Antiszemitizmus és történetírás Hunniában – II.

A történelmi emlékezetből olykor kiesnek azok a mozzanatok, amelyek nemcsak arra utalnak, hogy másképpen is lehetett volna, hanem hogy másképpen is volt. Az antiszemita felhangokat is megütő történész-spekulációk ellenpólusán helyezkedik el Török Pál Magyarország története. Érdemes kitérni rá, mert jelzi azt az értelmiségi körökben zajló belső vívódást és dialógust, amelyről keveset tudunk, de sokkal jelentősebb lehetett, mint első pillantásra feltételeznénk. Török Pál, ez a Szekfű Gyula baráti köréhez tartozó történetíró (hét évvel idősebb, mint Hajnal) 1942-ben zárta le idézett művét, amely éppen az idézett antiszemita babonát próbálja hatástalanítani, és egyben Szekfű Három nemzedékének felfogásának több elemével is szembefordult. Számára a dualizmus kora nem hanyatlás. A kapitalizmussal együttjáró természetese fejlődés eredményeképpen 1785-től 1910-ig emelkedhetett a magyarság aránya 30%-ról 54% fölé, köszönhetően “a zsidóság rohamos csatlakozásá”-nak.

Török Pál tételesen cáfolta azon áltényszerűségeket, amelyekre az antiszemita hiedelmek épültek, némi keserűséggel és gúnnyal jelezve, hogy “több rejtély fátyla mögött látjuk a történelem ironikus vigyorgását”.

Ezen rejtélyek közül első – úgymond – a zsidóság faji jellege. Csakhogy a mai zsidóság ősei között – hangsúlyozza Török Pál – “valószínűleg jelentékeny hányad nemzsidó”. A bevándorlás arányainak eltúlzásával szemben a zsidóság alacsony halálozási arányával magyarázta a gyors számbeli növekedést. A keresztyén konkurencia-antiszemitizmus fellobbanását a háború hatásának tudta be, de érzékeltette, hogy háború nélkül jelentkezett volna, a válság csak “fölhalmozta a gyúlékony anyagot, a megélhetési források kiszikkadása nehezítette a védekezést a tűz ellenében”. Megoldást a modernizáció, korszerű energiagazdálkodás hozott volna. De: “A nagy problémák megoldásának egyetlen igazi szakértőjét, az Időt megnyernünk nem sikerült.” Arra az érvre, hogy a kommün zsidó találmány, Török Pál így válaszol:

A kommunizmus üldözte már a népgyűlölet két szokványos tárgyát, a papságot és az arisztokráciát, most a harmadikra, a zsidóságra került a sor. Különös hangzavar: a sok lelki próba után föllendült a vallásos élet, de az Istenkereső zsolozsmákat túlharsogta a gyűlölet. A gyűlöletet szította az, hogy a kommunizmus vezetői közt túlnyomó számban voltak a zsidók: 45 “népbiztos” közül 32 volt “zsidó vagy zsidószármazású”.

Viszont az elharapózó “gyűlölet nem nézte, hogy zsidók is szenvedtek háborútól és kommunizmustól”, akinek hozzátartozóját felakasztották, nem nézte, hogy a “másik kötélről zsidó kereskedő lógott, hanem minden zsidón bosszút akart állni”.

Hogyan viselkedtek az ún. utódállamokban a magukat magyarnak valló zsidók? Török Pál hoszszabban jelzi, hogy “ezek tökéletes magyarok, nyelvben és érzelemben”, akiket a hatóságok megpróbálták elszakítani a magyar kultúrától, saját kultúrájuktól.

A zsidótörvények burkolt kritikája is volt az a múltat szépítő törekvés, melynek jegyében az 1920-as évek numerus clausus-törvényét, mint a zsidóellenesség leszerelésének kísérletét mutatta be. Tudjuk, nem volt olyan ártatlan “ez az ártatlannak tetsző rendszabály,” amely “az iskolákban korlátozta a zsidó tanulók felvételét”. Protoraszszista jelenség, amely a későbbi zsidótörvények számára is előkészítette a talajt. (Igaz, ki lehetett játszani. Amikor egyik konferencián a kérdés egyik szakértője hosszan bemutatta a törvény megkerülését, akkor Hanák Péter mint elnök megköszönte, hogy árnyaltan bemutatta a kérdés – egyik oldalát. De hát gyakran ilyenek a mi árnyalt elemzéseink.)

