André Gide közreadott Naplójának egy magánolvasata

Nyolc éves voltam, amikor anyámtól kaptam egy kis lakattal zárható naplót. Törökországban gyártották, még valamikor az 1960-as évek elején. Az a tény, hogy ezt a kissé flancos füzetet “naplóként” árulták, már önmagában is érdekes volt az akkori Törökországban. Amíg meg nem kaptam ezt az elegáns zöld naplót, addig eszembe sem jutott, hogy nekem is lehet egy kizárólag saját használatra szánt füzetem, amibe bármit beleírhatok és aztán rázárhatom a lakatot, a kulcsot pedig – alighanem életem első saját kulcsát – zsebre vághatom. Mindez azt sugallta, hogy én is képes vagyok egy titkos szöveg előállítására, e szöveg felett én gyakorlom a hatalmat, az én tulajdonom lesz. Márpedig ez nagyon is a magánszféra része volt és ettől vált a szememben az írás érdekessé, ez bátorított arra, hogy tollat ragadjak. Addig a pontig a magánszféra védelme és az írás számomra egymást kizáró fogalmak voltak. Az ember az újságoknak ír, könyveket állít elő, kiadásra szánja a műveit. Olyan volt, mintha a lakattal felszerelt füzet azt súgta volna a fülembe: “Gyerünk, gyerünk, írj valamit és aztán ne mutasd meg senkinek”.

Az, hogy a naplóírás nem megszokott dolog az iszlám kultúrában, olyan tény, amelyre a történészek és az irodalomtörténészek időnként felhívják a figyelmünket. Ezen felül azonban nem sok szó esik a témáról. Az Európára tekintő történészek ezt valamiféle fogyatékosságnak tartják és a magánszféra tárgyalásakor hozzák néha szóba vagy amikor felróják azt, hogy az egyéniséget, a személyiséget agyonnyomja a társadalom.

Ahogy azt néhány példa mutatja, az iszlám világban is vezettek naplót, mégpedig mindenfajta nyugati befolyás nélkül. E naplók szerzői legtöbbször magánhasználatra írtak, feljegyeztek bizonyos eseményeket, nehogy elfeledjék. Tehát ezek a naplók nem az örökkévalóságnak készültek, s mivel kiadásuknak nem volt hagyománya, szándékosan vagy véletlenül ezek a füzetecskék megsemmisültek. Egyébként az, hogy egy naplót másoknak megmutassunk, vagy, hogy esetleg nyomtatásba megjelentessünk, már első pillantásra is ellenkezni látszik a magánéletnek azzal a felfogásával, amelyet a napló fogalma tulajdonképpen megtestesít. Ha valaki a naplóját kiadásra szánja, azzal bizonyos mesterkéltséget, egyfajta pszeudo- rejtőzködést sugall. Másfelől viszont az írók és a kiadó a nyomtatott szó hatalmával megpróbálhatja a magánszféra határait kiterjeszteni. André Gide egyike volt az elsőknek, akik erre kísérletet tettek.

1947-ben André Gide megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A döntés nem keltett túl nagy meglepetést: a 78 éves Gide akkoriban örvendett a legnagyobb hírnévnek és pályája csúcsán volt. Akkortájt Franciaország még a világirodalom központjának számított és Gide volt a legnagyobb élő francia író. Szókimondása, a politikai ügyek melletti markáns kiállása, majd az a vehemencia, amellyel aztán ezektől elpártolt és erőfeszítései, hogy feltárja az “ember őszinteségét”, azét az emberét, akit intellektuális világának középpontjába állított, mindezek rengeteg hívet és egyben rengeteg ellenfelet is szereztek neki.

A török értelmiségiek körében, akik irigy és vágyakozó tekintetüket Párizsra szegezték, szintén rengeteg követője volt Gide-nek. Mind közül pedig a legkitűnőbb férfiú Ahmet Hamdi Tanpinar volt, aki egy köztársaságpárti és nyugatbarát nézeteket hirdető cikket írt a Cumhuriyet című lapban, amikor Gide megkapta a Nobel-díjat. Mielőtt ismertetném ezt a cikket, röviden be kell mutatnom Tanpinart azoknak, akik semmit sem tudnak róla.

