Ha meg akarjuk érteni azokat a reformokat, amelyeket a Kínai Kommunista Párt (KKP) hajtott végre az 1990-es években, illetve később is, hogy “újjá alakítsa” magát, átörökítse hatalmát és ismét legitim színben tűnjön fel, ahhoz elsősorban azt kell átlátni, hogy a párt hogyan értékelt három eseménysort: az 1989-es tavaszi kínai történéseket, az 1989–91-es kelet-európai és szovjet eseményeket, illetve az egykori szovjet tagköztársaságokban és Közép-Ázsiában lezajlott “színes forradalmakat”. Meggyőződésem, hogy ha a reformok (és elmaradásuk) megértéséhez elengedhetetlen tisztázni, hogy a párt miként viszonyult ezekhez az eseményekhez és politikai rendszerekhez.¹

Vihar után: a Kínai Kommunista Párt 1989-ben

1989 áprilisa és júniusa között a KKP-t és magát Kínát is alapjaiban rengették meg az országszerte szerveződő, korábban példátlan tömegdemonstrációk, amelyeknek azután június 3-án és 4-én Pekingben erőszakkal vetettek véget, és hat hónapra szükségállapotot vezetettek be a fővárosban. A KKP a kulturális forradalom óta nem állt ilyen közel az összeomláshoz. A pártvezetés megbénult és a legfelső szinten is kettészakadt (ez vezetett végül oda, hogy eltávolították a pártból a KKP reformpárti főtitkárát Csao Ce-jangot). A vezetők úgy érzékelték, hogy ostromgyűrűbe szorultak, és valóban azt gondolták, hogy uralmukat, sőt a népköztársaságot magát is az összeomlás veszélye fenyegeti. Teng Hsziao-ping akkoriban úgy vélte, hogy a KKP fennmaradása vagy bukása, túlélése vagy kihalása forog kockán. Ugyanakkor Teng osztotta azt a nézetet is, hogy a pártállam ellen induló frontális támadás egyben elkerülhetetlen is volt. Az 1989. június 9-én Pekingben a pártfunkcionáriusoknak elmondott beszédében ezt ki is fejtette:

…erre a zavargásra minden körülmények között sor került volna. Mind a nemzetközi légkör, mind az országunkban uralkodó légkör miatt elkerülhetetlenné váltak ezek az események, és bárki bármit is csinált volna, ez a zavargás mindenképpen kitör. Csupán két nyitott kérdés volt: most kerül sor rá, vagy később, illetve mennyire súlyos lesz a zavargást követő felfordulás. (…) A [tüntetők] megpróbálták felforgatni államunkat és letaszítani a vezető helyéről a kommunista pártot, ez volt elsődleges célkitűzésük lényege. Ha nem értjük meg az alapvető problémát, akkor a jelenlegi kérdés valódi természetét sem fogjuk látni. (…) De minden világos lett, amint a felkelés kitört. Nekik [a felkelőknek] két kulcsfontosságú céljuk volt: az egyik a kommunista párt uralmának megdöntése, a másik a szocialista rendszer megdöntése. Azt volt a céljuk, hogy egy burzsoá köztársaságot hozzanak létre, amely teljes mértékben a Nyugat bábja.

Miután 1989. június 4-én a pekingi tüntetéseket leverték, a kínai Politbüró nyomban elindította azt a folyamatot, amelynek során megpróbálták megérteni és feltárni a felfordulást kiváltó okokat. Ez a folyamat később szétválaszthatatlanul összefonódott azzal az erőfeszítéssel, hogy az elnyomást jogosnak állítsák be, illetve hogy eltávolítsák a főtitkárt, Csaót a párt éléről. Ennek nyomán azonban a párt olyan álláspontot alakított ki, amely óhatatlanul is revizionista felhangokat hordozott. A felkelés leverését közvetlenül követő időszakban a kínai vezetők igen gyorsan rátaláltak azokra a belső és külső okokra, amely szerintük a felkeléshez vezettek. A magyarázatok közül néhány már előrevetítette azt is, ahogyan hat hónappal később magyarázták a Kelet-Európán átsöprő, és az ottani pártállami rezsimeket sorban megdöntő népfelkeléseket. Egy a belső használatra szánt beszéd, amelyet az akkori Politbüró egyik tagja, Jao Ji-lin tartott, igen sokat elárul arról a szoros kapcsolatról (legalábbis a pártvezetők fejében meglévő kapcsolatról), amely az 1989-es felkelés elfojtását összekötötte a Kelet-Európában később kialakult helyzettel, illetve a KKP uralmának aláásására tett amerikai erőfeszítésekkel. A KKP Központi Bizottsága előtt elmondott beszédben, amelyet a “különféle osztályokról érkező felelős elvtársaknak” tartottak 1989. június 13-án, Jao kijelentette:

Ha beadjuk a derekunkat, akkor az a sors várt volna ránk, mint Lengyelországra. Mind a lengyelek, mind a magyarok kénytelenek voltak az előre lefektetett utat követni. Mindannak, ami Lengyelországban illetve Magyarországon történt, az oka az, hogy sorozatban engedményeket tettek. Éppen emiatt, pártunk és államunk pontosan akkor forgatott volna köpönyeget, ha mi is megtesszük az első engedményt. Ez kulcsfontosságú pillanat és döntő lépés lett volna. Természetesen az első engedmény nyomában államunk még nem omlott volna rögtön össze, de mégiscsak azt jelentette volna, hogy megkezdtük az utat a burzsoá állami kialakítása felé… Semmiféleképen nem szabad azt az utat választanunk, amelyet a lengyelek és a magyarok követnek és amelyet még az amerikai Dulles vázolt fel az 1950-es években a kommunista országok fokozatos átalakításának érdekében. Az elmúlt évtizedekben az imperialisták egy szemernyit sem változtattak az eredeti terven. És nem csupán azért működnek velünk együtt, és nem csupán azért biztosítanak minket barátságunkról, hogy pénzt csináljanak, de azért is, hogy megváltoztassák országunk természetét és kapitalista társadalommá alakítsanak minket. A nyugati burzsoá ideológiától megfertőzött néhány diák és értelmiségi már egyenesen azt tervezte, hogy egy nyugati burzsoá köztársaságot hoz létre. És még a kádereink között is akadt néhány, aki ilyen tervet forgatott a fejében… Az általuk elképzelt burzsoá köztársaság végső soron pedig egyes, jól ismert imperialista vagy kapitalista nemzetek csatlósállamává vált volna. A Kínai Kommunista Párt útmutatása és a szocialista rendszer nélkül nem létezhet igazán független Kína sem a világban.

Más vezetők titkos beszédeikben szintén kiemelték a nyugati országok – különösen az Egyesült Államok felforgató szándékait és hatását. A KKP propagandaosztályának vezetője, Vang Rhu-HUzsi például azt állította, hogy “néhány nyugati országnak és a kommunista- és szocialista ellenes erőknek régóta dédelgetett álma volt, hogy leromboljanak minket. Miközben arra törekedtek, hogy Kínát is bevonják a nemzetközi kapitalista rendszerbe és saját irányításuk alá vonják országunkat, addig mindent tőlük telhetőt elkövettek, hogy előmozdítsák Kína békés evolúcióját”. A KKP frissen kinevezett főtitkára, Csiang Cö-min (akit Sanghajból hívtak a párt élére, miután Csaót eltávolították) némiképp más értelmezését adta az eseményeknek és a kínai fiatalok deviáns gondolkodását hibáztatta azért, hogy a KKP ideológiája és propagandája kudarcot vallott:

A nyugati burzsoázia által terjesztett elvek, amelyek az úgynevezett demokráciát, szabadságot és emberi jogokat éltették, elnyerték az ország néhány fiatal értelmiségijének tetszését. Ebben láthatjuk az országot nemrégiben megrázó diákzavargások és felfordulás ideológiai gyökereit. Ebben a tekintetben néhány fiatal meglehetősen zavaros nézeteket vall. A számukra a ’szabadság’ azt jelenti, hogy azt tehetnek, amit csak akarnak. A ’sajtószabadság’ alatt pedig azt értették, hogy bárki olyan nézeteknek adhat hangot, amilyeneknek csak akar. De lehetséges lenne ez? Hiszen egyetlen országban sincs abszolút demokrácia vagy abszolút szabadság.