Paradox módon a politikus gróf Teleki Pál nevével fémjelzett, 1936–38-ban megjelent, ma és akkor is riasztó című Magyar föld magyar faj munkaföldrajzi és embertani szintézis jelentette azt, amit a tudomány integritása öncélú és emberi elkötelezettsége jelenthet. Igaz, Teleki Pál, bár egyfajta vallásos bigottsággal és gyermetegséggel összefonódó – a numerus clausus törvénybe foglalásával és a második zsidótörvénnyel bűnös – antiszemitizmusa ellenére – mely antiszemitizmust “jó szíve és humanizmusa enyhített”, Bethlen István szerint – 1938-ban pontosan érzékelte a magyar “államvezetés csődjét”, azt hogy “lényegbeli hazaárulással” az ország a náci politika járszalagjára kerül, miközben a “a hárommillió koldusparaszt” érdekében sem sikerült megfelelő reformokat megvalósítani, “a gazdasági irányítást odadobtuk üzletpolitikai érdekeknek”, és így “elrekesztettük az országot attól a fejlődéstől, amely egy modern európai államiságot lehetővé tesz”. Persze csak zárt körben fejtegette ezt. (Amikor Macartney a magyar kiugrási kísérletről szóló – saját emlékeiben és tapasztalataiban gazdag – könyvét írta, O’Malley, egykori budapesti brit követ, hozzá intézett levelében erkölcsileg is elmarasztalta az angol politikusokat, köztük Churchillt, Telekiben látva az erkölcsös politikust.) És az a Teleki, aki hazánk feldarabolásakor azzal is érvelt a békediktátum ellen, hogy az utódállamokhoz kerülő magyar zsidók az antiszemitizmus célpontjaivá válnak, ne tudta volna azt, hogy a zsidóüldözés nemzeti öngyilkosság, mely gyengítette a nemzeti ellenállás esélyeit, gazdaságilag még jobban kiszolgáltatta az országot a náci gazdasági és politikai világnak? Egy okkal több lehetett a végső kétségbeesésre. Teleki utolsó tette a legkeményebb ítélet, szimbolikus jellegű is. Churchill empátiával emlékezett meg róla. Kiderült, Szász Zoltánnak mennyire igaza volt már a ’20-as évek derekán: “Valójában ez a keresztény kurzus a kereszténységből nem valósított meg semmit, csak a poklot.” Amikor pedig Ravasz Lászlónak gratulált valaki az első zsidótörvényt elfogadásra ajánló parlamenti beszédéhez, állítólag csak annyit válaszolt: “Elkésett barátom, az ördög megelőzte.” (A második zsidótörvénnyel viszont már szembefordult Ravasz László. A harmadik zsidótörvény ellen – “Isten igéjé”-re hivatkozva – tiltakozott, és része volt abban, hogy – mint később vallotta – “a református egyház későre bár, de ország-világ előtt nyíltan szembeszállott a Hitler-féle démonizmussal.” Amikor pedig 1944 nyarán éppen betegen megkapta az auschwitzi jegyzőkönyvet, akkor zokogásban tört ki.)

A Teleki Pál nevével fémjelzett munka azt is jelzi, hogy a politikai tisztánlátás még nagyobb fokú tudományos tisztánlátással párosult. Igaz, szerzői nem szobatudósok, hanem emberek és tájak ismerői, mint Cholnoky Jenő, Bartucz Lajos és mindenekelőtt Prinz Gyula, aki a turáni tájakat is bejárta, és turáni délibábok helyett európai szemléletet képviselt a szokásos nyugatias képmutatás nélkül. Persze, a műben ott a délibábok játéka, hiszen a Kárpát-medence, a történeti Magyarország olyan eszményi világként jelenik meg, mint például Braudelnél a Földközi-tenger melléke. Olyan országként jelenítették meg, amelyet ha nem balkanizálnak szét “a trianoni határverés”- sel, a maga útját tudja járni, illetve tudta volna.

A magyar munkaföldrajz azt a tárgyilagosságot képviselte, amely a történetírást is áthathatta volna. A polgárosodás meghatározása és az ország helyzetének kijelölése minden ideológiai hókuszpókusztól mentes: “Az európai műveltség és polgárosodás teljességét az erkölcsi, szellemi, társadalmi, gazdasági mérőléceken elért fokozatok szintézisével kell megállapítani.” A “teljes kultúra” geometriai központja: Brüsszel. Az európai haladás “kohóterülete” a Liverpool, Berlin, Lyon által jelzett háromszögben található. Ezt kultúrföldrajzi gyűrűk veszik körül. A kultúr- vagy munkaföldrajz az emberi munka földrajza. Eszerint “a táj polgárosodásának, csinosodásának a fejlődés bizonyos állapotát tükröztető határai nem esnek össze a földszármazástani határokkal”. Magyarország esetében a Dunántúl a “budapesti kapu”-val a háromszöget övező első gyűrű határán fekszik. Az ország többi része, Erdéllyel együtt az első és a második gyűrű közé esik. A második és a harmadik gyűrű között Romániát, Görögországot, Kisázsiát és az Uraltól nyugatra fekvő részeket, mintegy a lengyel és balti országok határáig. “Minden ország jellege, sorsa jórészben attól függ, hogy az európai műveltség és polgárosodás haladásterületének melyik gyűrűjén és a gyűrűjének melyik szakaszán van.”

