“Magyarországot még nem tekinthetjük a süllyedéstől megmentett hajónak”

Lenkei Júlia

KERÉNYI KÁROLY, TOLNAY KÁROLY ÉS A SOCIETAS BARTÓKIANA

Bartók Béla nevét a halála óta eltelt közel hét évtizedben számos intézmény, csoportosulás, közterület stb. kapta, illetve vette fel világszerte. Közülük valószínűleg az első volt az, amelyiknek alig négy hónappal Bartók halála után kezdődő történetét, egy – mai szóval – civil kezdeményezés lépcsőfokait idézzük fel alább bizonyos régi dokumentumokból. Egy amúgy sok más témát tartalmazó levélváltásban bukkantunk a történetre, amely ilymódon a partnerek mondataiból bontakozik ki, az ő nézőpontjukat tükrözi. Ezek a mondatok az 1946. januári indulásról és az első hónapokról tudósítanak, a folytatás ködbe vész. A ’47 második felétől zajló eseményekről, a későbbi fejleményekről, a levelezésben említett többi személy tényleges közreműködéséről nem mondanak semmit. A történet tehát hiányos, pontosítása, kiegészítése további kutatást igényel. Újabb részletek bizonyára kibányászhatók sokféle forrásból, részben valószínűleg az alábbi leveleket rejtő teljes hagyatékokból, a hivatalos lebonyolítás iratai talán levéltárakban, az egyes résztvevők levelei más hagyatékokban lappanghatnak. A két főszereplő levélváltása a ’46-os sűrű fordulók után megritkul, majd megszűnik, a szoros barátság meglazul, a partnerek eltávolodnak egymástól. A levelezés töredékeiből kibontakozó történet azonban első látásra is van olyan érdekes, hogy előássuk a feledés homályából. A Bartók név ezúttal a legkevésbé sem zenei vonatkozást jelez – a szereplők a vállalkozás erkölcsi súlyát óhajtották felvételével hangsúlyozni. Kerényi Károly leveleit a firenzei Casa Buonarroti, Tolnayéit a marbachi Deutsches Literaturarchiv őrzi.1

1945-ben az egymástól messzire vetődött két régi barát és eszmei fegyvertárs, az ókortudós–vallástörténész Kerényi Károly és a művészettörténész Tolnay Károly újra felvette a háború miatt megszakadt kapcsolatot. Évtizedes barátságuk alapja a gondolkodás hasonlósága, “a problémalátás és -állítás közössége” (Tolnay megfogalmazása), a szakmai érdeklődés konkrét érintkezési pontjai mellett az emberek, események, a tudomány hasonló erkölcsi megítélése, a közös eszmei és etikai értékrendszer. Leveleikben beszámolnak egymásnak az elmúlt évek történéseiről, családjuk állapotáról, munkájukról, megküldik egymásnak időközben elkészült munkáikat. Különösen szerencsés módon mindketten viszonylag békés körülmények között élhették át a háborút, folyamatosan tudtak dolgozni – Kerényi Svájcban, Tolnay Amerikában. Közös tervek is formálódnak: az örökké tevékeny Kerényi rendületlenül szerkeszti (és írja) tovább többéves kiadványsorozatát, az Albae Vigiliaet, amelyhez rögvest meghívja szerkesztőtársnak Tolnayt, aki a meghívást elfogadja, és bele is veti magát a szervezőmunkába. Mindeközben mindkettőjük jövője meglehetősen bizonytalan, ezért folyamatosan lobbiznak egymás érdekében magyarországi, illetve magyarországi megbízású külföldi munkalehetőségért.

