia most is tudomány. Aki akarja, nevezheti ezt normál helyzetnek, mert ugyanolyan tudományos terület a szociológia is, mint ha valaki irodalommal vagy sejtelmélettel, vagy más egyébbel foglalkozik. De a közéleti jelentősége negyven, ötven éve más volt. S ez is fűtötte érdeklődésünket, tanulási kedvünket abban a szociológiai gyorstalpalóban, vagy, ahogy most mondanánk, posztgraduális képzésben.

M. K. J.: Ti voltatok az első csoport, akik szociológus diplomával rendelkeztetek. Mert addig, akik tanították, átképzősök voltak.

G. CS.: Nem volt ennek diplomaformája. Ha jól emlékszem még egy papírfecni se volt a végén. De – ha magamat nem számolom, mert én nem szereztem semmiféle akadémiai rangot – majd mindegyikünk aztán kandidátus, doktor etc. lett, hiszen ezt az évet aspiráns-képzésnek vette a Tudományos Akadémia.

M. K. J.: Formálisan nem adtak szociológus másoddiplomát?

G. CS.: Nem. Semmiféle papír nem volt. Meg kell mondjam, ennek nem is éreztem sose hiányát. Azt se értettem soha, minek talpalnak emberek másod-, meg harmaddiplomáért. Jó, értem, beírják az életrajzukba, sőt, manapság még életrajzíró tanfolyamot is végeznek, hogy hatásosabban prezentálhassák magukat. Megvallom, ezt kínos, idétlen dolognak tartom – de így marad le az ember a koráról. Annyi baj legyen!

M. K. J.: Még egyszer mondjuk el a névsort.

G. CS.: Ajjaj! – ez nem fog menni. Hirtelenjében, a már eddig is említett, Papp Zsoltra, Kolosi Tamásra, s mellettük Szegő Andreára, Szirmai Viktóriára, Guba Lászlóra, Bánlaky Pálra, Bőhm Antalra emlékezem.

M. K. J.: Valamennyien a Társ.tud. intézet alkalmazásában álltak?

G. CS.: Nem. Mindenki kapta eredeti fizetését, ahonnan jött. Utána fordult úgy a helyzet, hogy a kurzus végeztével néhányan állást kaptak a Huszár Tibor szervezte szociológia tanszéken. Mi meg, Papp Zsolttal, Szegő Andreával és Kolosi Tamással a Társadalomtudományi Intézetbe kerültünk. Az ilyesmiket akkor se tudtam pontosan, most meg már pláne nem emlékszem, hogy részleteiben hogy volt. Szóval, mi munkajogilag kikérve vettünk részt ezen az egyéves képzésen. Én némileg késve kerültem oda a már említett 1968-as egyetemi zűrzavaraim miatt.

M. K. J.: Aztán a kurzusszerű szociológusképzés újraindult a 70-es évtized végén. Én magam is ilyenben végeztem. Mi 80–82 között. De előttünk volt egy 78–80-as, ami a Várban volt. Ahol ti már oktatók voltatok. Egy évtized után az egykori hallgatókból már oktatók voltak.

