Borbély Szilárd / Nincstelenek – Már elment a Mesijás?

(Magyarország felfedezése) Mikor Borbély Szilárd megrendítően erős könyve nemrégen megjelent, a hirtelen recepció, mely többnyire elragadtatottan méltatta a művet, elsősorban azt emelte ki, meglepő módon, tárgyalása során, mennyire fontos és újszerű információkat prezentál ez a könyv a közelmúlt (azaz a hatvanas-hetvenes évek) magyar falujáról, a falusi élet szorongató zordságáról, a nyomor és megnyomorítottság kilátástalanságáról, vagyis tulajdonképpen meglepődött; azon csodálkozott el, kissé szentimentálisan, kissé felháborodottan, hogyan is lehetséges mindaz a nehézség és szörnyűség, amit ez a könyv, mely rendkívüli intenzitással képviseli elbeszélésének igazságigényét,1 a világ legtermészetesebb és legközvetlenebb adottságaként mutat be és fel,2 hogyan is lehetséges, hogy még ma is (hiszen egy-két évtized történelmi múltja nyugodtan fogható fel mindig is a mának képeként is) van olyan élethelyzet, olyan társadalmi szituáció, melyről oly szívesen képzelné a modern és posztmodern gondolkodás,3 hogy a világ „fejlődésének” köszönhetően legfeljebb a régmúlt történelmének túlhaladott tényeként idézhető meg, s mely a közkeletűen olvasott és ismert irodalomban csak mint archaikus (és ebből következően: mitikus) emlék fordul, fordulhat elő – vagyis a könyvet szociografikus értelemben fogta fel, mintha a szerző abba a nagy és nagyhatású huszadik századi irodalmi vállalkozás-sorba lenne beilleszthető, amely a társadalmi valóság felfedezését kívánta műve céljaként feltüntetni.4

1. Mármint elbeszélésének milyen igazságigényét?(…)1
2. A Kádár-rendszer legnagyobb sikere, hogy ezt sokan nem hiszik/hitték volna róla.(…)2
3. De nincs-e ebben valami szükségszerű, egyfajta már-már parodisztikusan bal-posztmodern?(…)3
4. Nem tudom, mit képzel a világ haladásáról és jólétéről a posztmodern gondolkodás,(…)4

Oly értelmezés volt ez, mely az irodalomnak elsősorban ismeretterjesztő és felvilágosító funkcióját hangsúlyozná – mintha a szépirodalomnak is az lenne a feladata, hogy az olvasóközönség – ha már egyébként egyáltalán nem foglalkozik a társadalom égető kérdéseivel – legalább olvasás közben, kis távolságtartással, kis idegenkedéssel, de mégiscsak felismerje, hogy nem mindenki úgy él, mint azt az értelmiségi köztudat önmagáról szeretné elhitetni, s szembesüljön a jelenlévő szinkron társadalmi valóság más, idegen aspektusaival is, s felismeréséből esetleg oly belátásra is jusson, hogy az irodalmi olvasottság hatására esetleg tegyen is valamit. Nem az a legnagyobb probléma e befogadási stratégia kapcsán, hogy az irodalomnak talán túlzott felvilágosító funkciót tulajdonít 5 (mert hisz az irodalomnak volt s lehet valami ilyesmi funkciója is), hanem az, hogy tulajdonképpen beismeri: a társadalmi valóságról, tényleges életkörülményeinkről, a más emberek életmódjáról és működéséről szinte kizárólag (szép)irodalmi ismeretek alapján tájékozódik, hogy elhiszi (elhitte) mindazt, amit a konvencionálisan elismert regények s regényes elbeszélések társadalomkép gyanánt előadtak, s szemében minden oly radikális írói váltás, mely a megszokott irodalmi konvenciókat a tematika radikális felcserélése és átírása révén alakítja át,6 a társadalmi megismerés kiegészítéseként mutatkozik meg.

5. Égető, felvilágosító? Az az igazi truváj szerintem, ha(…)5
6. De nem mindig az írói váltás, tehát a forma radikális megújítása stb. a kiindulópont6

Az ily gesztus persze nemcsak a falusi (vagy más szociografikus érdekű) világ „újszerű” bemutatása során ütközik ki, hanem az elbeszélő művek szinte minden tematikus változatában is – ugyanez a „felismerő” érdek vezeti azt az igényt is, amely a magyar történelem súlyos válságszituációinak folyamatos újraírását szorgalmazza (hány oly sóhaj hangzott már fel, mely azon panaszkodott, hogy történelmünknek sok ütközőpontja, úgymond, nincs megírva!);7 mintha az olvasóközönségnek nem lenne más forrása ahhoz, hogy akár történelmileg, akár szociologikusan tájékozódhasson világa felépítettsége iránt.8, 9, 10

7. A visszafogott, rövid, vagy mellérendelő összetett mondatokból építkező stílussal(…)7

8. A gyerekelbeszélő sorai közül olykor kikukkant és gesztust tesz a „felnőtt” írói én. BA(…)

9. Igen. Ámde a bot másik végét megragadva(…) 8
10. Az én kedves Marginátor barátom fenti eszmefuttatása több sebből vérzik.9

Persze a magyar irodalom története sokban felelős e szemléletért és e meglepődésért: a klasszikus magyar irodalom nagyregényeiben, népábrázolásaiban (kivált a máig meghatározó hatású tizenkilencedik századiban) a szegénységnek szinte alig találjuk megjelenítését – ama nagy népbarát irodalom, amely a népiességnek mind politikai, mind esztétikai ágában szinte kizárólagos erőt tulajdonított, a népnek, úgymond, felszabadítását elsősorban jogi-erkölcsi kategóriákban gondolta el, s nagyon kevés esetben vette észre „a szegény parasztnép” tényleges szegénységét; s még a legradikálisabb alkotók is „csak” azt vetették a társadalom szemére, hogy a szegénység ki van zárva a jog keretei közül, nem pedig azt, hogy a szegénység „szegény” módra él (mily tanulságos, hogy még Petőfi is azt kifogásolja elsősorban, hogy „a népnek nincs joga”, s az anyagi kiszolgáltatottságot szinte észre sem veszi – hiszen amennyit az egyszerű nép „kiván, az eledelbül és ruhábul: azt az anyaföld magátul megtermené talán…”, s Eötvös nagy leleplező regényében, A falu jegyzőjében is úgy jelenik meg a szenvedő paraszt, mint aki módos gazdaként a legjobban élhetne, ha a vármegye jogtalanságai nem tennék őt száműzötté!). Jókai nagyszabású szójátéka a „szegény” szó kétértelműségével (szegény versus szánalomra méltó) szinte allegorikusan mutatja e szemléletnek filantróp, de mégis „arisztokratikus” jellegét: a „szegény gazdagok” majdhogynem frivol szembeállításba tudnak kerülni a „gazdag szegényekkel”. A klasszikus magyar irodalomban az egyszerű, derék, erényes nép a szegénységtől nem szenved, hiszen természeténél fogva igénytelen s megelégedett, s kizárólag a hatalom önkényes visszaéléseivel szemben tűnik védtelennek és kiszolgáltatottnak – oly típusú tényleges, fizikai szegénységgel, mely az élet vitelének mind külső, mind belső meghatározottságait radikálisan befolyásolná, s az anyagi megfosztottságból következően lelki-erkölcsi megnyomorodást is hozna magával, úgy vélem, Móricz fellépéséig 11 nem ismert (el) s nem mutatott meg az irodalmi elbeszélés 12 – s a szegénység jelenléte az irodalomban ő utána, azóta is szórványosabbnak mutatkozik, mint amilyennek a valóságos társadalmi valóság mutatja.13, 14, 15, 16

Ily értelemben valóban revelációként (is) hathat Borbély könyörtelen leírása – de a könyv legnagyobb érdeme, azt hiszem, az, hogy könyörtelen leírása messzemenően nem merül ki a szegénység „szegény” voltának felmutatásában.

11. A 19. század végén fellépő novellistáink e tekintetben megelőzték és „túlszárnyalták” Móriczot. BE
12. Ezért is lehetett volna nagy jelentőségű Balassa Péter Móricz-monográfiája, amely hátramaradt töredékeiben erőteljesen fókuszál az artikulálatlanság és artikulálhatatlanság, a nyelvtől való megfosztottság kérdéseire. CZA
13. Aki szegény, az a legszegényebb, tárta a nyilvánosság elé számításainak eredményét a matematikai statisztika legnagyobb alakja 1924 novemberében, verses formában. BA
14. Ezért is volna fontos a munkásszegénységet talán utoljára nagy erővel ábrázoló Tar Sándor életművének komoly átgondolása és értékelése; inkluzíve természetesen azt a kettős önéletrajzi mozzanatot, ami máig fontos – elsődleges? – akadálya az ilyetén vállalkozásnak: a besúgói múltat, illetve a lelepleződés utáni szerzői reakciót. CZA
15. Eddig azt hittem, a valóság lenne az, amit társadalmi tudományokkal bíbelődőként nem ismerek. És ismerhetek. Ma már tudom, köszönöm a kedves recenzensnek, hogy a valóságos valóság az, amit nem. KJM
16. Vajon honnan lehet tudni, hogy milyen az a „valóságos társadalmi valóság”?(…)10

(Az én falum) Borbély, nagyszabású írói fogással, úgy jár el, hogy egyrészt szinte minuciózus precizitással megadja ábrázolt falujának koordinátáit, s világosan utal rá, hogy regényének történéseit Szatmár megyének valamely árvíz által fenyegetett kis falujában, a huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben hagyja lejátszódni, másrészt azonban oly narrációval él, amely szinte az egész történetet, helyszínével és idejével együtt, el is idegeníti, vizionárius távolságba is helyezi:17 elbeszélésében a szinte naturális pontossággal (ha valakinek tetszik: realista igénnyel) megjelenített falusi élet mint életmodell és mint világmodell tűnik fel, oly módon, hogy tanulságai és következtetései messze túlmutatnak a falusi élet bemutatásának keretein. Leírása azáltal nyer mélységet (és persze: veszít szociológiai korrektséget), hogy elbeszélőjét gyermekként határozza meg, s mindent, ami a regényben megjelenik, gyermeki látásmód által jelenít meg. Radikális váltás ez a magyar irodalom faluábrázolási konvencióját illetően: hiszen a magyar falusi elbeszélések szinte kizárólagosan felnőttek világát mutatják be (ha leszámítjuk az ifjúsági regények gyermetegen giccses faluképét, pl. az egyébként sok erénnyel is rendelkező Tüskevár esetében) – a falusi társadalomkép, akár idilli,18 akár leleplező leírásban mint társadalomkép mindig a felnőttek kemény vagy derék, egyszerű vagy szörnyű életét, munkás világát célozta meg: hiszen társadalmi probléma meglétére vagy meg nem létére kívánt utalni. Borbély azáltal, hogy a felnőttek világát a gyermek világára cserélte fel, hogy regényében a felnőttek világa is csak mint a gyermek számára megképződő környezet jelenik meg, a falu társadalmiságát antropológiai modellel helyettesítette, s ezáltal mintegy ki is emelte a társadalmiság megfogható és értelmezhető közegéből. Borbély könyve nem arról szól, hogy milyen a falu, hanem arról: milyen (lehet) a gyermekkor; nem arról, hogyan él a falu, hanem arról: hogyan hat a (ez a) falu egy gyermekre; nem arról, hogy a falu és a szegénység kibírhatatlan, hanem arról: a falu és szegénység körében a gyermekkor kibírhatatlan.19, 20

