(aug. 11.)

Reálisan nézve most Magyarországon maradni valószínűleg veszélyesebb, mint elmenni. Mégis szorongok a változástól. Szerencsére az elme kiválóan tud megnyugtató narratívákat gyártani: „Amíg élek, mindig történhet valami jó is. Nem valószínű, de történhet.”

Szókratész a védőbeszéd végén: „én halni indulok, ti élni, de hogy melyikünk néz jobb sors elé, mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent”. (Sokan próbáltak lebeszélni, sokan tudták jobban nálam, hogy mit kéne tennem, mi lenne az erkölcsi kötelességem… Ha bajba kerülök Thaiföldön, persze mindnyájuknak igaza lesz.)

(szept. 18.)

Este megállunk Nanban dzsókot enni. Ez a dzsók nevű étel sima tejbegríz, csak itt a gríz rizsből van, amit nem tejben, hanem enyhén sós vízben főznek meg. A szakács az utcán, hogy egyszerre tudja kiszolgálni a take-awayt és a bent ülőket; mellette hatalmas üstben fortyog a gríz, ebből meregeti hihetetlen gyors mozdulatokkal az adagokat tányérba vagy zacskóba. Alacsony, szúrós szemű, kövérkés férfi, határozottan irányítja a vendégeket is. Legalább nyolcféle feltétet lehet kérni a dzsókba, húsgombóctól a gombáig, a végén tojást is ütnek rá, ha valaki szeretné. Az asztalokon kis tálkában apróra vágott gyömbér és valami zöldek (petrezselyem, póréhagyma, miegymás) meg szószok és ecet. Szerencsénk van, épp van elég hely, de hamar megtelik a kis étterem. Két nő két gyerekkel már nem talál helyet, a gyerekek beszaladnak, az anyjuk utánuk, a másik nő, akit nagynéninek nézek, vékonykeretes szemüvege mögül szigorú tekintettel méri föl a terepet, melyik asztal fog előbb felszabadulni. Átlagosan öltözött nő, hosszú haja hátul varkocsba fogva, mégis, talán a tekintete, vagy a határozott viselkedése miatt olyan, mint egy angol nevelőnő, egy jelenség, rajta felejtem a szemem. Valaki a társaságból észreveszi, hogy bámulom, és csendesen megjegyzi: „Nem nő.” Micsoda? „Nem nő. ő az apa.” Amikor eljövünk, visszanézek: elegáns mozdulattal épp hátrasimítja a haját, másik kezével a kisfiát igazgatja a széken.

Szóval két nő (akik közül az egyik férfi) nevel két óvodáskorú fiúgyereket. Családként funkcionálnak és így is jelennek meg a világban: és senki nem talál ebben semmi különöset.

A nemi identitásnak sokkal szélesebb a spektruma itt, mint a legtöbb európai országban. Miért lenne gond egy transszexuális apával? Arról nem is beszélve, hogy „csak” férfinak, vagy nőnek lenni is annyira sokféleképpen lehet…

(okt. 7.)

A thai templom egy épületkomplexum, a szerzetesek szerény lakhelyein kívül több közösségi tér is van a területen. A tonnuni templom egyik épületét Khanunthong-csarnoknak hívják, a falra festve vörös betűkkel olvasható, hogy az építmény a nevezett család bőkezű ajándékából épült 2535/36-ban (most húsz éve). Az összeg is ott van: egymillió-hétszázkilencvenezer Baht (kb. 10 millió forint). Valójában egy házaspár felajánlása ez, akiknek mellesleg tizenkét gyerekük volt.

Vajon mi késztette őket rá, hogy idős korukban ezt az összeget ne magukra vagy a gyerekeikre költsék, hanem a helyi közösség számára ajánlják fel? Mi lehetett a fejükben, ami alapján úgy gondolták, a pénzüknek ez a legelőnyösebb, legésszerűbb felhasználása?

A ház, amiben laktak, nagyjából eredeti formájában még mindig áll, most családi találkozóhely, jelentéktelen javítások történtek csak rajta az elmúlt húsz évben. Nagy méretű faház, minden a lehető legegyszerűbb benne, a minimális szükségleteket kielégítő bútorokon, berendezéseken kívül nincs semmi extra. Látszik, hogy a lehető legszerényebb körülmények között éltek ezek az emberek – ahogy egy gazdálkodó család szokott itt, északon. (Thaiföld átlagos, egy főre eső éves GDP-je ma sem éri el a 10 000 dollárt.) De a szegénység és a bőség ezen a területen együtt járt egészen a legutóbbi évekig. Föld, víz, élelmiszer bőven volt, pénzköltési lehetőség viszont alig, talán így alakult ki a pazarló ajándékozás kultúrája; szegénységük ellenére ezek az emberek úgy érezhették, hogy jelentős fölösleggel rendelkeznek olyan dolgokból (pl. pénzből), amire nincs igazán szükségük.

Persze nem tudom rekonstruálni ennek a felajánlásnak a történetét, nincsenek hiteles dokumentumok, a szájhagyomány pedig nyilván szépít. Nem tudjuk, rejlenek-e titkok ebben a történetben. Mindenesetre hasonló feliratok minden kolostorban olvashatók.

Tiu néni tanárnő volt, míg korkedvezményes nyugdíjba nem ment, most magánóvodát tart fenn állami támogatással. Egyszer néhány napot töltöttünk nála. A kellemes együttlétet beárnyékolta, hogy éjszaka nem lehetett aludni, egy közeli szórakozóhelyen meglepően hangosan szólt a zene minden nap, hajnalig. Kérdeztem, nem zavarja-e netán őket is, mire nevetve mondja, hogy dehogynem. Na és, kérdezem, nem lehet valamit tenni? Sajnos nem. Ezzel elvoltam két napig, de aztán csak furdalt a kíváncsiság, hogy miért nem. Kérdem, nem próbált-e valami megoldást találni. Mondja, hogy persze, mindent megtett, beszélt már a tulajdonosnővel is. És? Kedves, fiatal nő, nagyon megértő volt, de azt kérte, legyen ő, Tiu néni is megértő, a vendégek igénylik a zenét, ezért járnak ide, a zenének meg az a természete, hogy hangos, pláne hajnalban már részeg mindenki, kell egy kis kakaót adni. Meg hogy ő se szereti a zajt, nagyon fárasztó ebben dolgozni minden éjjel. A kislánya (aki, ha nagyobb lesz, Tiu néni óvodájába fog járni) minden nap itt alszik az emeleten, neki milyen rossz lehet…

Hm. Oké. De azért másnap megint visszatértem a témára, hogy miért is hagyta ennyiben. Mondja, hogy nem hagyta, elment az önkormányzathoz, beszélt a jegyzővel. Thaiföldön a gyerekeket nagyon védik, itt is van olyan törvény, hogy iskola vagy óvoda közelében nem szabad ilyen lebujokat működtetni. Ez meg ott volt srégen szemben az utca túloldalán. Mit szólt a jegyző? A jegyző tette a kötelességét és kiadott egy felszólítást, hogy a lebujnak mennie kell, ki is jelölt a város szélén egy helyet, hogy hova, ahol nem zavar senkit. Na, és mi történt? Semmi. A jegyző kiadott még egy felszólítást. Erre már történt valami: bejelentkezett a jegyzőhöz egy snájdig katonatiszt, a diszkótulajdonos férje. Alázatosan kérte, hogy vonja vissza a jegyző a felszólítását, mert őket nagyon hátrányosan érinti ez az intézkedés. Kérte a jegyzőt, értse meg az ő helyzetüket: sok pénzt fektettek ebbe a vállalkozásba, az mind elúszna, ha most költözniük kéne, ráadásul a világ végére, a vendégeik nagy részét elvesztenék, ki tudja, lennének-e ott újak, azon a félreeső helyen; számukra ez egy gazdasági katasztrófa lenne. Csak hogy nyomatékosítsa a kérését, továbbra is alázatosan és szerényen hozzátette, hogy nem tud róla, okozott-e ő személyesen valami kárt a jegyző úrnak, ha igen, akkor javasolja, hogy ezt intézzék el máshogy. Továbbá, hogy ha a jegyző kitart az álláspontja mellett, azt ő kénytelen lesz személyes és igazságtalan üldöztetésnek felfogni (ami elég súlyos fenyegetés Thaiföldön egy katonatiszt szájából). A jegyző nem tartott ki, hajlott az érvek súlya alatt.

Hát, ennyi. Tiu néni még hozzátette, vannak neki kapcsolatai, de szégyellte volna mozgósítani őket egy ilyen csipcsup, jelentéktelen ügyben, ahol lényegében csak a saját kényelméről van szó. Nyilván ezt a karmát hozta valahonnan, jobb ezt kibírni. Ha nagyon erősködne, esetleg meg tudna szabadulni a problémától, de azzal mit érne el? Csak továbbtolná egy következő életbe, mégpedig valószínűleg fölnagyítva. Van ennek értelme?

Ami magyarra fordítva annyit tesz, hogy ha kapcsolatai révén elérte volna a mulató bezárását, azzal magára haragítja a katonatisztet. A haragvó embernél nincs veszélyesebb, ezt Thaiföldön tudják; ha valami baj történik, akkor már nem számít, kinek volt igaza. Ugyanez vonatkozik a környék többi lakójára is, senki nem akar veszélyes ellenségeket szerezni magának. De akár előny is származhat a helyzetből: azzal, hogy eltűrik a zajt, szivességet tesznek a nyilvánvalóan illegálisan működtetett hely gazdájának, aki így adósa lesz a környékbelieknek, és ezért szükség esetén, ha úgy alakul, kérhetnek majd tőle valamit.

(okt. 17.)