Ezért persze keményen meg kell dolgozni, kemény versenyben. Ha a munkaföldrajzi szintézis, pontosabban Prinz Gyula nem is mondja, mint Braudel, hogy “az események por”, de érzékelteti, még hozzá azt is, hogy a porfelhő olykor fojtogat. Mert ugyan jelzi, hogy az ősfoglalásnak és a fajnemzetnek nincs tudományos alapja: “a népeket vércsoportok szerint osztályozni már több, mint vakmerőség, a tenyésztés irányításának gondolata a vércsoportok alapján talán még ennél is több”. Ezzel szemben: “Az igazi európai műveltségben egyetlen eszme rabja már senki sem lehet, egész népek legkevésbé.”

A népek történelmi képződmények. A magyar “faj” Bartucz Lajos embertani fejtegetéseinek eredménye szerint “e hazában ezer éve együtt élő és egymással kereszteződő biológiai életközösség”. Tehát magyar és zsidó vonatkozásban sem szimbiózis, mint ez ma szólamszerű közhely, amely a magyar antiszemitizmus kutatásának mellékterméke. Ilyesmihez hasonlót akkor az antiszemita húrokat pengető nemzeti jellemtan művelői vallottak, hiszen a biológiából átemelt kifejezés fajivá stilizálja az emberi viszonyokat. A kultúrföldrajzi munkában súlytalannak találtatnak a jellemtani és szociológiai spekulációk. “A néptan – fejtegeti Prinz Gyula – egyik legsajátosabb jelensége volt az a feltűnő gyorsaság, mellyel ez az eredetében merőben idegen zsidó és német polgárság a 19. században magyarrá lett, mégpedig nemcsak simult és idomult a magyarsághoz, hanem egyenesen a nemzeti eszme egyik főhordozója lett.”

Az asszimiláció a polgárosodás velejárója:

Ennek a folyamatnak legfőbb hajtóereje a régi uralkodó középosztálynak, a teljesen magyar nemességnek és a főleg német városi polgárságnak tisztán magyar középosztállyá összeolvadásában, illetve ennek az új, XIX. századi magyar középosztálynak egész Európában példátlan liberalizmusában van. Az új magyar középosztály ugyanis kizárólag társadalmi eszközökkel, eredetre és minőségre való minden tekintet nélkül tárt karokkal fogadott be magába mindenkit, s alig akadt nem-magyar művelt család, amely középosztály vonzó erejének ellenállani tudott volna.

Az pedig már a világháború utáni korszak bírálata, ahogy a felekezeti viszonyok elemzése kapcsán a zsidóság érzelmi rétegződéséről némileg elnagyolt – mert tipologizáló – képet rajzolt:

Míg a hazai zsidóság reá kényszerített elkülönülése ellenére lélekben és szellemben, sajátságos vonásaival is a magyarsággal egy politikai test és abban semmivel sem különállóbb, mint amennyire ilyen a református tag, az idegen zsidóságnak a politikai semlegesség, nemzetköziségnek nevezett nemzettelenség a legfőbb vonása.

Ezt az ítéletet még jócskán árnyalni lehetett volna, de még így sem ront a keserű diagnózis érvényén:

A tudomány kohójának szerény munkásai gyakran borzadhatnak meg azon a látványon, amikor akaratuk ellenére munkaelméletük egy részét szikra gyanánt viszik tolvajok a népek képzeletének kazlaihoz, hogy azokat lángra lobbantsák, de ellenére semmit sem tehetnek. Ilyen a legnagyobb földi hatalomnak mondott tudomány politikai szerepe.

Várkonyi Nándor azon műve is csak kéziratban maradhatott, amelyben ott a keserű tapasztalat: nem a tudomány mondja meg a mítosznak, hogy mi az igaz, hanem fordítva. A mítosz pedig nem hagyja, hogy tanuljunk a történelemből. Okkal hangsúlyozta korunk talán egyetlen igazi világtörténésze, Fernand Braudel: “a periférikus zónákban az emberek élete gyakran idézi a purgatóriumot, vagy éppen a poklot”.

A purgatóriumot fájdalmasabbá tette, hogy a világháború után elmaradt a Historikerstreithez hasonlítható magyar történészvita. Esélye lett volna. De a lehetséges szereplőket kilőtték. Elsőnek Kerényi Károlyt, aki 1945-ös svájci – “A magyar fordulat” című – interjújában komor képet vázolt fel a történészek által is munkált két világháború közötti hangulatról, beleértve az antiszemitizmust is:

Nemcsak kommunista vagy kifejezetten németellenes, szélsőségesen magyar-népies értelmiségiek váltak Németországnak – alattomban imádó – híveivé, hanem voltak olyan korábbi antiszemiták, a demokrácia és bármiféle liberalizmus ellenségei, akik az első antiszemita törvényjavaslat után 1938 karácsonyán nyíltan ellenzékbe vonultak és aggódtak a majdnem idilli módon békés magyar szigeten élő egymillió zsidó életéért. Megfelel a tényeknek, ha Svájcban még 1944. március 19. előtt is titkos magyarországi humanizmusról beszéltek. Igen, ez a keresztény-humanitárus érzületű humanizmus nem is volt nagyon titkos, hanem éppen azért mert hordozói részben késői konvertiták, a korábbi antiszemita-keresztény kurzus megtért képviselői voltak, inkább tüntető jellegű volt és abban elhibázott, hogy a megtérés – bár őszinte volt és a megtértek számára eléggé keserű – hiteltelen maradt és egyben a német típusú antiszemitizmus fegyveres misszionáriusainak dühét váltotta ki.