17. Ehhez kell a gyerekhangú elbeszélő. Róla könnyű föltételezni és elhinni,(…)11
18. Idill? „Karácsony előtt anyámnak egyszer jókedve volt és játszott velünk.” (295.) A szélsőségesen szeretethiányos világ legidillikusabb mondata. BA
19. Nem tudom, jó szó ez a „kibírhatatlan” és elfogadható-e ez a nagyfokú általánosítás. Mindenkinek egyformán kibírhatatlan?(…)12
20. A könyv nem erről szól, hanem arról, amit (…)13

Emiatt oly kettős, egyszerre riasztó és egyszerre kontemplatív,21 egyszerre horrorisztikus és egyszerre közönyös, egyszerre megrendítő és egyszerre hideg 22 folyamatosan az események, történések leírása – emiatt hiányzik e könyvből a szociografikus faluábrázolásoknak (a két háború közötti népi írók által írott nagyszerű leírásoknak, pl. a Puszták népének) indulata és felháborodása: Borbély mindabban, amit bemutat, nem társadalmi, tehát elvileg megoldható, rendbe hozható problémát lát, hanem antropológiai meghatározottságot (és a vele szemben egyedül felhozható individuális szabad akaratot); 23 pillantása és leírása nem a társadalomra, hanem az egyénre, a kiszolgáltatott és saját utat kereső egyénre – a gyenge és magát sem értő, de mindenkitől elkülönülő gyermeki egyéniségre irányul. E falusi világ e könyv szerint nem megváltoztatható (a megváltoztatás igénye, ha a történések folyamán a falu világán kívüli intenciók alapján fel is merül, az alap-meghatározottságokat, melyek a gyermeki viszonyokat befolyásolnák, nem érinti) – s a könyv narrátora minden olyan gesztust messze eltávolít magától, melyek valami történelmi értelmű transzcendenciát sugallhatnának: e világ olyan, amilyen, határai nem átléphetők – legfeljebb kimenekülni lehet belőle (nagy kérdés marad persze: hova?).24 Amint a könyv hátoldalán melankolikus rezignációval olvasható: „Nem haragszom rá, nem fáj. Megszoktam már”.

21. Ez az: riasztó kontemplativitás! Egyebek mellett, pl. a hihetetlen nyelvi és atmoszférikus ereje-hitele mellett (…)14
22. Pedig mennyire vágytam már arra, hogy jöjjön egy forró lagzi, legalább egy kis vidám guzsalyozás (…)15
23. Mely szabad akarat épp a dolgok eleve reménytelensége és rendbe hozhatatlansága miatt semmilyen releváns tettben nem tud manifesztálódni, s csak egyetlen irányt találhat: befelé, befelé – a már említett nyomasztó kontemplativitás felé. CZA
24. Hogyhogy hova? Természetesen befelé. „Ülök az árokparton és emlékeket találok ki” – mondja a narrátorgyerek (98.), újabb, keserves nyomatékot adva a változ(tat)ás lehetetlenségének. BA

(Életem regénye) E regény sok szállal kapcsolódik Borbély Szilárd eddigi műveihez, eddigi önéletrajzi, önjellemző nyilatkozataihoz, s egy életrajzi kutatás majd bizonyára kimutathatja, hogy a történések mögött a saját gyermeki élet tapasztalatai, eseményei húzódnak – bizonyos értelemben a szerző hitelesítő gesztusaként is értelmezhető, hogy a könyv fülszövegén egy gyermekkori fénykép, s a szerző életrajzi adata is olvasható.25

Önéletrajzi narratívák az esetek többségében a fejlődésregény sémáját követik– azt mutatják be, hogyan is lett a szerző azzá, akinek ma látszik, vagy akinek ma önmagát láttatni akarja.26

Borbély leírásában mindennek nyoma sincsen: a gyermek – e könyvben – nem válik felnőtté, valamely meg nem magyarázott „csoda” folytán elhagyta a falut, s szert tett bizonyos emlékező perspektívára: de azt nem árulja el, honnan is beszél, mikor elmondja – szigorúan egyes szám első személyben – történetét.27

Furcsa, feloldatlan, lebegtetett, de meggyőző kettősség uralja így a könyvet: a gyermek beszél, de úgy, hogy tudjuk, neki van már más tudása és tudata is (bár persze mindez explicite nem jelenik meg), folyamatosan érzékeltetve van a beszélő tudatának egyszerre spontán és csak tapasztalatra koncentráló gyermeki érzékisége, valamint az ettől való finom, de határozott elkülönböződés is; a gyermek beszél a maga nyelvén,28 de tudja, hogy ez csak az ő (vagy az ő környezete?) nyelve, s rendre megállapítja: mi így mondjuk – ami feltételezi, hogy mások másként mondják. A gyermek végtelenül finom érzékiségben leledzik – ám érzékisége fölött (?), mellett (?) mindig ott van egy titokzatos reflexiós igény (pl. a prímszámok emlegetésekor), amely mintha felülről is értelmezné mindazt, aminek csak fizikai-fiziológiai érzéki, egydimenziós lenyomatát látjuk.29

25. Az elbeszélői hangban eleve van valami „skizoid”. A szerző és hőse közötti – életrajzi családregényben természetes – közelség olyan fokú, hogy (…)16
26. Nem feltétlenül: az önéletrajzi regény követheti a számadó vallomás narratíváját is (…)17
27. Ez az elbeszélői helyzet fikcionalizálásának alapja: az elvont, az időben és térben nem meghatározott emlékező perspektíva hozza létre a szerző és a hős közötti, az én és a másik közötti distanciát (…)18
28. Talán inkább egy öreg (koravén, vagy inkább, ahogy a német mondja: altklug) gyermek, akit siettettek felnőni, ezért félig benne ragadt saját gyermekkorában. KJM
29. A „titokzatos reflexiós igényben” megint a hang kettőségét látom (…)19

E könyv arról is beszél, hogyan keresi és találja meg a gyermek, a „szegény” deprivált személyiség az önkifejezésnek minimumát (ami a regényben persze maximumként fog feltűnni!) – a nyelvi bizonytalanság és a töredékes fogalmazásmód itt mint a létforma allegóriája tűnik fel. Hisz a nyelvhez, a kommunikációhoz, a beszéd kölcsönösségéhez forrásként a beszélő közösség állandó diskurzusa kellene, hogy hozzá legyen rendelve: s e könyv épp annak problémáját feszegeti, hogy a közösségek széthullásával a nyelvi önmeghatározás és önaffirmáció is elenyészik, s egy majdani önkifejezés csupán mindennek kívülről való megerősítése vagy felülírása révén valósulhat meg (ahogy egy helyen el is hangzik: „a nevektől is félünk” – vagyis a dolgok vagy személyek néven nevezése már szinte istenkísértő merészségként hathat.)

Az a nyelv, amelyen ez a könyv, s ez a gyermek-narrátor beszél, a maga tömörségében, képiségében és töredezettségében sem nem falusi nyelv, sem nem gyermeki nyelv, hanem mindkettőnek mintegy felülírt s felülstilizált fikciója: s épp ezen fikcionáltságában éri el hatását. A megélt gyermekkor elbeszélése nem a gyermekkor nyelvén, hanem annak radikális átalakítása során jön létre: az elbeszélés mintha idegen nyelven adná elő a „saját” élmény, a gyermeki élmény primér és mégsem primér jellegét. 30

30. De csak mintha. Valójában képtelenség a „gyermekkor nyelvén” a gyermekkort elbeszélni (…)20

(Nagyon hasonló ez az írói gesztus ahhoz a költői nyelvteremtéshez, amelyet Borbély az egészen különleges Halotti pompa c. kötetében mutatott fel: ott a közvetlen „lírai élmény” brutalitását egy nagyon távoli költői hagyomány mozgósításával, a „mai” költői nyelvtől távol álló stilisztikával és retorikával prezentálta – míg itt a nyelvi ki- és megfosztottságot, ha tetszik: a kimondhatatlant a visszametszett és legátolt beszédfolyamatok „természetes” töredezettségével képviseli.)

Mert a könyv antropológiájának az az alapképlete, hogy az egyénnek (itt: a gyermeknek) nincsen és nem is lehetséges közösségi megalapozottságú identitása: e családnak, e gyermeknek oly bonyolult, oly tisztázatlan a hovatartozása, hogy mintegy magától értetődő módon alakul ki a meggyőződés: bármi is lenne az eredetnek, a közvetlen környezetnek, a szűk csoportnak a jellege, mindegyik, minden elemében, használhatatlan és értelem nélküli. 31

31. De e sokfelé szóródó identitás egy tekintetben, hogy ugyanis (…)21

E gyermeknek a vallási, nemzetiségi meghatározása képtelenség: a családban mindenféle vallás és népcsoport képviselve van, a társadalmi rétegződés oly összevissza torlódva jelenik meg, hogy e téren is csak a besorolhatatlanság élménye uralkodhatik – itt bármikor lehet valaki református, zsidó,32 pravoszláv, katolikus, úr, katona, kulák vagy szolga, magyar vagy ruszin vagy román, paraszt vagy munkás, az összes kategória érvényes és érvénytelen a nagy történelmi kavalkádban (még a nemi identitás is ingatag: a kisfiú leányruhában feszeng); a kategorikus megnevezés és besorolás igénye sem nem tagadható, sem nem állítható, ki ezt mondja, ki azt mondja, s a megnevezések legfeljebb arra szolgálhatnak, hogy a tökéletes otthontalanságot a maguk egyszeri leírásával csak még tökéletesebbként mutassák fel. E kategóriák, amelyek – a könyv gyermeki narrációja azt sugallja – mások, némely felnőttek számára talán jelentenek valamit, a gyermek és az imaginárius család számára még úgy sem érvényesek, mint törlendő segédegyenesek: nincsen semmi megtartó vagy konstruktív erejük, még annak sem segítenek, aki pedig beléjük szeretne kapaszkodni (legfeljebb arra jók, hogy segítségükkel valakit, hol ezt, hol azt, kitaszítsanak valahonnan. E világban minden bizonytalan, nemcsak az apának emlékei ellentmondásosak s emiatt nem elfogadhatók, hanem az összes elbeszélés, történet meggyőző erő nélkül hangzik fel, senkiben nem bízhat senki (a nagy tanulság a gyermek számára: „soha ne bízz benne. Mert itt senkiben nem bízhatsz…”; „Mert sose lehet tudni”…), mindig hazudni kell, még azoknak is, akik pedig nem feltétlenül ellenségesek; semmiféle összetartozás vagy közösségi tudat nem létezik mint élő erő: sem a családban, sem a társadalmi vagy egyházi csoportban, legfeljebb a kitaszítás erejéig (a faluról egyszerre mondható el, hogy mindenre emlékszik, csak hallgat, s az is, hogy nem emlékszik semmire) – a gyermek számára is legfeljebb csak negatívum jelentheti a csoport-identitás képzetét („mi nem vagyunk parasztok”); s mindennek csak egyetlen meghatározó következménye van és lehetséges; a gyermek nem hisz el semmit a felnőtt világból és a felnőtt világlátásból, s mindent, ami a világ leírásához hozzásegítené, eleve hamisnak tud (s ami mindebből mint végeredmény megmarad: a folyamatos szorongás). Az adott és kétségbevonhatatlan „hely” sem tartalmaz semmiféle megnyugvást, hiszen itt mindenkinek az a feladata és célja, hogy el kell mindig menni valahová máshová, s hogy mégis mindig ott maradnak, az sem az állandóságnak, hanem a tökéletes kiúttalanságnak a lenyomata; az, ami a történelemből elmeséltetik vagy hivatalosan az ünnepeken megünnepeltetik, az is oly messze van a mindennapi élet valóságától, hogy minden elemében kétségbe vonhatóvá lesz, hisz a „nagy” történetek semmi módon nem kapcsolódnak a „kis” történésekhez (forradalom, politika kapcsán csak egy tanulság mondható ki: „ehhez semmi közünk”). S végül az önmeghatározásnak még a család háttere sem tud garanciát biztosítani – hisz a legelemibb parancs is úgy hangzik fel, hogy mintegy visszavonja minden hagyományőrzés alaptézisét, az atya követésének és imitációjának követelményét: „ne hasonlítsatok apátokra” (miközben e világ az egyéniségnek még a nyomait is megpróbálja kiszorítani a gyermekből: ld. a rémes történetet az álmodó gyermek megfegyelmezéséről – különlegesen szadista módon kell kiverni az „egyéni” álom lehetőségét abból, aki legalább álmodni még képes vagy merész volt) .