Hosszú szerpentin vezet föl a Suthep (Szutép) hegyre. Odafönn, ha nem is a hegy tetején, de már jó magasan egy dzsedi áll – arany borítású, minden oldalról szimmetrikus földkupac. Itt szoktak a helyiek körbejárni háromszor, imát mondva közben. A négyszög tovább bővül, fedett folyosó fut körbe, a falakon végig festmények, az északi és déli oldalon pedig két kis vihan, templomcsarnok, ezekben szertartásokat lehet végezni a Buddha-szobrok előtt.

Néhány lépcsőfokkal lejjebb kőlapokkal borított terasz a szent hely körül, keleti oldaláról tiszta időben kilátás nyílik Chiang Maira. De itt fenn, a hegyen gyakran ködös, párás az idő; a buszokkal érkező turisták, akik hullámokban öntik el a hegyet (és akik között mostanában feltűnően sok a francia), sokszor csak a gomolygó ködbe tekinthetnek alá. Ez a köd nem tisztán vízpárából áll: mindenki itt hagyja lényének füstszerű lenyomatát, ami hozzáadódik a gomolygáshoz; ha valaki hajnalban nyugodtan ülve figyel, megláthatja a hirtelen kibontakozó, öntudatlan emberi alakokat.

A dzsediben lakozó thevada (emberi létformánál magasabb rendű létező) számára az ide látogató embertömeg sem több füstszerű kavargásnál. Köztük csak kevesen rendelkeznek érzékelhető identitással. Még kevesebben bírnak felvilágosult értelemmel.

(okt. 18.)

Barátunk sikeres vállalkozó, saját erőből építette fel kereskedelmi cégét, aminek éves forgalma több százmilliós nagyságrendű ma már. Deklaráltan nem vallásos, templomba nem jár, helyette sportol, hobbijai vannak, utazik. Rendkívül aktív, állandóan szervez, virtuózan mozgatja az erőforrásokat, hogy az öt százalékos haszon mindig meglegyen. Baloldali szavazó, legalább annyira politikai meggyőződése miatt, mint gazdasági észszerűségből: az új kormány nem vonja el a helyi adók felét a költségvetés számára, mint az előző, konzervatív, hadsereg által támogatott vezetés. Európával kapcsolatban pozitívan elfogult, szinte sznob, idős korában szeretne hosszabb ideig európai országokban élni (csak a hideget nem szereti).

A hagyományos vallásos kényszercselekedetektől mégse lehet teljesen megszabadulni. Imádkozás, templomba járás helyett különös szokásnak hódolnak, feleségével együtt: a fogmosás minden reggel és este legalább negyed óráig tart náluk, fogkefével a szájukban ülnek a szobában és erőteljesen dörzsölik a fogaikat. A dolognak bizonyára van „racionális” magyarázata, valószínűleg egy fogorvos tanácsolta nekik, hogy „alaposan”, hosszan végezzék a műveletet s ők talán csak túl komolyan veszik a szakember tanácsát. De azért nehéz nem arra gondolni, hogy ez a túlzásba vitt szokás valami rituális szükségletet elégít ki. (Ismerek olyan építési vállalkozót is, aki minden reggel elmond egy hangos imát a házioltár előtt, nála a fogmosás persze csak pillanatokig tart.)

A teljes szabadság ijesztő, főleg, ha nem jár együtt lelki felszabadulással.

(okt. 30.)

Hajnalban, még pirkadat előtt fölkelünk és nekiállunk főzni. Reggel hétre három nagy, elegáns fémtálban állnak az asztalon az ételek, továbbá két műanyagdobozban még valami zöldség meg egy óriási adag khanun (jackfruit), amit tegnap szedtünk le a kertben. Két perc van még egy kis kávés kukoricapehelyre, aztán a tálak a csomagtartóba kerülnek és indulás. Háromnegyed óra autózás után – amit a kávé ellenére félálomban töltök – megérkezünk az Aranjavivek kolostorba (Chiang Mai megye, Meteng járás, Intakin falu, Pong kerület). Ma van Buddha visszatérésének napja, ebből az alkalomból sokan gyűlnek össze, rendőrök irányítják (fölöslegesen) a forgalmat a kolostor területén. A konyhában (hatalmas terem) átrakodjuk az ételeinket bádogtálakba, amiket aztán le is fóliázunk, szinte már túlzott a higiénia. A bádogtálakat kordékon szállítják a fő templomépületbe, de van, aki maga viszi át, és ott szépen elhelyezik a Buddha-szobor lábai előtt. Legalább ötszáz vendég érkezett, és mindenki főzött ma hajnalban, úgyhogy az összes kaja legalább 10 négyzetmétert foglal el a földön (édesség és gyümölcs kint marad a tálalókon egyelőre). A terem egyik oldalán a fal mellett, majd S alakban behatolva a térbe (mint egy repülőtéri check-in előtt) sorakoznak a szerzetesek ülőhelyei. A terem másik oldalán rendezetlen csoportokban vendégek a földön. Aki nem fér be, kint leülhet az épület körül lerakott műanyagszékekre. A bent ülők közt sor kígyózik, térden álló emberek bukdácsolnak a főhelyen trónoló apát felé. Mikor elé érnek, a mély, aranyozott edénybe ejtenek egy bankjegyekkel kitömött borítékot, a kis papirost meg, amire a nevüket írták, az előzékenyen odahelyezett szalvétára helyezik. Ezt egy segéd gyorsan elhúzza és egy másik bödönbe dobja. Az ajándékozók összetett kézzel meghajolnak, ezért jutalmul kapnak egy kis amulettet az apát színes fényképével. Én is bedobom az öt húszassal bélelt borítékomat és átveszem érte a jutalmat, sajnos (bal kezes lévén) bal kézzel, ami hiba, a szerzetes meglepődik, de nem szól. Fölnézek, összenevetünk, de nem egyenrangú a helyzet, én inkább kínomban, ő meg inkább szánalommal, „mit keres itt ez a balfácán farang („nyugati”). Ajarn Plien (azaz Változás mester), a főapát meglehetősen híres szerzetes, a beszédeit kiadják, sok látogatója van. Különös ember, nem a nevetgélős, viccelődős bonc típusából, kerek, szabályos arca ijesztő konokságot sejtet, mégis valahogy szokatlan nyugalom veszi körül, a kolostor pedig, amit felügyel, átlagon felül rendezett benyomást kelt.

A szerzetesek békésen várják, hogy véget érjen az adakozók sora, van, aki közben csak egyenes derékkal ül, csukott szemmel, ölbe ejtett kezekkel, mások nézelődnek, beszélgetnek is. Amikor belépnek a közösségbe, feladják egyéniségüket, új nevet kapnak; öltözetük, szabályozott viselkedésük egyformasága megelőlegzi a tökéletességet, amit útjuk végén elérnek majd. Mégis, a szerzetesi élet, az állandó gyakorlás inkább fölerősíti az egyedi sajátosságokat, a sugárzó arcok mind-mind eltérő szellemi tapasztalatokról árulkodnak. A cél ugyanaz, az út mindenkinél más.

Mikor elfogynak az adakozók, elkezdődik a szertartás, ami semmiben sem különbözik egy átlagos nap étkezési szertartásától, rövid, responzórikus imák követik egymást, csak az apát beszéde emlékezik meg az ünnep tartalmáról. Végül aztán elkezdenek két irányban (az S mindkét végéről) kézről kézre járni a tálak, mindenki vesz a táljába rizst meg az ételekből egy keveset, aztán amikor a tálak már mind kiértek a kerti, sátortetővel fedett asztalokra, elkezdenek enni. Ez minden nap így megy. Mint az oroszlán az elejtett vad fölött, nem esnek neki azonnal az ételnek, elmondják az imákat, kivárják, míg mindenkinek megtelik a tálja.

Odakint most megindul az udvarias tülekedés a svédasztal körül. Kezembe veszek egy jó nagy bádogtálat, ami több helyen, különböző formákban ki van mélyítve, ezekbe lehet szedni az ételekből. Mindennek jut hely, könnyebb mosogatni is. őrületes ételorgia, mindenki mindenkiéből vehet, csak hát százféle ételt nem lehet egyszerre megkóstolni. Így is túl sokat veszek a tálcámra, végül a fele a moslékosedénybe kerül. De nem csak én járok így, majdnem mindenkinek nagyobb a szeme, mint a szája. Az evés persze beszélgetéssel jár, ismerősök és ismeretlenek, mindenki büszke, hogy itt van, „jót tett”. Az italkeresés jó ürügy megszabadulni egy fárasztó beszélgetőpartnertől: jólesik egy édes-jeges longken ital, utána meg egy krémes „zöldtea” (ami nem teából, hanem pandanus levélből készül). Levezetésként bemegyünk még az egyik kistemplomba csöndben üldögélni vagy tíz percet a Buddha-szobor előtt, aztán indulás vissza, 12-re otthon vagyunk. Ismét eltelt fél nap baj nélkül.

(nov. 4.)

A zsidó-keresztény hagyományban tíz „parancsolat” van, a buddhizmus megelégszik öt ajánlással laikusok számára (esetleg el lehet menni nyolcig, ha valaki nagyon belejön – vagy kétszázhuszonakárhányig, de az már csak szerzeteseknek való). Az öt buddhista ajánlás közül az egyik a hazudozás kerülését javasolja. Arra nem térnek ki részletesen, hogy mi a teendő a hazugság és igazmondás közti szürke sávval. A thai kommunikációnak, úgy saccolom, 90–95 százaléka ebben a zónában zajlik. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy ha az embernek mondanak valamit, hogy holnap ez, vagy az lesz, akkor az legalább három dolgot jelenthet: 1.) tényleg az lesz – erre van a legkevesebb esély, 2.) nem az lesz, hanem valami egész más – ez valószínűsíthető, 3.) a beszélő valamilyen stratégiai ok miatt hozta szóba a témát: ki akar lyukadni valahova, vagy el akar kerülni egy másik témát, netán egy bizonyos reakciót szeretne kiprovokálni, ami a szándékainak megfelelő irányba tereli a beszélgetést, stb… – vagy egyszerűen csak nincs mit mondania és fél a csöndtől.