Kerényi a későbbiekben, “olyan elemek többé- kevésbé őszinte megtéréséről” szólt, “kik korábban udvari humanisták módján alkalmazkodtak”. Kerényi elsősorban Szekfűre célzott, és ami a dühöt illeti, Szabó Dezső még jobban kiérdemelte, miután már az első zsidótörvénnyel is szembefordult a kisegzisztenciák védelmében, és a “pöcegödör”-diktátorokat, “Wotan-tatát” valamint “foghagyma-szagú” nyilas híveiket a maga szarkazmusával támadta. Németh László óvatosabb volt, és így rejtegethette Zelk Zoltánt, aki meg is állapíthatta, hogy rejtegetője sokat tett, hogy rejtegethesse.

Programszerűen vallotta Kerényi az alaposabb önvizsgálatot, de amikor a fasizmus térhódítása miatt panaszkodott, és az egyházi vezetést, a nagybirtokosságot, a bankárokat és a nagyiparosokat tüntette fel “végzetes hármasságnak”, holott nem ezek voltak a fasizmus bázisa. Ennek tudatában is volt, mert Horthyt sem igazán kritizálta, hanem Gömbösben látta a végzetes figurát, akivel ellenállhatatlanul betört az Anti-Szellem, amikor a Habsburg Birodalom hadseregéből megmaradt gyökértelen tiszti garnitúrára támaszkodva az országot a romlás útjára vitte, miközben – fejtegette éppen Teleki Pál öngyilkosságára emlékezve Kerényi –, az ellenforradalom jobb érzésű alakjaira is “a meghasonlott lélek tragikuma nehezedett, mely állandóan jót akar és rosszat csinál”. Arról ekkor is, később is gondosan hallgatott, hogy 1943-ban a magyar külügyminisztérium – természetesen a kormányzó beleegyezésével – őt azért küldte Svájcba, hogy Magyarország imázsát javítsa. Viszont mélyen igaz:

Olyan példa lettünk, amelyből önök tanulják meg, hogyan nem lehet élni, legfeljebb az élet kísérteties látszatához, a lét csalókán vonzó, alvilági másához eljutni. Nem vigasz ilyen példaként szolgálni. Mégis mi vagyunk az egyedül illetékesek, hogy ezt a példát magyarázva önöknek bemutassuk. Minden nép maga ismeri a legjobban saját hibáit és bűneit, ha képes az önismeretre. Ha nem, akkor nem méltó arra, hogy a jövő emberi közösségébe felvegyék. […] Történelmünk folyamán legalább azt megtanultuk, hogy nyitott szemmel figyeljük azt, ami velünk történik, amíg a mélybe zuhanunk, és aztán szabadon beszéljünk erről.

De ez a beszéd egyre inkább a magánkörre korlátozódott.

Kerényi 1947 elején drámai hangú levelet intézett Szabolcsi Bencéhez, olyan levelet, amely a magyar humanizmus antológiájában méltó helyet foglalna el, ha volna ilyen antológia:

Az az idő, amely úgy él emlékezetemben, hogy akkor már úgyszólván csak három-négy Sz-betűvel lehetett Budapesten a Szellem elárulása nélkül találkozni: Szabolcsival, Szerbbel, Szondival, Szilágyi Jancsival (tisztelet azért a D-nek is!) s ezek közül azóta mindegyik más, de hasonló martiriumot szenvedett el. Szegény Szerb Tóni mártír koronája ott lebeg számomra a fölött a vidék fölött, s nagyon nehézzé teszi a visszatérést. A Te szemeid előtt még más mártírkorona is lebeg ott s nekem, aki egy humánusabb világban s ott is a Szarvasok magányában idegeim talán túlságosan elfinomultak, nehéz másképp gondolni Rátok – Reád, Feleségedre, Szerb Klárira s még másokra is – mint (bocsásd meg ezt az annyi hazug szájtól meggyalázott szót) hősökre.

És sajnos nemcsak a mártírok, az anti-mártírok – az új antiszemiták s a mások martiriumának minden fajhoz tartozó haszonélvezői – miatt is úgy kell innen az otthoniakra gondolnunk, mint megfoghatatlan türelmű hősies lelkekre, akik – belsőleg – bizonyára ismét “kivonultak”. A szarvas-szimbólum nem vesztette el jelentőségét és érvényét azok számára, akik Magyarországon s azon kívül is a tiszta Szellem emberei. S ezért szimbolikus egyéniség Bartók is az egész humanista világ számára s nagyon sajnálnám, ha a svájci Bartók- könyv megírására nem vállalkoznál.