32. Itt álljunk meg egy szóra. Mégiscsak vitatkoznék egy sort. A zsidó-szál (ajvé, miket mondok) jóval vastagabb a többinél (…) 22

Úgy vélem, mind emiatt játszik oly nagy szerepet e regény világában a test, a testiség: mivel semmi más nem maradt érvényes princípiumként, az önmeghatározásban csak a test uralkodhatik. E regény folyton úgy beszél az emberről mint testről; beszédmódjában a világ érzéki lenyomata játssza a főszerepet, s mert nyomorról van mindvégig szó: a nyomor tapintható, szagolható tapasztalatisága, az erőszaknak, a piszoknak, a végtermékeknek, az exkrementumoknak a kiküszöbölhetetlen jelenléte, az aljasság vonzása: mivel a világ fogalmi megközelítése a mindenütt uralkodó hamisság okán nem látszik lehetségesnek, az írandó le, ami tapasztalható: 33 ez pedig a sokszor taszító érzéki világ 34 mint el nem idegeníthető közvetlenség.

33. De a gyermek számára, az elbeszélő- hős gyermeki nézőpontja szempontjából a világ fogalmi megközelítése eleve nem is merülhet fel formailag indokolható módon. Másról van szó (…)23
34. A testi-érzéki világhoz, a gyerek által megfigyelt, megtapasztalt testi élet – evés-ivás, mosakodás, nemi érintkezés, állatok etetése, pároztatása, az öregek teste, a szagok, a testi agresszió – aktusaihoz a viszolygás, a heveny undor, az émelygés, a félelem, az utálat érzései társulnak. (…)24

A test uralkodik a maga taszító csúnyaságában mint esendő, kiszolgáltatott, halálra ítélt test, az anyagok, elemek mint „végső dolgok” jelennek meg, a legelemibb indulat a gyűlölet – az emberek e világban a halálnak, a gyilkosságnak kiszolgáltatva élik életüket (a férfiak dolga a gyilkolás), egymást is pusztítják, pusztítani akarják, egymásnak és önmaguknak halálát kívánják (a gyermekek jobb híján állatok pusztításával élik ki s egyben szublimálják is gyilkolási ösztönüket, mely igazából az apa s az anya ellen irányul); ám a ténylegesen bekövetkező halál sem hoz semmiféle megváltást vagy megoldást, legfeljebb újratermeli a hiányt (mikor a kisgyermek meghal, a következmény nem transzcendens üdv vagy csalódás képében jelenik meg (hisz a Kicsi gyermekhez hozzá is tapadhatott volna egy Messiás-képzet is), hanem újabb egyetemes konfliktust generál – az anya megzavarodását): a pusztítás és a tenyészet együtt működnek és együtt hatnak, szervetlen burjánzásban és értelmetlen egymásmelletiségben.

(Sorstalanság) E könyv világa maga a megváltatlan Világ. Mivel semmiféle közösségi identitás-kötelék nem működik, mivel a világ a maga társadalmiságában nem más, mint a megtestesült hamisság, szinte kézenfekvőnek tűnik a transzcendencia sóvárgása: hátha egy másik Világ kínálna valamely alternatívát. S a regény következtetése e téren is végtelenül következetes és kiábrándult: az anya (és felszólítására a gyermekek is) folyamatosan várják a Messiást, aki – e világ törvényszerűségeinek tökéletesen megfelelően – mindig nem jön el. E regény családja és a gyermek számára kétféle Messiás létezik: a felvett vagy soha fel nem vett (?), hitt vagy nem hitt zsidó vallás ígért megváltója, akit nem ismert és kiüresedett rítusok segítségével próbálnak megidézni (hiába), s a félkegyelmű, zavart szerencsétlen, megnyomorított falubolondja cigány, a Mesijás, aki ártatlan megalázottságában jámboran szenvedi el a gúnyt és a kitaszítottságot, semmit nem tehetvén, semmit nem akarván (egyszerre magasztosítván fel s parodizálván a szenvedő Krisztus analógiáját).35 A megváltatlan Világ mintha gúnyt űzne a Messiás-várásból is (a tetves ember éneke és a zsoltár egymásra hangolódik) – aki várja is, az sem tudja, mit vár, mit várhatna tőle („Ma egész nap vártuk a Messiást, de nem jött. Amikor reggel kérdeztük anyánkat, hogy mit csináljunk, azt mondta, várjunk. Mit? kérdeztük. Hát a Messiást, mondta. De ezt csak úgy mondta, mert nem volt kedve beszélni.”; „azt játsszuk, hogy várjuk a Messiást”); a könyv alcíme pedig, a regény szövegében nyíltan is kimondva, a várakozás értelmetlenségének ironikus kételyét is megengedi (Messiás/Mesijás – a szegény cigány neve a folyton jelenlévő névelővel mintegy a nagybetűs Messiás paródiájaként is hat). Az imádság, az angyaloknak időnkénti meglátása (mindig a legnagyobb tragédiák árnyékában: a zsidók elhurcoltatásakor, a Kicsi gyermek halála kapcsán) semmit nem változtat a történésekben – az egyházi rítusok pedig üresen konganak, halott szövegek mechanikus ismétléseként hatnak (a keresztény temetés „pogány” jellege emeltetik ki; máshol pedig megfogalmazódik a messiás-állítás legradikálisabb ellenkérdése is: „miért kellene feltámadnunk?”). E világban nem a várakozás elszántsága uralkodik, hanem az időtlenség állandósága, ami garantálja a változtathatatlanságot („Elképzelem, hogy eljön egy angyal, és megáll az idő. Minden mozdulatlanná dermed. Tudom, hogy ez nem történhet meg. De jólesik elképzelni.”) – ezért nincs a regény narratívájának lineáris időbelisége, következményessége: a pillanat egyszerisége folyamatosan alakul át az időtlenség állandóságává; soha nem lehet tudni, most éppen mikor is vagyunk (ugyanúgy, ahogy Kertész regényének első mondata indítja a hosszú történet elbeszélését: „ma nem mentem iskolába” – mikor is?); emiatt nincsenek a történetben mozgékony vagy dinamikus jelenetek, csak szinte élettelenre rögzített szituációk, amelyek következményesség nélkül sorolódnak, mintegy képregényszerűen, egymás mellé. Az elbeszélés sugallja a kívánt transzcendencia hiányát: a gyermek, akinek a kiválasztottság csillaga kellene, hogy ragyogjon homlokán (legalábbis az anyja szerint), maga sem érzi a csillag segítségét, s mások sem érzékelik, hogy egyáltalán lehetséges lenne valamely csillag-erő („a parasztok nem látják, én nem érzem”); az emlékek elbizonytalanítása, az eljátszott rítusok üressége pedig mintha magát az emlékezést is dezavuálná: teológiailag szólván, mintha visszavonná a húsvéti liturgia értelmét. Ami megmarad (vagy ami feltételeztetik) a Messiás-várás üdvtörténeti ígéretéből, az nem más, mint a gyermek kitalált intellektuális játéka a prímszámok fura, egyszerre valóságos s egyszerre imaginárius jellegéről – az számít csak a gyermek számára, ami minden külső körülménytől függetlenül értelmezhető, ami csak önmagával és a misztikus Egy-gyel osztható (vagyis semmi nagyobb kategória alá nem rendelhető), ami absztrakt és üres „magányos” számfogalmak segítségével írható le: vagyis ami csakis önmaga, a maga megfoghatatlan és körülírhatatlan egyszeriségében. Ha van isten-képzet ebben a világban, az nem más, mint a prímszámok hideg és elvont világnélkülisége (ahol az egyszeriség és a végtelenség találkozik: „A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy. – Az Isten magányos, mert senkivel nem tud semmit megosztani. Egyedül kell cipelnie mindent. Az egész mindenséget”), ami viszont nagyon különös metafizikát sejtet:36 mintha a kizárólagos egyediség, a csoportnélküliség, a társnélküliség maga lenne a végtelen szabadságnak az allegóriája. Mert az ember (a gyerek) folyton küzd a szabadság kérdésével, s mivel a világban nem tudja eldönteni (amint a többi ember sem), hogy ő most vajon rab-e vagy szabad (merthogy az anya tanításának tanulsága állandó kétértelműséget hordoz), a számok titokzatos rendjének absztrakciójában véli felfedezni azt, az intellektuális kívülmaradás „fölényének” segítségével, ami megkülönböztető erőt adhat – mintha a prímszám a Világban szabadabb lenne, mint bármely más szám…37

35. Sajátos párhuzamok adottak a főhős szűkebb családja és Mesijás között (…)25
36. Azért a gnosztikus spirituális hagyományhoz visszacsatolható filozófiai egzisztencializmus – Kierkegaard-tól Heideggeren át Sartre-ig – szabadságmetafizikája és a nyomában felvirágzó modern irodalom tükrében talán mégsem olyan „nagyon különös ez a metafizika”… SzÁ
37. Ez a mágikus szabadulás módja, egyfajta mintha-kabbalisztikus gyermeki mágiáé. Egy varázstalanodott, vagyis mindenféle szellemi erőtől elhagyott, kiüresedett, sivár világban a számok varázsa jelenti a gyermeki boldogság egyetlen menedékét. (…)26

(Egy családregény vége) Borbély nagyszabású, kiváló regényének egy gyenge pontja van: a befejezése.38 A gyermek, valamelyest felnővén, kiszabadul a megváltatlan világból, s máshová kerül – hogyan, miként, miért? magyarázat nincsen (s maga a növekedés folyamata is, amely pedig egy-két mozzanatában figyelemre méltó érzékenységgel jelződik, egészében rejtélyes és rejtett marad). A családregény a gyermek szempontjából véget ért – az utolsó lapokon, a család széthullását mintegy bejelentvén, az egyén lép színre, aki reflektálni akar gyermekkori múltjára, majd a reflexió ötletét is elejti, súlyos (s a regény történetéből ítélve igazságos) ítéletet mondván a gyermekkor világáról, ám nyitva hagyja azt a kérdést: honnan is mondja mindezt, s honnan nézi is ő most az elbeszélteket. A mindezidáig elutasított fejlődésregény kísértése nem hagyta el a regény befejezését – lett fejlődés, de megmagyarázatlan. Jó feltételezni persze egy ily külső nézőpontot, s jó, hogy egyáltalán lehetséges lett egy ilyen nézőpont, de a regény történés-sorának végtelenül gondos és analitikus narratívája után ily hirtelen „deus ex machina” megoldás a regény szenvedélyesen rokonszenvező olvasóját kielégítetlenül hagyja.39, 40 Nagyon impozáns és megrendítő allegória készül előttünk, mikor a hajdani ház tervrajzának üres, ember- és életnélküli váza felmerül és elfeledtetik (s mily szép a kérdés is: kell-e mindehhez keret vagy sem?!) – de úgy vélem, egy oly intenzív narrátornak, mint amilyen a nagy történetsort elbeszélni képes volt, s amilyen az elbeszélő gyermek figuráját oly megragadhatóan állította elénk, önmagát mint emlékezőt, mint rezonőrt is árnyaltan kellett volna megszemélyesítenie.41