Tanpinar költő volt, esszéista és regényíró, harminc évvel fiatalabb Gide-nél. Manapság a modern török irodalom klasszikusai között tartják számon. Nem csupán a baloldaliak, a modernisták és a nyugatbarát nézetek hirdetői tartják nagyra, hanem a konzervatív nézetek követői, a hagyománypártiak és a nacionalisták is és mindegyik oldal gyakran próbálja a maga javára kihasználni Tanpinar hírnevét és tekintélyét. Tanpinarra költőként leginkább Valéry gyakorolt befolyást, regényíróként Dosztojevszkij, míg esszéíróként Gide kíméletlen logikájától tanult sokat. A török olvasók és különösen az értelmiségiek szemében azonban nem az tette őt megkerülhetetlenné, amit a francia irodalomból tanult, hanem az, hogy ugyanekkora hévvel állt ki az oszmán kultúra szellemisége, különösen költészete és zenéje mellett. Ez az egyidejű belefeledkezés ennek a modernitást megelőző kultúrának a légiességébe és méltóságába és a modern európai irodalomba vonzó feszültséget gerjesztett Tanpinar személyiségében, és ő ezt a tulajdonságát némi bűntudattal szemlélte. Ebből a szempontból talán helyénvaló egy másik nem-európai íróhoz hasonlítani, mégpedig Tanizakihoz. Akárcsak Tanizaki esetében, a hagyomány és a Nyugat közötti feszültség Tanpinar világát is keserűséggel tölti el. De eltérően Tanizakitól, Tanpinar nem leli örömét abban az erőszakban, szenvedésben és szenvedésokozásban, amely ebből a feszültségből fakad; őt sokkal inkább az érdekli, hogy miként viselkednek azok az emberek, akik e két világ között őrlődnek, számára a helyzetből fakadó szomorúság és megrendültség az érdekes. Íme egy részlet abból a cikkből, amelyet Tanpinar írt ötven évvel ezelőtt a Cumhuriyetbe:

A háborút követő években számomra az egyik legörömtelibb hír az volt, hogy André Gide megkapta a Nobel-díjat. Ez a nagylelkű gesztus, ez a jól megérdemelt elismerés azért töltött el minket különösen nagy örömmel, mert eloszlatta egy korábbi, jogos aggodalmunkat. Ma már tudjuk: Európa még áll. Noha katasztrofális vihar söpört végig rajta, noha országok dőltek romba, s nyomorban tengődő tömegei várták hasztalan a békét, amely aztán elkerülte őket, noha nyolc főváros került idegen megszállás alá és Franciaország és Olaszország a polgárháború szélére sodródott, Európa még áll.

Mert André Gide egyike azon ritka embereknek, akiknek elég a nevét megemlíteni ahhoz, hogy eszünkbe jussanak ennek a civilizációnak, ennek a kultúrának a legnemesebb vonásai.

A háború idején két ember volt, akik gyakran felbukkantak emlékezetemben és gondolataimban. Úgy tűntek ők a szememben, mint a megváltás két csillaga a megszállt, felperzselt és pusztasággá változtatott Európában, a komor sötétségben, amely éppen az ismeretlen jövővel vajúdott. Az egyik Gide volt, akiről nem tudtam, hogy hol lehet és… Valéry, akiről kerülő utakon tudtam meg, hogy Párizsban él, bor, cigaretta, sőt kenyér nélkül. (Tanpinar, 1995:476)

Tanpinar ezt követően Valéry és Gide írásait hasonlítja össze és a következőkre jut:

Ez a két barát egyedül tartotta életben Európát, a legtisztább formájában és legszélesebb értelemben. Régi történeteket meséltek el újra, ismét értékkel ruházták fel ezeket, röviden szólva kimentették az agresszió markából azt a kultúrát, amely maga volt az emberiség lényege… Emberi alakban ők képviselték e kultúra identitását. (Tanpinar, 1995:476-477)

Amikor évekkel ezelőtt először olvastam ezt a cikket, úgy találtam, hogy az írás nagyon “európai”, s némiképp affektál. Azt találtam affektálónak, sőt egyenesen visszataszítónak, hogy amikor milliók és milliók pusztulnak el, és további milliók veszítik el családtagjaikat, otthonaikat és hazájukat – amikor oly sok élet megy veszendőbe és oly sok nemzet szóratik szét –, addig figyelmünket a cigaretta, a bor és egy magányos író szenvedései kötik le. Az én szememben mint egy európai szemében, nem az a gondolat volt csodálatos, hogy Gide képviseli Európát, hanem az, hogy egyetlen írót így ki lehet emelni a tömegből és azt lehet állítani róla, hogy “emberi alakban” egy egész kultúrát képes képviselni ő egyedül, és lehet keseregni és csodálkozni, hogy mit is csinált ez az ember a háború alatt.