A levelezés fő témája a munka mellett a régi barátok és általában az otthoniak helyzete. Mivel a posta nehezen jár és valószínűleg cenzúrán is átesik – talán ezért íródtak az első, 1945-ös levelek németül –, egymástól próbálnak információt kapni a magyarországi barátokról, tudósítják egymást a frissen kapott hírekről. Hónapok telnek el, amíg közös barátaikról, mindkettejük mesteréről, Fülep Lajosról vagy az ugyancsak tisztelt Németh Lászlóról hírt kapnak. Tolnay október 7-i levelében tudósítja Kerényit Bartók haláláról: “Bartók – bis zum Ende ein wundervoller Mensch – starb hier, in Emigration, vor einigen Tagen.” Bartók személye mindkettejük számára egyértelmű vonatkoztatási pont, mérce az események értékelésében: az új Magyarország lehetőségeit is annak Bartókhoz való viszonyát tekintve ítélték meg. Tolnay májusban reménytkeltőnek nevezi a magyarországi helyzetet illetően Bartók akadémiai rendes taggá választását (konkrétan az Akadémia fennmaradt leveleikben nincs megnevezve, de ’45 május-júniusában Bartók távollétében történt “kinevezésének”, illetve “megválasztásának” említése nyilvánvalóan erre utal) – Kerényi az otthoni hírek – marakodás, helyezkedés – ismeretében ezt csak kevéssé vigasztalónak tartja. Ebben az összefüggésben aztán még jobban megrendíti a halálhír: “…Fülepről – vagy valamiről, ami az ő szellemében való volna – még mindig semmi hír. Bartók halála ilyen körülmények között még nagyobb csapás, s a szabad szarvasok dala, a Cantata profana végrendeletebb nekünk, mint akár a legsúlyosabb időkben is gondoltuk volna. […] A tiszta, szabad szellem vonalán maradni fontosabb, mint valaha.”

A levelezők elkeseredetten konstatálják, hogy az otthoniak helyzete nemcsak szellemi-szakmai, de a leghétköznapibb értelemben, anyagilag is kétségbeejtő. Kerényi, noha szaporodó családjával maga is súlyos megélhetési problémákkal küzd (a Lago Maggiore partjáról hetente az ország túlsó csücskébe, Bázelba vonatozik, hogy ott magyart tanítson), a hazai tudóskollégák helyzetének javítására nagyszabású akcióba fog. Leveleikből kirajzolódik egy olyan akció története, amelynek során nagyon sok embert mozgósítottak, és a küldemények valóban komoly segítséget jelentettek az újrainduló magyar tudományos élet résztvevőinek. ’46 januárjában Kerényi kész tervvel ált Tolnay elé. “Egyébként a nyomor-hírek állanak előtérben, a nagy nyomorúságban a még meglevő szellemi emberek, tudósok, írók, művészek bénító külön nyomorúsága. Szent-Györgyi van itt, átvenni lausanne-i díszdoktorságát, vele is beszélgettem erről. A régi Akadémia, amelynek elnöke az utoljára még Szálasinak hódoló József főherceg volt, semmit sem változott. Szent-Györgyi megalapított egy Természettudományos Akadémiát, amely a természettudósokat igyekszik anyagi támogatással is életben tartani. Ennek szellemtudományi kiegészítését otthon, tudósokból, írókból, művészekből, elvben már megbeszéltük, mihelyt Szent-Györgyi hazatér (előbb még Londonba repül), megtörténik a megalapítás. Közben arra van szükség, hogy külföldön megalakuljanak olyan társaságok, minden államban külön-külön, amelyek az ott élő magyar szellemi embereket s a szimpatizáló külföldieket egyesítik, politikai szempontok mellőzésével, két célból: megmutatni idekint a magyarság igazi szellemi értékeit és anyagi segítséget küldeni haza, az ott veszélyben forgó valódi értékek mentésére. Ez a gondolat itt, a ’Sogno’-ban épp akkor született meg, amikor Szent-Györgyi megérkezett. Az ilyen társaságokat, amelyeknek a vezetői nem politikusok, hanem szellemi emberek kell, hogy legyenek, mindenütt Societas Bartókianának neveznők (második névvel az illető ország nyelvén, pl. Béla Bartók Society), s ezek őrködnének a Bartók-alapok felett, amilyen itt Svájcban máris, még a társaság megalakulása előtt meglesz, mert mindenekelőtt segíteni kell a fázókon és éhezőkön. Szent-Györgyi átviszi a gondolatot Angliába, téged pedig megkérlek, indítsd el Amerikában is. Talán ezt kellene mindenekelőtt megbeszélni Szegedy-Maszákkal, hivatkozva Szent-Györgyire, aki otthon, s énrám, aki Svájcban fektetjük belé az erőnket – legalább amíg meg nem indul (vagy meg nem bukik).”