38. A gyereknarrátorhoz kitalált stílus végig jól működik, az egyetlen fals hang az amely szó többszöri használata az élőbeszédhez meg a gyerekhez is illő ami helyett. BA
39. Bizony, engem is. Jobban szerettem volna, ha a szerző nem töri meg a regény időtlenségét (…)27
40. Már amelyiket. Engem például egyáltalán nem. Ellenkezőleg: (…)28
41. Istenőrizz! Ha a gyermek hangjában materializálódó emlékező szerző magát még külön is, „rezonőrként”, „életrajzi emlékezőként”, egyszóval szerzőként is materializálta volna, azzal (…)29

Így a regény a magányos és végtelen szabadság reményét és utópiáját mégis meglebegteti az utolsó sorokban – végtelen szép ígéret ez; kár, hogy csupán ígéret.42

42. Esztétikailag azonban a beteljesüléshez tökéletesen elegendő a „meglebegtetés” (…)30

  1. Mármint elbeszélésének milyen igazságigényét? Társadalmi igazságigényét? Netán erkölcsi, vallási igazságigényét? Vagy inkább esztétikai igazságigényét, amelytől lényegileg idegen mindenféle retorikai-publicisztikai meggyőzni- vagy győzniakarás? Az elbeszélés ugyanis nem arra formál igényt, hogy szociálisan vagy erkölcsileg igaz valóságként ismertesse el, amit elbeszél, hanem arra, hogy költői értelemben igazként fogadtassa el azt a valóságot, illetve a valóságnak azt a képét, látomását, amit a művészi képzelőerő révén emlékezetéből előhív, és a művészi forma révén egy konkrét egzisztencia – egy kisgyerek – életének valóságaként fölidéz. Ez a valóság azonban nem a magyar roncstársadalom, az agrárium, a kelet-magyarországi nyomor, hanem a nyomorult, kiszolgáltatott, boldog-boldogtalan gyermeki létezés valósága; a színtér – a korabeli falu – egyszerre elátkozott és elvarázsolt hely, a valóság vigasztalan taposómalma és a valóságból megszöktető álmok és fantáziálások világa; a kiszolgáltatottság és a szülői, főleg anyai oltalom és otthonosság világa (egy-egy ritka pillanatban még akár a meghittségé is), amelyben a jelenvaló lét testi-lelki megpróbáltatásai vallási hiedelmekkel és mágikus praktikákkal keverednek a kisfiú tudatában. Szó sincs tehát itt semmiféle dokumentarista vagy szociografikus hitelesség- vagy igazság-igényről. Annál inkább van szóegzisztenciális igazság-igényről, a mindenből kiszakadt, kitaszított, sehova sem tartozó idegen, a másik ember, az egyes ember – húsig-csontig hasító egyedüllétéről, az egész mű szintjén pedig egy Istentől, szellemtől, közösségiségtől, mindenféle értelemtől elhagyott világ (vagy eredendően rossz világ) abszurditásáról. Ehhez csak – József Attilával szólva – „jól jön” a saját életrajzi anyag fikcionalizálása, jól jön a korabeli „Penészleket” idéző kisfalu, a neobarokk társadalom úri feudalizmusa, majd az elvtársi államszocializmus alá szorult, de magától is elég rideg magyar paraszti életvilág sivársága és legszegényebb peremvidékének nyomorúságos tengődése. Magyarán: a nincstelenség, a szegénység, a nyomorgás nem tartalom, hanem forma, az elbeszélő (az önéletrajzi gyermekhős nézőpontjába, gondolkodás- és beszédmódjába mintegy belehelyezkedő szerző) nem formál igényt a szociografikus tudósítás hitelességére (ez egyszerűen kívül helyezkedik el a szerzői intención), őt igazában saját gyermekként való egzisztálása, a benne élő, szó szerint elfeledhetetlen, mert érzékileg lénye alaprétegébe vésődött boldogtalan gyermekkor „érdekli”, pontosabban ezt igyekszik külsővé-szemlélhetővé változtatni, ennek akar külső testet adni a mű szövegtestében, kifejezetten terápiás – megszabadító, gyógyító – célzattal, de ebben a minden modern művészi alkotásban tetten érhető terápia (öngyógyítás) a huszadik századi magyar társadalom terápiájává is válik (nem a szó empirikus vagy klinikai, hanem merőben esztétikai értelmében), hiszen a múltbeli nyomorúság megelevenedő életvilága, mint valami pokoli örökjelen egyszersmind a mai Magyarország nyomorának – végtelen anyagi és szellemi elnyomorodásunknak – szembesítő tükréül is szolgál. Mutatis mutandis ugyanaz mondható el tehát ennek a személyes emlékezetből előhívott és a gyermeki tudat mágikus tükrében megjelenő falusi-paraszti életvilágnak a sivárságáról, amit József Attila így foglalt össze egyik levelében az 1930-as évek közepén: „nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé, s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jól jön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel. Ezért – sajnos – a baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet – ők tartalomnak látják… azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.” SzÁ
  2. A Kádár-rendszer legnagyobb sikere, hogy ezt sokan nem hiszik/hitték volna róla. A teljes foglalkoztatottság doktrínája és sajátos, belső munkanélküliséggel lavírozó gyakorlata idején a regénybeli gyerek apját kirúgják az állásából – ez valóban perverznek tűnhet a meglepődők számára. Azóta persze sok minden változott, ma már csak álom a hárommillió koldus országa. BA
  3. De nincs-e ebben valami szükségszerű, egyfajta már-már parodisztikusan bal-posztmodern? A lemondás arról, hogy a (társadalom)tudomány a (társadalmi) valóságot próbálja leírni, egyáltalán a referenciális olvasat lehetőségének mindenre kiterjedő, átfogó kritikája, miközben a (legalábbis moralizáló) társadalomkritika nyomai, különösen irodalmi szövegek örvén, erőteljesek. A jobb-posztmodernt nem fogom most definiálni. Uff. CZA
  4. Nem tudom, mit képzel a világ haladásáról és jólétéről a posztmodern gondolkodás, amelyet bízvást nevezhetünk a globális és helyi világ szociális rögvalóságával fizikailag nem érintkező, ettől a valóságtól irtózó, ezt látni sem akaró-bíró fogyasztói középosztály szociális és politikai gondolattalanságának (vagy gondolatszegénységének) is, de annak, aki a Nincsteleneket olvassa, nem feltétlenül kell ismernie a múltbeli vagy jelenbeli szegénység bugyrait, a kelet-magyarországi roncsfalvak mélyszegénységét vagy a harmadik világ bádogvárosait ahhoz, hogy felkavarja, esztétikailag megrázza ez a mű. Aki meg akarja ismerni a 60-as és 70-es évek falusi életvilágát, az ne regényeket, hanem a korabeli Valóság folyóiratot – ha mást nem, Végh Antal: Penészlek című egykor politikai botrányt kavart szociográfiáját – vagy a Magyarország felfedezése sorozatot olvassa, amelyre a műbírálat szerzője egy – ma már csak a beavatottak által elérthető – alcímben kissé ironikusan utal, mert magából ebből az egzisztencialista létszemléletet „mágikus realizmussal” ötvöző életrajzi családregényéből nem ezt lehet megismerni. A Nincsteleneket éppoly kínos félreértés volna a falusi szegénységről szóló megrázó szociográfiaként, a 30-as éves „népi irodalmának” kései – és persze „urbánus” – mutációjaként olvasni, ahogyan komolytalan lett volna (és ha volt ilyen, akkor komolytalan volt) annak idején, az 1960-as években Fejes Endre Rozsdatemetőjét a magyar proletáriátus, netán lumpenproletáriátus szociográfiájaként, Konrád György Látogatóját gyámügyi szociográfiaként, Kertész Imre Sorstalanságát pedig – horribile dictu – valamiféle dokumentarista lágerregényként olvasni, hogy csak Borbély Szilárd kisregényének három – már csak közös egzisztencialista létszemléletük és sajátos regényműfajuk okán is – távoli-közeli rokonát (a legközelebbi kétségkívül a Sorstalanság) idézzem ide a nem-kívánatos félreolvasás elrettentő példáiként. Egyetlen valóságos tárgy, adottság sem csatlakoztatható közvetlenül a műalkotásban megjelenő világhoz: a művészet mindent átváltoztat, bizonyos értelemben kifejezetten megszabadít a valóságtól, hogy megalkossa a fogalmilag nem megragadható, az erkölcsi jón és rosszon túlmenő igazság képét. Ha ennek a kisregénynek erősen stilizáló, olykor kifejezetten költői – a naturalizmust a mágikus realizmussal ötvöző – előadásmódjában feltáruló „életanyag”, – Goethével szólva: a mű mint „életnyom” – értelmezéséhez az olvasó „kulcsot” akar, akkor felejtse el a „valóságot” és olvassa el József Attila Iszonyat című elbeszélő költeményét, amellyel Borbély Szilárd kisregénye – véleményem szerint, de talán a szerzői intencióval is összhangban – a legmélyebb lelki-szellemi-poétikai, sőt, genetikus rokonságban van, nem beszélve Móricz Árvácskájáról, természetesen. SzÁ
  5. Égető, felvilágosító? Az az igazi truváj szerintem, ha a szerző szenvtelenül, bánatosan, már-már lemondóan tud égetni, amikor nem romantikus indulatokat lobbant lángra, hanem mélyen beleforrasztja az olvasóba a „minden mindegy” érzetét – Borbély erre képes, nagyon is: sötétítve világosít. Úgy, hogy az embernek a végén az egész világ(os)tól elmegy a kedve. KJM
  6. De nem mindig az írói váltás, tehát a forma radikális megújítása stb. a kiindulópont (ez esetben bizonyosan nem): általában inkább a művészt egzisztenciálisan, tehát belülről szorító, de az adott – esetleg még nem is kiüresedett, nem elszürkült formakonvencióba beilleszthetetlen – tapasztalat töri szét az adott tematikát stb. A tematikai szakításra, váltásra, ugrásra, vagyis a konvencionális tematikai plafon áttörésére azért van szüksége az alkotónak, mert akkor és ott csak ennek a váltásnak a varázsütésére találhatja meg a megfelelő hangot, a hőst önmagában vagy a világban, azt, amit el akar beszélni és amit csak ő beszélhet el. SzÁ
  7. A visszafogott, rövid, vagy mellérendelő összetett mondatokból építkező stílussal a miliő, a megkövesedett falusi világ megváltoztathatatlanságát húzza alá, és éppen ez, a változás lehetetlensége teszi ezt a rémes világot még rémesebbé. De végre meg van írva. Ettől függetlenül a „súlyos válságszituációkat” újra és újra meg/le kell írni, hiszen időről időre új kérdések születnek (ágaskodnak bennünk), s ezekre csakis másmilyen válaszokat lehet adni. BA