Gide híres Naplója, amelyben az esszéisták kíméletlen könnyedségével tárja elénk minden gondolatát, ideális ahhoz, hogy magunk elé képzeljük őt ebben a magányban, egyedül a gondolataival, a döntésképtelenségével és félelmeivel. Gide ezeket a feljegyzéseket, amelyekben legszemélyesebb magánügyeit is rögzítette, átadta kiadójának és ezeket a naplóbejegyzéseket még életében nyilvánosságra is hozták. A műfaj modernkori történetében talán nem ezek a naplóJEGYZETEK a leghíresebbek, de kétségtelenül ezek a legambiciózusabbak. Az első kötetek egyikében bukkantam rá azokra a dühös és lekicsinylő megjegyzésekre, amelyeket Gide Törökországra tett, miután a balkáni háborút követően, 1914-ben felkereste az országot.

Gide először arról számol be, hogyan találkozott egy ifjú törökkel az Isztambulba tartó vonaton. Ez a férfi, egy pasa fia, az előző hat hónapban Lausanne-ban tanult művészettörténetet és most Zola népszerű regényével, a Nanával a hóna alatt hazafelé tartott Isztambulba. Gide felszínesnek és nagyképűnek találta a fickót és megvetően nyilatkozik róla. (Gide, 1948: 6-7)

Végül Isztambulba ér. Ezt a várost is szívből megutálja, akárcsak korábban Velencét. Minden, amit lát, az máshonnan érkezett oda, és vagy pénzen vagy erőszakkal szerezték meg. A várossal kapcsolatban egyetlen dolog deríti csak jobb kedvre, az, hogy egyszer majd maga mögött fogja hagyni.

“Ebből a talajból semmi sem sarjadt a maga erejéből – írja Naplójában – nincs itt semmi helyi, ami súlyt adna ennek a tajtékos hordaléknak, amelyet oly sok faj, történet, hit és civilizáció találkozása és összecsapása hagyott maga után. (Gide, 1948: 7)

Majd témát vált: “A török viselet a lehető legocsmányabb, amit ember csak el tud képzelni, s ami azt illeti, ez a faj nem is érdemel mást”.

Akad aztán olyasmi is, amit sok utazó megtapasztalt már idegen országokban járva, de míg az emberek többsége ezt magában tartja, addig Gide leplezetlen őszinteséggel számol be róla feljegyzéseiben: “A leggyönyörűbb tájat is hideg szívvel szemlélem, ha nem tudom szeretni a népet, amely a vidéket lakja.”

Számára fontosabb, hogy “őszinte maradjon”, mint az ország, ahol éppen jár: “Az a rendkívül tanulságos élmény, amelyhez eme utazásom segített hozzá, fordítottan arányos az ország iránt érzett undorommal” – írja Gide. “És örülök, hogy nem tudtam jobban megkedvelni.”

A svéd akadémia a Gide írásairól szóló laudációban azt emelte ki, hogy ezekből “az az igazság iránti szenvedélyes szerelem süt, amely Montaigne és Rousseau óta elengedhetetlen része a francia irodalomnak”. Gide saját érzései és benyomásai esetében is őszintén és szenvedélyesen törekedett az igazság bemutatására, és emiatt mondott sok olyasmit is, amelynek kimondására másnak nem lett volna bátorsága. Törökországból visszatérve például így írt Európáról: “Túlságosan hosszú ideig véltem úgy, hogy nem csupán egyetlen kultúra van, amely jogos igényt formálhat szeretetünkre és kiérdemelheti lelkesedésünket… Most már azonban tudom, hogy a nyugati (majdnem azt mondtam, hogy a francia) civilizáció nem csupán a legcsodálatosabb mind közül; most már hiszem, hogy ez az egyedüli.”