További nehézséget okoz, hogy ebben az országban nem illik egyértelmű nemet mondani. Egy kérés vagy megállapodás elhárítása gyakran beleegyezésnek tűnik, ami biztosítja, hogy nem vagyunk híján meglepetéseknek.

Elmúlt az esős évszak, egy darabig még nem lesz túl meleg (köszönhetően annak, hogy a Nap most főleg az Egyenlítő túlfelén tevékenykedik): ideális idő az építkezésre. Thaiföldön, nagyon úgy néz ki, ingatlan boom van, a „hideg” évszakban nehéz képzett munkaerőt találni. A fentiek miatt megállapodni könnyű, de az egyelőre titokban maradt előttem, hogyan lehet elérni, hogy akivel megállapodtunk, tényleg megjelenjen a munkavégzés helyszínén és felvegye a munkát. Ingatlanvállalkozó persze sok van, csak azok „sokat kérnek és rosszul dolgoznak” – állítólag.

Az „igazság” megítélése továbbá függ a hatalmi viszonyoktól: mindig annak van igaza, aki nagyobb befolyással rendelkezik. Ezen az alapon próbálják aggodalmas rokonaim elvenni a kedvemet a közlekedéstől is, akár biciklivel, akár autóval szándékoznék szerencsét próbálni (nem sokra fogok menni előrelátóan beszerzett nemzetközi jogosítványommal). Érvelésük szerint „ha baleset történik, kizárt, hogy a thai rendőr a külföldi javára döntsön, biztosra veszik, hogy csak ő lehetett a hibás; még az is megtörténhet, hogy valaki szándékosan okoz balesetet a kártérítés reményében, ha látja, hogy a másik autót farang vezeti”. Mármost kérdés, hogy kell ezt a fejtegetést értelmezni. A fentebbi képlet szerint valószínüleg tévedek, ha szó szerint veszem a fenyegetést. A szándék bizonyára az, hogy lebeszéljenek a közlekedésről, ehhez kell olyan erős érvet találniuk, ami elveszi a kedvem. De vajon miért? Túlzott óvatosság? Valaki fenyegetve érzi magát, ha önállóan mozgok?

(nov. 5.)

(Különös esetek)

Fiatal pár, Ausztráliából érkezett. Bérelt autóval utazgattak az északi hegyek festői útjain, esténként sátrat vertek. Egyik éjjel rájuk törtek, a lányt megerőszakolták, a fiút megölték, az elkövetőket nem találta meg a rendőrség.

Kanadai egyetemi tanár, kikapcsolódni jött Thaiföldre, „szóváltásba keveredett”, egy szolgálaton kívüli rendőr lelőtte. A bíróság nem vizsgálta, hogy a rendőrnél miért volt fegyver, az állásából se függesztették fel. Ebben az időben több kanadai állampolgár is meghalt tisztázatlan körülmények között Thaiföldön, a kanadai parlament vizsgálatot rendelt el az ügyben – nem derült ki semmi. Visszatérő motívum a bulvárhírekben a külfödi férjét meggyikoltató feleség esete. Általában nagy a korkülönbség, a történetekben legtöbbször egy (vagy több) szerető is érintett. Ezeket az eseteket könnyű földeríteni, a nők börtönben végzik.

Angol srác, évek óta él Thaiföldön. Apja nyugdíjba ment a kisvárosban, ahol dolgozott, barátai nincsenek, feleségétől elvált, a fia elhatározza, hogy kiviszi magához Thaiföldre. Az apa először jár az országban, első nap elmennek sárkányrepülőzni, az apa lezuhan és meghal.

Amerikai férfi, Thaiföldre nősült, néhány hónap után anyja is követte. Nem sokkal később a férfi rákos lett, meghalt. Az anya nem tért vissza többet Kaliforniába, fia feleségének a családjával él már húsz éve. A Payap Egyetem év végi kiárusításán találkoztam a fehér hajú, szikár, magas nővel, saját készítésű dzsemet árult, jól beszélte a nyelvet.

Megint más eset a bohém angol, a bangkoki Csáth Géza: az éjszaka királya, sose alszik, legalább két lány társaságában lehet csak találkozni vele; infarktusa után három nappal kiszökött a kórházból, vissza a bordélynegyedbe. A második infarktusnál a mentők már nem értek ki időben.

Híres amerikai színész forgatáson Bangkokban. Szállodai szobájában találnak rá holtan, a gardróbszekrényben felakasztva, meztelenül, a kötél másik vége nemi szervére kötözve. A család szerint a rendőrség nem nyomoz megfelelően, pert fontolgatnak, saját nyomozót küldenek a helyszínre. Végül el kell fogadni a szomorú tényt: szexuális öningerlés következtében beállt szívhalál. Az idős színész orvosai tanácsára szexuális aktivitásra akarta kényszeríteni a testét, ez azonban már nem ment életveszélyes praktikák nélkül. A család frusztrációját jelentősen növelte, hogy a thai lapok leplezetlen fotókat közöltek (ez a buddhizmus hatása is részben, ami arra buzdít, hogy nézzünk szembe a valósággal, lássuk a dolgokat azoknak, amik).

Aztán itt a thai szakács esete Párizsban: illegális bevándorlóként dolgozott, jól keresett, küldte haza a pénz egy részét. 42 éves korában agyvérzés érte, megbénult, beszélni, mozogni nem tud, magatehetetlenül fekszik már hat éve egy vidéki elfekvő háromágyas szobájában. Szakszerűen kezelik, a javulás legkisebb esélye nélkül – egy közelben lakó thai nő néha látogatja.

A Fang-i Tescóban ugyanaz a német lekvár található a polcon, mint Budapesten (csak kicsit olcsóbb), világvégi falvakban is van internet, mindenki a legújabb iPad-et használja, a hírekben rendszeresen tájékoztatnak, hogy éppen melyik francia vagy amerikai luxuscég nyitott exkluzív üzletet Bangkokban.

A globalizáció látható jelei ellenére a felsorolt esetek azt mutatják, hogy valami mégis más itt, mint a fehér ember világában, valami redukálhatatlan különbség marad, ami veszélyessé teszi a találkozást.

(dec. 10.)

(‘Asian values’)

December 10. az emberi jogok világnapja, Thaiföldön nem nagyon propagálják. Ezzel szemben december 5., a király születésnapja munkaszüneti nap, „apák napja” (Thaiföldön nem csak anyák napja van), jelentős nemzeti ünnep. Különös módon dec. 10. is nemzeti ünnep azért, mégpedig az első alkotmány tiszteletére, amit 1932-ben szintén ezen a napon fogadtak el, ez azonban észrevétlenül múlik el, nincs semmilyen különleges program, esemény, mint pl. az 5-i tűzijáték…

1993-ban Bangkokban adták ki azt a problematikus és bőbeszédű nyilatkozatot (‘Bangkok Declaration’), amelyben 34 ázsiai és közel-keleti állam indirekten az emberi jogok kulturális relativizmusára hivatkozva a régió szuverenitását, öndeterminációhoz való jogát hangsúlyozza. A sajátos „ázsiai értékek” szerint a közösség jólléte elsődleges lenne az egyénéhez képest, a társadalmi harmónia és konszenzus keresése jobb, mint a konfrontáció, továbbá a gazdasági-társadalmi kulturális jogok (ICCPR) fontosabbak az állampolgári és emberi jogoknál (ICESCR). A speciális „ázsiai értékek” igazolnák a szingapuri egypártrendszert csakúgy, mint a többi autoritárius rezsimet a térségben. A tekintélytisztelet – szülők, tanárok felé csakúgy, mint az állammal vagy egyházi intézményekkel szemben – szintén a csomag része.

Az 1932-es alkotmány 15 évig volt érvényben Thaiföldön. ‘47-ben, egy puccs után a katonák újat írtak, azóta megy a huzavona, hogy demokratikus parlament vagy (királypárti) katonai diktatúra irányítsa az országot. Önmagában a katonai erő nem magyarázza ezt a társadalmi hezitálást. Tapasztalatom szerint még a lázadó csoportok, republikánus, demokrácia-párti erők is sok szempontból „ázsiai értékek” mentén gondolkoznak: az egyenrangúságot csak provokációként tudják átélni a tekintéllyel szemben, saját csoporton belül erős a tekintélytisztelet, a közösség elsődlegességét lényegében senki nem vonja kétségbe – mindennek a lényege a hierarchikus gondolkodás, ami az egymásmellettiséget csak valami fenyegető, negatív, bizonytalan állapotnak tudja értékelni. Az alá-fölérendeltség stabilitást biztosít, amiben a túlélés, a siker nem feltétlenül a hierarchiában való előrelépés által, hanem „kapcsolatok” révén érhető el.

(dec. 25.)

Tho úr az állami energiaszolgáltató igazgatóhelyettese, Bangkok egyik barátságos, de nem különösebben előkelő lakónegyedében él, saját házában. Az épületet semmiképp nem lehet hivalkodóan nagynak nevezni, a három gyereknek nem is jut külön szoba – aki magányra vágyik, behúzódhat a buddhista oltár számára fenntartott szobácskába. A vendégeket is itt szállásolják el: az európai burzsoázia életkörülményeihez szokott utazó számára eléggé spártaiak a viszonyok. A sarokház gondozott kertjében szokatlanul nagy, elegáns szellemlak áll, este kivilágítják, mint egy karácsonyfát, impozáns látvány. A ház bejáratánál két autó számára kialakított hely, mindkettő foglalt, az egyik a céges Mercedes, a másik saját BMW. Hajnalban a sofőr motorbiciklin érkezik, ház körüli javításokat is megcsinál, ha szükség van rá.