  8. Igen. Ámde a bot másik végét megragadva: mintha (sorozatcím következik) „Magyarország felfedezését” akár szociologikusan, akár máshogy – legalábbis a közelmúlt és a jelen vonatkozásában –, preformálná, s az irodalmi ábrázolás-értelmezés felé tolná az is, hogy a népszerű tudományos szociológia-szociográfia, valamint úgy általában a közfogyaszthatóságra törekvő tudományosság – a történelem és a biológia részleges kivételével –, különösen könyvnyi terjedelmű válfajában, hihetetlen mértékben peremre szorult, stílszerűen: marginalizálódott. Természetesen továbbra is születnek óriási szaktudományos teljesítmények, és a picit is kritikai igényű folyóiratok továbbra is közölnek érdekfeszítő, olykor kifejezetten nívós riportot, tárcát, tanulmányt, interjút stb.; ezekből olykor összeáll egy-egy kötet (tudtommal a Magyarország felfedezése-sorozat utolsó nagy sikere, már az eladott példányok alapján, épp a Nincstelenekhez hasonló aprófalvak szexuális szokásait bebarangoló Tiszántúli Emanuelle volt). S természetesen, már ha ez természetes – részint persze az volt –, ’89 óta hihetetlen mértékben marginalizálódott a magasirodalom – vagy mi – is. De kortárs magyar regényt még mindig inkább olvasnak a nem szakmabeliek is, mint kortárs magyar szociográfiát. Ezért és számos egyéb okból kifolyólag az, hogy budai úrifiúk és úrilányok nagy számban elröstelljék magukat egy új Puszták népe kapcsán, s szociális lelkiismeret-furdalásuk támadjon, mondjuk a romák vagy a hajléktalanok kapcsán, nos, ez nagyjából elképzelhetetlen. Miként az is, hogy édesanyám egy új Kulákprést olvasva egész éjszaka fennmaradjon, s ne tudjon letenni a kezéből egy szociográfiai érdekű könyvet (e-bookot stb.). Édesanyám szerkezete a következő (inkluzíve az ő osztályszerkezetét): nem irodalmár, sőt nem is bölcsész, de a humaniórák iránt érdeklődő értelmiségi, aki még vesz vagy kap könyvet. CZA
  9. Az én kedves Marginátor barátom fenti eszmefuttatása több sebből vérzik. A végén kezdve: hát van az olvasóközönségnek más forrása, mint a (szép)irodalom (a művészet) „ahhoz, hogy akár történelmileg, akár szociologikusan tájékozódhasson világa felépítettsége iránt”? Bizony, hogy nincs. A kritikus azt firtatja, hogy az a tény (esemény, figura, tétel stb.), a valóságnak az a szelete, amit az író vagy múlt-, vagy jelen idejű tényként (eseményként stb.) tüntet fel, „ábrázol”, igaz-e, hiteles-e, megfelel-e a valóságnak. (Most tegyük félre azt az egyébként egyáltalán nem mellékes kérdést, hogy kinek a múlt- vagy jelen idejéről beszélünk: az íróéról vagy az olvasóéról? Nem mindegy! Például, ha egy, a holokauszttal foglalkozó regényt kell megítélnem, akkor Kertész Imre maximáját is észben tartva – „Az antiszemita Auschwitz előtt látens gyilkos volt, Auschwitz után manifeszt gyilkos” – fontos kritériummá lép elő, hogy mikor született a könyv, vagy – olvasója: ugyanis ettől is függ, hogy „történelmileg vagy szociológiailag tájékozódom”, hogy történelmi vagy szociológiai szemmel olvasok.) E rég túlhaladott felfogással az a legnagyobb baj, hogy szembeállítja egymással az irodalmat és az eleve adott létezőnek gondolt valóságot; előbb van a valóság, aztán jön az irodalom, s az utóbbi tükrözi, „leábrázolja” az előbbit. Holott. Holott valójában (ha egyáltalán, akkor inkább) fordítva: az irodalom (a művészet) teremti, hozza létre a tényeket (eseményeket stb.), azáltal, hogy nevet ad a valóságnak, megnevezi azt. Nemcsak az „olvasóközönség”, de a történész sem nyúl a forrásokhoz, ha szépirodalmat olvas. S bizony egy tény (esemény, stb.) attól válik történelmileg/szociológiailag hitelessé, valóságossá, igazzá, hogy egy jó, esztétikailag értékes irodalmi mű ki- és megjelölte. (Így függ össze esztétikai érték és a „világ felépítettsége”.) A török hódoltság a magyar olvasóban az Egri csillagok közvetítésében rögzült, nem pedig mondjuk Hegyi Klára kitűnő tudós tanulmányai révén; hazánk 1945-ös felszabadulását az olvasóközönség A tizedes és a többiek kameráján keresztül látja. Ezért teljesen indokoltnak tartom azokat az óhajokat-sóhajokat, hogy a magyar történelem nagy fordulatait – szemben például a lengyellel – hiába keressük irodalmunkban, s ennek eredményeként olyan a magyar társadalmi tudat, amilyen: katasztrofális. BE
  10. Vajon honnan lehet tudni, hogy milyen az a „valóságos társadalmi valóság”? Rendben van, MI utána járt, ami azt jelenti, hogy könyvekben utána olvasott. Azonban a könyvekből is csak annyi derülhetett ki, hogy a korabeli valóság más volt, mint ahogy például Eötvös lefestette, s MI inkább ennek a más valóságnak a valóságosságában hisz; (mégpedig azért, mert Eötvös regénye nem elég jó). Borbélynak viszont az első szóra elhiszi, hogy a Nincstelenek valósága hiteles: Borbély könyvét ugyanis – helyesen és sokunkhoz hasonlóan – kiemelkedőnek tartja. BE
  11. Ehhez kell a gyerekhangú elbeszélő. Róla könnyű föltételezni és elhinni, hogy fejében múlt, jelen, jövő összeolvad, s hogy a jelen állapotot öröktől valónak és a jövőben is változtathatatlannak látja. Ezért nehéz a „felnőtt” elbeszélőnek, hogy figyelmünket diszkrét mozdulattal magára vonva olykor kiüzenjen a gyerek mögül, de úgy, hogy ne rombolja le a gyerek elbeszéléséből kibomló egységes képet. E kétszólamú narrációhoz nagyon finom technika szükségeltetik, lásd a Szép remények első harmadát Dickensnél. BA
  12. Nem tudom, jó szó ez a „kibírhatatlan” és elfogadható-e ez a nagyfokú általánosítás. Mindenkinek egyformán kibírhatatlan? Vagyis mellékes kinek kibírhatatlan? Az elbeszélésben az anya szólamában állandóan visszatér, hogy ők „nem parasztok” és a legkevésbé sem kívánnak azok lenni, hogy nekik nem itt volna a helyük és előbb-utóbb el fognak innen menni, utálja és megveti a paraszti világot, miközben elszenvedve azt, teljesen paraszti életet él családjával. Más rokoni, nagyszülői történetekben pedig azt hallja a fiú, hogy ők idegenek, jövevények, talán románok, talán huculok, nem beszélve a falu megítéléséről, hogy a megvetett „cigánysoron” laknak, hogy „kulákfajzatok”, hogy valójában „zsidók”, legalábbis a gyermek apjának igazi apja, az 1944-ben deportált idős zsidó boltos, amiért aztán a hagyatéki tárgyaláson testvérei kitagadják maguk közül: „A falu törvénye szerint eljött az idő, hogy kivessék maguk közül”. Bizonyos értelemben „törvényenkívüliek” is, csak addig, amíg a közös apa élt, nem nyilvánították ezt ki, de ezzel a kizárással megpecsételődött, mert leplezetlenné vált idegenségük (amit aztán az apa részéről a falunak, testvéreinek saját emlékezetéből való kizárása követ). Nem véletlen, hogy ezzel a végső és teljes idegenséggel, a kizárással ér véget a gyermek által elbeszélt történet, itt – a saját család falutól, nagyobb családtól való teljes elszakadásának, a hátat fordításnak a pillanatában – „veszi át a szót” a gyermeki én-től szinte észrevétlenül a visszaemlékezés szerzője, a visszafelé tekintő szerzői én, hogy most már az egész történetet átfogva elkezdje lezárni, lekerekíteni az egész művet: „Vannak pillanatok, amikor az ember okosabb, és tisztábban lát, mint korábban valaha. Vagy később bármikor. Okosabb annál, mint amilyen okos egyébként. Egyszeriben kinyílik a füle és felnyílik a szeme, mintha hályog esne le róla, és belelát a sors rejtelmeibe. Belelát, de nem fogja fel. Csak megsejt valamit abból, amiről pontosan tudja, hogy ez bizony így van. Ennyi volt.” A regény „alaptétele” tehát nem az, hogy „a falu és szegénység körében a gyermekkor kibírhatatlan”, hanem hogy a világban idegennek lenni, a közösségből kitaszítottnak, be nem fogadottnak, törvényen kívülinek lenni, megvertnek és megalázottnak lenni, azaz bűn nélkül bűnösnek lenni, oktalanul mindenféle bántásnak kitéve lenni, ez az, ami gyermekként – és gyermekké vált felnőttként – kibírhatatlan. A falusi szegénység csak ennek a mélyebb idegenségnek, illetve a magyar társadalom szinte minden csoportját átfogó-lefedő szociális, politikai, származási, vallási idegenségeknek a külső, egzisztenciális foglalata. Nem ez a legnagyobb szerencsétlenség. A legnagyobb szerencsétlenségnek – a számkivetettségnek, az egzisztenciális otthontalanságnak – a szegénység csak külső kivetülése, megtestesülése, vagyis láthatóvá válása, ami nélkül nem lehetne az egzisztenciára csupaszodott létezés revelatív művészi képét létrehozni. SzÁ
  13. A könyv nem erről szól, hanem arról, amit Móricz Zsigmond az Életem regényében, a Nincstelenek talán legfontosabb mintájában megfogalmazott: „…megmozdul a tömeg, és egy pillanat alatt visszadühödik farkassá, s széttépi a közéjük keveredett rókát. Más a szőre, más a bőre, más a hangja, más a minden életnyilatkozása. S a tömeg boldog, hogy rájött az igazságra: arra, hogy ez egy másfajta állat, s ha más, akkor szabad széttépni… (…) Csak egy vétek lehet, csak egy teheti törvényen kívülivé a feltörőt: ha más faj. Magam faja: én vagyok. Csak egy ellenség van: az idegen. Akit megismertem, megszerettem: az én vagyok. Nem szabad megismerni az idegent: mert akkor nem tudod gyűlölni. Nincs háború, ha nincsenek áthághatatlan határok.” (Móricz Zsigmond: Regények. VI. kötet. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, 1009. o.) Ez a fő „eszmei mondanivalója” Borbély regényének is, amely épp ezért – legalábbis számomra – nem annyira általános emberi (antropológiai), mint inkább speciálisan magyar, hogy ne mondjam: nemzeti, s világosan a mai állapotainkra utaló (szociológiai) felhangjai révén kelt döbbenetes hatást. BE
  14. Ez az: riasztó kontemplativitás! Egyebek mellett, pl. a hihetetlen nyelvi és atmoszférikus ereje-hitele mellett – apropó: az ún. népi-nemzeti irodalmi, szellemi és politikai hagyomány teljes hitelvesztésével, kiüresedésével olyanok válhatnak a szó legnemesebb, leghitelesebb értelmében népi íróvá, akiknek an sich kevés közük van e kiüresedő tradícióhoz, pláne a már nem is a hegeli-marxi farce-ot, hanem egyenesen a Monthy Pythont idéző politikai cirkusz részéhez –, éppen ez: a riasztó, nyomasztó kontemplativitás avatja jelentékeny művé a Nincsteleneket. E nyomasztó kontemplativitás a belső világra fókuszál, szinte minden lehetséges szinten: a szövegritmuson, a vissza-visszatérő szövegbetéteken és szövegmotívumoktól, valamint a főszereplő kisfiú némileg autisztikus, prímszámközpontú monológjaitól kezdve a családi rituálékon át a falu elviselhetetlen mindennapjaiig; utóbbinál az elviselhetetlenség nem valamilyen külső ráhatás következménye. A Mózsiék elleni gyűlöletnek, majd erőszaknak, illetve a főszereplő család ellehetetlenítésének a nácizmus és az államszocializmus nem oka, hanem csupán formája. Jellemző, hogy a regény ügyet sem vet a hazai közgondolkodás és közbeszéd ama elterjedt változatára, amely a „másokon” (németek, oroszok) veri el a port a „mi” szenvedéseink kapcsán. A németek fel sem bukkannak, a bevonuló oroszok csak isznak, sírnak, egyetlen nőt sem erőszakolnak meg, s gyorsan továbbvonulnak. És ellenállásnak, egyáltalán bármifajta tettnek semmi súlya, esélye és értelme sincs ezen a világon belül. Csak a kikerülés, az elköltözés segíthet – úgy, amennyire. CZA
