PETER SLOTERDIJKKAL KAROLINA WIGURA BESZÉLGET

KAROLINA WIGURA: Kiről állíthatjuk, hogy jó európai? ¹

PETER SLOTERDIJK: Azt tudom önnek mondani, ki nem volt jó európai. Mint nyilván ön is tudja, 1683-ban, Bécs török ostrománál a lengyel lovasság mért döntő csapást a szultán seregére. A lengyelek így megmentették e térség katolikus identitását. Nélkülük Ausztria előbb-utóbb iszlamizálódott volna, s Európa többi részének súlyos nehézségekkel kellett volna szembenéznie. Amikor elérte a hír, hogy a lengyelek az osztrákokkal együtt megállították a török hódítást, XIV. Lajos állítólag három napra bezárkózott királyi termeibe, és dühében sírt. Miközben maga is római katolikus volt. Ő tehát nem volt jó európai! Ez is bizonyítja, milyen hosszú utat tettünk meg azóta.

KW: Valóban nehezen tudnám elképzelni, amint a francia elnök dühében sír, mert például bebizonyosodott, hogy Lengyelország gazdasága jótékony hatást gyakorol a vele szomszédos országok gazdasági rendszereire. Ez mindazonáltal nem változtat azon a tényen, hogy Nyugat-Európa nem repes az örömtől, ha Lengyelország kinyilvánítja szándékát, hogy az euró-zóna államaival közös asztalnál foglaljon helyet. Ráadásul épp a jelenlegi válságban.

PS: Igen, mert ha igaz is, hogy az európaiakat 1945 után súlyos kényszer szorította arra, hogy számot vessenek saját helyzetükkel, először is egy kudarc várt rájuk. 1945 után nem létezett Európa. A földrészt csak különböző európai területeken megtelepedett történelmi szereplők népesítették be; távolról sem európaiak, hanem ilyen- olyan nemzeti imperializmusok örökösei. A háború előtti Európa hat, esetleg hét nemzetállami alapon szerveződött imperializmus sajátos konglomerátuma volt. Akadtak közöttük mára teljességgel feledésbe ment imperializmusok is, mint például a belga. Ha ma azt mondjuk, „Belgium”, csak a csokoládé jut eszünkbe, meg az ottani parlamentben uralkodó káosz. Alig van, aki emlékezne rá, hogy 1900-ban a belga király kétmillió négyzetkilométer kiterjedésű birodalom fölött uralkodott! A 19. században a németek is birodalmat akartak létrehozni, de erre törekedett Katalin cárnő és mások is. Egy ilyen agglomeráció nem alkothatott koherens egységet, sem politikai, sem vallási tekintetben. Később a két világháború romba döntötte a kontinenst. Európa egy robbanás terméke: a legyőzött birodalmak klubja. Az Európa megértését célzó pszichológiai-politikai elemzéshez csak az alapvető jelentőségű megaláztatás fogalom jegyében lehet hozzálátni.

KW: De azt mondta, az európaiak nem fogták föl saját helyzetüket.

PS: Az Európai Unió, illetve elődje, az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) megalakulásakor az alapítókat az a minimalista célkitűzés vezette, hogy minden résztvevő állam békében nyalogathassa háborús sebeit. Ennek az lett a következménye, hogy ki-ki tovább álmodta a maga posztimperialista álmait valódi, célirányos, kooperatív munka helyett, ami pedig elengedhetetlenül szükséges lett volna, ha Európa új politikai és civilizációs közösséggé akar válni. Mindegyre csak beszéltek a békéről, a szabadságról, az egységességről és a különbözőségről; nyilván abban bíztak, hogy az egyhangúságból politikát lehet kreálni, polgári felelősségtudatot és elkötelezettséget lehet csiholni. Ezért nem sikerült visszavennünk az amerikaiaktól a nagy alapításmítoszt, amelyet egyszerűen elloptak Európától.

KW: Aeneas mítoszára gondol, igaz?

PS: Úgy van, az Aeneasról, egy trójai herceg (egyben Vénusz szeretőjének) fiáról szóló mítoszra. Őt Keletről Nyugatra vezérelték az istenek, hogy Latiumban Róma néven új várost alapítson. Az első római trójai volt – sajátos paradoxon ez. Mindenét, amije volt, hátrahagyta, és egészen elölről kezdte. Ezt nevezem a második esély mítoszának. Az európaiak, akik legyőzték saját magukat, akiket legyőzött a halál, legyőzött az ellenség és megtiport a történelem, ilyen esélyt kaptak a háború után. Európának a regeneráció kontinensének kéne lennie. Esélynek a szűkös nemzeti identitásokból való „emigrációra” egy tágasabb- átfogóbb azonosságtudatba: az európaiba.