Szegedy-Maszák Aladárt mindketten nagyon tisztelik. “…lesújtó az, ami a külképviseleti helyek készülő betöltéseiről kiszivárog – írja Kerényi ugyanebben a levélben, itt még Fülep munkalehetőségével kapcsolatban. – […] Talán vannak kivételek is. A washingtoni követ, Szegedy-Maszák, azt hiszem, az. Koncentrációs táborban volt. A felesége, Kornfeld leány, azt mondják, rendkívül művelt (művészettörténettel foglalkozott). Nem tartanám egészen kilátástalannak, ha módom nyílna felvilágosítani őket Fülep jelentőségéről s általában arról: milyen szellemi reprezentációt vár a külföldre szorított, s helyét ott megálló magyar szellemiség a mai Magyarországtól. Minden oldalon – a kisgazdapárttól a szélső balig, egy alacsony műveltségű (de polgári származású!), intrikus és nagyszájú liliputhad tör előre a külföldi pozíciókban is, lényegében machiavellista eszközökkel és erkölcsiséggel. Csak a szín változott: sokszor ugyanannak az egyénnek a színe. Mindinkább azokat kell becsülnie az embernek – még ha nem is értett velük mindenben egyet –, akik me,gmaradtak becsületben, egy tiszta vonalon.”

Tolnaynak tetszik az ötlet, szívesen vállalja a közreműködést, február 3-ai levelében reagál: “Nagy örömmel beszélnék Szegedy-Maszákkal Fülepről és a Societas Bartókianáról; minthogy nem ismerem személyesen, jó volna, ha pl. Szent-Györgyi (vagy Te, ha ismered őt) írnátok neki előbb, hogy fel szeretném keresni. Egyelőre a legjobb az volna, ha megadnád a Bartók Társaság budapesti címét; erre a címre azután direkt elküldeném az esetleges adakozók adományait: ez a leghatásosabb és leggyorsabb módja a segítségnek. És a dolog sürgős…”

Sürgős bizony, Szent-Györgyi például Kerényi szerint “büszke volt, hogy a Természettudományos Akadémia tagjait – 40 kg. fával tudta fejenkint megsegíteni. (Mennyi időre?) Az összegek (dollár, svájci frank stb.), amikkel már lényegesen segíteni lehet, egészen kicsinyek is lehetnek. Egy 12 fr. 50-es szeretetcsomag néha életmentés, és 100 sfr. magyar ellenértéke – nos, azt meg sem lehet mondani, de családokat lehet boldoggá tenni vele. Az első 500 frankkal, amelyet a Bartók-alapból hazaküldünk, már 50 író, tudós életét tudjuk egy hónapra megkönnyíteni…”

Február 16-án Tolnay még mindig a budapesti címet kéri, de a dolog, úgy látszik, elindult. “Az országban járó vonatok állandóan abban a veszedelemben vannak, hogy ’fegyveres alakulatok’ kirabolják őket – írja Kerényi 25-ikén. – Eddig a legfontosabb csomagküldeményekről – kezdeményezésemre – a magyar egyetemeknek pl. 262 élelmiszercsomag – csak az a biztos hír, hogy Bécsig eljutottak. Remélem, tovább is. De semmi sem biztos. A Svájcból való küldés aránylag még biztosabb, mint mondjuk Anglia felől: az oroszok könnyebben bocsájtják be. Az angliai gyűjtés eredménye is ide jön, hogy innen vigyék camionok Budapestre. Ezért úgy döntöttünk, hogy a Societas Bartókianák központja Zürich legyen. Egyik fő segítségem az alapításban dr. Borbély Ferenc, aki a zürichi egyetem törvényszéki orvostani intézetében dolgozik, épp most beszéli meg Zürichben rokonoddal, Richárddal, milyen formában lesz a legelőnyösebb a Bartók-alap befizetési számláját itt Svájcban megnyitni, hogy minden segítség innen menjen Magyarországra. A hivatalos átutalás egyenesen Magyarországra mindenesetre a legrosszabb, mert a Nemzeti Bank hivatalos árfolyama máris irreális, és sokkal több jót teszünk, ha svájci frankot magánosokkal tudunk hazaküldeni. Remélem, már pár nap múlva megírhatom a befizetési számla pontos adatait. Dr. Borbély ír Szegedy-Maszáknak is, akinek a Kornfeld lány révén rokona, hogy megteremtse a kapcsolatot Veled…”