Gide-nek ez a megjegyzése, amelylyel manapság egy amerikai egyetemen könnyen elnyerhetné a politikailag leginkorrektebb kijelentésért indított versenyt, azt illusztrálja, hogy az igazság iránti szenvedélyes szerelem nem mindig eredményez politikailag korrekt megjegyzéseket.

De ebben az írásban nem az a célom, hogy Gide pusztító őszinteségén merengjek vagy az, hogy elítéljem őt leplezetlen kifakadásaiért. Imádom Gide-et, a munkáit, az életét és az általa képviselt értékeket, ahogyan imádta Tanpinar is. Gyerekkoromban és ifjúságom idején Törökországban is nagyon szerették a könyveit. Apám könyvtárában az összes műve megvolt és magam is ugyanazzal a szeretettel viseltettem Gide iránt, mint az idősebb nemzedékek.

Tisztában vagyok azzal, hogy Európa-koncepcióját is ebből a kettős szemszögből a legjobb megközelíteni: egy időben kell gondolnom arra az utálatra, amelyet Gide érzett más civilizációk – és különösen az én civilizációm – iránt és arra a csodálatra, amellyel Tanpinar szemlélte Gide-et és rajta keresztül Európát. Az Európa iránti érzéseimet is csak a megvetés és a csodálat kettőségén keresztül tudom kifejezni; szerelem és gyűlölet, undor és vonzalom.

Tanpinar ott, ahol cikkében éppen Gide “tiszta gondolkodását” és “igazságérzetét” említi, bevallja azt is, hogy olvasta a Naplónak ezen sorait (Tanpinar, 1995: 477). De érthető tapintattal, ennél több szót nem ejt erről a témáról.

Tanpinar tanára és mentora, Yahya Kemal, a 20. század egyik legnagyobb török költője, szintén olvasta Gide beszámolóját a törökországi útjáról: ez kiderül abból a levélből, amelyet A. S. Hisarnak írt, és amelyet a halála után publikáltak. Ebben így ír Gide-nek ezekről a feljegyzéseiről: “Íme egy útinapló, amelynek célja az, hogy a török karaktert bemocskolja, és teszi mindezt a leggyilkosabb gyűlölettel”. Majd arról panaszkodik írótársainak, hogy “minden becsmérlő megjegyzés közül, amelyet valaha is papírra vetettek ellenünk, ebből süt a leghevesebben a gyűlölet… Már az olvasása is felkavart.” (Beyatli, 1990: 97) Egy egész generáció olvasta Gide-nek ezeket a megjegyzéseit, és egy enyhe kis sustorgást leszámítva, mindenki úgy viselkedett, mintha valamiféle olyan illetlen dolog fültanúja lett volna, amiről nem szokás beszélni, ezért volt az, hogy mindenki úgy tett, mintha ezeket a sorokat Gide le sem írta volna vagy éppenséggel csupán egy lakattal elzárt napló lapjaira írta volna őket. S az sem meglepő, hogy amikor Gide Naplójának részleteit lefordították törökre és az oktatási minisztérium kiadta ezeket, a Törökországról szóló megjegyzéseit csendben kihagyták.

Egy másik cikkében Tanpinar arról a letagadhatatlan hatásról beszél, amelyet Gide könyve, a Les nourritures terrestres (A föld gyümölcsei) gyakorolt a török költészetre (Tanpinar, 1995: 477). Az a szokás is Gide-től ered, hogy sok török író a halála előtt kiadásra szánt naplót ír. A Gide Naplója által követett stílust – amelyben sokkal inkább a harag és a becsmérlés van túlsúlyban, mintsem a vallomásos rész – a török köztársaság első éveinek egyik legbefolyásosabb kritikusa, Atac tette népszerűvé és számtalan követője akadt a fiatalabb kritikusgeneráció tagjai között is.

Fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy nem tévesztettem-e szem elől a valódi kérdést, amikor mindezekbe a részletekbe ily mélységig belementem. Valóban létezik bármiféle ellentmondás Gide isztambuli úti beszámolója és a balkáni háborút követő évek Törökországa között, és tényleg nem lehet összeegyeztetni a törökök iránt tanúsított megvetését azzal a csodálattal, amit Tanpinar és a török íróknak egy egész nemzedéke érzett Gide iránt? Az írókat a saját világukért, értékeikért és irodalmi tudásukért csodáljuk, akár szeretnek minket, országunkat és kultúránkat, akár nem. Az Egy író naplója című művében, amelyet folytatásos újságcikkekben közölt, Dosztojevszkij leírja, hogy mit látott első franciaországi útja során. Hosszasan értekezik a franciák képmutatásáról és arról, hogy az ország becses értékei hogyan halványulnak el egyre inkább és hogyan lép helyükbe a pénz. De hiába olvasta később ezeket a sorokat Gide, ettől még megmaradt csodálata az orosz író iránt és egy remek könyvet is írt Dosztojevszkijről. Ilyen értelemben – mármint, hogy távol tartotta magát a szűk értelemben vett hazafiságtól – én a franciákat szapuló Dosztojevszkij nagy rajongójának számító Tanpinarról is azt tartom, hogy “európai” hozzáállást választott.

Amikor 1862-ben a dühtől elvakult Dosztojevszkij kijelentette, hogy a testvériség eszméje immár nem létezik Franciaországban, a téma további kifejtését a következő szavakkal vezette be: “A francia természetben, ahogy általában a nyugati emberek természetében is …” A franciákat tehát Gide és Dosztojevszkij egyaránt a Nyugattal azonosítja. Tanpinar ugyanígy vélekedik, de Dosztojevszkijtől eltérően ő nem érzett növekvő haragot Franciaország vagy a Nyugat iránt, sokkal inkább egyfajta suta csodálattal szemlélte őket, s érzéseibe bűntudat is vegyült.

Most talán már a korábbi kérdésemre is pontosabb választ tudok adni: talán még sincs ellentmondás abban, ha egy olyan író iránt adózunk tisztelettel, aki megveti a kultúránkat, a civilizációnkat és a nemzetünket; ugyanakkor a kétféle elmeállapot – a megvetés és a csodálat – között feltehetően nagyon erős kötelék lehet. Az ablakomból kitekintve az Európáról formált elképzelésre is ez a kötelék vet árnyékot. Nekem sem úgy jelenik meg Európa és a Nyugat, mint egy napsütötte, ragyogó, grandiózus táj. A Nyugatról bennem élő elképzelés feszültségektől terhes, a gyűlölet és a szeretet, a dicséret és a lekicsinylés csap benne össze.

Nem tudom, hogy vajon Gide-nek Isztambulig vagy Anatóliáig kellett utaznia, hogy felfedezze azt, hogy az ő Franciaországa vagy a nyugati civilizáció a saját naiv szavaival élve “legcsodálatosabb mind közül”? Afelől nincs kétségem, hogy amikor Gide megérkezett Isztambulba, akkor egy olyan civilizációba csöppent, amely az övétől gyökeresen különbözött. A megelőző kétszáz évben a nyugatbarát nézetek képviselői, az oszmán hagyomány követői és a török értelmiségiek Gide-hez hasonlóan egyaránt azt tartották, hogy Isztambul és Anatólia – a hely, ahol mi vagyunk – tökéletesen különbözik a Nyugattól. De azon a ponton, ahol Gide haragot és megvetést érzett, ott ők vágyakozást és csodálatot éreztek és ezáltal megtapasztaltak egyfajta identitásválságot. És amikor Tanpinarhoz hasonlóan ők is túlbuzgó módon elkezdtek Gide-del azonosulni, akkor választhattak: vagy csendben átsiklottak azok fölött a megjegyzések fölött, ahol Gide éppen őket szapulta, vagy éppen ellenkezőleg, Európa szélén, Nyugat és Kelet között szétszakítva kénytelenek voltak erősebben hinni Európában, erősebben, mint ahogy akár Gide hitt benne. Feltehetően ez lehet a magyarázata annak, hogy Gide a törökök elleni kirohanásai és az országról alkotott lesújtó véleménye ellenére miért gyakorolhatott ekkora hatást a török irodalomra.