G. CS.: Úgy tettünk, mintha értenénk hozzá.

M. K. J.: Elég hihetően ment a dolog. Mi volt egyébként a kutatási témád?

G. CS.: Amikor a Társadalomtudományi Intézetbe kerültem, igyekeztem megérteni a politikai hatalom kérdéseit, s ebből következően a szociológiából ismert társadalmi tagoltságtól merőben eltérő szerkezetű politikai tagoltság problémakörét. Ez első pillantásra spekulatív dolognak tűnik-tűnhetett, mivel egy olyan országban éltünk akkor, ahol a politikai pluralitásnak nem volt legális tere. A Társadalomtudományi Intézetben, mint a pártközpont kutatóintézetében azonban az ember politikailag mégis egy plurális térben élt, ahol markánsan körvonalazott politikai álláspontok ütköztek. Antonio Gramsci munkáiból ráadásul megtanultuk, ha a többpártrendszerre nincs legális lehetőség, akkor az egymással szembeni politikai mozgások irodalmi, művészi álcát vesznek fel – s kinek nem szúrt szemet a “béketáborban” az írószövetségek politikailag kitüntetett szerepe, vagy a sportesemények kapcsán felszikrázó politikai indulat? De ami még fontosabb: ha nincs többpártrendszer, akkor a politikai pluralizmus az egyetlen pártba, az állampártba bújik be, s ha úgy adódik, előbb-utóbb meg is nyilvánul. Szóval a társadalmi érdekellentétek miatt létező, egymástól eltérő, vagy szemben álló törekvések – ha erre nincs nyilvános lehetőség –, akkor furcsa, torz formában is megképződnek. És ez a mintegy-pluralizmus embrionálisan, amorf formában ezen az egy párton belül is lappangott. Ezzel a politikai tagoltsággal foglalkoztam és egyre inkább érdekelt aztán az is, amit a nyugati, főképp az angolszász világban politikai kultúrának neveznek, vagyis hogy a politikai intézményrendszer mellett, azt áthatva, mi az a másik nagy, hatalmas, kusza, gomolygó valami, ami mindig az úgynevezett politikai helyzetet minősítő összetevő. Tehát az érzületeknek, hangulatoknak, szenvedélyeknek, indulatoknak a történetileg formált magatartások által keretezett problémaköre. Ez az a három téma, mint jórészt összefüggő politikaelméleti kérdés, amivel a Társadalomtudományi Intézetben foglalkoztam. Illetve sok más mindennel is foglalkoztam, de ezek voltak az elfogadott kutatási témáim.

A gazdasági mechanizmus reformja címén – s ebben nekünk a demokrácia lehetősége volt a fontos – sok kérdés szőnyegre került, s a behatároltságokon igyekeztünk átlépni. Néha persze előfordult, hogy vidéken elkezdtek nyomozni valamelyikünk előadása, vagy valamelyik empirikus kutatásban feltett kérdése miatt; zaklatták a kérdezőbiztosokat, s jöttek az úgynevezett “feljelentések” – amiken jókat nevettünk. A tőlünk távoli vidéken – mi nincs Budapesttől távol ebben a tenyérnyi országban? – a helyi kiskirályok félelemből is táplálkozó repressziója többeket megfélemlített. Hogy fedezze magát, feljelentő beadványt írt, ám hol a csudában lett volna a “fenn” – mint említettem már – ahová bennünket fel lehetett volna jelenteni? Sok hibánk és fogyatékosságunk mellett ilyen motívumok is befolyásolták tevékenységünket. Ez vezetett bennünket a publicisztikához is, vagyis közzétenni, amit megérteni véltünk. No, de ez se ment simán.

Az intézeti főszabály az volt, hogy sehol se publikáljunk, de ha véletlenül igen, akkor azt csak felsőbb engedéllyel. Ez felettébb irritáló volt, s a magam részéről, ahol csak tehettem, próbáltam megszegni ezt a szabályt. Néha sikerült itt-ott, vidéki folyóiratokban valamit közzétenni. Mivel hosszú évek óta folyt a sorok között való olvasás, minden szó, minden jelző fontos volt. Nem könynyű ezt ma megérteni. S természetesen egymásnak írtunk. Hogy ez világos legyen: egy-két tucat ember figyelme-véleménye számított – de az nagyon. Emlékszem, egyszer valami recenziót írhattam a Társadalmi Szemlében (a Párt központi folyóirata), ahol akkor éppen két jóakaróm, Pozsgay Imre és Bihari Mihály is fontos beosztásban volt. A szövegben semleges formában használtam a liberalizmus szót, ami elé aztán az utolsó pillanatban a szerkesztőségben valaki beíratott egy dehonesztáló jelzőt. Nagyon bántott a dolog – jellemző, hogy még ma is emlékszem rá. No, ilyen firlefranc dolgokkal kínlódtunk, s tulajdonítottunk jelentőséget dolgoknak. Egy kicsinyes világban voltunk mi is kicsik.