Egy hónap múlva még mindig nincs hír a pesti adatokról, de az ügy halad.2 Tolnay válasza: “Szegedy-Maszáknak írtam a Soc. Bartókiana ügyében. Örülök, hogy a társaság pénzügyeit Richard kezeli: önzetlenebb, becsületesebb, derekabb szakembert aligha lehetett volna találni. Mi a Bartók alap befizetési számlájának címe, száma stb.?”

Lassan hivatalosan is formát ölt a társaság. Kerényi, március 26.:

“Kedves Károlyom,

22-én feladott leveled már itt van: kezd a távolság valamivel elviselhetőbbé lenni. Hadd válaszolok rögtön a praktikus dolgokban. Tolnai Richárddal való megállapodásunk szerint a Bartók-Alap egyelőre a hozzá legközelebb álló svájci vállalatnál lesz:

Moboliare Verkehrs A.-G. Zürich / Bartók-Fonds

Compte de chèques postaux No. VIII 20986 címen. Hogy politikai s egyéb torzsalkodásoknak elejét vegyük, az itteni Societas Bartókiana magvául s a Bartók-Fonds felelős felügyeletére mindenekelőtt egy Bartók-Kuratórium-ot hoztam össze. Tagja az a hét ember, aki itt Svájcban produktív munkával képviseli a magyar tudományt. Abc-rendben: Dr. Borbély Ferenc, v. kórházigazgató főorvos, ipari hygiénéve1 foglalkozó szakember; dr. Jacobi Jolán, pszichológiai írónő; én; dr. Szilasi Vilmos, filozófus; dr. Szondi Lipót, pszichiáter; dr. Tomcsik József, a hygiéné r. tanára a baseli egyetemen; dr. Verzár Frigyes, a fiziológia r. tanára ugyanott. Azt ajánlom, hogy egyelőre Amerikában is egy hasonló kuratóriumot hozzatok össze (bár ez inkább itt Svájcban bevett forma), a tudományos – és művészi (– ha van: itt nincs –) tekintélyekből. Publicisták közül is csak az egészen komoly tekintélyeket venni be.”

Kerényi a lehetséges forrásokat kutatva a német mintáról meditál: “Oberlander Trust, Philadelphia; John Simon Guggenheim Memorial Foundation, American Guild for German Cultural Freedom (erre volna szükség számunkra, magyarok számára is, mert nyilvánvaló, hogy ha a magyar tudósok számára nem lesz meg a mindennapi kenyér, vagy úgy kell érte dolgozniok, hogy önálló szellemi produkcióra nem lesz idejük, akkor a kultúra szabadsága sem lesz meg. Az első nagy ínség enyhítése után innen Budapestre a szellemi munkások megsegítésére küldött csomagok száma ebben a hónapban 672-re emelkedik – az amerikai Bartók akciónak egy ilyen alapot kell létrehoznia és fenntartania, gondolom.)”

Tolnay május 21-én tud fejleményekről beszámolni. “Kedves Károlyom, a Societas Bartókiana megalakítása ügyében végre alkalmam volt tegnapelőtt New Yorkban beszélnem Szegedy-Maszákkal. Neki az elgondolást – Reád hivatkozva – még februárban felterjesztettem; idéztem a te leveledből az erre vonatkozó passzust. ő közben foglalkozott az üggyel; írt Pestre a kultuszba (de választ nem kapott); azután felkérte Kármán Tódort, a fizikust, hogy az alapítandó társaság elnöke legyen; végül összeköttetésbe lépett az itteni m. tudósokkal. Úgy hiszem, hogy az ügy jó kezekbe került, mert Kármán befolyásos ember, és neki sikerülni fog nagyobb pénzsegélyt összehoznia, és a követ e pénzt a futárral közvetlenül Pestre akarja küldeni. Szegedy-Maszák művelt, rokonszenves és jó szándékú ember, úgy hogy minden remény megvan rá, hogy az ügy most már hamarosan megindul.”