Tho úr természetesen jól szituált, középosztálybeli családból származik, tanulhatott, jó állást kapott, büszkén mesél legutóbbi németországi hivatalos útjáról, a cége sokat utaztatja. Este panoráma hajóra megyünk vacsorázni, ami látványos, de zajos, ez kedvez Tho úrnak, akinek, a thaiok többségéhez hasonlóan, gátlásai vannak az idegennyelv használat terén, inkább a feleségét hagyja tolmácsolni. A zaj akadályozza a beszédet, nem illetlenség hosszan, szótlanul merengeni, a látvány különben is pazar. A férfi viselkedése visszafogott, megfontolt, de céltudatos. Elegáns, magas alakja könnyen siklik át a bangkoki tömegen, hatvan fölött is alig pocakosodik, de vérnyomáscsökkentőt már kénytelen szedni. Minden tekintetben példaszerű életet él, ez egy állami hivatalnoktól persze elvárható, a lényéből áradó szolgálatkész rezignáltság nem a depresszió, hanem a mélyen átélt buddhista bölcsesség jele. Már nem volt fiatal, mikor megházasodott, egyik beosztottját vette feleségül, ami magától értetődő az ő helyzetében. A csinos, cárt nő kommunikációs osztályt vezet a cégnél, korkedvezményes nyugdíjba készül éppen menni, hogy teljesen a szenvedélyének szentelhesse magát: egy new age weboldalt ír, misztikus dolgokkal foglalkozik. Húst nem eszik (kiváló, gomba és tofu alapú készítményekkel helyettesíti), látomásai vannak, a szüleitől örökölt kis vendéglőt épp közösségi, meditációs központtá alakítja. Férje nem hisz abban, amit a felesége művel, mégis odaadóan támogatja, tudja, hogy a nő szellemi kibontakozása érték, amit meg kell becsülni.

(jan. 3.)

Orvos ismerőssel mérlegeljük az egészségügyi szolgáltatások igénybevételének lehetőségeit. Finom érve biztosítás kötése mellett: „a múlt, a jelen és a jövő nem egyforma”. Ez az udvarias stílus. Nem mondhatja, hogy „légy észnél, öreg leszel, beteg leszel, sokba fog kerülni a kórház!” Negatív tartalmú közlést semmilyen körülmények közt nem illendő tenni. Egyrészt babonából (falra festjük az ördögöt), másrészt a shoot-the-messenger szindróma miatt: nem jó senkit felidegesíteni.

A téli időszakban köztudottan rossz a levegő Chiang Maiban. Nagyon rossz. Különösen a PM-10 értékek. Ez a város halálozási statisztikáin is látszik. Több mérőhely adatai is rendszeresen frissítve elérhetők az interneten, nincs mit szépíteni, bizonyos időszakokban Chiang Mai a világ legrosszabb levegőjű helyei közé tartozik. Egyszer, egy különösen szmogos, téli napon megjegyzést tettem a levegő minőségére, mire udvariasan közölték, hogy igen, de az égetésből származó füst „természetes”, nem olyan mérgező, mint az európai városok füstje. Nyilvánvalóan nagyon illetlen volt szóba hozni a témát, ezért vágtak vissza az utalással Európára (ahová valósinak számítok felőlük nézve). Tulajdonképpen igazuk van: minek beszélni valamiről, ha aktuálisan semmit nem tudunk tenni. Szóljak a polgármesternek, vagy szervezzek kampányt, de ha csak mondom, az olyan, mintha beszélgetőpartnereimet tenném felelőssé, az ő városuk. Évekkel később, egy ragyogó, őszi napon találkozva újra, a történetben szereplő úr olyan nyomatékosan hívta fel a figyelmemet a levegő kiváló minőségére, hogy biztosra vettem, emlékszik és emlékeztetni akar korábbi beszélgetésünkre.

Máskor jeleztem, hogy macskaürülék van a kertben, rettentő büdös. „Hát igen, mit lehet tenni, idejárnak ezek a macskák. De legalább nincs egér meg patkány! Az sokkal veszélyesebb lenne, azok vírusokat is terjesztenek.”

(jan. 6.)

Európában harangzúgás veri fel a falvak csendjét. Mohamedán országokban müezzin ébreszti naponta kétszer a halottakat is. A thai vidéken még ma is rendszeres, hogy hangszórókon tájékoztatják a falusiakat közérdekű információkról („Jó reggelt, Vietnam!”). Így, vagy úgy, a közösség hívó hangja (vagy egy, magát a közösség hangjának definiáló agresszió) mindenhol betör a magánélet terébe.

Ami Thaiföldön amúgyis viszonylagos. Sok ház még mindig fából, deszkákból van a faluban, de a kőházak fala is vékony, az ablakok rosszul vagy sehogyse záródnak, ráadásul ilyenkor, a hűvös évszakban nincs légmozgás, az álló levegő úgy viszi a hangot, azt az illúziót keltve, mintha egy szoba lenne az egész világ: a külső és a belső tér határok nélkül átfolyik egymásba.

A falurádió adása általában zenével kezdődik, recseg-ropog a régi sláger a hajnali derengésben, aztán egy udvarias férfi (vagy ritkábban női) bemondó, néha akadozva felolvassa az éppen aktuális információkat. Ezen a hűvös, januári reggelen névsorolvasás van, elég sokáig tart: a felsorolt nevek tulajonosai (lényegében az összes itt lakó) kabátot, meleg ruhát kapnak egy jótékonysági szervezettől, ha személyi kártyájukkal együtt megjelennek a délelőtt folyamán a meghirdetett helyen.

Csak az orvos háza, egy masszív, emeletes, bástya-szerű kőkonstrukció emelkedik ki a jobbára a fák koronája alatt megbúvó falusi épületek közül. Ha a vaskapu szélesen kitárva, az azt jelenti, hogy a doktor magánrendelőjében fogadja a betegeket (általában minden délután, öttől nyolcig, vasárnap gyakran egész nap is). Egy elrekesztett helyről kutyák harsány kiabálása fogadja a legtöbbször motorral érkező pácienst, mindenkit örömmel megugatnak, falusiakat, idegeneket egyformán. Az orvos reggel nyolc után luxusterepjáróval (státusszimbólum) megy a munkahelyére, a közeli kisváros kórházába, délután fél ötre már otthon van, napközben bejárónő vigyáz a házra. Állami fizetése az elmúlt hét év alatt megtriplázódott részben szakmai előmenetele, részben az állami hivatalnokok rendszeres, inflációnál magasabb bérnövekedése miatt. Most hetvenötezret keres (egy magánklinika kezdő orvosnak százezret ajánl), ezen felül az otthonában fenntartott rendelőből és gyógyszertárból, ahol a legkeresettebb gyógyszerek az antibiotikumok és a fogamzásgátló tabletták, további ötvenezer megvan (a betegek 50 Bahtot fizetnek egy vizitért; a napi minimálbér háromszáz – lesz 2015-től). Mint a csehovi Oroszországban, az orvos a felvilágosodás képviselője a Fang folyó völgyében, nemcsak gyógyszert oszt, hanem a racionalitásba vetett hitet is terjeszti, hasonló buzgalommal, mint az ide küldött amerikai hittérítők a maguk örömhírét (vagy a direkt-marketingesek megváltó termékeiket). Hinni mindenképp kell valamiben, hogy is lehetne anélkül élni?

(jan. 13.)

Az ország tele van a királyt ábrázoló óriásplakátokkal. A külföldinek nehéz elmagyarázni, hogy ha Ceauºescu van a képen vagy a thai király, az nem ugyanaz. Nem is próbálják. Az viszont meglepett, amikor Chiang Mai-szerte megjelentek a miniszterelnöknőről készült hasonló plakátok is. Gondoltam, a kormány rendelte, ezzel hívják fel a figyelmet közelgő látogatására. De nem! Állítólag a város önszorgalmúlag döntötte el, hogy ilyen módon kedveskednek a régió által egyébként nagy százalékban támogatott, bájos politikusnőnek. Informátoromból azonban hiányzik a lelkesedés: amíg a megválasztásáért küzdött, udvarolt az embereknek, de ez is olyan, mint a többi, most már övé a hatalom, a szép szavakat elfelejthetjük.

A nyugati médiában is felbukkant a kép, amin az ország csinos miniszterelnöke átveszi megbízatását a királytól: szűk kosztümjében kényelmetlenül fekszik a földön, kezét imádkozóan összeteszi, fejét meghajtja, a földet érinti homlokával. Ez az udvari etikett. Politikusok, katonák, aki egyáltalán a színe elé kerül, a földön fekve kell, hogy köszöntse a királyt (aztán legfeljebb a beszélgetéshez már felülhet, ha engedélyt kap). Miután 1932-ben az akkori királyt megfosztották abszolút hatalmától, Pridi miniszterelnök audiencián szintén földön fekve kért bocsánatot az uralkodótól az őt ért méltánytalanság miatt (aki persze nem tehetett mást, megbocsátott).

De olyan kép is létezik, ami a királyt mutatja behódoló pozícióban egy tekintélyes, öreg szerzetes előtt, vagy egy arany Buddha-szobor előtt imádkozva. Buddha, az Abszolút Jó. A kisebb jó meghajol a nagyobb jó előtt, ezáltal részesedik is belőle, hiszen végsősoron minden létező célja a Nirvána elérése; ami a változásnak alávetett állapotokból a változatlanba, tökéletesbe való átmenetet jelenti. A király közelebb van ehhez, mint a miniszterelnök, a szerzetes pedig még a királynál is előbbre tart – azon az úton, amelyen egyébként mindenki jár, még az ignoráns farang is, aki persze nem sokat ért az egészből. Thaifölddel kapcsolatban hangsúlyozni szokták, hogy az ország lakosságának 95%-a buddhista. Néhány éve elindult egy kezdeményezés, hogy a buddhizmust beleírják az alkotmányba mint államvallást, ez azonban még az akkori, konzervatív kormány alatt sem volt lehetséges. Annyi biztos, hogy „buddhista” fundamentalisák vannak ebben az országban, nem is kevesen. Hogy ateisták vannak-e? Nagyon nehéz megítélni, ez is olyan téma, amiről senki nem beszél, kérdezni meg nem illik. Ahogy egy interjúban egyszer elhangzott: „nem hinni OK, tiszteletlenül viselkedni nem OK”.