M. K. J.: Jelentősebb írásodra, elemzésedre emlékszel, hogy mikor és hol jelent meg? Amit ma is vállalsz?

G. CS.: Vállalok én mindent. A 70-es évek vége felé a vidéki folyóiratok megélénkültek. A kecskeméti Forrás, a tatabányai Új Forrás, Szegeden meg a Tiszatáj. Ilyen helyeken megjelenhettek dolgaim. És az 1980-as évekre fordulva tanulmányköteteim is napvilágot láthattak. Emlékszem, a Tiszatájban Erdei Ferenccel kapcsolatban írtam valamit. Ezt Erdei Ferenc barátai máig hatóan zokon vették, mert megírtam, hogy a második világháború után kriptokommunista volt. Jómagam Erdei Ferenc írásaiból sokat tanultam, és nagyra értékelem azt is, amit később a hazai mezőgazdaságért tehetett. De ha már a tudomásomra jutott az a tény, hogy a koalíciós időkben, mint a parasztpárt vezetője, a kommunista párt nem nyilvános tagja volt, gondoltam, azt is meg kell írnom. Az ilyesmik miatt aztán mindig fodrozódott egy kicsit az állóvíz.

Azért hadd tegyek egy kiegészítés az eddigiekhez, némileg zavar, hogy visszatérően valamiféle önfényező szöveget mondok. Sokszor említek vitákat, konfliktust, zendülést, lázadást, ami életemben előfordult. De hozzá kell fűznöm: én konfliktuskerülő vagyok. Nagyon nem szeretek konfliktushelyzetben lenni, s önkritikusan látom, hogy ez inkább fogyatékosságom, mintsem hogy erény lenne. Nehogy az a látszat adódjon – ahogy itt sztorizok, vagy kihúzol belőlem valamit –, hogy én állandóan a barikádokon küzdöttem a nép boldogulásáért. Néha azonban úgy adódott, hogy a kor és a politikai rendszer hatására egy-két ronda ember hülyeségeivel belekényszerített valamibe, amit nem volt illő tűrni. Ennyi az egész.

Erdei Ferencnek egyébként okkal-joggal voltak hívei. Amit ő szociográfusként csinált, és mint agrárpolitikus is tett a későbbiekben, az jelentős érdemeket takar. De mi próbáltunk kerekebb képet közölni a világról. Lassacskán aztán megjelentek a politikai tagoltságról, a politikai kultúráról írt szövegeim is. Visszatekintve – ahogy az 1980-as években felgyorsult az idő nálunk is – ez ma már kézenfekvő.

