Az első hó mattszürke színre hull,
Hozsánna!
S a pesszimista fölvilágosul:
Hazánkba
Jégangyalát elküldte Isten úr.

A Legkisebb Jégkorszak legelső telén,

November közepi egykedvű délután
Pesten rég látott grandeurrel eljött a tél.
Nem az első hó volt; talán a harmadik.
A pilinckélő pelyhekből nem lett latyak,
Ez már a jó vastag, túlélő takaró volt,
Nem a cukormázzal határos, hanem a
Provokatív fehér! Vakító, gyolcspuha!
A romlott lelket körbeburkoló lepel,
Mely nem terül el lucskos megadással a
Csikkel borított, szürke aszfaltsávokon.

Ah, tündérmű! És egyszersmind lidérces,
Akadályképző csapadék:
Ellenszeréül fölhalmozva
Kétszázezer tonna zúzalék, só.

Ó, ez már nem a bánatbarna Budapest volt,
Amelyik hiába hizlalta műjegét,
Barkácsolt jószagú vásárokat,
Tényleges hó híján elbújhatott
Az Európai Karácsonyvárosok versenyében.

Mert ami Pesten, a Körúton meg a Széll Kálmán téren,
Alias „a Moszkván” még undorító, kocsonyás pép volt,
Ugyanaz a Szent Orbán tér fölött
Már garantáltan öt centi fehér bársony,
És máris komoly húsz centi a Svábhegyen.
Régen az első hó ősz vége felé szinte mindig
Bizonytalan volt és vizenyős,
Ízelítőként csak mélázó, szúrós hódara hullott,
Apró és éles szilánkokban kezdett havazni;
De ez más volt, e szikrázó özön,
Sokkal mélyebb és méltóságosabb.

A Horváth-kerti, bádogtetős pavilonban
Be volt kapcsolva egy zenecsatorna.
Az unalmas döngölést lassan lekeverték,
Aztán élénkült az alap, több vendég felkönyökölt:
„Aha, a Red Hot Chili Peppers!”
És kibontakozott stílszerűen a Snow.
A tévében látható volt, ahogy Anthony
Keidis átrobog a színpadon
Nótája szenvedélyes interpretálása közben,
In between the cover of another perfect wonder.

Újhó volt, eredeti kristályokból ragadtak össze pelyhei,
Pépes állagú hó, amolyan nyúlós-tapadós,
Messze a legjobb anyag első hólabdának.
A féklámpák fényében billegő
Hópelyhek szállongó csoportja, mint egy
Ejtőernyőraj. Mindegyiknek külön útja volt,
De közös sorsuk puha landolás.
Egyetlen öregember, sok telet tapasztalt
Veterán sem látott még ilyen havazást,
Ilyen intenzív, behízelgő nagy havat,
Ilyen fullasztó és drámai hóesést.
Agyukból törölve a tegnapi tudás:
Milyen volt az ötvenes évek gyilkos tele, vagy
Például a ’87-es, vad január?

*

E szívbemarkoló, váratlan havazásban
Találkozni készült két barátnő.
Mindkettőjük munkahelye a Várhegy alján,
A kikupálódó Krisztinavárosban volt,
Az úgynevezett Várszoknya egyik nedves ráncában.
Mostanában egyikőjük, Joó Bori
Csúcsformában volt mint tényföltáró újságíró;
A másikuk, Szemerédy Alma, a sztárügyvédnő,
Éppen belefáradt közép- és nehézsúlyú,
Fehérgalléros ügyfeleibe,
És már-már pályaelhagyásra gondolt.

