Tandori Dezsőnek

A Szamogon bakfis az ártéren lakott az édesanyjával, egy illegális házban: közel ahhoz az uszályhoz. Hónapok óta titokzatoskodott, hogy majd mutat valamit a folyóban, ha megtanítom neki a számokat. Örökké ígérgetett, hitegetett, mindig mutatni akart valamit lábnyomokat a nyírfásban, városba vezető kocsinyomot a gáton. Láttam, hogy fél tőlem, de azt is láttam, hogy szeret.

Fémkapcsos, füles bakancsomat már a ház előtt levetette velem. Leverte róla a sarat, aztán a ciszterna peremére egyensúlyozta, hogy ne rondítsanak bele az állatok. Sorolta: cickányok, hódok, pirókok. Rágcsálnak, lopnak, ürítenek. A Szamogon lány tudta, hogy büszkeségem az a bakancs. Nagyon igyekezett. Azt akarta, ismerjem el, hogy ő – aki a telepen esetlen, és segítségre szorul – minden szál rozsnokot ismer itt. Elismertem. Neki egyébként gumicsizmája volt. Kibújt belőle, és szájjal lefelé fordítva nekitámasztotta a falnak. A gumit nem szeretik a bestiák, magyarázta. Tudtam, hogy ügyesen lop. Egyszerűen kisétált a dögkapun abban a sárga telepi gumicsizmában.

A házuk semmiben nem különbözött a legális házaktól. Volt egy tágas, nyeles szobája, meg fűtetlen mellékhelyiségei. Vastag, meszelt falában buta emberek szeméről mintázott apró ablakok. Padlásfeljáró, ami sehova nem vezet, fémlétra, ami fejjel lefelé lóg a peckes, fekete kampón. Ágyak és szekrények álltak a szoba sarkaiban, asztal a szoba közepén. Tisztaság volt. Föltűnt, hogy mint a gazdagoknál, sok a pohár. A naptár a falon ellapozva, augusztuson felejtve, a párkányon ismerős tárgy: az égen-földön keresett telepi patavágó.

A képzelet próbája, ha valakit, akiről sokat hallottál, végre megismerhetsz. Szamogonné az ágyban feküdt, és erőtlenül köszönt. Keze helyett az ágytámlát érintettem meg, mialatt a Szamogon lány bemutatott. ő az a kolléganőm, mondta, aki majd megtanítja nekem a számokat. ő az, aki kis híján megvakult miattam. Szamogonné az elszabadult pikkertüske nyomát bámulta a szemem alatt. Beszélték a telepen, hogy magatehetetlen, és évek óta innoponért könyörög, de a Szamogon lány zokogva bizonygatta nekünk, hogy az anyja szimulál. A fertőtlenítőpor mázsás jutazsákokban áll a telepen: ha nedvesség éri, megkeményedik. Mikor belerúgsz, földagad a lábad, ha rálöknek, megfájdulnak a csontjaid, szódával hígítva azonban öngyilkosságra alkalmas vegyületté alakul. Az innopon reményt ad, de az öngyilkosok sosincsenek elegen. Az elégedetlenség hajnalra keményre dermed, és járni lehet a tetején.

A létrát támasztottam. A Szamogon fruska levest melegített, szellőztetett, letisztította az asztalt. Te sertepertélsz, mondtam. Szamogonné keze egyszer csak kivágódott a paplan alól, és a lánya csuklójára fonódott. Néma jelenet volt. Hosszú, megvastagodott körömben végződő ujjai megmotozták, kifordították a lány összes zsebét, hátha találnak bennük innopont. Soha életemben nem láttam még ilyen hosszú körmöket. Soha életemben nem történt velem semmi, ami először történt volna meg. Volt, ami ötször, és volt, ami kétszer – de közte soha semmi. A Szamogon lány rám nézett. Hiába próbálta összevonni a szemöldökét, születési hiba miatt hiányoztak belőle az izmok. Egyszer azt ígérte, kitapinthatom.