M. K. J.: Amikor minket kezdtél tanítani, akkor már volt neved. Kicsit a rebellis szerepében tűntél föl.

G. CS.: Ahogy az egyetlen párton belül egyre markánsabban megképződtek a különféle álláspontok, ahogy a politikai pluralitás a közélet különböző terein felütötte a fejét, ez egy nyitottabbá váló világ irányába tett lépéssorozat volt. Nekünk már nem kellett semmilyen fizikai retorzióval szembenézni, mint az előttünk járó olyanoknak, akiket revizionistának, a társadalom ellenségének, miegymásnak minősítettek, akik egyáltalán ki merték mondani gondolataikat. Esetünkben már csak fékek voltak. A cenzúra persze működött. A belső cenzúra még inkább. Működött annak ellenére, hogy a jogi formalitást, az intézményesültséget tekintve cenzúrahivatal nem volt. Eörsi Istvánnak épp ezért követelte szarkasztikusan a 80-as években, az Írószövetségben a hivatalos cenzúra bevezetését, hogy tessék előjönni a farbával, hogy nevezzenek csak ki egy cenzort, aki ezzel vállalja is e hivatal létét és felelősségét. Akkoriban már persze, a nyilvánosság megrebbenésével, mindenki szerette volna a valóságos cenzurális döntéseket valaki másra tolni. A Szociológiai Szemlénél, ahol Szelényi Iván mellett én is szerkesztő voltam, szegény Kulcsár Kálmán, mint a szerkesztőbizottság elnöke egyszer azon abszurd ötlettel állt elő, hogy készíteni kell egy formanyomtatványt, amin minden cikkel, tanulmánnyal jelentkező szerző a munkahelyi vezetőjével engedélyezteti az adott szöveg publikálását. Ergo, cenzúrázzon a munkahelyi vezető, ne a szerkesztő. Szelényi Ivánnal, nem mintha mi akartunk volna cenzorkodni, a leghatározottabban elleneztük ezt az idétlenséget. Nem csoda, hogy aztán hamarosan megszabadultak tőlünk – de ebből a marhaságból, szerencsére ott nem lett gyakorlat.

M. K. J.: Te közelről szemlélted a Szelényi száműzetését.

G. CS.: Annyiban igen, hogy mi a már taglalt szociológiai tanfolyamon is láthattuk egymást, és később a Szociológia Szemle szerkesztőségében ő az, akit közelebbről ismertem. Õt és Konrád Györgyöt letartóztatták, meghurcolták kéziratuk miatt, és emigrációba akarták kényszeríteni őket. Ez Szelényi Iván esetében meg is történt. Jómagam nagyon fontosnak tartottam Szelényi Iván tevékenységét. Úgy gondoltam, hogy veszteség az országnak, ha ő elmegy, s nem itt folytatja kutatásait. Úgyhogy ésszel fel nem érve az ő egyéni és családi problémáit, emlékszem, felhívtam telefonon, amikor kiengedték a Fő utcából, s próbáltam lebeszélni, hogy elmenjen.

M. K. J.: 73–74-ről van szó?

G. CS.: Valamikor 1975-ben az Astoria kávéházban találkoztunk. Én aztán naivan mindenáron próbáltam győzködni, hogy maradjon, írjon, oktasson itthon, mert fontos az a szerep, amit betölt. Õ viszont nem látta értelmét.

M. K. J.: Mármint?

G. CS.: Joggal az volt az álláspontja, s ezt ma százszor jobban megértem, mint akkor, hogy ő nem akar politikai szerepet játszani. Azok után, ami már megtörtént, ő már akármit csinál, már ha levegőt vesz, vagy ha mosolyog, vagy nem mosolyog, annak politikai jelentőséget tulajdonítanak, s ilyen körülmények között ő nem tud dolgozni. Teljesen igaza volt. Végül, amikor elutaztak, néhányan kimentünk Ferihegyre, mintegy demonstratíve kikísérve, és elbúcsúztunk tőle – hisz hontalanként, érvényes útlevél nélkül valójában akkor száműzötté lett.

M. K. J.: Kik voltatok?

G. CS.: Nem tudnám már megmondani, de jó páran voltunk. Tucatnyian, vagy többen a szociológia területén imbolygó elégedetlen emberek, munkatársak a szociológiai intézetből. A hozzávetőleges szám akkor nyilván a rendőri jelentésekbe került, mert nagyon fényképeztek bennünket.

M. K. J.: A Társtud.-ból csak ketten voltatok?

G. CS.: Azt hiszem, hogy csak ketten.

M. K. J.: Még Papp Zsolt sem?

G. CS.: Igen, csak ketten voltunk Sipos Katival, akivel Iván a vidéki értelmiségről megjelent köteteket gondozta. Az ő kocsijával voltunk Ferihegyen.