  15. Pedig mennyire vágytam már arra, hogy jöjjön egy forró lagzi, legalább egy kis vidám guzsalyozás, esetleg meghitt kukoricza-morzsolás. Szerencsére, miután ilyen mélyen még soha se értettem egyet lapunk fő recenzensével, legalább részese lehettem egy tollfosztásnak. További széljegyzeteim ezért nem polemikusak, inkább csak másként mondják ugyanazt, mint ő. KJM
  16. Az elbeszélői hangban eleve van valami „skizoid”. A szerző és hőse közötti – életrajzi családregényben természetes – közelség olyan fokú, hogy valamilyen előzetes átváltozásról lehetne beszélni, amelyben a gyermekelbeszélői hangjába, nézőpontjába, intonációjába mintegy beköltözik, bebújik a visszaemlékezés felnőtt szerzőjének hangja, nézőpontja, intonációja. Mintha a szerző dramatikusan – afféle objektív lírai personaként – magára öltené saját kisgyermeki lényét (már ahogyan ő elképzeli azt), a gyermeki hangot, nézőpontot, tudathorizontot, lélekállapotot anélkül, hogy egy pillanatra is gyermekessé vagy felnőttessé, tehát hamissá válna a hangja (felvenne valamilyen művi, stilizáltan naiv gyerekes intonációt vagy beszédmodort). Mintha tökéletes metamorfózisra képes színészként testesítené meg és alakítaná gyermekkori önmaga szerepét, egyszerre válva le róla és maradva meg benne, egyszerre biztosítva magának mint szerzőnek az emlékezetébe vésődött, tehát képzetes életanyag költői alakításának teljes szabadságát (teljeset az adott alak és az adott mű határai között) és biztosítva magának mint hősnek – elképzelt, kívülről is kontúrozott, tehát életbeli alaknak – a legteljesebb esztétikai önállóságot mindenféle lezáró szerzői koncepcióval, értelmezéssel szemben (az életrajzi családregény hősének ez az önállósága persze csak a szerzővel, a szerzői pozícióval szemben kell érvényesüljön, különben szócső, élettelen szkéma lenne belőle, de már az egész művel, a művet mint művészi egészet átható és teljes mértékben formává vált világképpel, eszmével stb. szemben semmiféle esztétikai önállóság nem illetheti meg a hőst, mert ez viszont felbomlasztaná a művet mint egészet, ahogyan arra – a művészet eldologiasulása ellen lázadó, formabontó, kánondöntő – avantgárd művészetben találunk is példát.) Képzelőerejét nem arra összpontosítja, hogy a világot abban a bontatlan, naiv vagy ártatlan egyszerűségében képzelje el, ahogyan a „szegény kisgyermekben” megképződik (hogy aztán ezt a gyermeki tudatban, látásmódban létrejövő világot szentimentálisan szembeállítsa a rossz, kegyetlen, zord, szívtelen külső világgal, a felnőtt világgal, a korabeli társadalmi világgal, „a” világgal stb.), hanem annak elképzelése izgatja, hogy az ő szerzői (felnőtt, érett, reflektált) horizontjáról milyen volt ez a világ a gyermekben. Ilyenformán mintegy beleképzeli magát, egzisztenciálisan belehelyezkedik egykori önmagába és egy nem-gyermeki perspektívából építi fel művészileg a gyermeki énben megképződő világot. Ezért (és nem konkrét szociális meghatározottságai miatt) oly vigasztalan ez a fikcionalizált gyermek-én által elbeszélt világ. Ezért változik el – sötétül, komorul, nehezül el, vált előjelet – minden, ami hagyományosan a gyermekihez kapcsolódik azóta, hogy a gyermek mint gyermek a művészetben hősként, főhősként egyáltalán megjelenik: a világra való gyermeki rácsodálkozásból borzadály és undor lesz, a gyermeki lét közösség-garantálta biztonságából kiszolgáltatottság stb. A szegénység, a nincstelenség sem szentimentális, sem romantikus, sem pedig keresztény vallási értelemben nem jelent semmiféle jót vagy többletet, hanem elsősorban kiszolgáltatottságot (a gyermek esetében még fokozottabbat), sivárságot, testi és lelki gyötrelmeket jelent, pontosabban: az adott életrajzi világ ilyen módon történő elképzelését és értékelését jelenti, de épp ezért a felnőttkor vigasztalanságából, a gyermekkorba visszavetülő felnőttkori tudat nézőpontjából történő elképzelését és értékelését. Ergo: nem a nincstelenségről, és nem a gyermekkorról szól a könyv, hanem a világba belevetett, Istentől elhagyott, mindenféle értelemben otthontalanná, sorstalanná vált, egzisztenciájára csupaszodott meglett ember – e „szegény kisgyerek”, a „szörnyű kisgyerek”, a „romlott kisgyerek”, a „végsőkig kiszolgáltatott” kisgyerek – egzisztenciális állapotáról ebben a világban, amelybe vettetett. Ugyanez az oka, hogy az elbeszélés lezáró részében – tulajdonképpen: epilógusában – oly könnyen, minden magyarázat nélkül válik le az elbeszélői hang a gyermekelbeszélő hangjáról, egyben az addigi elbeszélésben fölépült életvilágról. Ugyanis egyetlen tudat színpadán zajlik le ez a hang-szemlélet- vagy síkváltás, amely nélkül nem volna lehetséges a mű formai lekerekítése, mivel belülről – az önmagát szükségképpen nem látó, nem ábrázoló gyermeki én-elbeszélő által – nem lehetne lezárni, lekerekíteni művészileg az elbeszélést. Ehhez távolságra és az önéletrajzi szerző és a gyermekhős addig eggyé vált pozíciójának szétválasztására, a hős (a gyermek és a gyermekkori világ) külső megpillantására, az egész elbeszélt világot – szereplőit és történéseit – átfogó szerző pillantására van szükség. Ennek az egész elbeszélt világot kívülről, mintegy szerzőileg átfogó pillantásnak tisztán lezáró funkciója van, tehát nem kell kibontani, részletezni, mert az már egy másik, egy új történet volna, amely érdektelen. A zárótörténet – az egész elbeszélés életteréül szolgáló régi ház tervrajzának bekeretezése – nem valamilyen konkrét-különös esemény elbeszélésével, tehát epikusan, hanem egy konkrét-különös esemény szimbolikus, költői általánosításával, már-már allegóriává sűrítésével fogja át és kerekíti le az elbeszélést. A szerzőnek ez a hősévé történő átlényegülése, a szerzőnek mint hősét és annak világát kívülről látó „másiknak” a szüntelen, de művészileg láthatatlan és kivehetetlen jelenléte a gyermekhős látószögében és intonációjában, természetessé teszi a gyermeki lét és a falusi életvilág reflektáltságának azt a szintjét, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberi létezés eseményének komor szerzői értékelése az elbeszélt életvilág egészét áthassa (ellenszólam nélkül!), hogy egyetlen költői látomásként foglalja végül keretbe az elbeszélt világot, amely keret azonban nem oldhatja fel az elbeszélt világ komorságát, mint az epilógus kerettörténete népszerűen is elmagyarázza az olvasónak. Ez lehetetlen, avagy, ami ugyanaz, csak úgy volna lehetséges, ha a keretből kimaradnának a hús-vér emberek, kimaradna az egyes ember egyszeri élete, kitöröltetne tehát maga az elbeszélés. „Jobban meggondolva, nem is tudom, miért akartam egy tervrajzot bekereteztetni. Talán tényleg az tetszett, hogy nem vagyunk rajta a rajzon. Hogy egy ideális séma, amelyben minden tökéletes. Az egyenes tényleg egyenes és a párhuzamosok tényleg párhuzamosak. A mi házunk nem ilyen volt. Ha jobban meggondolom, nem is hasonlított arra a tervrajzra. A rajzon egy másik ház volt, a tökéletes ház, amelyben nem élnek emberek. És ettől a felismeréstől utólag elszégyelltem magam. Igaza volt anyámnak, nincs hová kitenni. Nincs olyan fala a házunknak. Semmi értelme nem volt bekereteztetni.” Az epilógus lírai jelentését Kafkával így lehetne összegezhetni: „Nem kell már visszamennem, levegőbe repült a cella, végre mozdulhatok, érzem a testem” (Oktáv-füzetek). SzÁ
  17. Nem feltétlenül: az önéletrajzi regény követheti a számadó vallomás narratíváját is, amelyben a hangsúly nem a fejlődésen, nevelődésén, átalakuláson/átváltozáson van, hanem a leélt élettel való morális elszámoláson valamely képzeletbeli erkölcsi-lelkiismereti, közösségi vagy isteni ítélőszék előtt. Szerintem Borbély Szilárd kisregénye egyik narratívát sem követi, mert eleve nem a hős (a szerző mint saját hőse) teljes életét fogja át, különösképpen pedig, mert nem az átalakulásra irányul: egyszerűen érdektelen, a mű világán kívül van a helye annak, ki, hogyan és miért vált (vált-e egyáltalán) ebből a gyerekből azzá, akivé (és mivé? netán íróvá? azzá, aki írja ezt a könyvet?). Ez kívül reked a szerző és hőse viszonyán, miközben rendkívüli közelségük, a szerző belső azonosulása hősével nem hagy kétséget afelől, hogy az elbeszélő gyermek pozíciójába a belőle lett felnőtt helyezkedik bele, akinek „mássága” kimerül abban, hogy „már nem gyerek”. De nincs ebben a beszédhelyzetben és narrációban semmi írói rafinéria: csak átveszi és átfunkcionálja – egyfajta különös „örökjelenbe” billentve – a személyes emlékezetben élő múltnak azt a mindenki által gyakran és önkéntelenül használt elbeszélésmódját, amikor valaki meglett emberként gyerekkorának valamilyen történetét idézi fel mások előtt, tökéletesen azonosítva magát gyerekkori én-jével (a családjával pedig mint „kollektív én”-nel, vagyis „mi”-vel) miközben persze már nem gyerek és ahogyan ő beszéli el a történetet, a gyerek nem beszélte volna el, mint ahogy a gyereknek eleve semmiféle késztetése nem is lett volna egy ilyen elbeszélésre, pláne arra, hogy az egész életvilágot, amely körülölelte, elbeszélje. Az elbeszélés módja kétségkívül gyermeki, de nem gyermekded, mert a gyermeki alakot – a hangot, nézőpontot, látókört, értékelést – mintegy perszónaként a felnőtt szerző használja (a művön belüli szerzőről beszélek!). Így például a regény elején, ahol mintegy „meg kell adni a hangot”, szembeötlő, hogy a szinte tőmondatos, leíró, jelen idejű fogalmazásmód az igyekvő kisdiák iskolai fogalmazványainak lecsupaszított stilisztikai építőkockáit használja föl egy mind látásmódjában, mind zenei-ritmikai megszőttségében rendkívül szuggesztív – költői értelemben epikus! – nyelvezet (az egész, monologikus felépítésű mű nyelvezetének) létrehozásához: „Anyámnak gesztenyebarna haja van. Vöröses-gesztenye. Nem minden gesztenye vöröses. ősszel szoktuk gyűjteni a nővéremmel. A faluban egyetlen gesztenyefa van…” SzÁ