Kerényi köszöni Tolnay aktivitását. “Amit a Societas Bartókiana ügyében tettél, nagyon helyes és szükséges volt, s a legmagasabb magyar szempontból minden hálát megérdemel. Nemcsak azért, mert ilyen módon pénz jut haza s életeket ment meg, hanem azért is, mert okvetlenül szükség van erkölcsi tekintéllyel bíró külföldi magyar tudományos szervezetekre is, amelyek szükség esetén mentik, ami a magyar szellemből menthető. Az itteni Bartók-Kuratórium élére – ez a Kuratórium viszi a Societas Bartókiana ügyeit jövő májusig, úgy tervezzük – javaslatomra Verzár Frigyes, a baseli fiziológus került mint a legrégebben itt élő magyar tudós, de sajnos máris emberileg rendkívül gyengének bizonyul. Neki írtam épp e pillanatban, hogy Magyarországot még nem tekinthetjük a süllyedéstől megmentett hajónak, s éppen egy általánosabb pesszimizmusból kiindulva kell arra törekednünk, hogy a Societas Bartókiana eszméje megvalósuljon. Remélem, hogy Kármán Tódorral az ügy Amerikában jobb kezekbe került. ő, úgy tudom, tavasszal Svájcban is járt, Szilasi Vilmos beszélt vele, s azt mondja, hogy Kármán kilátásba helyezte, hogy ismét idejön. Nagyon szeretnék akkor beszélni vele. Kérlek, küldd el neki üdvözletemet és címemet.”

Kerényi arról is beszámol, hogy Pesten is jól haladnak a dolgok: “A Societas Bartókiana magyar részét, egy több mint 200 tagos, egyelőre a Természettudományos Akadémia Bartók-Bizottságának nevezett egyesülés formájában Szent-Györgyi Albert megbeszélésünk szerint megalakította. Ez könnyű volt, mert a kapókból, s nem az adókból áll. A cím, ahová a segítség küldhető: Szent-Györgyi Albert, Budapest. De a segítség ’Bartók’ megjelölését nem szabad elfelejteni, nehogy – mint már erre kísérlet történt – más célokra próbálják lefoglalni. A svájci Societas statutumait egyidejűleg egy újabb nyomtatványommal nem repülő-postán küldöm, juttasd el talán Szegedy-Maszákhoz.”

Ehhez a május 20-ai leveléhez Kerényi csatolja Szent-Györgyinek írt emlékeztetőjét, akivel pár nappal korábban találkozott. Ebben Tolnay Károlyt ajánlja melegen egy Budapesten megüresedő katedrára, és ennek kapcsán szóba hozza a Societas ügyét is. “Különben Tolnay Károly az, aki kérésemre készségesen vállalta, hogy a Bartók-segélyügyeket Amerikában kezdeményezi és megalapozza. Én eddig mindarról, amit Svájcban sikerült csinálni, informáltam, hogy az akció ott is abba a mederbe jusson, amelyet itt, Veled első zürichi beszélgetésünk alkalmával, megjelöltünk. Minthogy a keretek otthon, hála energiádnak, ilyen jól megvalósultak, most már kérni fogom őt, hogy közvetlenül is érintkezésbe lépjen Veled és címedre küldesse a Bartók-adományokat. Baseli beszélgetésünk, bármilyen rövid volt, a Bartók-ügyek tekintetében a legnagyobb örömmel töltött el. Hálásan köszönöm ideális baráti támogató együttműködésedet.”