A svájci Bartók-könyv persze elmaradt, és a Kerényi-vita is. Lukács György fasiszta hangulat terjesztésével vádolta a mitológiák értőjét és művelőjét, akinek nézeteiben egyébként saját ifjúkori nézeteihez hasonlókra is bukkanhatott volna, de hát saját magát is megtagadta. Alexits György, aki 1940 elején olyan odaadóan javította Bartók román gyűjtésének szövegeit, vigyázatott arra, hogy Kerényi Károly, a mitológia-kutató és Alföldy András, a régész, ne jöhessen vissza Magyarországra, mert – mint nemes egyszerűséggel pletykálta:

a többiek nem jelentettek problémát, a kezünkben voltak, de Kerényivel és Alföldyvel nem bírtunk volna el. Nemzetközi tekintélyük folytán erőszakos elhallgattatásuk elképzelhetetlen volt, de ismerve munkásságukat és természetüket, felmértük: nem reménykedhetünk abban, hogy megnyerhetjük őket, sem abban, hogy elhallgatják kritikai megjegyzéseiket, ugyanakkor tudtuk, hogy senki nincs, akit a vitaképesség esélyével állíthatunk szembe velük.

Kerényi 1945-ös interjúja mintha ma is tabu lenne. Szabolcsi nagy életrajzában, mely 1994-ben jelent meg, csak az utolsó két idézett mondatot olvashatjuk.

Lett viszont Molnár Erik-vita – avant la lettre – 1946-ban. A marxista teoretikus annak rendje és módja szerint megbélyegezte a cionizmust, és közölte: “…a zsidóság népiségének nyomai elenyésznek. Erről a demokrácia társadalmi ereje gondoskodik, amely a zsidóságot a magyar nép tömegeibe felszívja.” Az üdvözítő utat pedig az a Katona Jenő jelölte ki hozzászólásában, aki az antifasiszta szellemi ellenállásban jelentős szerepet játszott:

A beolvadás fenntartás nélkül igazán csak ott lehetséges, ahol ez a beolvadás egyszersmind több emberré válást is jelent… Petőfi számára a magyarrá válást a 19. század közepén a Duna völgyében a maximális emberré válás és ez adta géniuszának teljes megérését. De mit csináljon, akinek nem volt lehetősége mibe beleolvadni? Ezt a hamis álasszimilációt egyik oldalon a magyar gentry felé a sváb Herczeg Ferenc, a másik oldalon a magyar polgárság felé Molnár Ferenc igazolja.

Az idézet jelzi a helyzet tragikumát és komikumát. Az osztályharcot régi közhelyekbe csomagolták és fordítva… És közben felsejlik a mély- és hígmagyar tipológia, amiről azt lehetne hinni, hogy Szabó Dezső végleg elintézte a “Mélyikém!” kezdetű nyílt levelével, és nyíltan jelen van a szabódezsős svábozás. (Ennek még hajdan lehetett valami komikus stichje, aminek a náci germanizálás még valami komor jelleget is adott, mert például Szabó Dezső, miután az általa többször kiszerkesztett Szekfű Gyulához fordult, hogy “uccára” kerül, és “ez – mint írta – nem metafora”, ezért érjen el Hóman Bálintnál valami segélyt, melyet meg is kapott és “Te piszok sváb!” kezdetű levélben köszönt meg. De hol voltak ezek a régi szép idők?) A Molnár-vitában Molnár Ferenc érthető módon megúszta, hogy lezsidózzák, de valahogy neve a nagyzsidó szinonimájaként szerepelt. Rákosi Jenő csak azért nem került be, mert egy sváb elég volt. Az üzenet: az úriembereknek nincs mit keresniük az új világban, őket egyszerűen kitiltották, és céltáblaként használták az új tipológiában. Egyéni állásfoglalás helyett tipológia, mint a rasszizmusban. És tudták, miért teszik.

Amikor 1919-ben a kommün a Markó utcai fegyházba gyűjtötte a veszélyesnek tartott burzsoá elemeket, akkor – Rákosi Jenő emlékezete szerint – a 80–90 fogoly közül mintegy 15–20 lehetett zsidó, de sohasem beszéltek a zsidókérdésről. Jobb körökben ugyanis még nem illett – a börtön meghitt és bizalmas légkörében sem. Rákosi tudta, miről van szó, már 1874-ben egyik levelében, amikor az ún. zsidókérdés napirendre került, és a politika az emancipáció érdemével üzérkedett, így vallott Dóczy Lajosnak:

Ahelyett, hogy Csernátony hosszúképű hadjáratát nevetségessé tették volna. Fölfegyverzik az egész világot és csendháborító zajt ütnek. Egy pár hitbeli társ, akinek nem volt több esze, mint hogy baloldali legyen, nagy páthosszal provokálja Jókai nyilatkozatát. A hitszónok prédikál, Bródy, Falk a trombitába fújnak, s a zsidók megelégedéssel olvasták, pedig tudják, hogy mind a kettő az ellenkezőt tenné, ha érdeke úgy kívánná. Még a Napló is föláll bölcsessége triposzára s affektálja Deák Ferencet. Még jobban röstelleném, mint ahogy most röstellem, ha zsidó volnék. És csak egy sincs, aki kiállana és az emancipáció iszonyú kegyelmének hánytorgatásával szemben komoly demonstrációk helyett ezt és ilyen stílusban is el nem mondaná: Kutyakötelességetek volt, amit nem tenni szégyenetek lett volna, ne dicsekedjetek vele, hogy megtettétek. Bolond, aki ezért köszönget akárkinek, aki köszöntet vár, az szemtelen hipokrita. Amit Csernátony ír a “zsidókról” arról feleljen Csernátony, akinek nem inge ne vegye magára, én hál’istennek zsidó vagyok, s hitvány gazembernek mondom, aki az én hazafiságomat rágalmazza. Hazafiság dolgában rangfokozatot nem ismerek. Olyan vagyok tehetségem szerint, mint akárki az országban a magáé szerint, és bizonyosan mondhatom, nem hitványabb, mint Csernátony, és száznál, és ezernél, akit nem kellett még emancipálni, hogy emberi jogaihoz jusson, százszor és ezerszer különb, stb. De a zsidók közt a legokosabb is érzékenykedik, ahelyett hogy férfias szóval állana ki és önérzettel a platzra.

De hol volt platz 1945 után? És kinek? A vörös Hyde-parkban csak egy triposz van. Ennek előrevetülő árnyékában Herczeg Ferenc okkal zárkózott el minden nyilvánosságtól, és miután embereket mentett, okkal jegyezte fel magának:

Az egész revíziós munka, mely egy kémiai folyamat következetességével haladt előre, arra volt alapítva, hogy újra felébressze az ősi rokonszenvet, melyet a nyugati művelt népek a magyarság iránt éreztek. A magyarsággal pedig azért rokonszenveztek, mert annak már az apák korában az volt a híre, hogy [a magyar] szabadságszerető, lovagias nép. Nos, nem habozom kimondani, hogy ezt a hírünket megsemmisítették azok a szerencsétlenek, akik az újvidéki vérfürdőt és később a zsidómészárlásokat rendezték. Egy nép, amely eltűri, hogy kormánya ezerszámra fosztasson ki, vetkőztessen meztelenre és koncoltasson fel védtelen embereket, akik a törvény előtt végre is magyar állampolgárok, nem tarthat többé igényt a lovagias és szabadságszerető jelzőre. Ez elkeserítő igazság, amellyel számolnunk kell éppen úgy, mint azzal a ténnyel, hogy a budai Dunaparton a Gellérthegy áll.

Erről szólt volna a Bibó István által kezdeményezett vita, majdnem 40 évvel a nagybetűs történelem kisbetűs hősei által a maga spontaneitásával gondosan halasztott és későbbre időzített Historikerstreit előtt. Bibó-vita már a féldemokrácia miatt sem lehetett az, és hamar elsöpörte a fasizmuson edződött kommunista kurzus. Persze némileg lehetett volna ott és akkor valami korlátozott vitaindító tanulmánya. De csak ott és akkor, a minap, amikor a rádióban újra előadták a bibói tanulmányt Gábor Miklós felolvasásában, rossz szájízt hagyott – legalábbis bennem. Nem igazán tetszik a fejedelmi többesben szóló vallomás, mert elmossa az egyéni felelősség határait. Márpedig voltak kemény egyéni példák is. Kemény dolgokat mondhattak volna a kemény papok, akik Jézus Krisztus szellemében jártak el és az ő igazságát hirdették. Gondoljunk a valóban “székelyek szentjeként” tisztelhető Márton Áron híres kolozsvári beszédére, amelyet ma is tanítani lehetne az iskolában, mint a hitvitázó irodalom remekét, azt, ahogy az embertestvériség jegyében az újpogányság ellen szólított fel. (Mellesleg meg lehet említeni, hogy Németországban is a hívő keresztények határolták el magukat a leghatározottabban a zsidóüldözéstől.) Tudjuk, a kommunisták előszeretettel vadászták le az élő ellenállókat, a holtakat jobban szerették, és még káderlapjukat is elnézték, az élő és aktív kis bűnösöknél még előny is volt a foltos múlt, növelte használati értéküket – hogy marxi terminológiával éljek, bár a gyorsan elszaporodott marxisták nem nagyon olvasták Marxot. Minek is kellett volna? Sztálin teológusi jártassággal foglalta össze, amit tudni kellett. Miután Lenin elfoglalta Isten helyét, neki csak a szabadkőművesek VENÉMjének (Világegyetem Nagy Építő Mestere) a helye jutott, legalábbis a maga módján kiváló proletárköltőnk (Komját Aladár) hitvallásában, amelyben úgy köszöntik, mint “A nagy kőművest, nagy mestert,” akinek a szobrát éppen Budapesten törték darabokra. Ez volt a magyar demokrácia legnagyobb vívmánya. Mert Rákosi demokráciát csinált, mielőtt még Clamence azon kesergett, hogy ha mind bűnösök leszünk, akkor meglesz a demokrácia. Az a bizonyos tízmillió fasiszta tökéletes lelemény, mert, aki nem volt az, annak mondatott, és mindenki bűnösnek érezhette magát, ki joggal, ki jogtalanul. Olyannyira, hogy akadt, aki Auschwitzből – ha úriember-féle volt – a Gulág felé folytathatta útját. Az ’50-es években Nyugaton sem feszegették a bűnösség kérdését. Az 1956-os forradalom kegyelmi pillanata pótolta a magyar történészvitát – kemény népítélettel, és annak példázásával, hogy mire képes egy nemzet, ha nincs megosztva.