Vacsoráztunk. A Szamogon lány úgy helyezkedett, hogy ne lásson ki az ablakon. Volt egy talicska a kert végében, ami távolról úgy festett, mint egy vizelő öregasszony. Valaki guggol a garádnál, és pisil, mondogatta a lány. Fedez valamit a testével, ráspolya van. Szamogonné párnáknak támaszkodva, tálcáról evett. Nem volt rossz az a leves. Napsütés színű fokhagymás pirítóskockák úszkáltak benne, és finoman, tompán zörögtek. A Szamogon bakfis néha átnyúlt a tányéromba, hogy kanalával a felszín alá nyomkodja őket. Úgy finomak, ha megszívják magukat paprikás szafttal. Hagytam, hadd garázdálkodjon a más levesében. Nem esett rosszul. Aligha tudta, mit csinál, és mit jelent ez nekem.

Ma kimegyünk a partra, jelentette ki a Szamogon lány. Nézte az órát. Azt volt a terve, hogy még sötétedés előtt megmutatja nekem az állóuszály sodronykötelén fönnakadt tárgyakat. Színesek és különlegesek, lelkendezett: többet utaztak, mint a jószágigazgató. Ez a bizonyság rá, hogy máshol is élnek emberek. Volt már a rothadó uszadékban tricikli, fületlen játékmedve meg valami tojáskeltető szerkezet! A folyó több ezer kilométerrel odébb, a hegyekben ered – kész csoda, hogy nem fogy el, míg ideér! És így tovább. Szamogonné vállat vont. Mindvégig a zsebemet nézte. Aztán meghallottuk a csobbanást.

A bakancsom a ciszternába esett. Kiszaladtunk a ház elé. A Szamogon fruskának föl kellett másznia egy fenekére fordított kopasztókúpra, hogy kihalássza a cipőt. A kopasztókúp egy mindkét végén nyitott, fokozatosan szűkülő henger, belső oldalán ferdén meredező tüskékkel. A telepen nem használunk ilyet. Kérte a lány, hogy tartsam a bokáját. Tartottam: verőere a markomban lüktetett. Úgy helyezkedett, hogy a ciszterna pereme ne nyomja el a hasát, miközben a víz színe fölé hajol. Hat hónappal ezelőtt, az ebédszünetben, egy szabadon csellengő tenyészkos szerinte fölkaptatott az acélhídlásra, mellső lábait a körpallóra támasztotta, megigazította magát, és hatszor-hétszer megjáratta benne a péniszét. Megismeri, melyik volt, istenkedett, és boldog-boldogtalannak mutogatta a hátsó paták nyomát. Ha majd megszülök, mondta, megszabadulunk. Akkor majd kiderül, hogy mi vagyunk odafönt, mások egében. Amikor megpróbáltam a lelkére beszélni, hogy fogadja el inkább a tényeket, napokig nem állt szóba velem. Hisz a hatot meg a hetet sem értheti. Előrefeszítette a nyakát, és csak a pikkerét nézte, a méltóságteljesen lengő taglót, a terelőrámpába szorult húsjuhokat, a mennyei fényességű fémhengereket. Hallani sem akart róla, hogy a véraláfutások cipőnyomok, s hogy őt a jószágigazgató egyik örököse termékenyítette meg a jubileumi ünnepen.