A statutumok a nyár folyamán sikeresen eljutnak Tolnayhoz. A Fülepről való hivatalos megfeledkezés és az “általános felfordulás és elszegényedés” hírein kívül, melyekbe csak Ferenczy Noémi gyönyörű új gobelinjeinek fényképei bocsátanak némi fényt, “csak lehangoló, szomorú híreket kaptam – írja július 18-án. – És mégsem bírom elhinni, hogy ennek az egész magyar kultúrának ilyen szomorú, nem-heroikus vége legyen… Szeretnék egy vigasztaló szót hallani, köszönöm a Societas Bartókiana statutumait, amelyeket azonnal beküldtem Szegedy-Maszák címére. Válaszából azt látom, hogy Kármán Tódor csak pesti útja alkalmával fog az üggyel behatóbban foglalkozni. (Kármán most Londonban van.)” Tolnay tisztelte és fiúként szerette Kármán Tódort, hogy a fizikus pesti útja során foglalkozott-e a kérdéssel, nem tudjuk: a Kerényi–Tolnay levelezésben azonban ez az utolsó említése a Societas Bartókianának. Szeptemberben Kerényi megemlíti, hogy Szent-Györgyi ott volt a közelben, de őt – hívása ellenére – nem látogatta meg. Más okból is megrendül benne a bizalma. A Bartók-alap működése persze ettől még folytatódhatott, s ha megszűnt, nem személyes okokból szűnhetett meg. Hogy publicisták bekerültek-e az amerikai kuratóriumba, hogy egyáltalán valakik bekerültek-e, nem tudjuk, lehetséges, hogy az akció még azelőtt befulladt, hogy felállt volna az a testület. Azt sem tudjuk, hogy a tekintélyes svájci magyarok milyen munkát végeztek. Tolnay és Kerényi az ősz folyamán találkozott Svájcban, s talán erről a közös ügyükről is beszéltek. Közös szerkesztői munkájuk is folytatódik még egy darabig, műveiket is elküldik egymásnak, de a következő három évből már csak néhány levél maradt fenn, utóbb még ennyi se.

Hogy az otthon “megvalósult keretek” dokumentumai, valamint az említett statutumok hova lettek, egyelőre homály fedi. Szent-Györgyi Albert és Kármán Tódor nyilvános életrajzai-önéletrajzai nem említik életüknek ezt az epizódját. A svájci kuratórium neves és kevésbé neves tagjainak közreműködéséről még kevesebbet tudunk. Szegedy-Maszák Aladár politikai önéletrajza 1945-ig megy el, Szegedy-Maszák Mihály professzor úgy emlékszik, a Patterson Street-i házban volt adat a társaságról, de a hozzá került és általa hazahozott iratokban már nincs. Maga az akció vélhetőleg hamarosan kifáradt, esetleg szabályosan véget ért, avagy áldozatul esett a politikának – egy-két évvel később már a támogatásnak arra a formájára sem volt szükség, mint korábban, de a hivatalos politika nem is tűrte már ekkor a nyugati segítséget, az öntevékeny, autonóm akciókat pedig végképp nem. Nyugat-Európa és Amerika ellenséggé vált, Kerényi Károly nemkülönben. Bartók neve – noha ’48-ban még zenei fesztivál, ’51-ig pedig még kórusszövetség viselte – hamarosan jó pár évre eltűnt a lobogóról. Ha addig túl is élt (valószínű, hogy nem), a Societas Bartókiana magyarországi szervezete legkésőbb 1949-ben, amikor minden polgári egyesület vagy, úgymond, önkéntesen felszámolta magát, vagy beleolvadt valamely állami szervbe – bizonyára megszűnt, a lelkesítő példának még a nyoma is eltűnt a kollektív emlékezetből.

  1. Ezúton köszönöm Kerényi Kornélia professzornak, hogy hozzásegített a Tolnay-levelek megismeréséhez.
  2. Alföldi Andrásnak írt levelében március 23-án Kerényi megjegyzi: “A magyar rádió már kétszer is jelezte, hogy az ’egyetemnek szánt’ csomagok sértetlenül megjöttek.” Tőle is kap visszajelzést, Szilágyi János György utal erre Alföldi András és Huszti József, Kerényi pesti katedráját szorgalmazó professzorok magatartásával kapcsolatban: “Mindkét professzor-támogatója hálásan regisztrálta, hogy a Kerényi által Svájcban szervezett akció eredményeképpen az egyetemre szeretetcsomagok érkeztek.” Vö. Szilágyi János György: Egy halálhír; ill. Levelek Kerényi Károly archívumából. Beszélő, 1998/4. Az általam elért szakirodalomban ezen kívül nem láttam nyomát az akciónak.
Kategória: Archívum  |  Rovat: DOKU-MENTÉS  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.