Állattan

A tojás 1

Nincs két egyforma tojás. Van, amelyik fehér, van, amelyik kékes, némelyik pettyes, de mindegyikben egyformán sötét van, olyan sötét, hogy szinte vágni lehet, és aki bent van, az égvilágon semmit nem lát. Nem tud olvasni, pasziánszozni sem tud, moccanni sem bír. Még az órájára sem vethet egy pillantást, hogy tulajdonképpen mióta kuksol ott. Nagyon kényelmetlen egy tojásban ücsörögni, úgyhogy nem csoda, barátaim, ha az illető kolibri avagy krokodil morogni kezd magában: meddig tart még ez az egész, csak már kint lennék, a napsütötte sávban. Alig győzi kivárni, s azon töprenkedik, milyen lehet a nagyvilág, mit lehet majd ott csinálni, lehet, hogy az operaházban fogok énekelni, tűnődik magában, esetleg a Prága-Róma járaton röpködök majd, vagy a kékvizű óceánban lubickolok? Ki a megmondhatója? S valóban: honnan is tudhatná bárki, hogy majd énekel-e, röpköd vagy lubickol? A tojásban olyan sötét van, hogy szinte vágni lehet. Azt sem lehet tudni, hogy az illető egyáltalán kiscsibe, kolibri vagy krokodil, csupán az biztos, hogy a világ káprázatos lesz, roppant érdekes, s alig győzi kivárni a nagy napot.

A tyúk

Nincs két egyforma tojás, minden tojás más és más, az alaktól, a színtől, a mérettől függően, néha valamelyik kiállításon feltűnik egy-egy díszpéldány, és egy tyúk a fejébe veszi, befészkeli magát a tyúkagyába a gondolat, hogy versenyt nyer, masszázsra jár, a szaklapokat bújja és tényleg pompás tojásokat tojik, elviszi őket a kiállításra, és mindenki köréje gyűlik, és ámuldoznak, ezt nézze meg, ezt a tojást, hát nem csodálatos, ehhez mit szól, micsoda forma, micsoda szín, fogadjunk, hogy aranyérmet nyer, de képzeljük el, egyszer csak, derült égből villámcsapás, csipogás hallatszik, a tojás megreped, a pompázatos tojás kétfelé hasad, és megjelenik egy csibe, egy nedves, csodálkozó szemű csibe, s odakiáltja a tyúknak, végre itt vagyok, megjöttem, hát nem mesés, de a tyúk magán kívül van, ájulás környékezi, ezzel nem számolt, és körös-körül mindenki nagyon lehangolódik, egy ilyen szép tojás, és holmi csibe tönkreteszi, de a csibe nem tudja, miről van szó, a csibe mindezt nem hallja, a csibe az csibe, ugrál a lépcsőn, hunyorog a napfényben, a napfényben, mely mindent elönt.

A cethal

A cethal tulajdonképpen egy halóriás, épp ezért szemléltetni lehet rajta olyan dolgokat is, amit egy kis halon észre sem vesz az ember, s így a haliskola igazgatója elhatározza, hogy engedélyt kér az óriás cethaltól egy tanulmányi kirándulásra, hogy a kis halaknak legalább némi fogalmuk legyen arról, hogy is néz ki a máj meg a gyomor, s az óriás cetnek nincs is semmi kifogása a kirándulás ellen, távol áll tőle, hogy lebecsülje a művelődést, a kis halak meg egészen magukon kívül vannak, mesélik otthon, holnap kirándulás lesz a cethal gyomrába, és az anyukák a lelkükre kötik, rendesen viselkedjetek, veletek megy a tanító néni, és még mit gondolna, s reggel az egész iskola ott gyülekezik az óriás cet szája előtt és pontosan nyolc órakor a cethal kitátja a száját, és a tanító néni magyarázni kezd a halacskáknak, ez itt fölöttetek a felső szájpadlás, figyeljétek meg, milyen szép vörös, most pedig továbbmegyünk, ez itt a torok, nem nyúlunk semmihez, és a tanító néni hangja visszhangzik a hatalmas termekben, a halacskák meg ámulnak bámulnak, s mikor a gyomorba érnek, azt suttogják maguk elé, itt halt meg apuka és nagyapó, meg Feri bácsi és Ancsa néni, s mindegyikük szörnyen meg van illetődve, s azt gondolják magukban, lehet, hogy mi is itt végezzük, ha megnövünk, de az még soká lesz, addig még sokat kell tanulnunk.

A zsiráf

Amikor a zsiráf még iskolába járt, mindig ötöse volt olvasásból meg számtanból, de tornából egyese, mert nem tudott bukfencezni, ha a bőréből bújt ki, ha a feje tetejére állt, akkor sem, teljesen boldogtalan volt emiatt, ellátták tanácsokkal, csinálj így, aztán meg így, nézd, milyen egyszerű, ám a zsiráfnak soha nem sikerült, nem tudta, hova tegye a nyakát, s a tanító néni a fejét csóválta, foltját a zsák, zsiráf, zsiráf, szép kis bizonyítványod lesz, mit mondanak majd a kedves szüleid, s a zsiráf keservesen rítt, s aki véletlenül arra járt, azt hitte, hogy esik, s amikor véget ért a tanév, és kiosztották a bizonyítványt, a zsiráfnak tényleg egyese volt tornából, és még jobban zokogott, mint korábban, s amikor hazaért, kérdezte anyu meg apu, mi történt, s a zsiráf bevallotta, hogy egyese van tornából, s anyu meg apu nem szólt egy szót sem, bementek a másik szobába, sokáig tanakodtak, s amikor visszajöttek, kezükben a saját régi iskolai bizonyítványuk volt, s amikor a kis zsiráf megnézte, tornából mindenütt egyest talált.

A zebra

A zebra ritka állat, s évről évre egyre ritkább lesz, nem csoda, a zebra fogytán van, közönséges lovak lesznek belőlük, barnák vagy feketék, a zebra fogytán van, hát hogy is ne, nem kapni csíkos trikót, bemegy egy ilyen zebra a lányaival az üzletbe, s azt mondja az eladónőnek, két trikót ezeknek a zebráknak, de az eladónő így felel, sajnálom, nézzenek be úgy két hét múlva, talán érkezik valami, de trikó nem jön, ki ér rá folyton az üzleteket kajtatni, a zebrák pedig nőnek, kamaszodnak, nem járhatnak csak úgy, pucin, ezért végül vesznek maguknak valamilyen közönséges barna vagy fekete, hosszú ujjú pulóvert, amilyet a barna vagy a fekete lovak viselnek, aztán akkor csodálkozzék az ember, hogy a zebra fogytán van.

A pingvin

A pingvin boldogtalan madár, egy szál ruhája van, mindenhova abban kell járnia, a színházban még megteszi, a színházban még nincs baj, rosszabb a helyzet, ha nyáron strandra akar menni, hasztalan forgatja fel már huszadszor a szekrényt, nincs ott semmi, az égvilágon semmi, egy fia fecske vagy sort sem, így hát mit tehet, megy és fürdik abban, amije van, megbámulják, és azt suttogják, na hallja, ez a pingvin már tényleg nem tudja, jó dolgában mit csináljon, láttak már olyat, hogy valaki szmokingban strandol, és a pingvin igen boldogtalan, hogy is szórakoztatná őt az ilyen fürdőzés, így hát egy szép napon fogja magát, és elutazik, csak úgy, bőröndök nélkül, nincs mit becsomagolnia, az egy szál ruhájában utazik, valahová messze, egy lakatlan szigetre, ahol senkinek nem szúr szemet, s amint megérkezik, látja, hogy nem csak neki támadt ez az ötlete, van ott egymillió pingvin, s mindegyik szmokingban fürdik.

A teve

A tevének nincs könnyű élete, nehogy azt higgyük, ládákat cipel, mindenféle dobozokat, banánt meg narancsot, reggeltől estig gürcöl, s ha befejezi nagy keservesen, megy és vesz magának egy kis rágógumit, és rágja, nincs ezen mit csodálkozni, ez az egyetlen öröm az életében, filléres öröm, de nem vagyunk egyformák, egy teve úgy dönt, hogy nem pocsékolja a pénzét rágnivalóra, inkább összegyűjti a szabadságára, csupa fura név áll a ládákon, idegen országok, idegen városok, s azt gondolja a teve, miért ne látogathatnék oda, itt nincs semmi, egy pár rágcsáló teve, és kész, megveszi hát a menetjegyet, fogja a fényképezőgépét, és nekivág, de nem mondhatjuk, hogy túlzottan el volna ragadtatva, gondoljuk csak el, bemegy valami nagy, idegen vendéglőbe, és mit lát, mindenki rág, csak rág, a tevét ez kihozza a sodrából, s így szól magában, óh, én teve, ezért spóroltam, ezért mondtam le életem egyetlen öröméről, s amikor hazatér, vesz magának egy halom rágógumit, mint az összes többi teve.

A szövőlepke

A szövőlepke szép dolgokat készít, selyemsálat, nyakkendőt, blúzt, pompás estélyi ruhákat, a szövőlepke rengeteg ilyesmit készített már, a legdrágább holmikat, a legjobb üzletházak megrendelésére, nagy hatású divatbemutatót rendeznek, kizárólag meghívott vendégeknek, az a rengeteg márkás autó, s a szövőlepke véletlenül épp arra jár, s felötlik benne, érdekes lehet, jó volna megnézni, és bemegy, fel a lépcsőn, de fent ott a portás, és így szól, kérem a meghívót. De a szövőlepkének nincs meghívója, honnan is lenne, nincs neki ideje mindenféle meghívókkal törődni, szép selyemholmikat készít, ez eszébe sem jutott, úgyhogy kimegy, vissza az utcára, ődöng egy kicsit a téren, aztán nyugovóra tér, mi mást tehetne, reggel várja a tengernyi munka.

A csiga

A felületes szemlélő azt gondolná. hogy a csiga egy lusta dög meg efféle, de ez nem igaz, volt idő, mikor a csiga fürgélkedett, mint a mókus, és embernek kellett lennie a talpán, aki utol akarta érni. De egyszer vendégséget akart csapni, mert elfogta a szomorúság, mert unta a magányt városszéli kis házában, meghívott három kengurut, és már előre örült, lelkiismereti kérdést csinált belőle, hogy jól sikerüljön az este. Megterítette az ünnepi asztalt, bekapcsolta a házi vetítőt, különféle borokat vásárolt, és egy új, fehér damasztabroszt, a kenguruknak fél nyolcra kellett jönniük, a csiga kirakta a szalvétákat, kitöltötte a vörös bort a poharakba, és várt, de a kenguruknak se híre, se hamva. És ekkor jutott a csiga eszébe, hogy isten tudja, merre keresik őt a kenguruk, ekkor jutott a szerencsétlen csiga eszébe, hogy nem adta meg nekik a címét, és hogy ezt a vendégek rossz viccnek is vehetik. Így hát útnak indult, hogy megkeresse a kengurukat. Óvatosan araszolgat, nehogy valami kiömöljön, lassan mászik, csendesen, nehogy kiloccsanjon a bor az új fehér abroszra, mert a vörös bor foltja, mint ismeretes, nehezen tüntethető el.

A pulyka

A pulyka állandóan ingerült, nincsenek rendben az idegei, ha vöröset lát, egyenesen meg van veszve, vörös dolog pedig sok van a világon, vörösek a háztetők, a trolibuszok, a szegfű is vörös, vörös dolog sok van a világon, s mivel egyre több lesz, a pulyka kénytelen furtonfurt a pszichiáternél ülni, az meg egyre azt hajtogatja neki, nem szabad arra gondolnia, ne nézelődjön annyit a világban, olvasgasson, hallgasson könnyűzenét, esténként egy kis séta, de hiába: a pulyka az pulyka, minden semmiség feldühíti, találkozik véletlenül a hétpettyes katicabogárral, s már kész a baj, a pulyka egészen belekékül, ordít, de most már aztán elegem van ebből, s szalad a háztartási boltba, vesz egy csomó fehér festéket, rámegy az összes spórolt pénze, s fehérre mázolja az összes benzinkutat, az összes céklát és a gyerekek építőkockáit, fehérre mázolja az egész világot és most képzeljétek, barátaim, valaki azt hiszi, hogy karácsony van, fehér karácsony, amikor pulykát esznek az emberek, és így a pulyka azt sem tudja, miért és hogyan, s már nem is él.

Az imádkozó sáska

Reggel van, ismerős a kép, süt a napocska, szép idő lesz, talán fürdésre is alkalmas, a legyeknek remek a hangulatuk, a hernyóknak is, szép nap virradt ránk, a kék legyek egy léggömbbel játszanak, a pettyes hernyók sétafikálnak, araszolgatnak az ágakon, mesélik egymásnak, mit fognak délután csinálni, de lám-lám, egyvalaki nem pajkoskodik, egyvalaki csak ül, és komoly dolgokra gondol, az imádkozó sáska ez az egyvalaki, aki imádkozik, meg se moccan, lélekben ő máshol jár, lélekben a Szentléleknél jár, és csendben társalkodik vele, a férgekről, a kis pettyes hernyókról, akik nem gondolnak az üdvösségre, hanem mindenféle bolondságra, strandra, kirándulásra, málnaszörpre, miközben a sáska imádkozik az ő üdvösségükért is, az áttetsző szárnyacskájú kis legyek üdvösségéért, ilyen szárnyakat csak a legjobb divatszalonokban lehet kapni, ahová a sáska nem jár, mit is keresne ott, minden szökőévben egyszer jut el a szabóhoz, és akkor közönséges levélből varrat ruhát magának, semmi háromnegyedes ujj, vagy valami hasonló, az Úr szolgálóleánya vagyok, és a szabó mértéket vesz, nem könnyű feladat, a sáska hosszú és szikár, a levél lóg rajta, mint a fogason, de a sáskának ez tökéletesen megfelel, nem jár sehová, imádkozik a kis ragyogó legyekért és a pettyes hernyókért, akik sétafikálni készülnek az ágon, és azt gondolják magukban, na nézd csak, egy levél, milyen éhes vagyok, még ma nem is ettünk, és odamennek ehhez a levélhez, az imádkozó sáskához és beleharapnak a ruhaujjába, de ezt nem kellett volna tenniük, ez valóban nem illendő, imádkozás közben zavarni valakit, ez a Szentlélek megsértése, nem csoda, hogy a sáska nem tud napirendre térni az ügy fölött, és leharapja a fejüket, aztán a kis testüket, meg a lábacskáikat, ezen nincs mit csodálkozni, ájtatosságában zavarták meg a buta hernyók, akik a hasukra gondoltak, míg a sáska a lelkükre gondolt, a buta hernyók lelkére, az összes buta csillogó legyecskére, akit valaha felfalt, miközben sütött a napocska, és kellemes strandidő volt.

A pápaszemes kígyó

Mikor megszületik egy kis pápaszemes kígyó, van nagy csodálkozás, hogy máris szemüveget hord. Minek egy ilyen kis pápaszemes kígyónak pápaszem – kérdezi ez is, az is. Ilyen zsenge korban? De a természet nagyon is bölcsen van berendezve, annyira bölcsen, hogy szinte nem is hinné az ember. Az egészen kis pápaszemes kígyónak természetesen nincs szüksége pápaszemre, na persze. Lát, az igaz, de nem tudja, mit lát. Ahhoz még túl kicsi, hogy tudja, mit lát. És így – őszintén szólva – tulajdonképpen semmit sem lát, és a pápaszemnek semmi hasznát sem veszi. De talán mindig ilyen kicsi marad? Nem, persze, hogy nem. Nő, növöget és rontja a szemeit, rontja pedig annál inkább, mivel hogy pápaszemet hord, bár az égvilágon semmi szüksége rá. És így, mikor már kezdi sejteni, hogy mit lát, mikor eléri azt a veszélyes kort, hogy lát valamit, szerencsére már rosszak a szemei, nem lát az égvilágon semmit és egy idő múltán szemüvegre van szüksége. És íme – a pápaszem épp kéznél van. Örül a pápaszemes kígyó, hogy nem kell most vennie, nem kell futkosnia utána, nem kell az SZTK-ban az orvosnál előszobáznia. És így az öreg pápaszemes kígyók ülnek szépen, pápaszemmel az orrukon, újságot olvasnak, hosszú téli estéken felolvassák a híreket a szegény kis pápaszemes kígyóknak, akik semmit sem látnak és el sem tudnak képzelni semmit, csak fülelnek és már előre örülnek, hogy milyen szép lesz, amikor majd ők is megöregszenek és látni fognak valamit. Csak néha akad egy-egy kis pápaszemes kígyó, aki megkérdi az öreg pápaszemes kígyót, miért kell tönkretenniük először a pápaszemes kígyóknak a szemüket, hogy lássanak, de az öreg pápaszemes kígyó azt válaszolja: – Csak ne beszélj, a természet nagyon is bölcsen van berendezve, nem is hinnéd, mennyire!

A kérész

Egy nap az, akárhogy is nézzük, csak egy nap, nem tarthat örökké egy nap, még körül sem néz az ember, s már másnap van, a teknősbékának ez persze totál mindegy, azon töpreng, hogyan üsse agyon az időt, reggeltől estig alszik, de a kérész még csak nem is gondolhat alvásra, hisz körül sem néz, már másnap van, pedig a kérész annyi mindent szeretne látni, sorra veszi magában, meg kell néznem egy kiállítást vagy egy színdarabot, meg az Orjolt is, bele kell kukkantanom a matematikába, annyi dolog van a világon, sokat nem bíbelődhet semmivel, és most képzeljük el, hogy a tejcsarnokban kell az idejét vesztegetnie, bele kell őrülni, a percek repülnek, a kérész az órájára pislog, na, gondolja, már le is késtem, most már igazán nem lesz érkezésem mindenre, nyugi, viselkedjünk okosan, csak semmi pánik, annak aztán végképp nincs semmi értelme, inkább jól körülnézni, alaposan szemügyre venni a tejeskannát, a vajas-, sajtos- és juhtúrós köcsögöket, az Orjol meg egy ilyen kanna között nincs is olyan nagy különbség, és a kérész nézi a napfényben csillogó kannát, ünnepien szép ez a kanna, valami hihetetlenül szép, varázslatosan szép, s a kérész könnyekig meghatódik, de mindjárt rá is szól magára, csak nem sírni, könnyes szemmel minden homályosan látszik.

A rák

Először hétfő van, aztán kedd, s végül vasárnap, aminek már mindenki szombaton előre örül, de a rák szombaton nem a vasárnapnak örül, a rák szombaton a pénteknek örül, egy kissé másképpen él, mint az átlag, van, aki csodálkozik ezen, ő azonban semmi különöset nem talál ebben, hátrafelé mászik, és ez az egész. Az idő röpül, mindenki siet valahová, de a rák elől semmi nem fut el, mi futna el, a rák állandóan hátrafelé megy, ami volt, az volt, az már rég volt, nem tud elfutni. Szóval a ráknak annyi ideje van, mint a szemét, péntekről csütörtökre, szerdáról keddre él, régi számlákra bukkan, megsárgult újságokra, kitépett naptárlapokra és régi karácsonyi üdvözlőkártyákra, melyeken a boldogság és a vidámság szavai virítanak, és a rák már alig várja, előre örül a tavalyi karácsonynak, és amikor eljön végre a nagy nap, csönd van, egy teremtett lélek sincs már, körös-körül minden csupa lehullott tűlevél, üres dobozok, papírok és madzagok, és a rák rágcsálja a kemény szaloncukrot, és azt gondolja magában, ezért voltam úgy oda?

A hangyászsün

Hajdanában a hangyászsünök nagyon boldogtalan állatok voltak. Hangyászsünök vagyunk, tűnődtek, hangyát kéne ennünk, de hogyan? Megesett, hogy az egész hangyászsün-család két hónapig lesett egy árva kis hangyára, de a hangyákat sem ejtették a fejükre, hogy a hangyászsünök orra alá másszanak, s így a hangyászsünök meglehetősen nyomorogtak, s gúny és megvetés volt osztályrészük. Mikor például a kis strucc találkozott a kis hangyászsünnel, biztos, hogy rákiabált: te hülye hangyászsün, és kiöltötte rá a nyelvét. Ez nagyon bántotta a kis hangyászsünöket, ők is nyelvet öltöttek a kis struccokra, de ebben ki is merült minden ténykedésük. Ám egyszer egy kis hangyászsünnek az jutott eszébe, hogy ha már mást nem tudnak felmutatni, jó lenne legalább egy tisztességes, hosszú nyelv, hogy legyen valami pofája annak a nyelvöltögetésnek, ment hát, és kért az anyukájától két korona hatvanat, és vett magának egy hosszú légyfogót. Megéri, gondolta, és mikor találkozott a város szélén a struccal, kiöltötte rá új, hosszú nyelvét, és a strucc szégyellte kidugni a maga kis, vacak nyelvét, s a kis hangyászsün egészen magán kívül volt, hogy ilyen jól sikerült a hecc, s mivel egészen magán kívül volt, a nyelve is rajta kívül volt, s a kis hangyászsün úgy futott haza. Hol az új nyelved, mordult rá anyuka, rakod be a pofácskádba, nincs kidobni való pénzünk. S a kis hangyászsün a homlokára csapott, s kezdte a pofájába gyömöszölni az új nyelvét, és mikor egy fél óra múlva kész lett a művelettel, látta, hogy a nyelve hegyére ragadt mindenféle kacat, zörgő haraszt, cigarettacsikk és – negyvenhat darab hangya. Nem álom ez? Ennyi hangya, döbbent meg anyuka, ezt meg sem bírjuk enni. Amennyit megeszünk, annyit megeszünk, a többit be lehet főzni, mondta a kis hangyászsün, és anyuka ment, és vásárolt dunsztosüvegeket és tizenöt új légyfogót, és ettől kezdve ragyogóan éltek. Mindez persze nem maradt sokáig titokban, s hamarosan minden hangyászsün légyfogóval kapta el a hangyát. Otthon ültek, könnyűzenét hallgattak, a nyelvük szanaszét hevert körülöttük, egy merő luxus, egyszóval az új találmány gyökeres fordulatot hozott a hangyászsünök életébe. Ekkor már egy strucc sem merte kigúnyolni a hangyászsünöket, ellenkezőleg, a hangyászsünökről az a vélemény alakult ki, hogy intelligens állatok, akik nagyon jól értik a dolgok hogyanját és mikéntjét. A kis hangyászsünnek meg szobrot emeltek, homokkőből, amin a kis hangyászsün rövidnadrágban volt megszobrászva, amint épp nyelvet ölt a struccra, s évforduló alkalmával az emlékmű előtt egybesereglenek a hangyászsünök, és nyelvet öltenek a struccokra, persze csak úgy szimbolikusan, mert strucc nem látható a szobron. Még csak az kéne, emlékművet a struccnak! Hát egy meleget!

BOJTÁR ENDRE FORDÍTÁSA

  1. M. Macourek (1926–2002) cseh költő, író. Különösen groteszk meséi és filmforgatókönyvei jelentősek. (Magyarul: Jakub és a kétszáz nagypapa, 1974.) Itt közölt művének címe: Živočichopis (1962).
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.