Ahonnan én származom, ott a Nyugat ideája nem olyasféle elképzelés, amelyet a történelme és az általa megteremtett nagy eszmék fényében vizsgálni, elemezni vagy éppen továbbfejleszteni kellene; itt ez az elképzelés egyfajta eszköz. És amikor eszközként használjuk, akkor segítségével egyfajta “civilizációs folyamatban” veszünk részt. Mivel Európának ez a valami megvan, mi olyasmire vágyunk, ami nem létezik a saját történelmünkben és kultúránkban és Európa tekintélyére hivatkozva legalizáljuk ezt az igényünket. Nálunk odahaza, az én országomban Európa eszméje igazolja az erő használatát, a radikális politikai változásokat és a hagyományokkal való könyörtelen szakítást. A nők jogaiért való harctól kezdve az emberi jogok megsértéséig, a demokráciától egészen a katonai diktatúráig rengeteg dolog igazolására hozták fel már a nyugati példa követését, s minden esetben Európa eszméjét hangsúlyozták, és egyféle pozitivista haszonelvűséget. Egész életemben a mindennapi élet apró szokásait, az étkezési etikettől kezdve egészen a szexuális etikáig annak alapján kritizálták, majd változtatták meg, hogy “ezt Európában így csinálják”. Gyerekkorom óta minduntalan ezt kellett hallgatnom, ez szólt a rádióból, a televízióból és ezt hallgattam anyámtól is. Pedig ez az érvelés nem volt racionális, éppen ellenkezőleg, rácáfolt minden ésszerűségre.

Amit leginkább szívfájdítónak találok abban a lelkesedésben, amit Tanpinar érzett, amikor megtudta, hogy Gide kapta a Nobel-díjat, arra talán jobban rávilágít, ha felismerjük azt, hogy a nyugatbarát értelmiségiek sokkal jobban függenek a Nyugat eszméjétől, mint maga a Nyugat. Akárcsak Tanpinar, a nyugatbarát értelmiségi – még akkor is, ha olyasvalakiről beszélünk, aki sajnálja a hagyományos kulturális értékek elvesztését, a régi zenét, költészetet, a “korábbi nemzedékek érzékenységét” és az elmúlt korok életstílusát – a saját kultúráját messzemenően csakis bírálatokkal illetheti, és a konzervatív nacionalizmusból csakis akkor képes átlépni a kreatív modernitásba, ha ragaszkodik ahhoz a tündérmeseszerű és idealista képhez, amit Európáról és a Nyugatról kialakított. Vagy ha legalábbis képes arra, hogy valamiféle inspiráló, kritikus, érdekes és újszerű kapcsolódási pontra leljen a kettő között.

Másfelől viszont, mivel a Nyugatról ilyen tündérmesébe illő képet kell kialakítania, ezért még egy olyan mély és összetett író is, mint Tanpinar kénytelen osztozni a Gide-féle naiv és vulgáris Nyugat-képben: a nyugati civilizáció “a legcsodálatosabb mind közül”. Ehhez az európai álomképhez azonban elengedhetetlenül el kell képzelni egy szembenálló és ellenséges “másikat” is. Ennél a pontnál térek vissza ahhoz a nehezen bizonyítható érvhez, hogy a nyugatbarát oszmánok és a török értelmiségiek miért voltak képtelenek arra, hogy nyíltan szót emeljenek akkor, amikor Gide kegyetlen és megalázó módon bírálta saját kultúrájukat, miért érzett a 20. század első török értelmiségi generációja maga is bűntudatot és miért hallgatott ebben az ügyben: azért mert agyuk egyik kis szegletében úgy vélték – s talán ezt még maguk előtt sem ismerték be –, hogy Gide-nek titkon igaza van. Ezt a gondolatot azonban lakat alatt tartva megtartották saját naplójuknak.

Mindez olyannyira igaz lehet, hogy Gide megfigyeléseinek egy részét maguk a nyugatbarát ifjú törökök is osztották. Minden attól függött, hogy ezeket az érzéseket ki ellen és milyen körülmények között hozták fel, hogy vajon titokban suttogták el ezeket vagy éppen hangosan kiáltották ki a világba. Itt jutunk el fokozatosan addig a pontig, amikor Európa eszméje lassacskán összefonódott a nacionalizmussal, amely aztán éltető erejévé vált és alakot kölcsönzött számára. Gide és a hozzá hasonló nyugati megfigyelők nézeteit a törökökről, az Iszlámról, a Keletről és a Nyugatról az ifjú törökök utolsó generációja nem csupán átvette, de egyenesen beépítette a török köztársaság alapelveibe.