  18. Ez az elbeszélői helyzet fikcionalizálásának alapja: az elvont, az időben és térben nem meghatározott emlékező perspektíva hozza létre a szerző és a hős közötti, az én és a másik közötti distanciát, amely nélkül egyszerűen nem volna lehetséges a múltnak ez a különös hatású, jelen idejű elbeszélése a gyerek nézőszögéből és szavaival. Ez a titka annak a melankóliának, amely áthatja a regénybeli elbeszélő gyermeki látásmódját, holott a gyermekkor – minden gyermekkor – mélységes szomorúsága egészen más tőről fakad, mint a férfikor melankóliája, és ez a gyermekkori szomorúság elválaszthatatlan a reflektálatlan lét boldogságától: a magáról nem tudó boldogság boldogságától, az egyetlen boldogságtól, amelyet nem rontott meg a tudás. Mármost számomra éppen az a lenyűgöző a regény elbeszélői hangjában, hogy a hőst kívülről látó szerző boldognak látszó boldogtalansága és a világot és benne magát csakis belülről látó gyermek boldogtalanságnak látszó boldogságával egyetlen szólamot alkot, a két hanghordozás és értékelő aktivitás egyetlen szólamban egyesül. SzÁ
  19. A „titokzatos reflexiós igényben” megint a hang kettőségét látom: a gyermek-hős belső világa felől nézve ez a mágia igénye, a világ erőit nem megérteni, hanem igenis befolyásolni, uralni akaró varázslat vágya, sőt, egyfajta verbális praxisa is, amennyiben a kisfiú a másik, magasabb világgal való titkos kapcsolattartáshoz saját mágikus nyelvet alakít ki és használ, ami egyébként gyerekkorban igen gyakori. A gyerek felől nézve: a számok voltaképpen különös, testnélküli lények, valósággal angyalok, amelyek közül a prímszámok csak kiválnak különleges mágikus természetükkel. A szerzőnek az egész művet átható értékelő tekintete felől nézve azonban a prímszámok a vigasztalan magány, a jégsivatag sivár világát testesítik meg, a többi számtól elválasztottság szomorúságát: az egyesíthetetlenül „egy”-ek világa ez, amelyben leképeződik mintegy a társadalmi létezés idegen és közönyös világa. Mármost ez a kétféle látásmód, értékelés, nézőszög, hanghordozás a gyermek elbeszélői hangjában összefonódva egyetlen hanggá válik. SzÁ
  20. De csak mintha. Valójában képtelenség a „gyermekkor nyelvén” a gyermekkort elbeszélni, mert maga a „gyermekkor nyelve” is absztrakció és fikció, amelyet nem gyermekek alkotnak, mert semmi szükségük erre. Minden „a gyermekkor nyelvén” megírt – többnyire az úgynevezett gyermekirodalom vagy ifjúsági irodalom műfaji körébe tartozó – elbeszélés a lehető legdurvább – és általában igen primitív – stilizációt jelent (ahogy a felnőtt elképzeli és utánozza a gyermeket). Úgyhogy nagyon föl kell kötni az elbeszélői gatyát ahhoz, hogy olyan elbeszélői hangot hozzon létre valaki, amelyen hitelesen szólalhat meg a gyermek, jóllehet az életben soha nem szólalhatott meg így. Mert amikor tehette volna, esze ágában sem volt elbeszélni gyermekkorát, gyermekkora világát, élt bele a világba és mágiával próbálta e világ titokzatos erőit előhívni. Amikor meg elbeszélheti gyermekkorát valaki, akkor már nem gyermek, mindent máshonnan és máshogyan lát. De annak semmi akadálya, hogy visszaképzelje magát gyermeki én-jébe és elbeszélje mindazt, amit most már a felnőttkor horizontjáról nézve, a felnőtt emlékezetében megőrződve ő maga gyermekként átélt, látott, elszenvedett. SzÁ
  21. De e sokfelé szóródó identitás egy tekintetben, hogy ugyanis mások vagyunk, idegenek vagyunk, másoknak néznek minket, nem fogadnak be és mások is akarunk lenni, el akarunk innen menni stb., mégiscsak szemben áll a falu nagyon is létező identitásával: azok identitásával, akik „itthon vannak” – azoké, akik „idegenek” itt. Ez az elvontság az én/mi és a másik/idegen közötti, mindig más síkra áttevődő, más jelentésű, egymást gyakran át is fedő – etnikai vagy szociális származási, vallási- felekezeti, kulturális, hierarchikus – ellentét és idegenség fokozatosan „condition humaine”-né, ontológiai (vagy mint István mondja: antropológiai) adottsággá keményedik, az egyes ember és világ közötti szakadékká mélyül. A világban létezni annyi, mint idegennek lenni: fogságban (!) lenni, szabadítóra várni vagy nem várni már semmire. Ld. itt a könyv alcímében is megjelenő és vezérmotívumként visszatérő „Mesijás”-várást! SzÁ
  22. Itt álljunk meg egy szóra. Mégiscsak vitatkoznék egy sort. A zsidó-szál (ajvé, miket mondok) jóval vastagabb a többinél, mi több, ide-oda kunkorodik a könyvben. A Mesijás-utalás mindössze egyike a kunkoroknak. Mintha a recenzens is hasonló következtetésre jutna, midőn a – ha mégoly üres – zsidó rítusok szerepéről beszél a regényben, ám ezeknek végülis nem tulajdonít különösebb jelentőséget. Valaminő okból nem említi például azt a visszatérő motívumot, miszerint a főhős apja meglehet, zsidó származású („apád a zsidó csinálta egy zacskó hártyátlan paszulyért”), illetve az eltűnt/eltüntetett zsidók (öreg és fiatal Mózsi, Rébi, Szále, Rézi, Goga és Ráhel, nicsak, nekik például van nevük) fel-felbukkanását a regényben. De azt sem, hogy még a román rokonságot is „zsidósként” festi le a családi emlékezet. Hogy az „akkor mi is zsidók vagyunk?” nővéri kérdésre „azok leszünk”, válaszolja az anya, aki kényszeresen pászkát süt, gyertyát gyújt, sábeszt tart. „A zsidót nem lehet látni. A zsidó csak egy szó. Mindenütt ott van, mert mindíg emlegetik…” – véli a főszereplő. Amennyi kínnal jár a (vélt) származás, annyira nem tudja a szerző, mi történt volna regényhősével/vele, ha még ettől is meg lett volna fosztva, ha a végletes otthontalanságban és szeretethiányban még ez a képzelt otthon sem adatott volna meg neki. A fel/megtalált hagyomány és a bele való menekülés kohéziós és túlélést segítő erejéről minimum Hobsbawn óta értekezik a történeti irodalom. Borbély akaratlan, na jó, egy picit akarva, ezt az irodalmat gazdagítja. KJM
  23. De a gyermek számára, az elbeszélő- hős gyermeki nézőpontja szempontjából a világ fogalmi megközelítése eleve nem is merülhet fel formailag indokolható módon. Másról van szó, mint ahogy a testiség sem csak úgy „önmagában” dominál, hanem szinte mindig negatívan, a démonikus (és nem az apokaliptikus) archetípus (Northrop Frye) mozgósításával. A testiségben semmi örömteli, felszabadító nincs, ellenkezőleg… Mármost a legnyomorultabb gyermekkorban is jelen van a reflektálatlan, a magáról nem tudó érzékiség öröme. Ha ez hiányzik vagy csak egészen halványan jelenik meg, az nem a közösségi világ széteséséből, nem az identitáshiányból, a „nyelvnélküliségből”, az idegenségből stb. következik, hanem csakis a gyermek-hős és a gyermekkori világ szerzői értékeléséből. Van azonban itt még egy lényeges síkja vagy dimenziója a gyermeki tudatnak: egy mesei, babonás, legendás, vallási dimenzió. Átmenet ez a természet, fák, virágok, levelek, vizek, állatok, baromfik nem idilli, de azért semmi esetre sem démonikus világa és az örökös munka, a szükségletek, a tárgyi környezet, a falusi emberek, más gyerekek, rokonok stb. többé-kevésbé démonikus világa között. (Az átmenetet mind a mesei-babonás, ünnepi-rituális másik világ, mind a természet másik világa felé alakszerűen az anya abszolút központi alakja testesíti meg és közvetíti.) Minél távolabb vagyunk a jelenvaló emberi világtól, minél inkább a másik, nem-valóságos vagy valóságos, de nem-emberi világra (természet) nyílnak rá a gyermeki tudat ablakai, annál inkább szüremlik be valami fény, melegség, öröm a mindennapi egzisztálás – a gond, a baj, az idegenségtől való szorongás – vigasztalan gyermeki világába. Ami a legfeltűnőbben hiányzik az önéletrajzi gyermek-hős (és világa) szerzői értékeléséből: a szegénység, az elesettség, a gyöngeség, a nyomor, a mezítelenség, az árvaság, az otthontalanság közismert keresztény pátosza, és nemcsak morális vagy szentimentális, de egzisztenciális pátosza is (mondjuk abban a formában, ahogy Pilinszkynél megtalálható). Hasonlóképpen teljesen hiányzik a kicsiség, a gyermeki mivolt közismert keresztény pátosza is. Nincs másik világ (csupán a gyermek-hős képzeletében van, de a szerzői értékelés, az egész mű világának szintjén: „Isten halott!”), nincs remény, nincs vigasz stb., a „Mesijás” nem jött el, vagy ha eljött, akkor fejvesztve, azonnal távozott is innen. SzÁ
  24. A testi-érzéki világhoz, a gyerek által megfigyelt, megtapasztalt testi élet – evés-ivás, mosakodás, nemi érintkezés, állatok etetése, pároztatása, az öregek teste, a szagok, a testi agresszió – aktusaihoz a viszolygás, a heveny undor, az émelygés, a félelem, az utálat érzései társulnak. Valóságos leltárát kapjuk a könyvben a – Mihail Bahtyin Rabelais-könyvében oly nagyszerűen feltárt és elemzett – népi-közösségi test és testi élet groteszk kánonának, csak éppen ellentétes előjellel – mindenféle karneváli jókedv, felszabadító nevetés, az újjászülető népi-közösségi testre való bármilyen vonatkozás nélkül. Ez az előjel-csere a modern irodalomban a romantikától kezdve egyáltalán nem megy kivételszámba, Bahtyin „félbetört” groteszknek nevezi ezt a romantikus, expresszionista, abszurdista groteszket, amelyben a testi átváltozás – mint Kafka elbeszélése mintaszerűen mutatja – nem egészül ki a visszatérés, a megújulás, újjászületés eseményével, ahogyan még a mintaadó Apuleius Metamorfózisában (ismertebb címén: az Aranyszamárban) vagy az evangéliumi történet feltámadásában. Az új történetről „lemarad” a feltámadás: Holbein Halott Krisztusa egy fiatal zsidó férfi hulláját ábrázolja, aki szenvedett és meghalt – ennyi. Ezért kapott epileptikus rohamot e kép előtt Bázelben Dosztojevszkij. SzÁ
  25. Sajátos párhuzamok adottak a főhős szűkebb családja és Mesijás között: a „nem vagyunk parasztok”, a – legalábbis a falusi világ felől nézvést – nomád létezés, a lenézettség, a megaláztatás kezelése, illetve a többségi társadalom „békebeli”, határokat ismerő, de azért elviselhetetlen rasszizmusa (mindez érvényes persze Mózsiékra is, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy az ő vonatkozásukban leomlanak a békebeli határok). És ahogy a Mesijás gúnynév, úgy az énelbeszélő gyermekre is gúnyolódásképp akasztják a Goga nevet, amely már Mózsiék meggyilkolt kisfiának a csúfneve is volt (a ’Goga’ egyébként román reminiszcenciákat is kelthet, és indiai népi istenség is létezik ilyen elnevezéssel). CZA