Csiang ezek után a fokozott ideológiai bevésésére és a “burzsoá liberalizmus” elleni éberségre szólította fel társait. Korántsem meglepő, hogy a hangsúly ezekre a tényezőkre került, hiszen a beszédének helyszíne a KKP propagandaosztályán dolgozó káderek országos gyűlése volt, az érdekesség azonban az, hogy a beszédben nem dicsőítette a felkelés katonai leverését és az ellenséges külföldi erőket sem ostorozta, ahogyan akkoriban azt sokan tették. Miután a siker a KKP legfelső vezetői székébe repítette, a főtitkár rendkívül kényes helyzetbe találta magát, s a beszédet nem lehet másképpen értelmezni, mint hogy megpróbálkozott némileg elhatárolódni a június 4-ei véres eseményektől, miközben a “gondolati munkát” helyezte a középpontba.

A rákövetkező hetekben és hónapokban a vezetés és a KKP számára a legfontosabb feladat az volt, hogy minél határozottabban próbálja “maga mögött hagyni a Tiananmen téri eseményeket” és a külső és belső károk felszámolásán dolgozzon. Ez azonban nem bizonyult egyszerű feladatnak, mivel külső események okoztak zavart. Nem csupán arról volt szó, hogy Kína a nemzetközi közösség páriája lett és G7 országok szankciókat léptetett életbe ellene, hanem ezen felül is egy addig elképzelhetetlen dolog történt: a világ különféle pontján lévő kommunista rezsimek kezdtek olyan ütemben összeomlani, mint a feldűlő dominók.

A kelet-európai kommunista pártállamok összeomlásának magyarázata

1989 őszén a KKP vezetése döbbenettel vegyes félelemmel figyelte, ahogyan a kelet-európai kommunista államokban népfelkelések söprik el sorban a kommunista rezsimeket. Ironikus módon az első ilyen rezsim pontosan június 4-én dőlt meg – azon a napon, amikor Pekingben bevezették a szükségállapotot. Miközben a kínai hadsereg sortüzekkel tört magának utat Peking utcáin, addig Lengyelországban a szavazók békésen az urnákhoz járultak, és megalázó és alapos vereséget mértek a nemzetgyűlési választásokon a kommunista pártra. A kelet-európai kommunista rezsimek ezt követő bukása azonban már nem ment olyan békésen vagy simán, mint Lengyelországban.

A kínai külügyminisztérium hivatalosan jó képet vágott a dologhoz, és “baráti és szoros együttműködést” javasolt az új lengyel kormánynak. De a KKP-t aggasztotta, hogy a lengyel példa precedenst teremthet. A helyzetet úgy próbálták menteni, hogy a kínai kormány csehszlovák és keletnémet kormánydelegációkat invitált az országba, hogy szeptemberben keressék fel Pekinget. A keletnémet küldöttséget a német Politbüró rangidős tagja Egon Krenz vezette, aki a kínai népköztársaság negyvenéves fennállásának tiszteletére rendezett október 1-jei ünnepségekre is az országban maradt (Krenz egyike volt az ünnepségen résztvevő, igen csekély számú külföldi méltóságoknak).

Miközben az események Kelet-Európában kibontakoztak Teng Hsziao-ping is értékelte ezeket, és meghatározta azt is, hogy Kína milyen választ adjon ezekre. Szeptember 4-én a Politbüró tagjai előtt szólalt fel:

Azt gondolom, hogy a kelet-európai és a Szovjetunióban lezajlott felfordulás elkerülhetetlen volt. Nehéz ma megjósolni, hogy ezek a változások hova vezetnek; a fejleményeket továbbra is hideg fejjel kell szemlélnünk… Kétség sem férhet ahhoz, hogy az imperialisták a szocialista országok természetének megváltoztatásán ügyködnek. Most azonban nem az a kérdés, hogy a Szovjetunió zászlaja elbukik-e – ne legyen kétségeink afelől, hogy zavargások lesznek ott –, hanem az, hogy Kína képes lesz-e továbbra is magasra emelni a zászlót. Éppen ezért a legfontosabb dolog az, hogy Kínában nem lehet nyugtalanság, illetve az, hogy folytatnunk kell a valódi reformokat és jobban meg kell nyílnunk a külvilág előtt. Ezek nélkül ugyanis Kínának nincsen jövője… A nemzetközi helyzetről kialakított véleményemet három rövid mondatban lehet összefoglalni: Az első az, hogy hideg fejjel kell szemlélnünk a helyzetet. A második az, hogy egy tapodtat sem szabad engednünk. A harmadik pedig az, hogy józanul, hideg fejjel kell cselekednünk is. Ne legyünk türelmetlenek; a türelmetlenség soha nem vezet jóra.

De Teng hiába tanácsolta, hogy Kína hideg fejjel szemlélje az eseményeket, szeptember végére a dolgok kezdtek kicsúszni a kelet-európai rezsimek irányítása alól.

Mindeközben a kínai kormány összegyűjtötte erőit, és megpróbálta felmérni, hogy milyen következményekkel járnak ezek az események Kínára. A keletnémet menekültek exodusa a környező országokba szeptember folyamán gyors ütemben fokozta a NDK rezsimre nehezedő nyomást és már maga a berlini fal is inogni kezdett. Miközben az NDK-ban megszaporodtak a tüntetések az ország keményvonalas, öregedő vezetője, Erich Honecker Kelet-Berlinben fogadta a kínai Politbüró tagját, Jao Ji-lint. A találkozójukon Honecker megköszönte, hogy tájékoztatták a kínai helyzetről és megjegyezte azt is, hogy “a pekingi ellenforradalmi felkelés tanulságait le kell vonni”. Jao feltehetően arra bíztatta Honeckert, hogy tartson ki.

Miközben a rendszerre nehezedő tömegnyomás fokozódott, és október vége felé egyre többen gyűltek össze a tüntetéseken, Honecker arra bíztatta a német Politbüró tagjait, hogy a “kínai megoldást” kövessék, azaz használjanak erőszakot. Mivel azonban képtelen volt ezt egységes álláspontként elfogadtatni, az idősödő autokrata kénytelen volt távozni a vezetés éléről. Honeckert pedig nem más váltotta, mint Egon Krentz, aki éppen akkor érkezett vissza kínai tárgyalásairól. Nem sokra rá a Fal leomlott, és a keletnémetek november 9-én átözönlöttek Nyugat-Berlinbe, a kormány megbukott, Krentz pedig lemondott. Később még rövid börtönbüntetésre is ítélték az NDK haldoklásának utolsó napjaiban játszott szerepéért.

Az NDK-n végigsöprő események alatt a kínai média mindvégig néma maradt. És ezt a némaságát megőrizte akkor is, amikor október 7-én a magyarok is búcsút intettek a kommunista uralomnak. A kínai vezetés, amely testközelből akart információkhoz jutni Romániáról, Csehszlovákiáról és Bulgáriáról, és a megmaradt kelet-európai kommunista rezsimeket is kitartásra akarta buzdítani, a Politbüró állandó bizottságának egyik tagját, a belbiztonságért és a hírszerzésért felelős vezetőt, Kiao Sit küldte a térségbe. Kiao azonban soha nem jutott el Prágába, mert amikor útja második napját töltötte Bulgáriában a prágai parlament megszavazta, hogy eltörlik a kommunista párt törvényben garantált hatalmi monopóliumát. Ezt követően Peking és Prága viszonya hoszszú időre feszült lett és az egykori ellenzéki író, Václav Havel vezette új cseh kormány felkarolta Tibet és Tajvan ügyét és élesen bírálni kezdte a KKP-t. Az egyre inkább reformpárti bolgárok szintén távolságtartóan viselkedtek Kiaóval, aki ennek ellenére figyelmeztette vendéglátóit, hogy “Kína fejlődésének egyetlen útja az, ha a kommunista párt vezetésével megőrzi a szocializmust”.