KW: És mire gondol, amikor azt mondja, hogy az amerikaiak ellopták ezt a mítoszt?

PS: Minden amerikai dolláron olvasható egy Vergilius-idézet. Ez annyit jelent, hogy már az amerikai partokat a 18. században elért írek is – a szó szoros értelmében – testükben, lelkükben hordozták s ezáltal megtestesítették a második esélyről szóló mítoszt. 1945 után az Egyesült Államok ráadásul elérte, amiről a megalázott európai birodalmak családjának minden tagja álmodott: világhatalom lett. Hogy ezzel egyáltalán tudjanak kezdeni valamit, az európaiaknak nyilvánosan és hangsúlyosan kellett volna beszélniük róla, hirdetniük kellett volna azt, ami adatott nekik, lévén a második esély mítosza valójában nem amerikai, hanem európai mítosz. Ennek erős antidepresszív, életkedv- és életerő-helyreállító hatása lehetett volna. Portugáliától Lengyelországig meggyőzhette volna az európaiakat a közös vállalkozás fontosságáról és életrevalóságáról.

KW: Beszélgettem az Aeneas-mítosz ön által nyújtott interpretációjáról egy szír politológussal, Bassam Tibivel, aki néhány évtizedet a Német Szövetségi Köztársaságban élt. Úgy vélekedett, hogy az Európában letelepedett igazi bevándorlók valós helyzete távolról sem irigylésre méltó, még ha személy szerint ön mint Nyugat-Németországban született és ott felnőtt polgár vonzónak találja is az „emigráció Európába” metaforát. A magam részéről azon az állásponton vagyok, hogy akkor tudnánk helyesen értelmezni akár ezt a mítoszt, akár bármelyik másikat, s akkor nem kellene sem elvitatnunk, sem elvennünk semmit az amerikaiaktól, ha az EU az európaiak szemében meggyőző, nem-gazdasági és nem-politikai alapokkal rendelkezne.

PS: Igaza van, és pontosan ezért olyan szerencsétlen most a helyzetünk. Az Európai Unió elméletben egyfajta politikai társulás, valuta- és kvázi civilizációs unió, voltaképpen azonban fogyasztási- és biztonsági szövetség. Még egy új formáját is feltaláltuk a kapitalizmusnak, egy kreditizmusnak nevezhető sajátos hitelrendszert, amelynek működése nem a tőkén, hanem a kamatokon alapul. Valamennyien a kamatstressz szorításában törtetünk valamerre vagy menekülünk valami elől: ez maga az európai Way of Life. Az EU-nak kezdettől a pénz képezte az alapját, nem a történelmi bűntudat vagy a múltért vállalt felelősség. Észre se vettük, miként változott át a bűn adósságokká. ² in Schulden [adósságok] vollzogen hat”) nem adható vissza. [A ford.]

KW: Eközben a válságnak ama három arca, amelyről nyilvánosan beszélnek – a gazdasági, a politikai, valamint az euró-zóna krízise – leleplezték a helyzetet. Van-e esély az európai szolidaritás újraélesztésére? Egyik utolsó könyvében, amely Du mußt dein Leben ändern [Változtasd meg élted! ] ³  címmel jelent meg, a biológia és a kulturális evolúció nyelvén szól erről a témáról…

PS: Amikor Isten megteremtette Ádámot és Évát, nem németek, lengyelek vagy amerikaiak lebegtek a szeme előtt. Nem mintha ez utóbbiakat nem szívelhette volna, de a németek: az túl sok, a lengyelek: az túl sok. Minden nemzet így írható le: túl sok. Az emberek… nos, igen: olyan állatok, amelyeknek legföljebb száz egyedből álló csoportban élés való. Ennyi fajtársat mindegyikünk át tud fogni a tekintetével, és rendszeres érintkezés kapcsolhat össze velük. Csak a kulturális evolúció urbanizált, terelt nemzetekbe, milliós mega-társulásokba bennünket. És mivel ezek a hatalmas közösségek természetellenesek számunkra, csak hőmérsékletük különböző módszerekkel való emelésével, mesterségesen tarthatók életben. Már reggel bő 37 fok a hőmérsékletük. Hogy a nap előrehaladtával mit tesznek, hogyan viselkednek, attól függ, emelkedik vagy süllyed-e a hőmérsékletük. Erős ellenséges érzületek vagy paranoiák hatására igen gyorsan felszökhet ez a hőmérséklet.

KW: És a szolidaritás hatására?

