Megjegyzések Soros György bécsi előadásához

Az évek óta tartó pénzügyi válság a világ szinte minden régióját megütötte, ám az eurozónában különösen súlyos következményekkel járt: szuverén adósságválsággá terebélyesedett. Egy, a saját devizájában eladósodó állam fizetőképessége nem kérdőjeleződik meg, hiszen pénzét – amivel adósságát fizeti – saját jegybankja teremti. Egyéb káros következményei miatt ehhez az eszközhöz csak rendkívüli helyzetekben célszerű fordulnia, ám ilyenkor – hacsak maga más megfontolások miatt így nem dönt – csődbe nem kerül. Az eurozóna létrehozásakor az államok finanszírozásáról, eladósodásról szóló döntés nemzeti keretek közt maradt, ám a hiteleket olyan pénzben vették fel, amelynek kibocsátásáról közösségi szinten – vagyis a rendszer egészének és nem az egyes országok szempontjainak mérlegelésével – az Európai Központi Bank dönt. A pénzügyi csőd által keltett bizalmatlanság légkörében azok a különbségek, amelyek az egyes országok adóspozíciójában eddig is megvoltak, de amelyekről senki nem vett tudomást, most radikálisan megemelték a kockázatosnak ítélt államok hitelfelvételi költségeit, miáltal adósságuk finanszírozhatatlanná vált.

Soros György diagnózisával, miszerint az eurozóna speciális válságának – a világ egészét sújtó pénzügyi válságon túl – ez a gyökere, csak egyetérteni lehet. Más kérdés, hogy – Sorostól teljesen függetlenül – az elemzők többségének már huzamosabb ideje ez a véleménye, mi több, nem kevesen vannak azok, akik már a rendszer megtervezésekor óvtak e veszélytől, ha úgy tetszik „előre megmondták”. A rendszer ilyen felemásságának elkerüléséhez már akkor az kellett volna, hogy az integráció tagjai nemzeti szuverenitásuk további féltve őrzött elemeiről mondjanak le a közös döntéshozatal javára, erre pedig ott és akkor nem tűntek hajlandónak. Az eurót szorgalmazó erők előtt a „vagy így, vagy sehogy” dilemmája állt, és ők a „vagy így” mellett döntöttek.

A válság okozta károk a politikai szféra számára is világossá tették a korábbi szabályozások tarthatatlanságát, és a rendszer esetleges szétesésének réme a nemzeti szuverenitásra oly kényes erőket is kompromisszumkészebbé tette. A bankrendszer szabályozásának és ellenőrzésének közösségi szintre emelése vagy a tagállamok költségvetésének közösségi kontrollja mind-mind olyan új intézkedés, ami a közös pénzügyi rendszer hosszú távon való stabil működését, a hasonló válságoktól való megóvását hivatott biztosítani. Azt is vegyük észre, hogy ezek a szorosan a fenti diagnózisból következő reformok az Európai Unió eddigi döntéshozatali sebességét ismerve példátlan gyorsasággal kerültek a tervezőasztalról az alkalmazás szakaszába. Hosszú távon tehát az eurozóna köszöni szépen, jól van, s a következő válságot ezeknek az intézkedéseknek a nyomán létrejött intézményekkel már remekül tudja majd kezelni.