1956 után mit tehettek volna aztán a történészek egy olyan világban, amelynek urai mindenhez – nemzeti történelmünk nagy kérdéseihez is – felemás módon – és ez már a fejlődés hatalmas vívmánya – álltak hozzá. A zsidóknak a nemzeti polgári átalakulásban betöltött szerepéről például nem illett beszélni, de lehetett. Szabad György az 1960–70-es évek egyetemi előadásaiban éppen úgy beszélt, hogy az ember csak csodálkozott, hogy igazában miért is nem beszélnek róla. Persze ne legyünk naivak, tudjuk. A kapitalizmust csak addig szerette a kommunista történelemszemlélet, ameddig a kommunizmust készítette elő. A kapitalistát úgy tekintette, mint Marx, aki különösen akkor haragudott rájuk, amikor legkényesebb testrészein bántották a gonosz kelések. Viszont ahhoz, hogy a zsidók történeti szerepét hitelesen lehessen bemutatni, a modern magyar nemzeti törekvésekről is hiteles képet kellett alkotni. A kettő – zsidóság és nemzettéválás – öszszefüggéseinek a bemutatása a vulgármarxista diskurzus ellenében historiográfiai tény. Mert amit a történelemről mondanak, az is historiográfiai tény. Nem is beszélve arról, hogy Szabad György írásaiban is pontosan jelzi a zsidók szerepét, anélkül hogy a nemzeti polgári átalakulás folyamatát átetnizálná.

A nyílt vita elmaradása az 1944-es – ám eszmeileg és “törvényekkel” két évtized óta előkészített – Tragédia után – hogy Marxnak bonapartizmusra vonatkozó ismert jellemzésének parafrázísával éljek – talán valóban tragédia, a mai viták némileg keserű komédiák, de lehet jó hatásuk is, a sok rossz mellett.

A jó historiográfia természetesen alapvetően problémák és nem csak történészek története. Az ilyennek persze objektív és szubjektív akadályai lehetnek, és mint kedvenc filozófusom, Woody Allen hősei kimondták: az objektív szubjektív, a szubjektív objektív. De hát a historiográfia művelői is emberek, gyakran a problémákat madártávlatból látják – homályosan, az embereket pedig békaperspektívából, már amit látni és láttatni akarnak. Közhely, de talán igazabb, mint valaha: a szavak profanálnak. Olykor már a profánt is, akár van szó a szó mögött, akár semmi.

Történészek megtehetik, hogy a nagy, gyógyító történészvita elmaradásáért a politikát és politikusokat tesznek felelőssé, miközben azért “történetírásunk” oly tapintatosan nézett szembe saját múltjával. Az elmaradt önvizsgálatokat klasszikus érvénnyel jellemzi Ernst Jünger, aki a “Tűz és vér” című háborús könyvét Hitlernek is megküldte, majd 1944-ben az összeesküvők csendes társaként regényben is támadta:

Valamely komor állomáson vonatra kell szállni – mint nacionalista vagy bolsevik, mint forradalmár vagy katona, obskúrus szellemek vagy teóriák szolgálatában – a kérdés csak az, hogy meddig akarunk utazni.

Aztán van, aki átszáll, van, aki nem, boldogabb országokban vissza lehet vonulni. Minden megjelenhet, különösebb botrány nélkül. Katarzisként marad az undor.

Egyébként miért kellene valami legfelső instanciának kijelölnie a diskurzusok irányait? Azt írhatunk, amit akarunk. Legfeljebb nem tanácsos. Kérdés: honnan jön a tanács – kívülről vagy belülről? Most talán éppen (a)morális ökonómiánk szerkezetéről is folyik a vita, a bűnbakkeresésről, valamint az empátia irányultságáról és minőségéről – minden posztmodern szcientizálás nélkül. Cioran szerint akkor mondunk el a legtöbbet önmagunkról, ha másokról nyilatkozunk. Kell nekünk történészvita? Mire lenne jó a történészvita? Mit és hogyan gyógyítana? Vajon a Historikerstreitben mennyi az önfeloldozó ceremónia? Igaz, a modernitásban nincs kinél elszámolni a bűnökkel. (Mert mint Clamence kesergett, az embereket egész Európában csak az eszmék és a fornikáció érdekli. Ima nincs, istenek sincsenek, van reggel újság, este tv, közben hús. Nincs Úr, mégis kell úr. És olykor úgy elmélkedik, hogy Rousseau nevet ránk, amikor azt hangoztatja, hogy ha a természet “arra szánt minket, hogy egészségesek legyünk, merem állítani, a reflexív állapot természet ellen való, és az ember, aki elmélkedik, romlott állat.” Rousseau – Cioran szerint olyan klasszikus, aki nem unalmas – egyébként a majmot is embernek tartotta.) A polémiák hevében nem jobb a Sorstalanság, mint bármelyik idevágó történészmunka?