Kemal Ataturk, a török köztársaság alapítója és a modern török nemzet atyja 1923-tól egészen az 1930-as évek közepéig egy nyugatosító reformprogramot hajtott végre.

Az arab ábécét latinra cserélte, az iszlám naptárt felváltotta keresztény időszámítással és a péntek helyett a vasárnapot tette meg pihenőnapnak, de ezen felül is több olyan reformot vitt véghez, így például a nők jogaival kapcsolatban, amelyek aztán mély nyomot hagytak a társadalmon. A reformok nyomán megindult vita a nyugatbarát irányzat és a védelmére kelt modernisták, illetve a nacionalisták és a konzervatívok között, akik az előbbieket támadták, a mai napig is az alapját képezi a Törökországban zajló ideológiai viták többségének.

Atatürk 1923-ban, két évvel a köztársaság létrehozása után szinte az első reformlépésként elrendelte a nyugati öltözködést. Ez a normatív reform azonban legalább annyira az oszmán hagyományból eredt, amely a különféle vallási csoportok számára jól elkülöníthető öltözködési formákat írt elő, mint az Európáról alkotott nyugatbarát vízióból.

1925-ben, pontosan egy évvel Gide törökökre tett megjegyzéseinek megjelenése után Kemal Atatürk hasonló elképzeléseket vázolt abban a beszédében, amelyet anatóliai körutazása során mondott el, és amelyben az öltözködésre vonatkozó új jogszabályokat ismertette:

Például látok egy embert [mutatott rá a kezével az illetőre] a tömegben, aki fezt hord a fején, a fezt egy zöld turbánkendővel tekerte körbe, mintánt [gallértalan inget] visel és afölött egy ugyanolyan zakót, mint az enyém. Azt nem látom, hogy deréktól lefelé mi van rajta. Kérdem én, miféle öltözék ez? Vajon egy civilizált ember hagyná, hogy a világ kigúnyolja emiatt a nevetséges viselet miatt? (Unan, 1959:216)

Ha e megjegyzések mellé odarakjuk Gide feljegyzéseit, akkor könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy Atatürk annyiban egyetértett a francia íróval, hogy Törökországban a legboszszantóbb dolog az emberek öltözködése. Fogalmam sincs, hogy Atatürk olvasta-e Gide egy évvel korábban publikált megjegyzéseit, de azt már láttuk, hogy Yahya Kemal, Atatürk egyik mentora, nagyjából ugyanekkor bukkant Gide észrevételeire, és kelt ki igen erőteljesen ellenük. A lényeg azonban az, hogy Atatürk osztotta Gide-nek azon véleményét, hogy az öltözködés a civilizáltság fokmérője:

Amikor a török köztársaság állampolgárai civilizált népként aposztrofálják magukat, akkor kötelességük, hogy ezt éppúgy bizonyítsák családjuk körében, mint életmódjukkal. Egy olyan öltözék, amely, bocsássák meg szavaimat, félig egy furulyára, félig puskacsőre hasonlít, se nem nemzeti, se nem nemzetközi. (Unan, 1959:210)

Nem az a fontos, hogy Kemal Atatürk szavai, amelyekkel a magánélet különféle formáira nézve ad útmutatást, Gide szavaira válaszol, avagy sem. Az, hogy Atatürk a civilizációt Európával azonosítja, lényegében ahhoz vezet, hogy a törökök számára ez a megaláztatás forrásává válik. A megaláztatás aztán szorosan összefonódik a nacionalizmussal. A nyugatbarát álláspont és a nacionalizmus ugyanabból a szellemből fakad, de ahogyan Tanpinar esetében láttuk, a bűntudat és a szégyen érzésével együtt létezik. Európa eszméje az én világomban szintén mélyen összekeveredett ezekkel az érzésekkel, de nagyon egyéni, “magán” módon.

Mind Gide, mind Atatürk azt a tényt, hogy a 20. század elején a törökök ruházata csúnya volt, Gide és Atatürk is annak a számlájára írta, hogy a törökök az európai civilizációval összehasonlítva alacsonyabb rendűek. Gide ezért foglalja össze egy nemzet és a nemzeti viselet közötti viszonyt úgy, hogy “ez a faj nem is érdemel mást”.

