Dunajcsik Mátyás – Versek

A Vízivárosnak nyugtalan álma volt,
a torkán akadt néhány évtized,
s forgolódás közben fel-felböfögte
a negyvenes-ötvenes éveket.

Farkasordító hideg volt éjszaka,
a macskák a tetőkre fagytak;
egy szerelmes besúgó a parti templomban
fölsírt aztán beállt papnak.

A köd mint az árvíz mindent elöntött,
még a kapualjakba is bebújt:
egymást szólongatták, mint hajótöröttek,
az eltévedt újságosfiúk.

A Duna csak halkan, egészen halkan
zajlott, mint egy titkos előadás,
s a nagy fehér zajban, a rakparti fagyban
csak a szél volt, a szél és senki más.

*

A Vízivárosnak nyugtalan álma volt,
ébren tartotta az emlékezet:
tett-vett a szobában, felkelt és mászkált,
és egyfolytában csak kérdezett.

„Hová vezetnek ezek a lépcsők,
vajon mit rejt a sok néma ablak?
Hányszor kell ide vendégségbe jönni,
míg megengedik, hogy itt lakjak?

”Pókhálós termeken támolygott végig,
és mindegyik tükörben megnézte magát,
de nem látott semmit a könnyező üvegben
csak a köddel ölelkező Dunát.

A város is hallgatott, nem nyíltak ablakok,
a Várból sem dördültek ágyúk;
aztán egy hajókürt mégiscsak elbődült,
s mi tudtuk, hogy itt van, akit vártunk.

*

A Vízivárosnak nyugtalan álma volt,
de aztán meghallott egy négykezest;
két kézzel játszott egy nótát az ördög,
hogy visszhangzott belé a néma est.

S mintha csak ringatót dúdolna apánk
az ónémet tálalók között,
a négy méter magas polgárlakásokba
egyszerre békesség költözött.

Senki sem látta, de mindenki tudta,
hogy a hosszú uszályt merre keresse,
mikor a sűrű köd függönye mögött
az ördög behajózott Budapestre.

És mire partra szállt, mindent rendben talált,
a város is visszaalhatott,
s hamarost patyolattiszta dunnák alatt
felejtett, mint az angyalok.

AZ ÉNEKESNő

Mindig énekesnő akartam lenni,
aki keresztbe fekszik a zongorán:
az egyik szerelme pezsgővel locsolja,
a másik meg hozzá trombitál.

Egy kicsit hervadt, fáradt, kiégett,
és retikülben tartja a szívét,
bár sejteni lehet, hogy nem bűnös lélek,
csak úgy száradt meg rajta a festék.

De ha énekel, onnan már nincs visszaút,
mert a torkában ott van egész Párizs,
és a romkocsmák népe is lángra gyúl,
mint egy értelmet nyert üres frázis.

„Szeress, mert szeretlek, ne hagyj el, ne vess meg,
szükségem van rád, te állat!”
„Akárhová mész, mindig lesz ott egy kéz,
ami majd szíven találhat!”

„Vigyél el magaddal, mindjárt itt a hajnal,
hagyjuk itt együtt a várost!”
„Bárhová menekülsz, elkísér ez a tűz,
ami a szívünkben lángolt!”

*

Mindig énekesnő akartam lenni,
aki keresztbe fekszik a zongorán,
és egy sokszereplős szerelmi történet
hősnője minden délután.

Inkognitóban járja az utcát és
óriási napszemüvegben;
ha odamész hozzá és autogramot kérsz,
továbbmegy és meg se rezzen.

De ha énekel, már csak őt látod, őt,
ahogy szakad a szíve a színpadon,
s mentenéd belőle te is a menthetőt
ha adódna végre rá alkalom.

De jobb, ha bírsz magaddal, nem neked szól a dal,
s nem is szól talán senkinek;
nincs olyan férfi, akiért megéri
átélni ekkora érzelmeket.

Valami más dalol, talán a föld alól,
ő csak a mikrofon hozzá –
s amikor megérted, miről szól az ének,
akkor válsz igazi városlakóvá.

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.