Sorost azonban ez a legkevésbé sem vigasztalja, ő amiatt aggódik, hogy a jelen válság következményeinek kezelési módja, egészen pontosan a következmények okozta terhek általa vizionált megosztása olyan súlyos politikai feszültségek forrásává válhat az adós és hitelező országok között, ami véget vethet az egész integrációs folyamatnak, s a rendszer összeomlik, még azelőtt, hogy a hosszú táv eljöhetne. Az aggodalom egyáltalán nem alaptalan, rossz válságkezeléssel még nagyon sokat lehet rontani egy amúgy is súlyos helyzeten. Azt viszont rögtön szögezzük le, hogy ez egyáltalán nem ugyanaz a probléma, mint a rendszerhiba diagnosztizálása és a hibát korrigáló, a hosszú távú stabilitást szolgáló intézmények létrehozása. A válságmenedzselés sokkal rövidebb távú kérdés, és ez valóban arról szól, hogyan lehet a fizetésképtelenségi sokk okozta veszteségeket korlátok közt tartani, s a kényszerű alkalmazkodások terheit úgy megosztani az érintett szereplők között, hogy idővel ki-ki túltehesse magát rajtuk, s a nemzetközi pénzügyi-finanszírozási kapcsolatok ismét az önkéntes szerződések formáját ölthessék. A válságnak akkor van vége, amikor ezt a helyzetet elérjük, legyen szó államok vagy magánosok hiteleiről.

Ám téved, aki azt hiszi, hogy a pénzember előadásából a válságmenedzselés e céljának eléréséhez kapunk hasznos szakmai tanácsokat. Az emberbarát, a filantróp az, aki beszél hozzánk, aki szerint a szolidaritás eszméjére alapozott integráció sorsát valójában az veszélyezteti, hogy az erős és gazdag hitelező országok (mindenekelőtt Németország) a válság minden terhét és kínját a gyengébb és szegényebb országokra hárítják, és ez már csak azért is igazságtalan, mert a hibás szabályok erőltetéséért a gazdag országok is – ha nem még inkább – felelősek. Németország vagy lépjen ki az övezetből, vagy haladéktalanul vállalja fel a pozíciójából és anyagi erejéből rá háruló szerepet és ne válságmenedzserként (csődtömeggondnokként), hanem szociálisan érzékeny felelős vezetőként (kevésbé fennkölten fogalmazva: Róbert bácsiként) viselkedjen.

A szolidaritás alapvető emberi érték, és válság idején különösen nagy szükség van rá, s azzal nincs is semmi baj, ha Soros erre akarja emlékeztetni a döntéshozókat. Ám nem biztos, hogy azzal segít, ha ezt demagóg módon teszi, az ugyanis tényszerűen nem igaz, és nagyon nem igaz, hogy a kényszerű alkalmazkodás terheit csakis az adósok viselnék. A válság mindenkit sújt, ma is a terhek megosztása folyik és nem célszerű bagatellizálni a gazdagabb országok polgárainak példátlan mértékű vagyonvesztését, amit a vissza nem fizetett hitelek miatt szenvednek el. De ugyanígy nem szerencsés az az igyekezete sem, amivel a válság kitöréséért való felelősség hangoztatásával akarja az adós országokkal szembeni eljárásuk megváltoztatására, nagyobb teherviselés vállalására sarkallni a hitelezők csoportját. Az okozott károkért viselt felelősség felhándálása a politikai közbeszéd kedvenc szórakozása így válság idején, mi több, a politikai érdekérvényesítés szempontjából még csak nem is mindegy, hogy kire milyen bélyeget tudnak ragasztani a vitatkozók. Ám lássuk be őszintén, egy ilyen kiterjedt pénzügyi krízis hatalmas terheit sohasem azok viselik, akik okozták, még ha a bűnöst sikerülne is pontosan azonosítani. Görögországban emberek elvesztik állásukat azért, mert a kormány nem jut elég hitelhez, hogy kifizesse számláit. Németországban az emberek az amúgy szükségesnél sokkal több adót fizetnek, amiből alapot képeznek a spanyol bankok megmentésére. Vajon a görög munkanélküliek vagy a német adófizetők inkább felelősek azért, mert az euró bevezetésekor hibásan tervezték meg a rendszert? Soros érvelése a politikai hangulat befolyásolására alkalmas, a szakszerű megoldások keresését azonban nem segíti. A válság okaként megjelölt helyes diagnózisból a számla fizetésének módjára nem következik semmi. Ennél már becsületesebb lett volna, ha egyszerűen azt mondja: fizessék a számlát a németek, mert nekik sok van, a portugáloknak meg kevés.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.