Kiao útjának legfontosabb állomása azonban Románia volt. Ott ugyanis részt vett a román kommunista párt 14. Kongresszusán, és találkozott a román vezetővel, Nicolai Ceauºescuval, aki már hosszú ideje elszánt támogatója volt a KKP-nek. Ceauºescu biztosította Kiaót arról, hogy időnként “egy szocialista ország kormányának és pártjának közbe kell avatkozni az ellenforradalmi felkelések leverése érdekében”. Három héten belül a román vezető már ki is próbálhatta saját tanácsát, mivel a tüntetők ostrom alá vették az egyik vidéki várost, Temesvárt. A román biztonsági szolgálatok némelyike azonban megtagadta a parancsot, ez pedig zavart okozott a soraikban és a város utcáin nyílt harc robbant ki a felkelők mellé állt katonák és a Ceauºescu-féle rendszer belső biztonsági ereje, a Securitate között. Karácsony estéjén a román (és a nemzetközi) televízióadók aztán már a Ceauºescu-házaspár véres tetemének képeivel voltak tele, ahogyan ott fekszenek a fehér hóban, miután az államcsínyt követően a katonaság csapatai kivégezték őket.

Ez a kép, amely a CNN segítségével bejárta a világot, minden bizonnyal alaposan felkavarta a kínai vezetőket. A felszínen persze megpróbálták úgy tenni, mintha méltósággal fogadnák az újabb csapást és az új körülményeket. A külügyminisztérium szóvivője Románia “belső ügyének” nyilvánította a történteket és kijelentette, hogy Kína “tiszteletben tartja a román nép választását”. A kijelentések őszinteségét azonban kétségbe vonta az a belső pánik, amelyet egyaránt észlelni lehetetett a Zsong Nan-haion (azaz a kínai vezetők részére fenntartott zárt szálláshelyen) belül és Peking utcáin is. A kínai vezetők ugyanis megszigorították a főváros körül bevezetett biztonsági intézkedéseket, úttorlaszokat állítottak fel és a város központjában vezető utakon ellenőrző pontokat emeltek. Pekingben kézzelfogható volt a feszültség.

A kelet-európai kommunista rezsimek gyors összeomlását követően a belső értelmezések egy időre elmaradtak, de a párt vezető szervei gyorsan kiadták a hivatalos “pártálláspontot”. Az ország vezető tudományos folyóirata, a Szulian ju Dong-Ou Venti (Szovjet és Kelet-Európai Szemle) azonban egy teljes évig várt, amíg a kelet- európai eseményeket értelmező cikkeket kezdett közölni. A párt köreiben azonban a bűnbakkeresés rögvest elindult. Noha az idők folyamán a kínai elemzők egy sor okra vezették vissza ezeknek a rezsimeknek a bukását, az eseményeket követő közvetlen elemzések azonban egyetlen okra vezettek vissza mindent: Mihail Gorbacsovra. Egy sor Politbüró gyűlésen a kínai vezetők azt állították, hogy Gorbacsov szándékosan ásta alá a kelet-európai kommunista pártállamokat, mert pont egy ilyen összeomlás volt a célkitűzése. Jian pedig egyenesen “Trockijhoz mérhető árulónak” tartotta Gorbacsovot.

Az 1990-es évek közepére azonban már másfajta kínai interpretációk is napvilágot láttak ezekről az eseményekről. És abban sincs semmi meglepő, hogy ezek a vélemények a kínai tudományos akadémia Szovjet és Kelet-Európai Kutatóintézetének újságjában jelentek meg. A cikkek egyike négy fő okot jelölt meg, és ezek aztán a későbbi elemzésekben is visszaköszöntek:

1. a gazdasági visszaesés, a magas adósságállomány és az alacsony életszínvonal;

2. a diktatúra és az uralkodó pártok eltávolodása a néptömegektől, valamint a helyi pártszervezetek megszervezésének hiánya;

3. a szakszervezetek nem szolgáltak “hídként” a párt és a munkásosztály között; és végül

4. a nyugati országok “békés evolúciót” támogató törekvései.

Furcsa módon a kelet-európai végjátékról szóló elemzések egy sor olyan folyamatot, erőt és okot kihagytak a felsorolásból, amelyeket a nyugati elemzők igen fontosnak tartottak. Nincs semmiféle nyoma annak (legalábbis a nyilvános vagy kiadott szövegekben), hogy a civil társadalmat, a bársonyos forradalmat vagy az értelmiségiek szerepét bármikor is számításba vették volna – ahogyan azt sem, hogy milyen szerepet játszott a gazdasági reform a Magyarországhoz hasonló országokban, milyen nyomás nehezedett az államra, hogy megadja a választásokon való indulás jogát az ellenzéki pártoknak, hogy milyen volt a kapcsolat a civilek és a hadsereg között, és ki ellenőrizte a titkosszolgálatokat. De a kínaiak szemmel láthatón nem vizsgálták azt, hogy milyen szerepet játszott a Helsinki folyamat, illetve Willy Brandt keleti politikája a változásokban vagy éppenséggel az, hogy Gorbacsov zöld utat adott a tüntetéseknek azzal, hogy jelezte: a Szovjetunió nem fog beavatkozni a kelet-európai tüntetések leverésének érdekében. A kínaiak ezenfelül nemigen különböztették meg egymástól a kelet-európai rezsimek természetét és felépítését sem, nem vették számításba a történelmi eltéréseket, és azt sem, hogy az ellenzék milyen utat járt be addig, amíg hatalomra került. A kínaiak hajlamosak voltak ezeket az országokat egyetlen általános csoportként kezelni, és ennek megfelelően az elemzésük is gyakran túlzottan egyszerűre sikerült. Ennek hátterében feltehetően az a tény húzódik, hogy akkoriban a kínai titkosszolgálat meglehetősen gyér információkkal rendelkezett Kelet-Európáról és emiatt nem is igen látta át a helyzetet. A másik magyarázat az lehet, hogy a kínai elemzők nagyon is átlátták ezeket a körülményeket, de megtiltották nekik ezek kivesézését, nehogy a kínai közvélemény bármiféle felforgató ötletet merítsen belőlük.

Ahogy azonban telt az idő, az elemzések egyre szerteágazóbbak és részletgazdagabbak lettek. Az egyik ilyen átfogó tanulmányt az Akadémia tudósaiból álló csapat készítette egy évtizeddel az események után, 1999-ben, s ebben országról-országra elemzik, hogy mi vezetett a kommunista pártállamok összeomlásához.

A tanulmány szerint Lengyelországban a fő kiváltó okok elsősorban gazdasági jellegűek voltak: a magas külföldi adósság, az emelkedő infláció, az ipari fejlődés kiegyensúlyozatlansága, a kereslettől és kínálattól független árrendszer és az alacsony életszínvonal. Ezek a gazdasági körülmények, valamint a Helsinki folyamat miatt az emberi jogok területén jelentkező nyomás vezetett oda, hogy kialakult egyfajta kereslet egy független szakszervezet iránt, amely végül a gdañski székhelyű Szolidaritás megalakulásába torkollott.

A változás kiváltó okait Magyarország esetében azonban már politikai jellegűeknek vélték. A Magyar Szocialista Munkáspárt vezetésében eluralkodott a széthúzás, ugyanakkor a párt elszánta magát arra, hogy a vállalkozói réteget is (amely a gazdasági reformok nyomán alakult ki) is beengedje a párt soraiba. De a Gorbacsov által meghirdetett új gondolkodásmód, azaz a “humanizmust és demokratikus szocializmust” pártoló glasznoszty is jelentős hatást gyakorolt a magyar pártelitre. Mindezek a folyamatok aztán keveredtek, és a kutatóintézet elemzése szerint végül ezek vezettek a pártszakadáshoz.

