Európa 2007 óta pénzügyi válságtól szenved. ¹  Amikor a Lehman Brothers csődje veszélybe sodorta a pénzügyi intézmények hitelezési tevékenységét, a pénzpiacokat mesterséges lélegeztetésre kellett kapcsolni. Ez pedig az jelentette, hogy mivel a piac már nem a pénzintézetek hitelét vette igénybe, az államnak kellett belépni a hitelpiacra. Az állami hitelezésre helyeződött hangsúly felfedte azt az euró létrehozásakor elkövetett hibát, amely addig mind a piacok, mind az európai felügyeleti szervek figyelmét elkerülte. Átengedve a pénznyomtatás jogát az Európai Központi Banknak, a tagállamok ezáltal a csőd kockázatának tették ki saját állami hitelállományukat is. Némely európai ország ily módon azoknak a harmadik világbeli államoknak a szintjére süllyedt, amelyek idegen valutában adósodtak el igen súlyosan. Ráadásul ezzel a lépéssel potenciálisan fizetésképtelenné váltak azok a kereskedelmi bankok is, amelyeknek a mérlegében megjelentek a gyengébben teljesítő államok kötvényei. Az euró válsága éppen ezért közvetlen következménye a 2007–2008-ban bekövetkező globális pénzügyi válságnak.

Szoros párhuzamot fedezhetünk fel az euróválság és az 1982-es nemzetközi bankválság között. Akkor az IMF és a nemzetközi bankfelügyeleti szervek mentették meg a nemzetközi bankrendszert azzal, hogy annyi pénzt kölcsönöztek a súlyosan eladósodott országoknak, hogy azok elkerüljék az államcsődöt, de azon az áron, hogy ezeket az országokat tartós váláságba taszították. Latin-Amerika egy egész évtizedet vesztegetett el emiatt.

Manapság Németország tölti be azt a szerepet, amit akkoriban az IMF. A körülmények ugyan eltérnek, de a következmények ugyanazok lesznek. A hitelezők a kiigazítás minden terhét áthárítják az eladósodott országokra, miközben az egyensúlyi helyzet megbomlásáért semmiféle felelősséget nem vállalnak. Pedig jórészt őket terheli a felelősség, nem csupán az euró tervezésénél becsúszott hibáért, hanem azért is, mert szigorúan betartatták azokat a szabályokat, amelyek tovább rontottak a helyzeten.

Az euróválság összetevői között egyaránt megtaláljuk a bankhitel és az államadósság sziámi ikerként összenőtt problémáját, ugyanakkor a válságban közrejátszottak az egyes országok gazdasági teljesítményében megmutatkozó különbségek is, amelyek az eurózónán belül keletkező fizetésimérleg-problémákhoz vezettek. A pénzügyi szervek nem hogy megoldást nem találtak a válságra, de még a válság bonyolultságát sem látták át. Éppen ezért megpróbáltak időt nyerni.

Ez legtöbbször beválik. A pénzügyi válságok általában elülnek, a hatóságok meg besöprik a beavatkozásért járó profitot. Ebben az esetben ez nem volt megoldás, mivel a pénzügyi problémákat a politikai szétesés folyamata is tetézte. Amikor az Európai Uniót létrehozták, a szervezet még a nyitott társadalom megtestesülése volt: egyenlő államok önkéntes szövetsége, s az államok a közjó érdekében lemondtak szuverenitásuk egy részéről. Az euróválság az EU-t ettől gyökeresen különböző társulássá formálja.

A tagállamok ma két csoportra oszlanak – hitelezőkre és adósokra –, és a hitelezők diktálnak. A hitelezők közül a legerősebb Németország, amely egyre inkább hegemón hatalom lesz. Jelenleg az a politika érvényesül, hogy az eladósodott országok jelentős kockázati felárat fizetnek azért, hogy finanszírozzák kormányaik adósságát, és ez a finanszírozás általános költségeiben is megmutatkozik. A helyzetet tovább rontja, hogy a Bundesbank olyan elavult monetáris doktrínához ragaszkodik, amely arra vezethető vissza, hogy Németország egyszer már megégette magát az inflációval. A Bundesbank kizárólag az inflációt tekinti a pénzügyi stabilitást fenyegető veszélynek, és figyelmen kívül hagyja a deflációt, pedig napjainkban ez hordozza a valódi veszélyt. Németország ezért ragaszkodik hozzá, hogy az eladósodott országokban megszorításokat vezessenek be. Ez azonban könnyen a kívánt hatás ellentétét válhatja ki, mivel a GDP csökkenése az adósság arányának növekedéséhez vezethet.

Fennáll annak a veszélye, hogy ez a helyzet állandósul, s Európa két részre szakad. Az emberi és a pénzügyi erőforrások a centrumba áramlanak, és a periféria tartós válságba kerül. Németország számára ez az állapot még némi könnyebbséget is hozhat demográfiai problémájára, hiszen az Ibériai-félszigetről és Olaszországból képzettebb munkaerő áramlik az országba, mint a kevésbé szakképzett török vagy ukrán Gastarbeiterek. A perifériát viszont elégedetlenség tölti el.