M. K. J.: Ez az MSZMP KB Társtud. intézete, ami a politikai akaratokkal ellentétben mégis csak egy reform műhely lett.

G. CS.: Igen, azzá alakult.

M. K. J.: A személyek miatt vagy az onnan kikerült munkák miatt, kutatási tematika miatt?

G. CS.: Hajlok arra, hogy azt mondjam, a személyek miatt, hiszen kutatási témáinkat magunk választottuk. Az egyéni munkatervekhez mindig csak általános keretek voltak megjelölve, mint a demokrácia, vagy a gazdasági fejlődés, a társadalmi szerkezet alakulása. Országosan persze a központi kérdést akkor is a gazdaság ügyei képezték. Az intézetben is fungált ilyen csoport, de annak nem ismertem közelebbről a dolgait. Ezt egy Gidai Erzsébet nevű nő vezette egy időben, aki később MIÉP-es képviselő lett. Annál inkább érdekelt, amit Balogh István társasága művelt az arabista Simon Róberttel, a közgazdász Gedeon Péterrel és a filozófus Nyíri Kristóffal és Hülvely Istvánnal, akik társadalomfilozófiai formában gondolták újra a dolgokat; tehát a gazdaság, a társadalomszerkezet, Kelet-Európa stb. egy emeltebb absztrakciós szinten tárgyaltatott. Ami közvetlenül a gazdaságpolitikát illeti, tudtunk róla, hogy létezik egy olyan elképzelés, miszerint a KGST-n belül a kelet-európai országoknak el kellene válni a Szovjetuniótól, és a Szovjetunióhoz hasonló nagyságrendű gazdasági egységet képezni. Ezt eleve indokolnák a társadalmi-gazdasági fejlettségből adódó különbségek, s úgy spekuláltunk, hogy a “béketáboron” belüli versengés mindkét félnek jót tenne, arról már nem is szólva, hogy a szovjetektől való részbeni függetlenedés is hozhatna valamit a konyhára. Mindezt csak viccessége miatt említem, mert kapcsolataink ellenére sem tudtunk arról, hogy ez a “koncepció” nem valamiféle politikai mögöttessel, súllyal bíró álláspont volt, hanem csak az akkor még pénzügykutatós Patai Mihály (ma az UniCredit hazai főnöke) egy esetleges javulást célzó dolgozata. Mentségünkre szóljon, hogy amikor az oroszok tiltakoztak Kádár Jánosnál ennek publikálása miatt, akkor “Patai Mihály akadémikus” álláspontját kifogásolták. Fel sem merült bennük, hogy egy fiatal kutató ötlete nyomtatásban jelenhet meg ilyen súlyú kérdésben.

Viszonylag széles érdeklődés övezte az úgynevezett helyi hatalom ügyeiben való kutakodást is, amivel főként Bőhm Antal és a Dabasról bejáró, kulákcsaládból származó, s református hitére oly büszke Pál László barátunk foglalkozott. Az önkormányzatnak helyi autonómiaként, helyi hatalomként való felfogása engem is érdekelt, írtam is erről. Ez a látszólag földhözragadt, földszintes téma politikailag legalább olyan fontos volt a reformigények szempontjából, mint a szocializmus ügyében a történetfilozófia légritka terében megesett bóklászások, ha nem fontosabb. Ugyanígy – ha már az autonómia fogalmát említettem – az, amit Gazsó Ferenc csoportja művelt az ifjúságkutatás terén. Onnan főként Kéri László és Stumpf István, Laki László neve vált máig országosan ismertté. Ugyanis majd minden intézet-vizsgálta témánál a szabadság, egyenlőség értéke és a belőlük fakadó konfliktusok merültek fel – az ifjúságkutatás címén pedig generációs szempontból. Nem mellékesen Gazsó Ferenc egy ideig miniszterhelyettes volt az oktatásügy területén, s ő küzdötte ki, hogy a tantestületek maguk választhassák meg igazgatójukat. Ez mérföldkő volt a közoktatás területén a testületi autonómiák gyakorlásáért. Aztán ez a mozgás a rendszerváltozással már araszolhatott tovább előre – manapság meg, évtizedekkel a pozitív fordulat után mérföldekkel lépegetünk visszafelé.