A keletnémet bukás okai között a kínai elemzők egyaránt felfedeztek gazdasági jellegű kiváltó okokat (túl merev még egy tervgazdasághoz mérten is) és politikaiakat is (a megkövesedett vezetés és pártszervezetek). Csehszlovákia “alulról szerveződő reformokon” ment keresztül, amelyet az értelmiségiek indítottak útnak. Romániában a pártvezetés elveszítette a hadsereg és a titkosszolgálatok felett az irányítást, míg Bulgáriában egyszerűen csak a “dominó-hatás” érvényesült.

Mindent egybevetve a kutatóintézet egy ismétlődő mintát vélt felfedezni a látszólag eltérő esetekben, amelyeket három közös szál kapcsolt össze: 1, az uralkodó pártban bekövetkező szakadás és a párt demokratizálódása; 2, a hétköznapi emberek körében eluralkodó elégedetlenség, amelyet az ellenzéki erők kihasználtak; 3, a “békés evolúció” érdekében indított nyugati kampány.

A bolsevizmus szülőhazája is elbukik

Két évvel azután, hogy a kelet-európai kommunista rezsimek dominóként omlottak össze, minden bolsevik párt anyja, a Szovjetunió Kommunista Pártja (és vele együtt a Szovjetunió) is kimúlt. Ezek az események, amelyeket az 1989-es kínai válság is tetézett, alapjaiban rázták meg a kínai vezetést és a KKP-t és a pártvezetés körében eluralkodott a jövő miatt érzett félelem.

A kelet-európai összeomlások közvetlen elemzésétől eltérően a kínai elemzők körében teljes volt az egyetértés, hogy Gorbacsov, az SZKP és végső soron a Szovjetunió bukásához egy sor tényező járult hozzá. A nyugati elemzőktől eltérően – amelyek különösen nagy hangsúlyt fektettek Gorbacsov személyes lépéseire és kudarcaira – a kínai tudósok sokkal szélesebb körben keresték a bukás okait és ennek következtében sokkal összetettebb elemezését adták az összeomláshoz vezető sokféle kiváltó oknak.

Ha megértjük, hogy a kínai elemzők a szovjet és a kelet-európai pártállamok összeomlása mögött miért azokat az okokat vélték felfedezni, amelyeket felfedeztek, akkor némi rálátást nyerhetünk arra is, hogy milyen viták folynak jelenleg is a KKP-n belül és a pártvezetés milyen opciókat vesz számításba. Az összeomlásokból levont tanulságok között ugyanis egyaránt találhatunk olyanokat, amelyeket a KKP “pozitívnak” illetve “negatívnak” ítélt: “Ha véghez visszük X reformot, akkor hatalmunk megmarad, ha azonban Y mellett döntünk, akkor ránk is összeomlás várhat”. Vagy “ha Gorbacsov A dolgot csinálta és a dolog folyománya az lett, amit láttunk, akkor mi ne kövessük el ezt a hibát, hanem csináljuk a B dolgot”.

Természetesen a Szovjetunió és különösen Gorbacsov elemzése soha nem légüres térben történt. Az elemzések maguk is jól tükrözik azt a politikai légkört, amely az adott elemzés pillanatában éppen Kínában uralkodott. Például az 1986– 87-es időszakban, amikor a légkör éppen fagyos volt és hadjárat indult a “burzsoá liberalizmus” ellen a demokratizálást követő tüntetések és a KKP vezetőjének, Hu Jao-bangnak a bukása nyomán, akkor az elemzők a Gorbacsov féle reformokat is meglehetősen szkeptikusan látták. 1987 és 1989 között azonban, amikor Csao Ce-jang lépett Hu helyébe a KKP élén, a kínai politikai légkör ismét sokkal liberálisabb lett, akárcsak a kínai elemzők véleménye a Szovjetunióról.

A szovjet reformokról vallott kínai véleményekben a fordulópontot az 1986 februárjában és márciusában tartott 27. pártkongresszus jelentette. A kongresszusról készítette elemzésben ugyanis már Liu Ke-ming az Akadémia kutatóintézetének akkori igazgatója azért dicsőítette a kongresszust (és persze Gorbacsovot is), mert a küldöttek szembeszálltak a Brezsnyev- korszakban uralkodó “poshadással és dogmatizmussal”. Liu Gorbacsov reformjait megfelelőnek ítélte, de egyben arra is figyelmeztetett, hogy ezeknek a sikere vagy kudarca azon múlik, hogy képesek-e legyőzni “a tisztviselők és káderek körében uralkodó tehetetlenséget, konzervativizmust és dogmatizmust”. Egy másik bátor cikk, amely szintén az Akadémia folyóiratában jelent meg, azzal a valóban radikálisan új javaslattal állt elő, hogy annak érdekében, hogy “le lehessen számolni a bürokráciával és a tömeg tehetetlenséggel… és azért, hogy az emberek ismét urai legyenek saját államuknak, az szükséges, hogy az embereknek jogában álljon minden szinten maguknak megválasztani vezetőiket, és ezeket a vezetőket akár vissza is hívni”. Ezeknek a jogoknak a megvalósításához a helyi tanácsok jogkörét ki kell szélesíteni, növelni kell a tömeges részvételt a döntések meghozatalában és garantálni kell a helyi szövetkezetek autonómiáját.. A bürokráciától pedig akkor lehet megszabadulni, ha véget vetnek az addig megszokott kinevezési eljárásnak és a vezető tisztviselőket sem egy életre emelik a pozíciójukba.

A Kongresszust követő elemzések többsége 1986-ban még csak azokat a problémákat említette, amelyekkel a szovjet gazdasági reform került szembe. 1987 folyamán azonban a kínai elemzések a gazdasági kérdésekről egyre inkább a politikai kérdések irányába mozdultak el és ez így is maradt egészen 1989 első feléig, amikor Gorbacsov hivatalos látogatást tett Kínába. Ez megint csak azt a tény tükrözi, hogy akkoriban próbálta Csao Ce-jang és tanácsadói sikerre vinni a kínai reformokat – a Gorbacsov-féle glasznoszty dicsőítése tehát a kínai politikai reform melletti érvelés és kiállás is volt egyben. Azt is tudjuk, hogy igen heves párton belüli küzdelem zajlott akkoriban a KKP-ben és az ellenállás is jelentősen megnőtt Csao és politikai reformjaival szemben ebben az időszakban, amely 1989 áprilisában kezdődött és júniusig tartó demokráciát követelő tüntetések zártak le. Ebben az időszakban a Gorbacsov reformjait ismertető kínai elemzők munkáiban Csao saját politikai reformkezdeményezései köszönnek vissza: a párt és az állam szerveinek szétválasztása, a “baloldal” hibáinak bemutatása, a régi káderek nyugállományba vonulásának szükségessége, a káderek oktatási színvonalának emelése, a választások bevezetése helyi szinten, és végül a versenyképes és anyagi jellegű ösztönzők bevezetése a társadalom minden szegmensében. Röviden tehát Csao politikai programja egyre inkább kezdett úgy festeni, mint Gorbacsové és vice versa.

Csao bukása május végén és a tüntetések véres leverése június 4-én nem csupán Kínában változtatott a dolgokon, de Gorbacsov és a Szovjetunió értékelése is gyökeresen átalakult. A gyanakvással és belső kritikákkal terhes időszak azután még két évig tartott. A felszínen ugyan a két ország megpróbált fenntartani valamiféle normálisnak tűnő államközi kapcsolatot, a felszín alatt azonban maguk a KKP vezetői is rendkívül bizonytalannak érezték helyzetüket, és mélyen felkavarta őket a Szovjetunióban és Kelet-Európában lezajlott történések.