Már a botrány is unalmas. Bár lehet valami szórakoztató például a dekonstruktivisták szolidaritásának szürrealizmusában. Derrida megvédte Paul de Mant, amikor ennek elővették náci cikkeit, és azt hangoztatta, hogy ezek az ellenállás igényét juttatták kifejezésre, mert mégsem bujtottak fel arra, amit Hitler is eltitkolt, és csak szóban intézkedett. (Paul de Man viszont olyan szerény volt, hogy nem hivalkodott – sokáig jól eltitkolt – ellenzéki múltjával, csak áttételesen szavakat szavak mögé rejtve mentegette.) Ennél kínosabb Simon Epstein – komor elhallgatással fogadott – “Francia paradoxon”-ja, mert ebből kiderül, hogy az antirasszista pacifisták csatlakoztak a Vichy-rendszerhez, annak hivatalos antiszemitizmusához, kollaboráltak, míg a korábbi nacionalista antiszemiták – levetkőzve vagy mérsékelve előítéleteiket – az Ellenállást erősítették. Közben a nagy Historikerstreit során Nolte feltalálta az Auschwitz=Gulág egyenletet. Ez sok mindent relativizál. Így aztán Nolte látványos indulás után – melynek során szóvá tette, hogy Európa Keletén erősebb volt az elszámoltatás a múlttal, mint Nyugaton – részben saját magát ütötte ki, részben őt ütötték ki, a televízióban úgy lehet vitatkozni róla, hogy nincs jelen, az újabb fasizmus-irodalomban nem létezik. Mentségére legyen mondva, ő is akkor érdekes, és nem visszataszító, ha unalmas, és amellett érvel, hogy meg kellene teremteni az univerzalizmus és partikularizmus egyensúlyát. Vajon ez örök talány? Egyelőre úgy látszik, minden vitában van valami intellektuális szégyen. Ha dogmák ütköznek, akkor azért, ha egyértelmű valóságfedezettel bíró állításokat kérdőjeleznek meg, akkor azért. És a legkínosabb a vita visszhangja a szellemi alvilágban. Innen aztán kellemetlen szövetségesek bukkanhatnak fel. De ki szolgáltathat igazságot?

Az ítélkezésnél vonzóbb a felidézett élethelyzetek dialektikája, mert jelzi, hogy másképpen is lehetett volna. Freud, amikor Iván Karamazov poémájához ért – talán nem egy kéjleső famulusának csalódására – nem tagadta: “sajnos az analízis a költő problémája előtt le kell tegye a fegyvert”, de aztán keserűen láthatjuk, hogy az a Dosztojevszkij, aki az emberiség apostola lehetett volna, csak orosz nacionalista lett. Mégis a modern irodalom az ő egérlyukából bújt elő, pontosabban a pincéből, és kérdés: mennyire mászott elő? Raszkolnyikov miközben szakított a dialektikával, és lelkében új világ született, azt szemlélte, hogy a folyó túlpartján, a nomád pásztoroknál, “mintha megállt volna az idő, még nem tűnt volna le Ábrahám kora”. Ne felejtsük, Ábrahám nem áldozta fel Izsákot, és ezzel szakított az emberáldozat pogány szokásával, amelynek mitológiája a fasizoid multikulturalizmusban esztétikai örömök forrása lehet. Első történelmi regényünkben, Anonymusnál az őshazában még a tízparancsolat szerint éltünk, az erőszakkal jött az eldurvulás, aztán elindultunk az ígéret földje felé. Megérkeztünk? Megérkezhetünk Hunnián keresztül? Mai világunk mindent elárasztó publicisztikai (politológiai) szemlélete gyilkos, áldozatokat követelő, a jó és a rossz bináris ellentétére egyszerűsíti azt, ami látókörébe kerül – mint Alain Finkielkraut hangsúlyozta. Ezzel szemben a regényvilág az árnyalatokat jeleníti meg. Ott nincs “…igen, de…” paradigma, viszont van empátia, részvét – ahogy azt Rousseau elgondolta. És múltra, jelenre, jövőre egyaránt érvényes lehet az, hogy a történetírás annál tudományosabb, minél kevesebb benne az ideológia és minél több az irodalom. Persze nincs irodalom ideológia nélkül, de az irodalom, ha jó, közelebb van Istenhez…

A tanulmány első része előző számunkban jelent meg.