„A Déryné megfelel, szívem?”, kérdezte Alma.
„Persze, finom lesz, este kilenckor!”, vágta rá rögtön Bori.
„Mit szólsz ehhez a hóeséshez?” „Szeretem.”
Másfél óra múlva ott ültek a Krisztina téri ablak mögött,
A valaha biedermeier Déryné bisztróban.
Idill fogadta őket, hóidill. Pácolt diófa
Szélfogón haladtak át, lélekben olvadozva…
A csészékben a krémkávé,
A párkányon meg a hópárna,
Körben pamlag, barna bőrű pamlag,
És mint a Parasztbecsület színpadán,
Szemben a vendéglővel ott a sárga templom.
Fényfüzér a párkányon, a tető gerincén!
S a Roham utcai fronton diszkrét zene szólt,
Egy ötvenes nő volt a zongorista.
Almáék oldalsó bokszban ültek le a látványkonyha előtt.
„Ki győzött, Alma, te, vagy az igazság?”
„Az igazság. Föllebbezünk.” „Bravó.
Miről is van szó?” „Illegális területhasználat…”
„Azt a! Egészségünkre.” „Egy ismerősömnek, tudod,
Túl nagyra nőtt a terasza.” „De mégis, mennyivel?”
„Elég sokkal ahhoz képest, hogy nincsen engedélye.
Sosem volt. Ilyen ügyek apasztják az önbizalmamat.”
Némelyik pehely megtapadt az üvegen,
Némelyik gyámoltanul lecsúszott,
Némelyik karistolta a kirakatot.

„És mondd csak, Ivánnal…?” „Hát, alig találkozunk.
Hétvégén sincs szünnapja. Ügyelet,
Tudod, iszonyú felelősség…” „Túl lesztek ezen is.”
„És a házasságunkon, nem?” „Ne fesd már az ördögöt…”
„Elváltam egyszer. És másodszor nem szeretnék.
Nem látszik rajtam semmi?”, kérdezte Alma.
„Nagyonis jól nézel ki”, biztosította Bori.
„Hát, ha te mondod.” „Naaa, mi van, kicsim?”
„Majdnem meghaltam az éjjel… fulladok.
Én vagyok az, akit nyúzni lehet. Akit állandóan túlhajszolnak
A kliensei.” „És akit mégis alulértékel mindenki, tudjuk…
Legalább eleget keresel?” „Fú, dehogyis. Fele
Bevételem van, mint tavaly ilyenkor…
Nagyon szeretnék körbe-körbe megfelelni,
S közben még engem hívnak nagyképűnek…” „Ajjaj.”
„Túl hosszúra nyúlt a szabadságom, nem igaz?”
„De indokolt volt! Rendesen leszívták a véred, Alma…
Nézd, itt ez a tisztító erejű hó! Ez már te havad,
A Hókirálynő lehelte neked ide, Budapestre.”
„Beszéltél vele?” „Szerintem a te életedben
A sár korszaka mindörökre véget ért.”

Csodálták a polgári arculatú, friss telet.
A kopasz ágakra jó, fehér prém simult,
Vaslámpák tányérjára nőtt fehér süveg.
Alma fölnézett: „Ha ez nem volna elég, azonkívül
Kaptam tegnapelőtt éjjel egy rejtélyes sms-t is:
All I want for Christmas is you…” „Hűha.
Nem adja alább.” „Mégpedig névtelenül.
Töprengtem, ki a fene szórakozik?” „Fölhívtad?”
„A számon nem volt előfizető. Nem tud róla a telefonos
Társaság, azt mondják, nincs ilyen.”
„A helyesírása?” „Tökéletes.”
„Biztos valami perverz szemétláda. Na mutasd,
Megvan még?” „Sajnos, kitöröltem.” „Hiba volt.”

Alma megérezte magán valaki pillantását. Távolabb
Régi udvarlóját, a belügyi államtitkárt ismerte föl.
A szomszéd asztalnál egy vízilabdás center ült:
„Czikora Norbert!” „A haverja is ismerős.”
„Korunk hőse, Márió.” „A gasztroblogger?”
„Édes pofa. Valamikor próbáltunk
Összebarátkozni, de nem ment”, vigyorgott Alma.
„Azért csak szereted szédíteni, nem?”
„Mi vagy te, a gondolatrendőröm?”
„Nem, pont hogy a fő motivátorod.”’