Az 1991. augusztus 19-én lezajlott és megbukott puccskísérlet, amelynek nyomán az SZKP végleg kikerült a hatalomból és a Szovjetunió teljes mértékben összeomlott, alapjaiban rázta meg a KKP-t. Némely bizonyítékok arra utalnak, hogy a kínai vezetés tudott az összeesküvők terveiről (ezt jórészt a puccsot megelőző héten Moszkvába látogató védelmi miniszter, Csi Hao-tian szavaiból lehet sejteni). A kínai vezetők kezdetben rendkívül örültek a hírnek, hogy Gorbacsovot letartóztatták, de amikor az összeesküvők kudarcot vallottak, és az ellenpuccs élére álló Borisz Jelcin sikeresen magához ragadta a hatalmat, a kínaiak szája íze megkeseredett. A KKP szemszögéből csupán egyetlen dolog lehetett rosszabb, mint Gorbacsov, ez pedig az, ha a főtitkárt kommunistaellenes elemek váltják le.

Aznap este a Politbüró rendkívüli ülésén a pártfőtitkár, Csiang Cö-min a beszámolók szerint kitörő örömmel fogadta Gorbacsov leváltását, noha Teng Hsziao-peng állítólag figyelmeztette Csiangot az augusztus 20-i Politbüró ülésen, hogy a puccs akár kudarcot is vallhat és erre tekintettel jobb lenne az óvatos megközelítés és a kivárás.

A puccs bukása után a kínai média szinte nyomban elnémult. Csupán a egyetlen napilap számolt be arról, hogy Gorbacsov visszatért a hatalomba, és hivatalosan a KKP sem üdvözölte, hogy a főtitkárt visszahelyezték az ország élére. A felszínen a kínai kormány ugyan megőrizte hidegvérét, de legbelül az események sorozta mély nyugtalansággal töltötte el a kínai vezetést. Noha Gorbacsov leváltását a KKP vezetése örömmel fogadta volna, de a puccs kudarca és Gorbacsov visszatérése a hatalomba csak még tovább fokozta a kínaiak aggodalmát.

Ez az érzés pontosan tetten érhető abban a beszédben is, amelyet a Zsenmin Zsipao, a kínai párt lapjának főszerkesztője Gao Di tartott augusztus 30-án. Gao alapvetően két fő okra vezette vissza a puccskísérletet és annak bukását, illetve több olyan szélesebb tényezőt is felsorolt, amelyek a Szovjetunió hanyatlásért voltak felelősek. Gao az okok között elsőként Gorbacsov hibás politikáját, a glasznosztyot nevezte meg, amelyben a politikai “liberalizmus” hibáját vélte felfedezni. Gao szerint a liberalizmus mélyen átjárta a párt és a hadsereg sorait is (különösen a fiatal tiszteket fertőzte meg). Másodsorban a puccs szervezői megfeledkeztek arról, hogy megelőző csapást mérjenek a lehetséges ellenpuccs résztvevőire. Gao szerint el kellett volna vágniuk Jelcin telefonvonalait, hogy ne szervezhesse meg az ellenállást és “mindenekelőtt egyszerűen le kellett volna tartóztatniuk Jelcint és Gorbacsovot, mielőtt bármi másba belefognak, ahogy mi is tettük a Négyek Bandájával. (…) A puccs szervezői semmiképpen sem érhették volna el céljaikat alkotmányos kereteken belül működve. A tigrist sem udvariasan kéri meg az ember, hogy adja oda a bőrét – vagy mi öljük meg, vagy ő öl meg minket! A forradalom könyörtelen – ha nem döntjük meg ellenségünk uralmát, akkor ő fogja megdönteni a miénket!”

Messzebbre tekintve Gao úgy vélte, hogy a glasznoszty volt az folyamat, amely az ideológiai zavar magjait elvetetette az emberek között. Ugyanakkor a Nyugat által vívott “puskapor nélküli háborút” is az okok között említette, amelyet a “békés evolúció” érdekében indítottak. Gao szerint “sem Gorbacsov, sem Jelcin nem voltak igazi párttagok, hanem egyszerűen árulók voltak, a nyugat ügynökei – és minden lépésüket a nyugati intézmények álláspontjának megfelelően hozták és mindenben Amerika utasítását követték.” Gao szerint a rossz kormányzati lépések, a túlzott hadikiadások miatt gyors ütemben hanyatló életszínvonal is hozzájárult az eseményekhez, ahogyan az is, hogy a politikai reformot a gazdasági elé helyezték. Gorbacsovot hibáztatta azért is, hogy ő fogott bele a gazdaság “privatizálásába” és ezzel “a kapitalizmus felé vezető útra terelte az országot”.

De vajon milyen tanulságokat vont le az eseményekből Gao Kína számára? Először is azt, hogy “az augusztus 19-i esemény a Szovjetunióban igen sokban hasonlított ahhoz, ami június 4-lén játszódott le Kínában, mégis a végeredmény szögesen ellentéte lett a kínainak.

Ennek oka az volt, hogy mi, kínaiak határozottan levertük a zendülést, anélkül, hogy a legcsekélyebb könyörületet mutattuk volna, míg a nyolctagú szovjet tanács képtelen volt érvényre juttatni a proletárdiktatúrát.

Pedig ha erőt alkalmaztak volna és Gorbacsovtól és Jelcintől is megtisztítják a pártot, a Szovjetunió ma is létezne. Gao eszmefuttatását azzal zárta, hogy hat tanulságot sorolt fel a KKP számára:

1. Határozottan fent kell tartani a párt vezető szerepét, és nem szabad többpártrendszert vagy parlamenti rendszert kialakítani.

2. A pártnak határozottan kezébe kell tartani a hadsereg irányítását, és nem szabad hagyni, hogy egy “nemzeti hadsereg” jöjjön létre.

3. Határozottan folytatni kell a proletárdiktatúrát, és nem szabad utat engedni a burzsoá demokratikus szabadságjogoknak.

4. Határozottan meg kell őrizni az állami tulajdon rendszerét, és nem szabad teret engedni a privatizációnak.

5. Határozottan ki kell állni a marxizmus mellett, és nem szabad teret engedni az ideológiai pluralizmusnak.

6. A további reformokra kell összpontosítani a párt energiáit, és folytatni kell a nyitás politikáját.

A kelet-európai események további értelmezései

Kínában a kelet-európai események értelmezése további tizenhárom évig tartott, egészen 2004-ig, és ennek során egy sor áttekintés készült. Nagy általánosságban elmondható, hogy a szovjet öszszeomláshoz vezető okok között a kínai elemzők négy nagy kategóriát különböztettek meg: a gazdasági, a politikai/erőpolitikai, a társadalmi/kulturális és a nemzetközi okokat. Ugyanakkor rendkívül érdekes az is, hogy az SZKP bukását és a Szovjetunió összeomlását kritikusan szemlélő kínai elemzések mindvégig szisztematikusan nézték elemzésük tárgyát. Azaz leszámítva az 1991-es augusztusi felfordulás után keletkezett közvetlen elemzéseket, a kínai elemzők mélyebben is megpróbálták megérteni az eseményeket kiváltó okokat, és olyan, a rendszerben jelentkező tényezők után kutattak, amelyek aztán az összeomláshoz vezettek. Ennek során arra jöttek rá, hogy a szovjet összeomlás okai a hosszú ideje folyó hanyatlásban, a rossz irányításban, a helytelen döntésekben és politikai lépésekben, a rendszeren belül jelentkező torzulásokban, a kudarcokra való helyes reakciók és az innováció hiányában, a mindent átitató dogmatizmusban, a bürokrácia tehetetlenségében, a helytelen külpolitikában és még egy sor ballépésben keresendők.

Ebben a tekintetben a rendszerszerű okokat felsoroló kínai elemzések élesen eltértek az akkoriban uralkodó nyugati elemzésektől, amelyek a közvetlen okokra helyezték a hangsúlyt – azaz Gorbacsov szerepét és az eseményeket közvetlenül megelőző, 1990–91 során jelentkező eseményeket tekintették kulcsfontosságúnak.