Mindezt nem valamiféle ördögi összeesküvés eredményezte, hanem a koherens politika hiánya. Ugyanakkor a német politikusok kezdenek rájönni, milyen előnyökkel járhat mindez Németországra nézve, és ez a politikai döntéseiket is egyre inkább befolyásolja. Az idő múlásával indokoltabb lesz Németországot hibáztatni az Európára erőltetett politikáért, miközben a német közvélemény úgy érzi, igazságtalanul vádolják. Ez valóban történelmi léptékű tragédia. És akárcsak az ókori görög tragédiákban, a hibás helyzetértékelés, de már a helyzet puszta meg nem értése is – szándékainktól függetlenül – fatális következményekkel jár. Németország legnagyobb hitelezőként valóban átvette az irányítói szerepet, de minden további felelősséget elhárít magától, és éppen ezért a válság megoldására irányuló kísérletek mind egy szálig csődöt mondtak. A válság Görögországról átterjedt a többi deficittel küszködő országra, s végül már az euró fennmaradása is kérdésessé vált. Mivel azonban az euró eltűnése hatalmas kárt okozna, ezért Németország eddig is megtette, és a továbbiakban is megteszi majd azokat a minimális lépéseket, amelyek az eurózóna összetartásához szükségesek.

Legutóbb például Merkel kancellár Mario Draghit támogatta, és ezzel elszigetelte a Bundesbank elnökét, Jens Weidmannt az EKB igazgatótanácsában. Ezzel lehetővé vált, hogy az EKB korlátozza azoknak az országoknak a hitelfelvételét, amelyek hajlandók alávetni magukat a trojka felügyelete alatt zajló megszorításoknak. Ez ugyan megmenti az eurót, de ugyanakkor egy újabb lépés Európa hitelező és adós országokra való kettészakadása felé. És az adósok előbb vagy utóbb mindenképpen elutasítják a kétsebességes Európa gondolatát. Ha az eurózóna végül valamiféle zűrzavaros helyzet közepette bomlik fel, az lerombolja a közös piacot és az Európai Uniót is. Európa pedig rosszabb helyzetbe kerül, mint amikor nekifogtak az egyesítésének, mert a folyamat végén a kölcsönös bizalmatlanság és ellenségesség légköre uralkodik el. Minél később megy végbe ez a folyamat, annál rosszabb lesz a végkimenetele. Ez azonban olyan súlyos jövőkép, hogy éppen ideje számba venni azokat az alternatívákat, amelyek még a közelmúltban is teljesen elképzelhetetlennek tűntek.

Megítélésem szerint a legjobb az lenne, ha meg lehetne győzni Németországot arról, hogy válasszon: vagy a közös teherviselés szellemében álljon az élére a jövendő politikai unió létrehozásának, vagy lépjen ki az eurózónából.

Mivel a felhalmozott adósság euróban van, ezért a fenti esetben mindennél fontosabb kérdés lenne, hogy ki irányítja az eurózónát. Ha Németország kilép, akkor az eurót leértékelik. Az adós országok visszanyernék versenyképességüket, adósságuk reálértékben csökkenne, és az EKB irányítása alatt a hitelek vissza nem fizetésének veszélye eltűnne, ezen országok hitelfelvételi költségei pedig olyan szintre esnének vissza, ahol most Nagy-Britanniáé áll. Ugyanakkor a hitelező országok hazai piacán az eurózóna megmaradt országai erős versenyt gerjesztenének, és a hitelezők euróban nyilvántartott követeléseik és befektetéseik veszítenének értékeikből. Veszteségeik mértéke egyenesen arányos lenne a leértékelés mértékével; éppen ezért a hitelező országok érdeke az lenne, hogy a leértékelést kordában tartsák. A kezdeti aránytalanságok után a végeredmény az lenne, amiről John Maynard Keynes álmodott: egy nemzetközi valutarendszer, amelyben mind a hitelezők, mind a hitelfelvevők közösen vállalják a felelősséget a rendszer stabilitásáért. Európa pedig megmenekülne a hosszan tartó válságtól.

Ugyanezt az eredményt úgy is el lehetne érni, hogy Németország kisebb veszteséggel kerüljön ki az ügyből, mégpedig akkor, ha Németország jó királyként viselkedik. Ez első lépésként azzal járna, hogy bevezetnék a tervezett európai bankuniót, másodszor többé-kevésbé egyenlő feltételeket állapítanának meg a hitelezők és a hitelfelvevők számára, amelynek első lépéseként létrehoznának egy Adósságcsökkentő Alapot és végső soron minden adósságot eurókötvénnyé alakítanának át, harmadik lépésként pedig egy olyan ötszázalékos nominális növekedést tűznének ki célul, amely lehetővé tenné Európa számára, hogy kinője hatalmas adósságállományát. Ez azonban nagyobb arányú inflációt feltételez, mint amekkorát a Bundesbank feltehetően jóváhagyna.

Akár úgy dönt Németország, hogy élére áll a folyamatnak, akár úgy, hogy otthagyja, bármelyik megoldás jobbnak tűnik, mint a kétsebességes Európa.