Egyszer egy svájci expat részegen összefirkálta az egyik királyi képmást. Azonnal börtönbe csukták, néhány hónapba telt, míg a királytól kegyelmet kapott, de az országból kiutasították.

Rövid ideig a youtube le volt tiltva egy, a királyt erősen gyalázó videó miatt. Az internetet cenzúrázzák, szexuális tartalmak, illetve a királyi intézményre veszélyesnek ítélt oldalak nem elérhetőek. A szolgáltatóknak jelenteniük kell, ha nem megfelelő internetes viselkedést tapasztalnak.

Még az előző, katonák által támogatott kormány alatt történt, hogy a miniszterelnök titkárnője kapott egy sms-t, amiben a királynőre tettek negatív megjegyzést. Az sms-t állítólag egy idős vörösinges küldte, aki később tagadta az esetet, azt állítva, hogy nem is tudja, hogy kell ilyet küldeni. Ennek ellenére bizonyítékként fogadták el, hogy az ő mobilszámáról érkezett az üzenet, a bíróság elítélte, azóta már meg is halt a börtönben, mert a gyógyszereit nem adták be rendesen. A vörösingesek, akik a jelenlegi kormány támogatói, persze egész máshogy interpretálják az esetet, mint a vallásos fundamentalisták. A vörös propagandában szívszaggató képeket terjesztenek azóta is az unokáitól búcsúzó idős emberről, a cenzúra több áldozata mellett az ő neve is állandóan visszatér a kampányokban.

(jan. 25.)

(Legyünk megértőbbek diktátorainkkal!)

Elítéltek egy újságírót.

11 évre.

Miért?

Mert nem cenzúrázott ki az internetes újságjából egy cikket, amit „úgy lehetett érteni”, hogy az uralkodót kritizálja.

Nemzetközi szervezetek tiltakoznak, köztük az Európai Unió emberjogi bizottsága (vagy mifenéje), meg persze néhány országon belüli NGO is. Az európaiak tényleg, őszintén nem értik, fel vannak háborodva. A thaiok értik és nem szeretik. (Ha megfelelő módon sikerül nyomást gyakorolni, akkor az elítélt talán fél/egy éven belül kegyelmet kaphat a királytól. Ez azonban nem vehető biztosra.) A jelenlegi kormány egyelőre – talán csak stratégiai okból, bár ebben sem lehetünk biztosak – nem támogatja az őket hatalomba segítő vörösingesek kezdeményezését a törvény módosítására vagy eltörlésére. Van, aki szerint alkut kötöttek a katonákkal, a Thaiföldet a háttérből irányító „erőkkel”, abban bízva, hogy így megelőzhető a konfrontáció és a puccs, ami törvényszerűen bekövetkezik előbb vagy utóbb, minden demokratikusan választott kormány így végzi.

Hogy nekünk mi nem tetszik ezen az ítéleten, az világos. De mielőtt csípőből tüzelünk, talán érdemes egy próbát tenni, megkísérelhetjük megérteni, mi vezet ezekhez a döntésekhez (nem az első és biztosan nem is az utolsó eset).

Ha jól értem, mindnyájunk hőse, Wittgenstein úgy gondolta (Occam nyomán), hogy a vallásos hit fölösleges axióma, ami nem ad hozzá semmi újat és lényegeset a világ leírásához, ezért bízvást elhagyható. Mikor ezt állította, talán még nem gondolt arra (amire később nagyon is), hogy viselkedésünket a világról alkotott reprezentációk alakítják, és bár a hívő ember semmivel sem fog többet tudni a világról, mint a nem hívő, ugyanazt a látott dolgot következetesen máshogy fogja interpretálni. A különbség hasonló ahhoz, mint amikor a sík lapon ábrázolt háromdimenziós tárgyat képzeletünkben háznak, tájképnek látjuk vagy pedig képesek vagyunk fegyelmezetten csak síkban, a papír két dimenziójában értelmezni a vonalakat (most azt hagyjuk ki a hasonlatból, hogy a grafit is enyhén kiemelkedik a papír síkjából – vagy éppen egy erőteljesebb vonás benyomódik). A természettudós szerint a vallás elszegényíti valóságélményünket, a tények gyönyörű komplexitása helyett saját limitált, ösztönvezérelt fantáziavilágunkat látjuk. A vallásos ember ezzel szemben úgy gondolkodik, mint aki a háromdimenziós térben egy négydimenziós világ leképezését látja, csak éppen „ritkán” (soha) nem tudja az „eredeti”, négydimenziós tárgyat a „maga valójában” megragadni. A világ minden egyes elemének, történésének, összefüggésének van negyedik, vallásos dimenziója, ezzel együtt lesz teljes és reális. A vallásos ember számára a világ (és főleg a világ jelentése) állandó mozgásban van: miután soha nem tudjuk biztonsággal, véglegesen összerakni a „négydimenziós” képet, ezért bármi bármikor átfordulhat, új értelmmel, új jelentéssel és jelentőséggel ruházódhat fel. A vallásos ember gyorsabban gondolkodik a természettudósnál, ahogy a kvantumszámítógép is gyorsabb egy olyan gépnél, amelyben nem valószínűségekben, hanem diszkrét állapotokon zajlik a kalkuláció. A vallásos ember világában minden bármikor saját ellenkezőjébe fordulhat, a negyedik dimenzióban az ellentét feloldódik, egymást látszólag keresztező vonalak elsuhannak egymás fölött/alatt a térben. Ezért a vallásos ember mindig óvatos és mindig nagyon figyel.

Ez a slampos hasonlat segíthet megérteni a thai királyi bürokrácia működését. Ezen a vidéken lényegében nem vitatott kérdés a „negyedik dimenzió” léte, sőt, (részleges) leírásával is sokan foglalkoznak. A számunkra közvetlenül érzékelhetetlen, de a mienknél reálisabb valóságban különféle erők, entitások, hatást kiváltó tényezők vannak. Továbbá axióma, hogy van „jó”, sőt „JÓ”, illetve „Abszolút JÓ”, aminek minden „jóság” része, töredéke, kicsinyített mása – valami ilyesmi. Minden emberi lény, sőt, minden entitás a látható és láthatatlan (az érzékelhető és érzékelhetetlen) világokban az Abszolút Jóra, a vele való eggyéválásra, összeolvadásra törekszik, akkor is, ha aktuálisan elfelejtkezik erről, vagy valamiért nem vesz róla tudomást. Az emberi világban a thai király, ha nem is maga az Abszolút JÓ, legalábbis közelebb, sokkal közelebb áll hozzá, mint bárki más. Részben karmikus öröksége, részben jó cselekedetei, a fölhalmozott „Bun” (azaz JÓ) miatt messze az emberi lehetőségek fölé emelkedett, ami csak azért nem szemmel látható mindenkinek, mert aki nincs ezen a szinten, annak az érzékelése nem kifinomult eléggé, hogy közvetlenül érzékelje a Jót. Az csak a Jó következményeit látja, pl. a király(i vagyonkezelő) eszméletlen gazdagságát, vagy azt, hogy a vállalkozásai, amikbe csak belefog, mind sikeresek.

Az talán nem is szorul már ezek után magyarázatra, miért tekintik evidenciának, hogy a Jót megtámadni mennyire veszélyes, ártalmas, sajnálatos etc. Nem is a Jónak ártunk ezzel elsősorban – annak ugyan hogy is lehetne ártani? – hanem saját magunknak. Aki van olyan balga, hogy rosszat szól a királyra – az univerzális, abszolút Jó földi megtestesülésére – az eláshatja magát, abból már nagyon sok születésre nem lesz ép, egészséges, „jóra való” lény, ki tudja, milyen aránytalan, szörnyűséges szenvedéseket okoz magának. (Noha nehéz pontos arányokat megállapítani, de erősen valószínűsíthető, hogy egy megerőszakolással egybekötött gyilkosság összehasonlíthatatlanul kevesebb karmikus ártalmat szabadít el, mint egy véletlen rossz szó – vagy akár csak egy rosszul értelmezhető szó, vagy gesztus a király ellen: bepereltek pl. egy komédiást is, aki csak a kezével jelzett valami „félreérthetőt”.) A 11 év minden valószínűség szerint kismiska ahhoz a végtelen szenvedéshez képest, amit ez a szerencsétlen fickó magára szabadított és ami majd megtalálja következő születéseiben. A király megkegyelmezhet ugyan neki ebben az életben, de a karma törvényei ellen senki nem tehet semmit és a bölcs ember nem is próbálja ezt meg.