Ezzel szemben Kemal Atatürk hitt abban, hogy ez a nemzeti viselet nem a nemzet lényegét tükrözi. A már korábban említett országjáró körútja során, éppen abban az időben, amikor az öltözködési reformlépéseket bevezeti, kijelentette:

Vajon van-e értelme a világ elé tárni egy mégoly csodálatos ékszert is, ha azt sár szennyezi? Vajon van-e értelme elmondani nekik, hogy egy ékkő lapul a mocsok alatt, ha ezt ők nem látják? Ilyen esetben persze hogy le kell törölni a sarat, hogy az ékszert mindenki csodálhassa. Ez az ékszer mi vagyunk, mi magunk, ezért a mi nemzetünkhöz csak ez a civilizált és nemzetközi viselet a méltó. (Unan, 1959: 210)

Amikor Atatürk, a hagyományos nemzeti viseletet úgy állította be, mint olyan sarat, amely eltakarja a török népet, akkor megtalálta a módját annak, hogyan győzze le azt a szégyenérzetet, amely valamennyi nyugatbarát törököt gyötört. Úgy is mondhatjuk, hogy ezzel végzetes csapást mért a szégyenre.

Atatürk különbséget tesz az általa (valamint Gide és a nyugatbarát törökök által) gyűlölt viselet, és az öltözéket hordó nép között. A ruhát nem tekinti annak a kultúrának a részeként, amely a nemzetet formálta, hanem amolyan foltnak tartja, amely sárként mocskolja be ezt a fajt. Éppen ezért, az európai eszme érdekében vállalta fel azt a nehéz feladatot, hogy rávegye az embereket, hogy ezt az öltözéket levetve és egy másikat magukra öltve európaiak legyenek. Alig néhány évvel ezelőtt, pontosan hét évtizeddel azután, hogy Atatürk a fenti szavakat elmondta – a török rendőrség a televíziók kamerái és újságírók hadától kísérve továbbra is üldözi azokat az embereket, akik Isztambul konzervatív negyedeiben a hagyományos öltözéket viselik.

És most beszéljünk nyíltan a szégyenről, arról az elemi érzésről, amely titokban ugyan, de Gide mondataitól kezdve, Tanpinar reakcióján és Gide kirohanásain felháborodott költő, Yahya Kemal indignálódott szavain keresztül egészen Kemal Atatürk a szégyent csillapítani próbáló kijelentéséig, Európa eszméjét mindvégig kísérte. A nyugatbarát irányzat képviselője elsősorban azt szégyelli, hogy ő nem európai. Majd (bár nem mindig) azt szégyelli, amit megtesz azért, hogy európai legyen. Szégyelli, hogy az európaivá válás munkája közepette elveszítette saját identitását. Szégyelli, ha van saját identitása és azt is, ha nincs. Magát a szégyent is szégyelli, amely ellen néha kifakad, néha pedig rezignáltan elfogadja. És szégyelli és dühös, amikor szégyenérzetére fény derül.

Mindezek a zavaró és nyugtalanító érzések ritkán kerülnek a “nagy nyilvánosság” elé. Ahogy Gide török nyelvű Naplójának publikálásakor a törökökre vonatkozó részt kihagyták, ugyanúgy a Gide-re vonatkozó megjegyzések is csak suttogva hangzanak el.

És noha csodálatot ébreszt bennünk, hogy Gide-ben volt elég elszántság, hogy magánnaplóját a köz elé tárja, ugyanakkor ezt a lépését egyben úgy is értelmezhetjük, hogy ezzel mintegy legitimálta, hogy az állam beavatkozzon az öltözködésbe, amely pedig a magánszféra egyik legbelsőbb területe.

FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER

IRODALOM

Beyatli, Yahya Kemal: Mektuplar ve Makaleler (Levelek és esszék). Isztambul, Istanbul Fetih Cemiyeti, 1990.

Gide, André: The Journals of André Gide. Fordította és JEGYZETEKkel ellátta Justin O’Brien. New York, Knopf, 1948.

Tanpinar, Ahmet Hamdi: Edebiyat Üzerine Makaleler (Esszék az irodalomról). Zeynep Kerman (szerk.) Isztambul, Dergah Yayinlari, 1995.

Unan, Nimet (szerk.): Atatürk’ün Söylev Demecleri II (1906–1938) (Atatürk beszédei és kijelentései). Ankara, Tiirk Tarih Kurumu, 1959.

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.