Kiráztam a bakancsomból a vizet, és megtörölgettem a fémpatentokat. Szerettem eltúlozni a kötődésemet a cipőmhöz, ha a Szamogon bakfis ott volt velem. De ő most nem rám figyelt. Behúzódott az eresz alá, és a kert végi talicskát leste. A legtöbb ember kifújja a levegőt, amikor beszél, ő éppen ellenkezőleg: valaki guggol a garádnál, és pisil. A kezem után kapott. A talicska, az talicska, mondtam, a félelem pedig félelem. Eszembe jutott valami. A bakancsomra mindenekelőtt ráfordítottam a kopasztókúpot. Fogtam egy partvist, és letapostam róla a szőrfejet. Kesztyűt kértem. Lyukat vájtam a homokba, a bejárati ajtó elé, a szakadt gumikesztyűt pedig ráhúztam a partvisnyélre. A partvist jó mélyen a földbe fúrtam, aztán arasznyi magasságig földet tapasztottam köré. Kész van, mondtam. A kesztyű ujjai hurkásra püffedtek a szélben. A Szamogon lány elégedettnek látszott. Ez nem madár-, hanem istenijesztő, mondta. Hogyan is gondolhatta, hogy éppen az ő magzata fog minket megszabadítani. És ugyan mitől, ha az édesanyján kívül mindennel, mindenkivel elégedett.

Vacsora után pohárhadakat rendezgetett. Elmosta őket, eltörölte, és nagyság szerinti sorrendben fölrakosgatta a kamrapolcra. Föl-alá járkáltam a szobában, Szamogonné tekintete pedig mint a tárcsás colstok tekeredett körém. Nézte a zsebem. Ádámcsutkája körül megfeszült, majd elernyedt a bőr. A falinaptár képeit nézegettem. Tornásztam a tótágast álló létra fokain. Ahogy aztán megcsattogtattam a patavágót, Szamogonné ijedten a paplan alá húzta a kezét. Sosem engedte, hogy a lánya kezelésbe vegye a körmeit, ideges, pontatlan mozdulataival a lábához vagy az ujjához nyúljon. Nem bízik bennem, panaszolta néha a Szamogon bakfis, és én nem értettem, mire kellene neki az a bizalom. Mire használná. Szamogonné volt az ötödik esetem. Kicsomagoltam, amit hoztam, és beleöntöttem a szódás pohárba. Hangtalanul elkevertem egy kiskanállal, aztán a sztaniolt gyorsan a zsebembe gyűrtem. Szamogonné felkönyökölt, és lángra gyúlt arcát tapogatta meglepetésében. A párnahuzatból pénzt vett elő, de én határozott, néma mozdulatokkal jeleztem, hogy tegye el. Magára hagytam a pohárral.

Ellenőriztem a cipőket. Néztem a kertet. Ködpamacsok szúródtak a bokrokra: akkorák, mint a jubileumi lángosok. És, valóban, a talicska szarvai, mint a kerítésbe fogódzó kezek. Fogtam egy kavicsot, és megcéloztam az öregasszony hátát: koppant. A talicska, az talicska. Mire a Szamogon lány végzett a mosogatással, az ég alja bepirosodott, mint a légnyüves juhok szeme fehérje. Ma már nem érdemes kimenni az uszályhoz, mondta ő. Rájöttem, hogy biztonsággal, sőt bizonyossággal kecsegtetik ezek a beváltatlan ígéretek.

Kezeslábasunkat a székre hánytuk. Megmostuk magunkat, és lefeküdtünk. Alig fértünk a keskeny, toldalékokkal meghosszabbított gyerekágyon. Ha egyikünk fölemelte a fejét, a toldalék szabad vége a levegőbe emelkedett. Föcstej színű, hálósipkás holdakkal telepingált paplan alatt feküdtünk, és ahelyett, hogy utánam mondta volna a számokat, a Szamogon bakfis egyszer csak a hasára húzta a kezem. Kemény, mint az aggodalom, ismertem el. Ugye, nem ember lesz, súgta hozzám simulva. Erre már nem mondtam sem igent, sem nemet. A Szamogon lány jelenlétében a düh, a vágy és a megbocsátás pumpái egyszerre jártak. Tudtam, hogy másnap megorrol rám, és fügényi arcát jó ideig megint csak oldalról láthatom. Nyitott szemmel feküdtem. A lány többször is fölriadt. Azt hitte, valaki az ajtót veri, de csak Szamogonné ökle ütődött az ágytámlához. Kétszer vagy ötször, nem tudom.