A helyzet az, hogy a fenti gondolkodásmód átszövi a thai élet minden rétegét. Az emberi viszonyok, minden elképzelhető szituáció a Jó hierarchiája szerint értelmeződik, adott esetben családon belül is. Mindezt egy nagyfokú tolerancia teszi elviselhetővé a mindennapokban: nem ismerjük a negyedik dimenziót, nem ítélhetünk, jobb óvatosnak lenni, ami rossznak tűnik, kiderülhet, hogy jó, etc. Például egy rablás: a betörő jelentős értékeket visz el egy bangkoki nagypolgári otthonból, ez nyilvánvalóan helytelen, hiányos, nem „jósággal teljes” cselekedet. Minden bizonnyal ezt a rabló is tudja, ezért, hogy csökkentse a karmikus ártalmat, a rablott holmi nagy részét fölajánlja egy templom részére, csak amire minimálisan szüksége van, azt tartja meg. Ez viszont egy tökéletesen helyes és jó cselekedet, összességében nem biztos, hogy rosszul járt a csávó. Továbbá, tételezzük fel, hogy a bangkoki lakásban egy kábszeres nihilista lakott, aki maga is tisztességtelenül szerezte a vagyonát és rosszra használta. Szerencsére ez az anyagi erő sajátos úton-módon egy templom közösségéhez került, akik előszöris fölajánlják az egészet Buddhának, majd miután Buddha nem tart rá igényt, ők használják fel „teljesértékűen”, jó célokra. Egyes templomok, pl. a Thaton kolostor, hatalmas vagyon fölött rendelkezik, aminek a forrása nem ismert és nem is ismerhető meg, senkinek, az adóhatóságnak sincs joga ez ügyben kutakodni. Ismét csak ne ítéljünk elhamarkodottan: nem feltétlenül látjuk helyesen a dolgokat, ha azt gondoljuk, hogy a kolostor maffiaszerűen működik. Az alapaxióma az, hogy az erőforrások a szerzetesek fennhatósága alatt vannak a legjobb helyen (feltéve, ha a szerzetesek maguk igazi követői a tannak és nem csalók), minél közelebb Buddhához, a Nirvánához, az Abszolút Jóhoz, annál értékesebb, megsokszorozódik az értéke a jótól, aminek szolgálatába szegődik.

A mindennapi életben ennél kisebb jelentőségű helyzetek értelmezésénél is hasonló logika tud működni. Laa néni pl. sok Jót, sok „Bunt” halmozott föl azzal, hogy csak otthon van, nem nagyon érintkezik a külvilággal, rendszeresen imádkozik, segít, ahol tud és nem árt senkinek. Ennek következtében nagy pszichés erőre tett szert, ami abban nyilvánul meg, hogy a kívánságai váratlanul teljesülnek. Volt egy körtefa a kertjében, ami nem tetszett neki, gondolkodott, hogy ki kéne vágatni. De mielőtt döntésre jutott volna, a szerencsétlen fa elszáradt magától. Hasonlóképp, különös módon mindkét lányának pont olyan lett az élete, amit ő elképzelt nekik, és ebben ők még boldogak is.

A negyedik dimenziós gondolkodás úgy tűnik, a társadalmi ranglétrán felfelé haladva erősödik. Az egyszerű falusi őstermelők nem sokat gondolnak láthatatlan hatalmakra, a templomi összejöveteleket inkább partinak tekintik, ahol jókat lehet beszélgetni, kikapcsolódás, kellemes hallgatni a pap éneklését, jókat lehet együtt enni. Általában isznak, cigiznek, drogoznak is alkalmasint, igyekeznek szerény lehetőségeiken belül maximálisan jól érezni magukat (mert az az általános kultúra része azért, hogy az elégedettség mindennél fontosabb, bárhol van is az ember a fizikai és szociális térben). Jobb társaságban viszont súlyos elvárás, hogy a vallási dolgokban folyamatosan képeznünk kell magunkat, amit nem hiszünk vagy nem értünk, arról hallgatni kell és megvárni, míg szellemi fejlődésünk révén képesek leszünk a megértésre és az elfogadásra. Egy bíró elég magasan helyezkedik el a társadalmi ranglétrán ahhoz, hogy viselkedésével ezt a (négydimenziós) szellemiséget kell követnie: pozíciója miatt nem teheti meg, hogy más logika szerint döntsön (legfeljebb ügyeskedhet valami csavaros magyarázattal), de általában az indoktrináció elég hatékony, úgyhogy valószínűtlen is, hogy egy magasrangú állami tisztségviselő csak megjátssza a hitet, inkább az valószínű, mint Indiában is a felsőbb kasztokban, hogy kettős tudattal élnek, két fejjel tudnak gondolkodni. Elsajátították a racionalitás nyelvét is, folyékonyan beszélik, nyugatiakkal beszélve esetleg finom utalásokat tesznek rá, hogy máshogy is lehetnek a dolgok, egyébként kerülik a konfrontációt, nem nyitnak vitát – úgy tudják, hogy ők tudják jobban. Ez a kettős tudat legfeltűnőbb az orvosok közt, akik gyakran amerikai egyetemeken tanulnak: tökéletes mimikrivel megfelelnek a kívánalmaknak, hogy diplomát szerezzenek – hiszen ez „is” a valóság része – gondolkodásmódjuk azonban nem változik. Orvosnak lenni elsősorban presztízst jelent. A segítés kötelezettsége nem az orvosok specialitása, amúgy meg nem a betegség a fő baj, segíteni abban kell, hogy a „beteg” hamar megtalálja a Nirvánába vezető utat: ha csak a fájdalmát csillapítják valakinek, az nem is biztos, hogy ebben az értelemben segít rajta. Másrészt a gyógyászat sikerrel, nagy jövedelem lehetőségével kecsegtető vállalkozás – akihez jön a pénz, az meg jó ember, jó karmája van (legfeljebb elronthatja azzal, ha rosszul él a lehetőségeivel).

Az egyik furcsaság pl. európaiak számára a thaiok templomépítési furorja. Az egész ország amúgy is ingatlanfejlesztési lázban él, de ezen belül is feltűnő, hogy a vallási építmények gombamódra szaporodnak. Megtörténhet, hogy önpusztító ciklussá válik, mint a Húsvét-szigeteken történt, a vallás minden erőforrást felemészt és kihal a civilizáció. És ezt nem biztos, hogy bajnak élnék meg! Ha nincs ember, nincs baj se, szenvedés se… Mindenesetre korai még erről beszélni, elterjedt nézet szerint a buddhizmus ötezer évre szól, most 2556-ot írunk.

(febr. 9.)

(a szabadság a legfontosabb)

Barátunk nagy házat tart fenn egy kis faluban, szüksége van bejárónőre is, aki hetente hat nap jön, csak vasárnap nem, egy asszony a faluból, a neve Gyógyfű. Jól ismerjük, minden évben töltünk ott pár napot, hetet, akkor nekünk is vasal, adunk egy kis plusz pénzt. Gyógyfű egyik nap se szó, se beszéd nem jön (nem nagy csoda, betegség, más elfoglaltság gyakran előfordul, de általában telefonálni szokott, pláne, mióta mobilja van). Most minket hív sírva, méltánytalannak tartja, hogy barátunk ugyanannyiért foglalkoztatja, mint régen, pedig hogy fölmentek az árak, most a minimálbért is megemelte a kormány, stb. Nem vagyunk meglepve, barátunknak sok jó tulajdonsága van, a nagyvonalúság nem tartozik ezek közé. Gyógyfű szeretné, ha fizetésemelést harcolnánk ki a számára, ő nem mer szólni. Meg nem is egyszerű, a sikeres vállalkozó napközben alig van otthon, akkor meg az irodában dolgozik, kliensekkel tárgyal, nincs ideje. De a fő akadály a (valószínűleg indokolatlan) félelem, nem illik a hűbérurat követelésekkel zaklatni, az ő dolga lenne, hogy figyeljen alattvalói jóllétére, de hát annyi mindennel van tele a feje mindig, biztos nem jut eszébe, csak emlékeztetni kéne valahogy. Akárhogyis, nem jó nekünk ebbe belefolyni, rábeszéljük Gyógyfűt, hogy álljon a sarkára, harcolja ki, ami jár neki. Képes rá? Talán megtudjuk egyszer, mindenesetre nem kérdeztünk rá később, ő se tért vissza többet a témára.

A középkori Európában a városokban alakultak ki olyan új emberi viszonyrendszerek, amelyek a feudális hierarchia felbomlásához vezettek. Thaiföldön ma sincsenek igazi városok, csak nagy falvak, Bangkok összenőtt falvak kaotikus együttese, a városi és falusi életmódokat élők csoportjai nincsenek a térben egymástól elválasztva. A hagyományos falusi, közösségi életforma a fölösleg köré szerveződik. Amikor termés van, fölösleg keletkezik, a gyümölcs gyorsan romlik, nem tehetünk mást, elajándékozzuk. Ha valakinél terem valami más később, ő is így tesz, abból jut nekünk. Mindenki megosztja, amije van, a fölösleg mangónak nincs ára, ha nem fogy el, megrohad, nem leszünk tőle gazdagabbak. Ugyanígy, ha valaki bajba kerül, segítünk, amit tudunk, legközelebb majd mi kerülünk bajba, nekünk is segíteni fognak. Arra az esetre, ha vitába keverednénk, tartunk egy elöljárót a faluban, ő elrendezi a dolgokat, ezért cserébe ajándékokat adunk neki. ő az, aki formálni tudja a falu egészére vonatkozó döntéseket és a külvilággal is ő tartja a kapcsolatot. Ha megtámadnak, ő tárgyal, vagy ha muszáj, az ő vezetésével harcolunk. A hatalom elsősorban nem gazdasági, politikai vagy katonai természetű, nem erőszakkal megszerzett, hanem a közösség projekciója által kreált és valakire ráruházott. Talán a közösség békéjének fenntartásához kell, hogy legyen egy elöljáró, egy „király”, akinek mindenki aláveti magát, aki megbékíti a haragvókat, szerelmi tanácsot ad, ha kell (gyakran kell), elintézi a vitás ügyeket, nem hagyja, hogy a gyengéket, elesetteket megtámadják vagy éppen bűnbakot jelöl ki, ha a közösség haragja máshogy kezelhetetlen. Alapvető elvárás, hogy a király „jó király” legyen, ha nem az, elkergetik. A király elrendelheti, hogy a falusiak menjenek dolgozni valami közös projekten, az ilyen meghívásokat elutasítani nem illik és nem is nagyon lehet. Az viszont bármikor belefér, hogy az ember panaszkodjon, fáj a háta, fáj a dereka, fáj a feje, megfázott, vagy egyszerűen csak otthon valami dolga akadt, ma hadd ne kelljen dolgozni menni. Ilyenkor a jó király kegyet gyakorol és szabadnapot engedélyez. Az is a kimondatlan, ezért megváltoztathatatlan megállapodás része, hogy az ilyen kegyet nem illik nagyon gyakran igénybe venni. A „kizsákmányolás” nem annyira fizikai, anyagi természetű, ez inkább csak szükségszerű következmény. Miután a hatalom elsősorban szimbolikus, belső értékekre támaszkodik, úgy jön létre, hogy a kliensek saját elképzeléseiket a jóról kivetítik, projiciálják a királyra, saját belső értékeiket áthelyezik belé, ettől ők maguk kiüresednek, saját magukat, saját személyüket mint „nem elég jót” élik meg. Életük további része törekvés saját maguk jobbítására, ami például a náluk jobbak szolgálatával érhető el. A társadalom hierarchikus lépcsőzetében az ember a felette állókkal szemben saját „rosszaságát”, az alatta levőkkel viszont saját „jóságát” élheti meg. Érdekes módon ez fluktuál is, például családban, egymáshoz közel élők között a szerepek változhatnak, akár naponta többször is, például a hozzáértés függvényében: lényegében aki valamit jobban tud (vagy úgy véli, hogy jobban tud), az hangnemet vált, parancsoló módra tér át. Rendkívül finom árnyalatok tudnak így kialakulni, az egyetlen állapot, ami nem elképzelhető, a stabil egyenrangúság. Nem csoda, hogy demokráciában felnőtt európaiak csetlenek-botlanak ezek között a viszonyok között.