Egy másik pólós, akit az új kapusként azonosítottak,
Fölemelve mutatóujját, azt harsogta: „Fiúk, szerintetek
Melyik a valaha írt legrosszabb szám a világon?”
„Egyértelmű. A Bee Gees-től a You win again.
Nincs tenyérbe mászóbb és nincsen dühítőbb,
Mint a kecskehangú, rossz ízlésű Gibb-fivérek!
Idegesít öntelt, nyálas pöffeszkedésük.”
„How deep is your Love?” „Na, az még hagyján…”
„Nem, barátom, mert már az is pofonért kiált.”

Almáék jókedvűen helyeseltek. Nézték a pólós
Isteneket, a nemzeti büszkeség támaszait,
Ahogy ketten a palackok közt válogatnak.
„Kérlek szépen, új-zélandi pinot noir?…”
„Húúú! Legjobb a Földön a maga nemében!
Ugye aranyáron?” „Dehogy, nekünk barátilag.”
„Mmmm.” Egy részük négyszeres
Olimpiai bajnok. Almának eszébe jutott,
Hogy Londonban meghalt a magyar vízilabda.
Abban a vén válogatottban annyi volt,
Helyezés egy alsóházi helyosztón…
ők blokkba lőtték a labdáikat, mi meg
Vízilabdát nézni sose megyünk többé, gondolta
Alma cinikusan. A póló elvégre eseménytelen
Labdaszállításból, a kapu előtti,
Kocsmai nívójú inzultusokból,
Rapszodikus, tök érthetetlen kiállításokból
És a szegény kapus lelkivilágából áll.
De láss csodát: a srácok pár hónap után föltámadtak.

A hátsó asztalnál kigyúrt, fiatal nők
Valamit szenvedélyesen csepültek:
„Uramisten, már megint Miami…”
„Edzőtábor, basszus? A dögunalom.”
„Eszednél vagy? Más mennyire boldogan utazna…”
„Hallod, ezek újra röpködhetnek.
Én ne beszéljek: utaztam idén, legalább egyszer!
Szicíliából vergődtem haza berlini átszállással,
Szűk húsz óra alatt legalább”,
Suttogta Alma sértetten. „Örülj,
Hogy vége a légtérzárnak”, mondta Bori.
„Én attól még unom Miamit”, sípolta a kislány szemben.
„Oda még muszáj egyszer visszatérni
Egy kis sweet hangoverre…” „Vegasba, ha már!
Valami chilis bulira, nem igaz?”
„Végülis megértem őket – mondta Alma. –
Iszonyú kiélezett helyzetek őrlik föl őket,
Másodpercek alatt válik arannyá
Vagy dől össze hosszú évek kulimunkája.”
„Én annyira nem. Sportmacskák, apró sportribancok,
Akadálymentesített életűek! Általában
Nem vállalnak gyereket. Karrierista puhányság.”
„Mit óhajtasz te tőlük? Egyszerű
Sportlányok, akik sosem olvastak végig
Idő híján egy könyvet vagy egy hírlapot”, ágált Bori.
„Bizonyos elitekben, mint a makimajmoknál,
A szabályozó mechanizmus… – kezdte Alma –
Gátolja a további szaporodást.”
„Mit akarsz, nekünk sincsen gyerekünk.”
„Az igaz.”

A pódiumszerű emelvényen, színházi plakátok alatt,
Gömblámpafényben csúcsvállalkozók,
Bírók, gyárosok, producerek ültek még itt,
Úgy van, „akadálymentesített életűek”!
Hamvas ifjoncok, fázós öregek
Süppedtek a fotelba a kandallónál.
Izmos férfiak és legalább ennyire izgalmas nők,
Ikonikus helyszínükön. Ó,
Mindenki popsztár képzelmének színpadán,
Önszobrát fényezendő akármire képes,
És bármilyen csekély bírálat rosszul éri – – –
Így aztán róluk bőven nem nyilatkozom.