PS: Egy száz személyből álló csoportnak, amelyben mindenki közvetlen kapcsolatban áll mindenkivel, egyszerűen nincs szüksége szolidaritásra. A férfiak egy-egy csoportja talán időnként felkerekedik vadászni, és távol van egy pár napig, de ha visszatérnek, a férfiak viszontlátják asszonyaikat és gyerekeiket, és megint szinte szüntelenül együtt vannak mindnyájan. Ha azonban valaki a szokásos és belakott vadászterület határán túlra merészkedik, úgy hírt hoz arról is, hogy más törzsek is léteznek. S akkor esetleg kiderül, hogy a világon nemcsak száz ember él, hanem négyezer, netalán valamivel még több is. Amíg egy törzs a többitől elszigetelten él, és nem ismeri a különbség fogalmát, addig idegen számára a szolidaritás fogalma is. Csak akkor kezdjük használni e fogalmat, ha maga a szolidaritás problematikussá kezd válni…

KW: Ha a nemzetek azok, akiknek lázuk van, miért magas akkor most az Európai Unió hőmérséklete?

PS: Olyan hajóra szálltunk, amelynek kapitányai vitában állnak, és senki nem tudja, milyen útitervet követve hajózunk. Még ha közösen költjük is a pénzünket a hajóra, igen valószínűtlen, hogy mi határozhatnánk meg, merre menjünk. Ám idővel talán kiderül. Az egyesült Európa nem más és nem több, mint számos igen különböző nagyságú közösség agglomerációja. Nem csak a Kelet és a Nyugat különbözik egymástól igen erőteljesen. Dél-Európa is egy önálló valóság, amelynek semmi köze az Észak reáliáihoz. Különös élességgel mutatkozik ez meg a pénzügyi válság idején, de valójában láthattuk és láttuk is már korábban is, ha összevetettük az ő életstílusukat a magunkéval és világszemléletüket a sajátunkkal. Az EU keleti bővítése óta még markánsabbak ezek a különbségek, s az egész szervezet sokkal inkább emlékeztet valamilyen heterogén patchworkre, mint birodalomra vagy zárt kulturális közösségre. Ha Európa leírható valamiképpen pozitív módon, akkor leginkább grandiózus nevelési projektként jellemezhető. Csak az a bökkenő, hogy ennek tétje nem kevesebb, mint a túlélés vagy a pusztulás, élet vagy halál. Továbbá nincsenek tanítók. Nem mintha nem próbálták volna már néhányan átvenni ezt a szerepet, csak éppen nem sikerült nekik. Egyébként magam is megpróbáltam beszállni ebbe a nagyszabású európai didaktikába. Mára fölhagytam vele, mert nem látok már lehetőséget az európaiakkal való értelmes diskurzusra. A Brüsszel vagy Strassbourg városnevekkel fölcímkézett projektek túlzottan komplexek ahhoz, hogy egy ilyen összeurópai didaktika sikeres lehessen.

KW: És túlságosan összetettek ahhoz, hogy az EU fennmaradhasson?

PS: Tudja, hogy nézett ki a Vadnyugat a 19. század elején? Telepesek, revolverhősök és marhahajcsárok tarkabarka és veszélyes gyülekezete. Csak később jelentek meg a sheriffek, és érkeztek meg kocsijaikon a jogban jártas és a jogszerűség fölött őrködő emberek. Ők személyesítették meg az államot. Pontosan ez a helyzet ma Európában, ahol rendkívül különböző államkultúrák vannak jelen. Itt van Franciaország, alighanem a Föld leginkább etatista állama. Itt vannak az erős államhatalom tradíciójával a németek, akik valamelyest még jól is érzik magukat a történelem főbűnösének szerepében. A lengyelek a maguk államával, amely sokáig nem létezetett. A spanyolok és a portugálok, akiknél az állam még mindig valami mást jelent. A svájciak, akik a társadalom közvetlen emanációjaként fogják fel az államot. Ebben a helyzetben lépnek fel a brüsszeli tisztségviselők, akik egységes rendet akarnak rákényszeríteni a módfelett változatos és differenciált valóságra. Erre csak igen soká lehet remény.

KW: Esetleg valamely kisebb területre, szorosabban körülhatárolt problémára kellene leszűkítenünk a reflexiót. Például: miért ütközik annyi nehézségbe a németek és a lengyelek kölcsönös megértése?