A mai Thaiföld hivatalos államformája alkotmányos monarchia, mint Dánia, Norvégia, Nagy-Birtannia. A többpárti parlamenti demokrácia működését mégis állandóan katonai puccsok szakítják meg. 1905-ben (egy hosszú átalakulási folyamat lezárásaként) V. Rama király eltörölte a rabszolgaságot, de a szabadság nem olyasmi, amit ajándékba lehet kapni. Saját szabadságát Gyógyfű kisasszonynak magának kell kiharcolnia, ahogy népének is… – meg a magyaroknak, akik ‘89-ben szintén ajándékba kapták a szabadságot, nem is tudtak vele élni, most meg lemondani látszanak róla, saját uralkodó osztályt hoznak létre, ki tudja, mennyi időre.

(márc. 8.)

Ha igaz, hogy az opera halála a szappanopera, akkor a thaiok szerencsések, mert ők még azelőtt kezdtek szappanoperákat gyártani, hogy felépítették volna első operaházukat. A thai szappanoperák nyilván nem különböznek a világ más tájain futó hasonló sorozatoktól, talán csak gyorsabbak, elmésebbek a párbeszédek, gyorsabban változnak a helyszínek, a hirdetések aránya pedig legalább 50%. Ez azonban fel sem tűnik, mert a hirdetések legalább annyira szórakoztatóak, mint a történet, amin élősködnek. Egy reklám gyakran egy percig is eltart, vagy tovább, ez alatt egy egész minidrámát lehet elmesélni. Egyszer megszámoltam, kilenc reklám volt egyhuzamban, ha nem figyel az ember, észre sem veszi, amikor már újra a sorozat megy. De egyáltalán, a hírek is így vannak prezentálva, gyors, rövid klipek, szórakoztatóan előadva, a stílus nem változik, bármilyen szörnyű téma kerül is a képernyőre. Műsortípustól függetlenül a tv egyetlen, folyamatos, változatlan ingeráradatot zúdít a thai otthonokba, amelyek maguktól is elég mozgalmasak és vibrálóak, nehéz a tv dolga ebben a közegben, nem könnyű a figyelmet tartósan vonzani.

A száműzött, milliárdos miniszterelnök egy új csatornát indított 2009-ben, nyilvánvaló politikai kampánycéllal, mindenesetre sikerült önálló arculatot teremteni és a programok többsége is színvonalasabb. A csatorna önmeghatározása szerint „az új generációnak akar hangot adni”, erősen interaktív, közösségépítő szándékú, jelszavuk: „tájékoztatás, inspiráció, szórakoztatás”. A „hitelességet” hangsúlyozzák egy olyan társadalomban, ahol az a természetes, hogy soha senki nem mondja ki pontosan azt, amire gondol. Nem feltétlenül félelemből vagy megalkuvásból, gyakran inkább stratégiai céllal: a beszéd elsősorban eszköz környezetünk manipulálására, arra való, hogy mások viselkedését számunkra kedvezően befolyásoljuk, nem pedig arra, hogy vallomásokat tegyünk.

(márc. 13.)

Jönnek reggel, dolgozgatnak,

dolgozgatnak, dohányoznak,

dohányoznak, beszélgetnek,

délben szépen ebédelnek.

Délután is jönnek csendben,

dolgozgatnak, beszélgetnek,

jó meleg van, megizzadnak,

fél öt-, ötkor meg hazamennek.

Mindezt napi háromszázért. Ami nem sok, magyar pénzben kb. 2500 Ft. De azért mégis…

Mert nem úgy megy ez, hogy felbérelünk munkásokat, megbeszéljük, hogy mit mennyiért, aztán legfeljebb rosszul csinálják; és nem is úgy, hogy fizetünk egy vállalkozónak, aki fix összegért (+25–50%), kulcsrakészen, a megbeszélt időpontban (3 hét késéssel) – á, dehogy!

Előszöris barátok. Régi ismerősök. Nem dolgozni jönnek igazából, csak segítenek. A házat mi építjük, ők csak a tapasztalatukat, tanácsaikat adják hozzá, esetleg besegítenek, ha ügyetlenkedünk. Néha vasárnap is jönnek, máskor bejelentés nélkül távol maradnak, akár két napig is. A napidíjat nagyvonalúan elfogadják, leginkább a mi kedvünkért, hogy úgy érezhessük, nem maradtunk adósuk. Dzsit és Szák. A megszólításnál általában hozzáteszik, hogy testvér, ettől Szák neve úgy hangzik, mintha angolul Isaac-ot mondanánk, Dzsitet meg magamban Csitt!-nek hívom, bár épp ő nem is beszél sokat. Korábban jött még Tu bácsi is, magas, napbarnított arcú, kedves szemű ember, csak mivel ő cigizett és beszélt a legtöbbet, a nehéz munkákból meg valahogy mindig kimaradt, kénytelenek voltunk búcsút venni tőle, rontotta a munkamorált, igazán sajnáltam, mert egy jelenség volt. De nem kell félni, van munkája bőven, dolgozik a földeken is, amikor a parasztok megkérik. Csitt! sovány, öreges ötvenes, iszik, de jól bírja, a járásán csak annyi látszik, hogy átlagon felül óvatos. Saját készítésű, banánlevélbe csomagolt dohányt szív, ami félig szivar, félig cigaretta, általában nem szív végig egyet, a legváltozatosabb helyeken bukkanok rá félbehagyott csikkekre, elrejti őket, mint kutya a csontot. Lassan, kimérten, megfontoltan dolgozik. Néha hozza az unokáját is, akit egyedül nevel, lánya második házasságába nem vitte magával a kövér kisfiút, a gyerek ettől kissé bizonytalanul érzi magát a világban, agresszív és többet eszik a kelleténél. Csitt! valahogy mindig elegánsnak hat, hosszúnadrágot, inget, halványsárga műanyag cipőt visel a munkában, magabiztos szakember, nincs, amit ne tudna megcsinálni. A zömök, pocakos „Izsák” kisfiúsan hat mellette, pedig ő is ötven fölött jár, haja ugyan nem hullik egyáltalán, viszont enyhén őszül, apró szemeiből bölcsesség sugárzik. Alacsony, serény ember, mindenhez ért, ami a házépítéssel kapcsolatos, akrobataügyességgel ugrál a gerendákon, mikor a tetőszerkezetet építjük, fekete tornacipőjében egy puma magabiztosságával lépked az állványokon, amikor rakja a falat, keni rá a maltert odafenn. Mindketten törékeny lelkű, érzékeny emberek, Csitt!-en csak azért látszik kevésbé, mert alkoholba fojtja.

A munka fogalmának története persze egész más Thaiföldön, nem várható, hogy a protestáns munkaerkölcs szerint hajszolják magukat. A rabszolgaság sajátos formája (az ún. corvée rendszer) a 20. század elején szűnt meg, addig minden „szabad” thai köteles volt ingyen dolgozni vagy katonáskodni az év meghatározott időszakában. Közben kialakult az adósrabszolgaság intézménye is, aki nem tudta fizetni az adósságát, akár élete végéig is rabszolga maradt. A falusiak számára a munka megint mást jelent, amikor a földeken dolgozni kell, akkor nincs munkaidő, mindenki segít mindenkinek, kölcsönös szívességek hálózata. A ‘munka’ szó asszociációs mezője is egész más, mint európai nyelveken, másodlagos jelentése összejövetel, parti, fesztivál.

(márc. 31)

„Helytelen volt az időzítés… A média és a televíziós szerkesztők alkotmányos joga egy programot műsorra tűzni. Mégis, meg kell kérdeznem, ezt volt-e a leghelyesebb tenni most, amikor a politikai konfliktus ilyen kiélezett az országban?… Vannak súlyosabb megoldandó problémák is, mint a királyság intézményi szerepe. Meggyőződésem, hogy ez a program nem volt megfelelő… A királyság az ország történelmének és tekintélyének része, amit meg kell őrizni. Én magam is a királyi családot szolgálom és tanúsíthatom, hogy az intézmény hozzájárul az emberek boldogságához… A 112-es paragrafus az egyetlen módja, hogy megvédjük a királyság intézményét. Nem alkalmas a pillanat a változtatásra. Inkább a fiatalok problémáira kellene koncentrálnunk, a galeriháborúkra meg a droggal való visszaélésekre. A jóerkölcs és a történelmi leckék fontosabbak… Biztos vagyok benne, hogy a lakosság többsége tiszteli a monarchiát és kívánja a védelmét. A kisebbségnek el kell fogadnia ezt. Ha kényelmetlen nekik itt élni a lèse majesté miatt, mehetnek lakni máshova… A törvényt tisztelni kell. Ha tudja valaki, hogy bíróság elé kerül, ha tiszteletlenül viselkedik a királysággal szemben, akkor ne tegye!… Nincs bennem ellenszenv a műsorkészítők iránt, megértem őket és tisztelem a véleményüket, még ha nem is értek egyet velük.”

