Ahogy az alábbi levélből is látszik, Roland Barthes (1915–1980), a bukaresti Francia Intézet tisztviselője (1947–1949) még megpróbált síkra szállni a francia–román jó viszony érdekében, ebből a szoros intézményes kapcsolatból azonban 1949 tavaszára már csak a szép emlékek maradtak. A megromló viszonyra jellemző, hogy az Intézet egyik tanára, Yvonne Knapp, aki második világháború után a bukaresti általános iskolákban folyó franciaoktatásért felelt, a legkevésbé sem barátságos körülmények között hagyta el az országot, értéktárgyainak csak egy részét vihette magával, azokat is csak magas vámtételek mellett. Az alábbi levél szinte véletlenül maradhatott fent. Barthes rövid írása a romániai francia kulturális terjeszkedéssel foglalkozó iratok közé került, és így a külügyminisztérium nantes-i levéltára arhiválta, a Mission Universitaire többi dokumentumával együtt.¹

Noha a francia–román kulturális kapcsolatok már a 19. század második felétől számítva intenzívnek mondhatóak, a frankofón kulturális expanzió az első világháború után újabb lendületet kapott. Francia szemszögből a Romániához került volt magyar területek a “germanizmus” bástyáiként tűntek fel. Ahogy a versailles-i békében (1919) Franciaországhoz csatolt Elszász-Lotharingiában, úgy Erdélyben is a német gazdasági, társadalmi és kulturális befolyás visszaszorítását látta a legfontosabb feladatnak a régióval addig kevéssé foglalkozó párizsi külügyi vezetés. Ebben az értelmezési keretben a magyarok is a németesítés ügynökeinek tűntek fel. Így az sem véletlen, hogy a legsűrűbb francia kulturális intézményrendszer Nagyrománián belül éppen Erdélyben jött létre, ahol a 1920-as években a francia állam és ipari körök a korábbi német – osztrák- magyar gazdasági pozíciók átvételére is kísérletet tettek.² Többek között a temesvári, a kolozsvári, a marosvásárhelyi, az aradi és a lugosi román gimnáziumokba érkeztek franciaországi nyelvtanárok, és több helyen francia könyvtár és kisebb kultúrintézet is felállt már az 1920-as évek elején. Bár 1939 után a német orientáció erősödése és Franciaország összeomlása javarészt ellehetetlenítette³ a kiküldött nyelvtanárok munkáját, ennek ellenére a Francia Intézet egészen az 1944-es késő nyári román átállásig folyamatosan működött Bukarest központtal. Amint az Intézet dokumentumaiból is látszik, a második világháború után a francia diplomaták ott próbálták meg folytatni a kultúrexpanziót, ahol 1939-ben abbahagyták. Erre a kísérletre azonban ezúttal nem a német, hanem a szovjet orientáció vetett egyre nagyobb árnyékokat.⁴

A háború után még csak néhány cikkel rendelkező, szerény körülmények között élő párizsi bölcsész elsősorban megélhetési okokból vált a francia kultúrdiplomácia hivatalnokává.⁵Barthes a háború vége után a külföldi francia intézményrendszeren belül szeretett volna elhelyezkedni, konkrétabb elképzelésekkel azonban nem rendelkezett arra vonatkozóan, hol is szeretne dolgozni. Így hát amikor barátja, Philippe Rebeyrol a bukaresti Francia Intézet élére került, Barthes engedett a rábeszélésnek, és elfogadta a meghívást a könyvtárosi és tanári pozícióra. Feleségével 1947 decemberében érkezett Bukarestbe, ahol nyilvános zenehallgatás és zeneértelmezés órákat tartott a nagyközönségnek, amely az Intézet többi programjához hasonlóan nagy népszerűségnek örvendett az egyre inkább bezáródó román nyilvánosság viszonyai között. “A közönség kizárólag románokból áll, akiknek kétharmada nő, kivéve a természettudományos előadásokat” – jegyezte fel az Intézet egyik munkatársa.⁶ Barthes előadás-sorozata az “Az objektív zenekritika alapjai” címet viselte, és az intézeti előadások közül a legtöbb hallgatót vonzotta. A zeneesztétika mellett azonban Barthes-nak egyre inkább az Intézet leépítésének gyakorlati oldalával, a könyvtárral és a nyelvoktatással is foglalkoznia kellett, miközben sem a román nyelvben, sem a korabeli közép-kelet-európai viszonyokban nem volt jártas. Az alábbi levél iróniája, hogy Knapp távozása utána alig pár hónappal Barthes is elhagyni kényszerült Bukarestet, és egy másik, számára legalább annyira ismeretlen városba, az egyiptomi Alexandriába került, ugyancsak az Intézet kötelékén belül. A bukaresti Francia Intézet viszont 1950-ben bezárta kapuit.

1949. április 4.
Asszonyom,

Sajnálattal értesítem, hogy a szőnyeget, melyet Ön tudomásom elől eltitkolt, és a bútoraihoz tartozó karosszékébe rejtett, megtalálták a román vámhatóságok. A bútorokat csak egy 26 000 lejt kitevő váltságdíj ellenében engedték szabadon, ígyhát kérem ne csodálkozzon azon, hogy ezt az összeget azonnal levontuk az Ön ittmaradó pénzéből.

Kérem engedje meg, hogy hangsúlyozzam azt a rendkívül sajnálatos óvatlanságot, amelyet azáltal követett el, hogy nem jelentette ezen csempészett tárgyakat a Szállítási Vállalatnak és Dillon úrnak, aki teljes erejével az ön tárgyainak elszállításával foglalkozott. Ez az óvatlanság kényelmetlen nehézséget okoz a Schenker Cégnek, és megengedhetetlen módon veszélyezteti az Intézet jövőbeli tanárainak kiküldését.

Kérem fogadja, asszonyom, legőszintébb tiszteletem nyilvánítását,

Roland Barthes

Csatolva a romániai Francia Egyetemi Tanulmányok Intézete igazgatójának.

P. S.: Az arany beváltási aránya 1 a 3-hoz volt. Visszatartunk Öntől kilenc darab aranyat. A 2000 frankot kitevő különbséget később átutaljuk Önnek.

Madame KNAPP részére,

70 Avenue de Versailles, Párizs, XVI. kerület⁷