A gazdasági tényezők

A szovjet gazdasági hibákra rámutató kínai elemzések átfogóan felsorolták mindazokat a hiányosságokat, amelyek a szovjet gazdaság parancsuralmi jellegéből és ideológiai dogmatizmusából fakadtak. Néhány elemező alapvetően a marxista érvrendszerre építve azt állította, hogy a gazdasági alap hiányosságai vezettek végül a pártállami rendszer felépítményének összeomláshoz. Xu Zsi-xin, a tudományos akadémia Kelet-Európai, Orosz és Közép-Ázsiai Intézetének munkatársa szerint például a tervgazdaság fő hibája az volt, hogy a fogyasztói javak hiánya miatt a társadalom nélkülözni volt kénytelen. A fogyasztói javak hiánya “visszavetette a társadalom termelési kedvét és nem kedvezett a technikai újdonságoknak”. Ráadásul a fogyasztás visszaesése nem a tervgazdaság véletlen következménye volt – éppen ellenkezőleg, vélte, ez a rendszer tudatosan tervezett része volt! Ezenfelül a hibák között sorolta fel azt is, hogy a Szovjetunió képtelen volt integrálódni a világgazdaságba.

Gyakorlatilag valamennyi elemző egyetértett abban, hogy a tervgazdaság mindenre kiterjedő uralma és a piaci mechanizmusok hiánya volt a szovjet gazdasági rendszer alapvető fogyatékossága. Abban is egyetértés mutatkozik, hogy a kudarc a gazdasági determinizmusra és a kiterjedt ideológiai dogmatizmusra vezethető vissza, mivel ezek nyomán bizonyos reformokat “kapitalistának” nevezetek, majd ezeket helytelennek állította be. A szovjet gazdasági tervezőkből hiányzott a rugalmasság és az újító készség, és egyetlen pillanatra sem voltak képesek elválasztani a parancsuralmi gazdaságot a szocialista politikai rendszertől.

A politikai/erőpolitikai okok

Míg akadt néhány elemező, akik szerint a totalitarizmus gyökerei a hagyományos cári politikai kultúrában keresendők, addig az elemzők többsége Sztálinban látta a szovjet totalitárius rendszer forrását. Sztálin vezette be a totalitárius rendszer különféle elemeit: a tömeges terrort és a megfélemlítést, a diktatúrát és a hatalom túlzott összpontosítását; ő alkotta meg a személyi kultuszt és ő számolt le a kollektív pártvezetés elméletével; ő volt az, aki minden hatalmat a párt kezében összpontosított, és a párt és az állami bürokrácia közötti választóvonalat megszüntette, az orosz fajt dicsőítette, egyenlőségjelet tett az etnikai konfliktusok és az osztályharc közé, és elnyomta a nem orosz kisebbségeket; kegyetlenül elfojtott minden ellenzéki véleményt, és az erőszakos kollektivizálás és a túlzott központosítás révén eltorzította a gazdaságot. Mindezen problémákat a kínai elemezők szerint a párt kezében összpontosuló túlzott hatalom a “legfelső vezető által bevezetett diktatúra” okozta. A sztálinizmus hatása mély, átfogó és hosszan tartó volt. A veterán szovjet szakértő, Xu Kui szerint a sztálini totalitárius rendszer traumatizálta és megölte a társadalmat, míg egy másik kínai elemző, Hszia Gui- szen szerint a sztálinizmusnak több elnyúló hatása is lett: a visszafogott gazdasági növekedés, a szocializmussal szembehelyezkedő közvélemény, a szoros ellenőrzés és megfigyelés alatt tartott társadalom, a döntéshozatali eljárásokból kivesző demokrácia, a jogállamiság hiánya, a bürokrácia eluralkodása, az SZKP elidegenedése a nép problémáitól és végül az etnikai feszültségek növekedése.

Lu Nan-kuan, az akadémiai kutatóintézet vezető elemzője minden köntörfalazás nélkül a “sztálini szovjet szocialista modell” hatásában látta a bukás forrását:

Véleményem szerint a Szovjetunióban és Kelet-Európában az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején végbement drasztikus változások alapvető oka az volt, hogy a sztálini szovjet szocialista modell elveszítette dinamizmusát. (…) Ennek a modellnek a hibáit intézményesítettnek és alapvetőnek kell tekinteni – ráadásul Sztálin halála után egyetlen reform sem akadt, amely jelentős változást hozott volna a modellben. A napról napra halmozódó problémák és ellentmondások hatására a modell végül válságba került és a Szovjetunióban és Kelet-Európában élő népek elveszítették bizodalmukat benne. Az egyetlen megoldás az volt, hogy elvetik a sztálini szovjet szocialista modell és a társadalmi fejlődés másféle útjára lépnek.

Az ideológiai dogmatizmus kérdését mások is felvetették, amikor a sztálinizmus utáni időszak kritikáját adták. Míg Hruscsovot reformpárti és ideológiailag rugalmas vezetőnek tartották, és potenciálisan Jurij Andropovot is hasonlónak tekintették, addig Szuszlovot, Koszigint, Csernyenkót, Brezsnyevet és a többi vezetőt dogmatikus, megkövesedett, rugalmatlan, bürokratikus gondolkodású és ideológiájú vezetőnek tekintették.

Gorbacsovot persze egyetlen elemező sem tartotta begyöpösödött és dogmatikus vezetőnek. Éppen ellenkezőleg. A kínai elemzők szinte kivétel nélkül a glasznoszty és a peresztrojka politikáját “jobboldali” ideológiaként tekintették és ezt a politikáét élesen szembeállították a sztálini totalitárius “baloldali” politikával.

Gorbacsov legfőbb hibájának azt rótták fel, hogy a “humanista és demokratikus szocializmus” megteremtését célul tűzve két alapvető kérdésében is rosszul mérte fel a helyzetet. Először is ezt a szocializmust a nyugat-európai szociáldemokrácia alapján képzelte el és eközben a kapitalista rendszert dicsőítette. Másodszor olyasféle pluralista politikát támogatott, amelynek nyomán megnyílt a lehetőség, hogy 1990 februárjában a támogatását élvezve módosítsák a szovjet alkotmányt és lehetővé tegyék a többpárti, elnöki típusú rendszer megteremtését – márpedig ez közvetlenül ásta alá az SZKP politikai egyeduralmát.

Miután Gorbacsov először a Szovjetunión belül lépett fel az emberarcú és demokratikus szocializmus eszméjével, 1988-tól kezdve már a Kelet-Európával fenntartott kapcsolataiban is ezt az elvet kezdte követni. A “glasznoszty-diplomácia” aláásta ezeket a rezsimeket, mivel bátorította a párttal szembeforduló elemeket, megbontotta a Varsói Szerződés szolidaritását, lehetővé tette, hogy a “békés evolúciót” támogató nyugati külpolitika további teret nyerjen ezekben az országokban, és minden szempontból letette a fegyvert a Nyugat előtt.

Miután az ideológia feletti uralmat az SZKP kiengedte a kezéből, a következő logikus lépés az volt, hogy a legalapvetőbb lenini elvet is aláássa – azaz a pártnak fel kellett adnia a politikai hatalom feletti abszolút egyeduralmát. Gorbacsov ennek érdekében nekilátott a pártapparátus bomlasztásának. Vang Csang-jiang, a párt központi főiskolájának vezető kutatója szerint Gorbacsov két végzetes hibát követett el: szétválasztotta a pártot és a kormányt, és ellenőrzés nélkül vezette be a párton belül a demokráciát.

Ez a két tendencia – véli Vang – halálosnak bizonyult és elhozta a párt bukását. A korlátlan demokratizálás a több pártból és szervezetből álló rendszer kialakulásához vezetett, kialakultak a párton belüli frakciók is, miközben a párt elveszítette az irányítást a kormány felett.