Miért kell a hadsereg főparancsnokának ilyeneket nyilatkoznia? Egy korábbi interjúban ő maga is méltatlankodva fakadt ki: „Miért kérdeznek engem mindenről, én csak a hadsereg főparancsnoka vagyok, az országnak kormánya is van.” De az újságírók jobban tudják. Az országnak ugyan nagy többséggel megválasztott, stabil kormánya van, mégis, az események alakulása nagyrészt attól függ, a katonai vezetők hogyan ítélik meg a dolgokat. Ha a kormány nem tudja biztosítani a status quo változatlanságát, akkor a katonák bizony közbelépnek. Nincs még egy ország, ahol a hadsereg elsősorban az országon belül alkalmazott erőszakra lenne specializálva.

Ami nyilvánvaló, ez a főparancsnok rendkívül jóindulatú ember, nem mindegy neki, hogy boldogok-e az emberek az országban, azonkívül demokratikus meggyőződésű is, és miután hisz benne, hogy a többség monarchia-párti, ezért igyekszik rendreutasítani az izgága kisebbséget. De ezt is nagyon megértően és szerényen. Szolgálunk és védünk, meg legfeljebb javaslatokat teszünk, ha megkérdeznek. Szerényen elmondjuk a véleményünket is, nem rejtjük véka alá a meggyőződésünket, nyílt sisakkal kiállunk azokért az értékekért, amikben hiszünk – mindezt az ország és a lakosság boldogulásának érdekében, szigorúan alkotmányos keretek között. Ám ha nincs más mód, ha a kormány alkalmatlan a problémák kezelésére, akkor átvesszük a hatalmat, magunkra vesszük a kormányzás terhét – természetesen kizárólag az uralkodó felhatalmazásával – és amennyiben szükséges, új alkotmányt is adunk a nemzetnek.

„Mi thaiok vagyunk, nem olyanok, mint mások. Nem értem, miért akarják sokan, hogy olyanok legyünk, mint más nemzetek, olyan szabadosak? Hogy lehet úgy élni? Én már ebben is alig tudok.” 1932-ben a katonák a forradalom oldalára álltak a királlyal szemben, akinek nem volt más választása, elfogadta, hogy az ország államformája alkotmányos monarchia legyen. Ez volt az a pont, amikor a hadsereg politikai tényezővé vált és azóta sem sikerült leszoktatni őket erről. A második világháború utáni években óriási médiakampánnyal helyreállították a király és a királyság renoméját, ettől kezdve a mindenkori kormányok, illetve puccsok legitimációját a király kielégítő mértékben tudta biztosítani. Kialakult egy katonákból, üzletemberekből, bangkoki vállalkozókból, nagypolgárokból, valamint a király közelebbi vagy távolabbi rokonaiból álló privilegizált csoport, ahol az előnyök családilag öröklődtek, miközben az ország területének Bangkokon kívül eső része nem fejlődött arányosan. Az USA hatása kettős: egyrészt az ideológia szintjén biztosan felszabadító volt a hatás, a demokrácia, a jogállam intézményei megszilárdultak, a demokratikus szellem jelen van az országban; másrészt az amerikaiak mindig is támogatták az elit antidemokratikus működésmódját, mert úgy tűnt, ez biztosítja a stabilitást és Amerika befolyását az országban – Thaiföld kiemelt és megbízható stratégiai partner volt mindig is, és ennek a vietnami háború után sem csökkent a jelentősége.

A thai közszolgálati televízió mindenesetre a fentebb idézett interjú után fölállította a maga jogi csapatát, akik felkészülnek egy esetleges lèse majesté perre. Az „Aktuális kérdések” című tv-show egy héten keresztül a mostanában sokat vitatott törvénnyel (a büntető törvénykönyv 112-es paragrafusa) foglalkozott, egyenlő teret adtak a törvény bírálóinak és vedelmezőinek is, de váratlan módon az utolsó, pénteki adást visszatartották. Ebből nagy felháborodás lett (vajon ki „szólt le”, hogy ebből most már elég?), a tiltakozások hatására következő héten hétfőn, késő este mégis leadták az elmaradt befejező részt, erre viszont a királypárti média jött ki a sodrából és valakik elkezdtek perrel fenyegetőzni. Így megy ez, mint egy igazi diktatúrában, senki nem tudja, pontosan hol a határ, meddig lehet elmenni. A csatorna persze profitálni akar a fokozott érdeklődésből – amíg be nem tiltják.

És még egy történet, ami talán ide tartozik, talán nem: 2011-ben óriási árvíz volt Bangkokban. Egy idősebb, magasrangú állami alkalmazott éppen nagy mennyiségű készpénzt tárolt az otthonában, amit a lenti páncélszekrényből a fenti szobákba menekített a víz elől. Valaki megszimatolta ezt, betörtek hozzá, de annyira sok volt a pénz, hogy nem bírták mindet elvinni. (Az illető sokáig a közlekedési tárcánál volt, majd a vasúttársaság elnöke lett, továbbá a magasút-építkezések is hozzá tartoztak, érthető, hogy nagy pénzeket tudott feketén hazavinni.) A feljelentés szerint ötmilliót vittek el. Később a rendőrség megtalálta az elkövetőket, kilencen voltak, a rendőrség szerint közel húsz millió Baht (kb. 150 millió Ft) volt a lopott összeg. Öt és tizennyolc évet kaptak, valamennyivel csökkentve az együttműködő magatartásukért. Az egyik elkövető vallomásában viszont hétszázmillió és egymilliárd közöttire becsülte az összeget, amit a lakásban találtak! A jelentés megemlíti, hogy a Korrupcióellenes hivatal vizsgálatot rendelt el az összeg eredetére vonatkozóan (ebből azonban várhatóan nem lesz semmi). Egy komment szerint: „ebből is nyilvánvaló, hogy két jogrend van Thaiföldön, egy a gazdagoknak, egy a szegényeknek”.

(okt. 20.)

Nem mondhatom a sofőrnek, hogy vegye lejjebb a hűtést, az életünk a kezében van, fontos, hogy komfortosan érezze magát. Jóltáplált ötvenes, ha nincs jégverem a kocsiban, melege van. Egyébként sem szoktak a thaiok semmiért se szólni. A buddhista doktrína szerint: amit nem adnak, azt ne vedd el. Kérni nem elegáns. Ha neki nem jut eszébe, hogy gondoljon az utasaira, akkor nincs mit tenni, marad a „sapka, sál”. Azonkívül, ha módosítani akarom valakinek a viselkedését, nem célravezető direkt megbeszélni vele, hogy mit szeretnék. Ez mindenképp kérésnek tűnne, amivel csak adósságba keverem magam. Ami nemcsak azzal fenyeget, hogy bármikor kérhet valamit cserébe, amit akkor kötelező lesz teljesíteni, még rosszabb, ha úgy halunk meg, hogy nem rendeztem a tartozásomat, mert akkor viszem tovább a következő életbe, így nincs megszabadulás.

Egyébként is, az ember a természet része. Ha esik, nem állok le vitatkozni a felhővel, hogy menjen arrébb, ott essen, vagy legalább várjon fél órát, amíg befejezem a kerti munkát. Ha esik, hát esik, veszem az esernyőt, kijavítom az ereszt. Amire nem tudok hatással lenni, azon kár görcsölni. Az ember szerencsére hajlékonyabb a tájfunnál, de direkt letámadni valakit a szándékainkkal, kéréseinkkel nem célravezető. Végülis nem akarunk mi semmit tőle, csak hogy változtasson a viselkedésén, ne csinálja tovább, amivel zavar minket, csináljon mást, ami hasznunkra van. Tehát nem meggyőzni akarjuk, hanem változást elérni. A tapasztalat azt mutatja, hogy ennek nem a legszerencsésebb módja, ha odamegyünk és szólunk neki. Kisebb kéréseket általában teljesítenek az emberek, de azzal szívességet tesznek nekünk és – lásd feljebb – adósnak lenni nem jó. Azonkívül sokan megbántódnak, vagy kínosan érzik magukat egy kérés hatására. Rossz érzéseket kiváltani magunkkal szemben megint csak nem érdemes. Lehet, hogy lehalkítja momentán azt a kurva rádiót, de örülni nem fog neki, holnap meg még hangosabbra állítja. Nem bosszúból, csak bezáródik a szíve irántunk és akkor már nem törődik a következményekkel.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy semmit nem lehet tenni. Az emberekkel is működik az, ami a természet többi elemével: kiismerhetjük a működését és akkor a szükséges mértékben uralmunk alá tudjuk hajtani. Európában ezt manipulálásnak nevezik és elítélik. (Ha feleség csinálja a férjével, akkor azt mondják, „tud vele bánni”.) A negatív morális megítélés miatt viszont elfojtódik, a legtöbben tudattalanul manipulálnak. A thaiok csak másokat csapnak be, az európaiak saját magukat is.

De nem érdemes átverni valakit úgy, hogy erre később rájöjjön és bosszút álljon. A manipulálás művészete abban áll, hogy elérjük az emberek számunkra kedvező viselkedését úgy, hogy ezzel ők is elégedettek legyenek. Egy brit újságíró szerint: a Chakri dinasztia legfigyelemreméltóbb eredménye nem az, hogy létrehozták a rabszolgák társadalmát, hanem hogy annyi thait meggyőztek, hogy még hálásak is legyenek saját rabszolgaságukért.