Az intézet különféle vitáira igen sok helyről jöttek, mint ahogy mi is részt vettünk az egyetemi életben és más intézetek munkáiban. Számosan kapcsolódtak a Társtud-hoz részmunkaidőben, felkérésre, vagy anélkül Lengyel Lászlótól és Tölgyessy Pétertől Bihari Mihályig, s a szintén ismert nevű Pokol Béláig és Szabó Mátéig; mindig nagy volt a jövés-menés. Ezért is szoktak a Fidesz alapítói közül is néhány embert gúnyosan felsorolni az intézettel, mint pártintézettel kapcsolatban, a Kövér testvérektől Orbán Viktorig, akik főleg Kéri Lászlóék kutatásaihoz kapcsolódtak. Ilyen értelemben a Társtud. egy mozgalmas, nyitott kutatóhely volt.

M. K. J.: Rangos is volt. Én, mint vidéken dolgozó, tanító, tudtam erről. Hogyha valakit meghívnak a társ.tud. intézetbe, az rangot jelentett Debrecenben. Mi akkor abszolút kezdők voltunk. A 80-as évek elején mentetek ki Moszkvába.

G. CS.: Nekünk az aranyéletünkhöz az ösztöndíjak is hozzájárultak. A már említett Széll János, aki rendkívül fontos szerepet játszott az életünkben, és tanulásunk során, kétszer egy évet töltött Rómában a Gramsci Intézetben. Papp Zsolt Németországban, Svájcban egy-kettőt. Mások is: Bőhm Antal és Balogh István az Amerikai Egyesült Államokban. 1971-ben aztán én is egy egész évet időztem Amerikában. Mentünk. Ezek féléves, egyéves ösztöndíjak voltak. Nem egyszerűen konferenciára járás volt, hanem újabb posztgraduális tanulás. 1971–72-ben voltam egy évig Kaliforniában, Berkeleyben. Hozzá kell tennem, hogy én addig még a Szovjetunióban egyszer sem jártam. Az intézetből egyesek időnként holmi konferenciákra elutaztak a Szovjetunióba, de mi inkább csak Nyugat felé utaztunk, s feltűnően keveset a Szovjetunióba. Nem is emlékszem, hogy felmerült volna annak a lehetősége, hogy el lehet menni Szovjetunióba hosszabb tanulmányútra.

M. K. J.: A vágy sem?

G. CS.: Egyszer négyünknek sikerült elmenni nyáron Kijevbe nyelvtanulás címen, hogy legalább körülnézhessünk. De már előzőleg, mikor Amerikából visszajöttem az intézet igazgatója vezetett egy delegációt a Szovjetunióba – Kelet- Európában akkoriban mindig delegációk utaztak, s nem volt szokás az egyéni csellengés – a szakszervezetek jövőjéről való tájékozódás címén. Valami ilyesmiről volt szó. Na, Gombár elvtárs – mondta – ha megígéri, hogy egyetlen szót se szól, eljöhet velünk. Így is lett. Eleinte tényleg nem is szólaltam meg, Lakos Sándor azonban, aki nem volt egy forrófejű értelmiségi, igen határozottan vitatta a szovjet elvtársak által előadott megrögzöttségeket. Csak néztem, hogy miket beszél, mert végül is egy kritikai szituációt alakított ki. Aztán mi is megszólaltunk – de nem volt ennek semmi jelentősége, mert el volt már könyvelve, hogy “ezek a magyarok már csak ilyenek”. Később aztán úgy hozta sorsom, hogy az itthoni és akkoriban tömegesen átélt lakásmizériás időben, átmenetileg egy évig Moszkvában éltünk. Akkor sokat megtapasztalhattam a Szovjetunióról. De ez már egy másik történet.

A beszélgetés 2011 februárjában készült; a kérdező: Marelyn Kiss József.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.