A központi pártfőiskola másik elemzője, Zsao Jao szintén átfogó elemzésében azt hangsúlyozta, hogy minden, amit Gorbacsov tett, az félresikerült. Gorbacsov megpróbálta felülről bevezetni a gazdasági reformokat. Vakon másolta a nyugati szociáldemokrata modellt, lealacsonyította a pártot azzal, hogy hagyta egy kiváltságos réteg kialakulását a párton belül. A reformjai lehetővé tették, hogy a párt vezetői elárulják egymást, és megtörjék a fegyelmet. Elveszítette a kommunizmusba vetett hitét. Képtelen volt megérteni az etnikai szeparatizmust, és előmozdítani a jogállamiság ügyét. Hagyta, hogy a belföldi és külföldi ellenség felforgató tevékenységet végezzen. Zsao úgy véli, hogy mire Gorbacsov bevezette ezeket az intézkedéseket, a rendszert a Sztálin- és a Brezsnyev-korszak már eltorzította és emiatt volt képtelen a rendszer felszívni ezeket a gyors ütemben és átfogóan lezajlott változásokat.

Társadalmi és kulturális tényezők

Egy sor elemzés mutatott rá arra, hogy a szovjet vezetők és kormányok mennyire félrekezelték és elnyomták a nem orosz ajkú nemzetiségi csoportokat. Ezt az elnyomást arra vezették vissza, hogy Sztálinban az a tévképzet alakult ki, hogy az etnikai feszültségek és az osztályharc egy és ugyanaz a dolog, ezért ennek megfelelően ezt a kérdést is erőszakkal kell megoldani. Míg egyes kínai elemzések azért kritizálták a szovjet vezetést, mert túl keményen kezelték az etnikai csoportokat, addig mások a szovjet szövetségi állam alapjait bírálták, mondván, hogy a problémát az okozta, hogy még oly korlátozottan is, de autonómiát biztosítottak a tagköztársaságoknak. A föderalista berendezkedés helyett sokkal inkább egy egységes államra lett volna szükség.

Az alapvető hibát Lenin követte el, mondták mások, aki bátorította az etnikai csoportok önrendelkezését, s ez vezetett a szövetségi típusú állami berendezkedéshez, ami viszont kedvezett a szeparatista mozgalmak kialakulásának és végső soron az Unió felbomlásának. Megint mások ezt is vitatták, mondván, hogy a Szovjetunió “névlegesen ugyan szövetségi berendezkedésű, valójában azonban egységes állam volt”.

Egy sor kritikus mutatott rá arra, hogy a szovjet társadalmat minden ízében áthatotta a “hit válsága”. Ez a társadalmi állapot az éveken át tartó ’baloldali’ és totalitárius politika eredménye volt, amelyet nagyban elősegített a legkevésbé sem vonzó és minden ízében dogmatikus pártideológia, a párt elidegenedése a proletariátustól (mely híveinek kemény magját alkotta), az életszínvonal csökkenés, a munkahelyeken hírből sem ismert ösztönző rendszer hiánya és az értelmiségiek elnyomása. Mindezek pedig széleskörű elidegenedéshez vezettek a szovjet állammal és a párttal szemben.

Mire Gorbacsov megkísérelte orvosolni ezeket a hibákat, már túl késő volt. Mindenesetre abban minden elemző egyetértett, hogy katasztrofális hiba volt megszüntetni a média felett gyakorolt pártirányítást – egyfelől azért, mert a sajtó rámutathatott a párt kudarcaira, másfelől pedig azért, mert így megszólaltak a “szocializmusellenes” hangok is, amelyek minden frusztrációjukat és dühüket a pártra zúdították. Ráadásul a pártfelügyelet megszüntetése a média felett megnyitotta az utat a nyugati propaganda előtt is, amely aztán “átszőtte a sajtót és a káosz magjait elhintő cikkeket publikáltatott”.

A nemzetközi tényezők

A kínai elemzők a Szovjetunió összeomlását előidéző okok közül nem felejtették el megemlíteni azokat az okokat sem, amelyek a szovjet külpolitikából és a nemzetközi helyzetből fakadtak. A szovjet külpolitika területén a legkompetensebb elemezők a következő pontokban látták az egymás követő szovjet vezetők külpolitikai baklövéseit:

– külső terjeszkedés és agresszió;

– nemzetközi hegemóniára törekvés;

– a forradalom exportja;

– csatlósállamok létrehozása;

– más államok belügyeibe való beavatkozás, illetve ezeknek az államoknak a megszállása;

– átmilitarizált külpolitika;

– nagyhatalmi sovinizmus más baráti szocialista és kommunista pártokkal szemben;

– hidegháborús versengés az USA-val.

A tanulságok levonása

Ezekután tekintsük át, hogy a kínai elemzők és a KKP összességében milyen tanulságokat vont le a szovjet és a kelet-európai rezsimek összeomlásából. Míg a tanulságok egy részét az elemezők az általuk készített elemzésekben rejtették el, addig akadtak néhányan, akik explicit kimondták, hogy mit tanulhat Kína és a KKP a történtekből. A következőkben ezeket mutatjuk be egy általános részben, illetve egy kisebb részben, amely speciálisan a KKP számára hasznos tanulságokat sorolja.

Általános tanulságok

Li Jing-jie az Akadémia volt Szovjet és Kelet- Európai Intézetének igazgatója, aki a legtöbbre tartott és legismertebb elemző a következő nyolc tanulságot szűrte le az SZKP bukásából:

1. A termelékenység növekedését állítsuk a középpontba.

2. Legyünk ideológiailag rugalmasak és progresszívek – a szocialista társadalom felépítésének nincs előre lefektetett modellje.

3. Tanuljunk a kapitalizmus eredményeiből, és a “nyitott kapuk” politikáját helyezzük előtérbe.

4. Ne csupán az állam átfogó erejének gyarapítását tűzzük ki célul, hanem – ami ennél is fontosabb – törekedjünk a nép anyagi jólétének gyarapítására.

5. Helyesen alkalmazzuk a demokratikus centralizmus elvét, bővítsük a belső pártdemokráciát, és szálljunk szembe a korrupcióval.

6. Az értelmiséggel bánjunk igazságosan.

7. A maguk bonyolultságában és teljességében mérjük fel az etnikai feszültségek és kérdések alapvető okait, biztosítsuk valamennyi nemzetiségi csoport számára az egyenlőségét és az önrendelkezés jogát, és a gazdasági növekedést tekintsük az etnikai feszültségek lényegi megoldásának; ugyanakkor lássuk azt is, hogy milyen veszélyekkel jár, ha egy többnemzetiségű régióban bevezetjük a politikai pluralizmust.

8. A gazdasági szférában fogjunk hozzá a reformokhoz, de ezeket később más területeken is vezessük be – többek között a politika világában is.

A Kelet-európai, Orosz és Közép-Ázsiai Tanulmányok Intézetének két munkatársa, Ma Su-fang és Li Jing-ju négy általános tanulságot vont le:

1. A gazdasági fejlesztésre kell az erőket összpontosítani, és folyamatosan javítani kell a lakosság életszínvonalát.

2. A politikai reform végrehajtása közben becsületesen szembe kell nézni és be kell vallani a múlt hibáit; valamennyi problémát politikai (azaz uralmi) szemszögből kell nézni és kezelni; meg kell erősíteni a pártvezetést és folyamatosan a demokratikus politikai reformot kell támogatni.

3. Vezérlő ideológiának a marxizmust kell tekinteni, erősíteni kell a propagandamunkát és a megfelelő gondolkodást.

4. Folyamatosan erősíteni kell a pártépítő erőfeszítéseket – különösen az ideológia, a propaganda, a szervezkedés és a demokratikus centralizmus területén – annak érdekében, hogy a hatalom feletti ellenőrzés a marxizmus lojális híveinek kezében maradjon.