  26. Ez a mágikus szabadulás módja, egyfajta mintha-kabbalisztikus gyermeki mágiáé. Egy varázstalanodott, vagyis mindenféle szellemi erőtől elhagyott, kiüresedett, sivár világban a számok varázsa jelenti a gyermeki boldogság egyetlen menedékét. A prímszámok imaginárius univerzuma, miközben – az egész mű szintjén – leképezi, allegorizálja a magányos, a létben otthontalan, elárvult gyermek – a felcserélhetetlenül konkrét, egyes egzisztencia – világtapasztalatát („a másik – a pokol”), egyszersmind a gyermek-elbeszélő számára a dolgok titkos, igazi nevét is magában foglalja, ennyiben pedig egyfajta vigaszt és boldogságot is jelent a gyermek számára, egyfajta mágikus praktikát, amellyel – a számok neveivel – felülkerekedhet a világ erőin, sőt, talán saját sorsán is. Ráadásul a prímszámok nevei mögött az Egy Isten neve rejtőzik, amelyre minden szám visszavezethető, ilyenformán a számok – e lelkes lények – jelentik az egyetlen biztos, érzékien elvont közvetítést a gyermeki tudatban e világ és a világot elhagyott Isten között (eltérően a bizonytalan ünnepi rítusokkal és anyja vallási meséivel, a Messiás-várással). „»Aki soha sem múlik el. Olyan, mint a végtelen. Egyetlenegy.« A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy. »Az Isten magányos, mert senkivel nem tud semmit megosztani. Egyedül kell cipelnie mindent. Az egész mindenséget«, mondja anyám.” Isten és a világ között szakadék tátong, nem lehet kapcsolatba lépni vele és ő maga sem tud kapcsolatba lépni teremtményeivel, mert a látható, tapintható anyagi és a szellemi közvetítők és közvetítések – a mennyei és egyházi hierarchia lépcsőfokai, létrafokai, grádicsai – a közösségéről levált, leszakadt személyes egyén – az individuum – számára semmit nem jelentenek, vagy éppenséggel akadályozzák őt a tisztán szellemi Istennel való tisztán szellemi kapcsolat fölvételében (sola fide). Ez az, amibe az archaikusabb, a „varázstalan” modern világállapothoz nem alkalmazkodó keleti kereszténység soha nem törődött bele, ragaszkodott a érzéki-anyagi-testi közvetítőkhöz (angyalokhoz, szentekhez, ikonokhoz, ereklyékhez, az egyházhoz, főként persze magához Máriához és Jézus Krisztushoz). Ezeknek a közvetítőknek a felszámolása a hit felszámolását – mert teljes szakadást – jelentenek Isten és a teremtmény között az ortodox keresztények számára. Üres, értelmetlen, abszurd világot. Az ortodoxia talaján a hit elvesztése nem véletlenül csap át oly gyakran nihilizmusba, éspedig nemcsak Dosztojevszkij „preegzisztencialista” hőseinél, de az életben is, elég hirtelenében csak a román filozófus, Émile Cioran esetét említeni. Oda akarok kilyukadni, hogy bár a kisregénybeli család és benne a szerző-gyerek-elbeszélő életvilágát inkább valamilyen mesés, chaszid jellegű zsidó hagyomány és a görög-katolikus (ortodox) közeg keveredése hatja át, és bár ennek a sajátos, családi hitvilágnak a középpontjában a Messiás eljövetele áll (tehát kifejezetten a zsidó mítosz, hiszen keresztény szempontból a Messiás Jézus Krisztussal eljött és a világ megváltatott), az egész művet létrehozó szerzői aktivitás felől nézve ez a „visszatérés” az ószövetséghez arra a Dosztojevszkij hőseit – Aljosa Karamazovot vagy Miskin herceget – idéző ortodox megrendülésre vezethető vissza, hogy egy ilyen világ, amelyben a huszadik század botrányai megtörténhettek (ne feledjük, hogy az egész családtörténetet komor árnyékként követi végig – egészen a „zsidó” apa kitagadásáig a testvéri kötelékből –, a magyar holokauszt botránya) nem lehet megváltott világ. A Megváltó, a Felkent (Messiás) tehát nem jött el és ha idáig nem jött el, nem is fog már eljönni. Ha nincs Messiás, nincs Megváltó – azaz közvetítő stb. –, akkor a két világ köszönőviszonyban sem lehet egymással, vagyis akkor Isten sincsen, legfeljebb mint képzelet-játék a számokkal. Nincs új pátosz, új vigasz, hanem vigasztalanság van. A hulla – hulla és nem feltámadó test. (Holbein versus Dosztojevszkij.) Ez a test nem támad fel, akkor pedig vége mindennek. Hasonlóképpen: ez a világ itt, amely megjelenik előttünk, halott világ: a közösség szelleme halott, Isten halott, a Történelem halott. Ez a társadalom sohasem fog föltámadni. Ennek a könyvnek olvastán, egyesek még a társadalomba, emberbe, népbe, nemzetbe, pártokba vetett hitüket is elveszíthetik. Végső esélyként marad a sivárság, a reménytelenség, a közösségnélküliség új, individuális pátosza: a halálra ráadásul kapott élet pátosza és a „mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis” véges egzisztenciára alapozott etikája. Ott állunk tehát, ahol az egzisztencia vallási partja szakad: ha nem próbálunk erőnek erejével vagy misztikus akrobata-mutatványokkal visszatérni az ortodox „élő hagyományhoz” (mint Aljosa és részben Miskin teszi), akkor csak a nihilizmus méltóságnélkülisége és a vallási vagy ateista egzisztencializmus individuális méltósága között választhatunk. Szerintem a regényt szervező szerzői értékelő aktivitásban egyszerre van jelen van ez a fajta radikális nihilizmus és valamilyen (nagyon is érthető) visszariadás a radikális végkövetkeztetések levonásától: a reménytelenség vallási-egzisztenciális „felülírása” a művekben valósággá is válik, még ha csak esztétikailag adatik is meg a „vigasz” a vigasztalanságban. SzÁ
  27. Bizony, engem is. Jobban szerettem volna, ha a szerző nem töri meg a regény időtlenségét, egyhelybentoporgás-hangulatát. Ha csak sejtet-lebegtet inkább, ha engedi az olvasót benn ragadni a kilátástalanságban. Pedig már kezdtem elandalodni a szörnyűségben, már kezdtem azt hinni, rólam (is) szól a mese, igen, az egykori elkényeztetett városi gyerekről, aki a mai Magyarország neobarbár világában időnként hasonlóan idegenül mozog, mint Borbély az övében, annak ellenére, hogy továbbra is erősen el van kényeztetve. Ebben a sivár világban bármikor bezárhatják az embert az etnicitás ketrecébe, dúl a hatalomvédte erőszak, virul a gyűlölet – minek folytassam, elég annyi, hogy most értettem meg, Kertész miért állítja makacsul, hogy a Sorstalanságot a Kádár-rendszerről írta. Nekem Borbély a máról beszél. Mondom, már-már elandalodtam a Nincstelenségben, amikor felébresztett a képkeretezős történet. Egy pillanatig (de csak egyetlenegyig) hálás voltam érte. Azután mégis szívesebben maradtam volna a „megszokott igénytelenség”, a „megszokhatatlan ideiglenesség” állapotában, „amiről azt gondoljuk, hogy szabadság”. KJM
  28. Már amelyiket. Engem például egyáltalán nem. Ellenkezőleg: bravúrosnak tartom, ahogy Borbély kivezeti az olvasót a regényvilágból, ahogy szépen a semmibe halkítja a történetet. MI tévhite, hogy ti. a Nincstelenek valamiféle családregény, sőt, hogy önéletrajzi családregény lenne, lám, értékítéletében is lecsapódó zavart szül. (A könyv csak egy kicsivel inkább családregény, mint két másik irodalmi mintája és hasonmása: Móricz Árvácskája és Kertész Imre Sorstalansága.) A regény nem egy ember életének az elmesélésével nyűgöz le bennünket, hanem avval a kérdéssel, amit Borbély Szilárd a Ferencz Győző Radnóti-monográfiájáról írt gondolatébresztő recenziójában is megfogalmazott: „mit kezdjünk a szégyennel és a gyalázattal, amely a magyar kultúra azóta is tisztázatlan, feldolgozatlan terhe?” BE
  29. Istenőrizz! Ha a gyermek hangjában materializálódó emlékező szerző magát még külön is, „rezonőrként”, „életrajzi emlékezőként”, egyszóval szerzőként is materializálta volna, azzal lerombolta volna az addig láthatatlan szerző-karmester által vezényelt „mágikus realista” gyermekelbeszélés monologikus egységét, a szerző láthatóvá válásával a megtalált, kétféle intonációból szőtt elbeszélő hang kettéhasadt volna. Ergo: egy ilyen „megszemélyesítés” agyoncsapta volna az egészet, az egész mű varázsát: az elbeszéléshez fűzött mintha-epilógusban a szerző hangja semmiképp nem válhatott alakszerűen önállóvá, láthatóvá, csak arra volt lehetőség – a mű szerzője még így is borotvaélen táncol –, hogy a szerzői intonáció észrevétlenül, reflektálatlanul, mindenféle átváltozás nélkül leváljon az elbeszélői hangról és megtegye, amit csak kívülről szerzőként tehet meg, hogy lezárja, egészként lekerekítse a műbeli világot és ezzel magát a művet is (a gyermekhős tudatában és szólamában megmaradva, tehát belülről a mű lezárhatatlan maradt volna). SzÁ
  30. Esztétikailag azonban a beteljesüléshez tökéletesen elegendő a „meglebegtetés”, hiszen a mű (mint folyamatos ígéret) beteljesítéséről, azaz belülről végtelen egésszé kerekítéséről van szó („nyitott mű” ide vagy oda): a kisregényt lezáró utolsó mondatok már pusztán kompozicionális helyzetük és művészi funkciójuk (az egész műre vonatkozatottságuk, egyfajta visszatekintő pillantás és összegző-általánosító igény, forma-igény!) következtében is szimbolikusan jelentéstelivé válnak, megemelkednek, egyfajta „világmenyezetté” boltozódnak az egész elbeszélt élet (immár nem az „én” életem, hanem a „mi” életünk!) fölött. A „meglebegtetett ígéret” szóösszetételt azonban kissé félrevezetőnek érzem, hiszen nem a szerző lebegteteti meg a szabadság ígéretét az olvasó előtt, hanem – ha nincs is néven nevezve – a történelem mágiája lebegteti meg az „igénytelenséghez” hozzászokott szerencsétlenek („mi”) előtt szabadságként a „megszokhatatlan ideiglenességet”. A lebegtetés, ha van, inkább ironikus jellegű: a szerző nem akarja vagy inkább nem tudja eldönteni, hogy amit szabadságnak neveznek – és nemcsak itt és most, ezen a helyen, ebben a társadalomban, nemcsak „mi”, hanem általában is – nem érzékcsalódás-e, hogy a szabadság talán tényleg csak az ideiglenesség álneve. A szabadság ideiglenes engedély – paszport – a létezésre; a szabadság a nemlét, a halál, a rabság ideiglenes felfüggesztettsége; a büntetés végrehajtásának elnapolása, és így tovább. SzÁ
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.