PS: Mert nem kompatibilisek egymással a félelmeink. És ki-ki a maga paranoiáját dédelgeti. A lengyelekre igen erős anti-szovjet vagy anti- orosz paranoia jellemző. Ez nyilvánvalóan történelmi okok folyománya. De hogy miért nem lezárt téma még mindig Lengyelországban a szmolenszki katasztrófa, miért vitatkoznak még ma is arról, ki felelős valójában e légikatasztrófáért, ezt – higgye el nekem – nemcsak a németek nem értik meg, de az égvilágon senki Nyugat-Európában. Vagy itt van Jaroslaw Kaczynski a híres kijelentésével, hogy tudniillik ha a németek nem támadták volna meg Lengyelországot 1939-ben, akkor a lengyelek ma 60 millióan lennének, s így erősebb lenne az ország pozíciója az Európai Unióban… Kaczynski az egyes nemzetek európai intézményeken belüli politikai reprezentációjának, a képviseleti arányoknak a felülvizsgálatát szorgalmazta, ezért számította bele a lengyel népességbe az élőket és holtakat egyaránt. Ez sokat elárul Lengyelországról, az önök egészen sajátos történelmi hamistudatáról, amellyel igazán könynyed nagyvonalúsággal bánnak.

KW: A lengyel paranoiák fajtáiról beszél, ám mindössze két példát említett rájuk. És mi a helyzet a német félelmekkel?

PS: A mi paranoiánk más tényezőkből adódik össze. Leginkább attól félünk, ami láthatatlan. Ezért tobzódunk valósággal perverz kéjjel a járványokkal, a terrorizmussal és az atomenergiával foglalkozó beszédekben. Ez utóbbi, amelyet a legutóbbi időkig a lehető legbékésebb célokra fogtak munkára az erőművekben, ma több aggodalmat kelt a németekben, mint az orosz vagy az amerikai atom-robbanófejek… Noha a statisztikákból kiviláglik, hogy az utóbbi években az ezekben az erőművekben előállott üzemzavarok következtében egész Európában mindössze egy vagy talán két ember vesztette életét. Ennél évente a villámcsapások is több áldozatot követelnek; állítólag évente tizenkét személy hal meg így! Úgy látszik tehát, hogy a schengeni egyezmény értelmében végrehajtott határnyitás csak részben vezetett a nemzetek közeledéséhez. Nem cseréltük ki egymás közt a szorongásainkat. Ez azonban változhat – ha a lengyelek is rádöbbennek, illetve belátják, hogy a kényszerképzetek is exportálhatók. Ennek egyébiránt nagy mesterei a németek.

KW: És mit exportálhatnának a lengyelek Európába?

PS: Lengyelországban létezik valami, amit a nyugat-európaiak még a legvallásosabb katolikusok körében sem tapasztalhatnak meg: vannak olyan értelmiségi körök, amelyek az egyház és a nemzet közötti különbség avagy határ fölszámolására törekszenek. Önöknél létezik és hat a vallási közösség fogalma, amely szerkezetében nagyon hasonló egy családhoz vagy egy klánhoz: grandiózus látomás egy homogén társadalomról.

KW: Gondolom, a Lengyelországban széltében elterjedt összeragasztott szóra, a „Polakkatolik”-ra [lengyel=katolikus] utal. Ennek kapcsán meg kell mondanom önnek, hogy a homogén társadalom képzete a lengyelekből, még a legvallásosabbakból is, inkább ellenérzést vált ki, hiszen nagyon is jól emlékeznek a kommunizmusra. Abban mindenesetre igaza van, hogy a lengyelekben él bizonyos vágy egy mitikus testvériséghez, egy közösségi érzéshez való visszatérésre. Ugyanakkor az utóbbi években identitástudatunk szempontjából egyre fontosabbak a múltról folytatott viták, amelyek óhatatlanul fellazítják valamelyest, illetve legalább részben megkérdőjelezik a lengyelségről alkotott hagyományos áldozat-, illetve hős-képet. Lásd Jedwabnét, a háború alatti drámai lengyel-zsidó viszony súlyos szimbólumát, a lengyel- ukrán viszonyt, sőt akár a lengyeleknek a világháború után a lakhelyükről elűzött németekkel szembeni magatartását…

PS: Nagyszerű lenne, ha mindezen vitákból sikerülne az országhatárokon túlra exportálniuk valamit. A németek valósággal nyugtalanítóan kényelmesen-otthonosan berendezkedtek a mindenért felelős háborús főbűnösök szerepében. Az osztrákok és a görögök ressentiment-t exportálnak Európába. A magyarok – legalábbis az Európa-ellenes alapállásúak – agresszív ressentiment-t. S most végre tudok válaszolni a legelején föltett kérdésére. Jó európai az, aki felméri, miben is áll a megaláztatása, és levonja magának az ebből adódó következtetéseket. Önök, lengyelek, ilyen jó európaiakká válhatnak. Katolicizmusuknak és az átélt történelmi traumáknak köszönhetően már ma érett és kipróbált neurotikusokként léphetnek be a megalázott birodalmak klubjába.

FORDÍTOTTA TATÁR SÁNDOR