A Központi Pártfőiskola, az Akadémia, a KKP Nemzetközi Osztályának, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének és a Népi Egyetem szakértőinek egy csoportja nyolc tanulságot vont le:

1. A reformokat nem szabad elkapkodni – először a termelő és tőkeerős alapot kell kiépíteni, hogy a kulturális és politikai felépítményt létre lehessen hozni.

2. A reformokkal nem lehet megtorpanni, és alkalmazkodni kell a korhoz.

3. A kapitalizmus által kínált tanulságokból is okulni kell.

4. A szocializmusnak gazdagnak és demokratikusnak kell lennie.

5. A pártépítés elősegítése érdekében a tudományra és a technológiára épülő ideológiát kell kialakítani, a demokráciát a párton belül kell építeni és a korrupcióval szembe kell szállni.

6. Ápolni kell az értelmiséggel fenntartott kapcsolatot, és értékelni kell a társadalomban betöltött szerepüket és feladataikat.

7. A nemzetiségi kérdéseket körültekintően kell kezelni – az etnikai feszültségek megoldásának alapvető kulcsa a gazdasági fejlődés.

8. Ki kell alakítani a reformok átfogó és helyes stratégiáját, a folyamatot türelemmel kell végigvinni, lehetővé kell tenni, hogy többféle nézet is megszólaljon ebben a kérdésben, és a párton belüli nézetkülönbségeknek is teret kell engedni.

Végül pedig álljon itt az az öt tanulság, amelyet maga a KKP Nemzetközi Osztálya állított össze:

1. A szocializmus építése közben óhatatlanul is történnek hibák, de ezeket őszintén be kell vallani, nem pedig tagadni vagy a szőnyeg alá söpörni.

2. Szilárdan ki kell tartani a Kommunista Párt vezetése mellett, de folyamatosan fejleszteni kell a párt vezetői képességeit – a szervezetépítésen, a megerősített propagandamunkán, a káderek körében végzett munkán, a demokratikus centralizmus elveinek betartásán, a párton belüli ellenőrző rendszer kiépítésén valamint a káderek minőségének fejlesztésén keresztül.

3. A gazdasági fejlődés központi jelentőségű, az életszínvonal és a termelékenység növelését kell elsőrendűnek tekinteni, s csak ezt követheti a politikai reform (ez volt Gorbacsov legnagyobb hibája).

4. A különféle etnikai csoportok egységét kell hangsúlyozni, és fel kell venni a harcot a szeparatizmussal.

5. Óvakodni kell a Nyugat által követett “nyugatosító” politikától és megosztó stratégiáktól, és különösen gyanakvóan kell fogadni a Nyugat által erőltetett “békés evolúció” stratégiáját.

A Kínai Kommunista Párt számára levont tanulságok

A KKP fejlődésének érdekében egyes elemzők külön is kiemeltek néhány pontot. És ezek között voltak olyanok is, amelyek többször visszaköszöntek az elemzésekben.

A KKP egyik teoretikusa, Huang Vei-ding, és vele együtt mások is kiemelt helyen említették a korrupciót. Huang szerint a korrupció úgy terjed a párton belül, mint a rák és többféle veszélyt is rejt magában. Ráadásul egyszerre jelent veszélyt a párt és az állam számára, mivel meggyöngíti a pártvezetést és elősegíti a párton és az államapparátuson belül megjelenő érdekcsoportok kialakulását. A társadalomra nézve a kárt azzal okozza, hogy az egyenlőtlenséget növeli, ezzel pedig a növekvő bűnözést és más társadalmi feszültségek kialakulását segíti elő – ez pedig instabilitást okoz és a szeparatizmus esélyeit növeli. A korrupció, véli Huang, a bürokrácia hatásfokát is lerontja, és gazdasági veszteségeket okoz. Éppen ezért Huang számára a KKP-n belüli korrupció volt az egyes számú veszélyforrás.

Ha a korrupciót nem kezelik megfelelően, akkor az feltehetően a párt és az állam végét jelenti. Meg kell akadályoznunk, hogy a Szovjetunió története Kína esetében megismétlődjön! A KKP-t nem győzheti le, csak saját maga!

He Kiu-gang az Új Kína Hírügynökség munkatársa szintén a párton belüli korrupció jelenségét emelte ki, azt állította, hogy olyan szabályozást kellene elfogadni, amely átláthatóvá tenné a vezetők anyagi helyzetét. A lefizetés szinte már járványszerű a párt soraiban, jegyezte meg. Egyben arra is felhívta a figyelmet, hogy a korrupció nem csupán a rendszer problémája, de a kínai kultúrából fakadó társadalmi probléma is. A kínai társadalomban ugyanis a korrupció a kapcsolatok kultúrájának egyik megnyilvánulási formája. A párton belül ez leginkább az előléptetési kritériumokban érhető tetten – ezeket a kritériumokat ugyanis sokkal inkább a kapcsolatok határozzák meg, mintsem az érdem. Éppen ezért sürgősen létre kellene hozni egy “tudományos”, az érdemi teljesítményen alapuló káderértékelő rendszert a párton és az államapparátuson belül. Ha azonban ez az értékelő rendszer hiányzik, folytatja, akkor az a párton belüli frakciók kialakulásához vezet, ezen felül pedig a vezetők kiválasztása is “tudománytalan” alapon történik (ez a megjegyzés nem túl burkolt kritikája volt annak az önkényes módszernek, ahogyan a legfelső kínai vezetők személyesen választják ki utódaikat).

A média feletti ellenőrzés kérdése szintén felbukkan a tanulságok között. A KKP Nemzetközi Osztálya által készített egyik tanulmány megjegyzi, hogy a Gorbacsovot megelőző időszakban a szovjet sajtó ellenőrzése túl szoros volt, ezért Kína számára a tanulság az, hogy meg kell találni azokat a újszerű propagandaeszközöket, amelyek a helyes szellemben tükrözik a marxizmus és a társadalmi realitások közötti kapcsolatot”. Gorbacsov a sajtó reformjával átesett a ló túlsó oldalára – a párt miatta “nem hallotta meg” a társadalomban jelentkező igényeket, a reform aláásta a kormány és a hadsereg tekintélyét, a sajtó a párton kívül elemek szócsöve lett és lehetővé tette, hogy a nyugati elemek közvetlenül is beszivároghassanak a szovjet hírügynökségekbe.

A Pártnak szoros ellenőrzés alatt kell tartani a tömegtájékoztatást, annak érdekében, hogy az ideológiai hadszíntéren fenntartsa a marxizmus egyeduralmát, szorosan nyomon kell követnie a propaganda hatását a nemzetbiztonságra, ugyanakkor a tömegtájékoztatás részére szélesebb kommunikációs és ellenőrző funkciókat kell biztosítania.

A tanulságok között többnyire utolsó helyen szerepelt, hogy az európai stílusú demokráciát minden áron el kell kerülni. Ahogyan ezt a KKP Propaganda Osztályának nagyhatalmú vezetője, Vang Rhu-HUzsi leplezetlenül megfogalmazta: “Nincs más alternatívánk, csak a reform. Az egyik lehetőség, hogy a demokratikus szocialista és a kapitalista utat követve vágunk bele a reformokba – ez azonban korábban már katasztrófába torkollott!” Vang, az ismert keményvonalas és konzervatív ideológus azonban nem volt egyedül azzal a véleményével, hogy az európai demokratikus szocializmus felé tett első lépéssel a KKP csúszós lejtőre kerülne, amelynek alján a politikai megsemmisülés várna a pártra. Az elemzők egyöntetűen úgy látták, hogy az SZKP-nek a kegyelemdöfést a Gorbacsov által elképzelt “humanista és demokratikus szocializmus” mérte – jobbára azért, mert ez alapvető filozófiai szakítást jelentett a marxizmus–leninizmussal, összezavarta a káderek gondolkodását, és megnyitotta az ajtót a politikai pluralizmus és a többpártrendszer előtt.

FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER