Felhőábránd és vidékfejlesztés

Az alább olvasható epizód helyszíne egy közelebbről meg nem határozott „magashegység”: ide juttatja Faustot a 3. felvonás végén felhővé változott, illetve léghajóvá avanzsált Szép Heléna, miután elveszítik közös fiukat, Euphoriónt. A szöveg heterogén, illetve erősen rétegzett, mint a Goethe által kedvelt és a nagy műben többször említett üledékes kőzetek. Először egy időskori felhőfantáziát olvashatunk (Heléna mellett a másik felhővé változott nőalak a fátyolfelhőként kísértő Margit), ezt követi némi cinikus viccelődés a föld keletkezéstörténetéről, továbbá a vulkanista keletkezéselmélet ördögi kigúnyolása. Ezután Faust előrukkol vidékfejlesztési koncepciójával, amelynek lényege a tengerpart termővé tétele, ehhez kéri az ördög segítségét. (Természetesen nem a mediterrán tengerpartról van szó, ahol a 3. felvonás nagy része játszódik; Goethe szeme előtt a részlet írásakor a holland tengerpart lebegett.) Ennek – az idős Goethe szerint logikus – következményeként máris kezdődik a feudális anarchia.

Goethe a történelmi hátteret – mint a műben máshol is – nagyvonalúan, de a lényegre tapintóan kezeli. Az 1340-es években csakugyan megtörtént, hogy a legbefolyásosabb német fejedelmek összefogtak IV. Károly császár ellen, és Günther von Schwarzburg grófot „római királlyá”, vagyis az adott esetben ellencsászárrá koronázták. (Normális esetben a „római király” a császári trónörökös volt, többnyire a császár elsőszülött fia.) Günthernek kis híján sikerült is megdöntenie Károly uralmát, de aztán 1349 nyarán meghalt; vagy a Németországot akkoriban elérő nagy pestisjárványnak esett áldozatul, vagy megmérgezték. Mindkét esetben közreműködhetett akár az ördög is.

A Tragédia második része metrikailag is, nyelvi-stilisztikai szempontból is sokszínű. Gyakran találkozunk a műben stílusimitációkkal. Ezek néha mulatságosak, mint amikor Goethe a 2. felvonásban a XVII. századi nürnbergi „Pegnitz-pásztor” költők manierizmusát parodizálja (merem állítani, hogy Harsdörffer óta mindmáig ő a legjobb Harsdörffer), máskor halálosan komolyak, mint amikor a 3. felvonás írásakor fejébe veszi, hogy ír egy „igazi” görög tragédiát, Euripidés modorában, csak persze németül. Ilyenkor némileg túlfeszül a szöveg, és nyoma sincs benne annak a szentenciózus iróniának, amely a mű más részeiben rengeteg szellemi robbanóanyagot halmoz fel. Az is előfordul, hogy a nyelvi-poétikai túlfeszítettség szembekerül a szerző nyilvánvaló szatirikus szándékával, például a 4. felvonás végén, ahol Goethe egy Andreas Gryphius nevű sziléziai barokk költő szomorújátékait utánozza. Itt bizony Gryphius metrikai szabályok közé szorított nyers ormótlanságához képest a Goethe-szöveg egy kicsit erőtlennek érződik.

Goethe akkor van igazán elemében, amikor az ördögöt működteti és beszélteti, illetve az ördög működése határozza meg a többi szereplő mozgását és szavait. Továbbá akkor is elemében van, amikor saját időskori líráját építi be a drámába; ennek igen szép példáival találkozhatunk a 3. felvonás végén. Magyarán szólva: akkor igazán nagyszerű, amikor a saját hangján szólal meg. A páros rímű bunkóvers (Knittelvers), a rímkombinációkkal gazdagított ötös vagy hatodfeles jambus, a madrigálvers: fordítóként ezt érzem élő költészetnek és élő színpadi szövegnek. A barokk alexandrinus, a 3. felvonást elárasztó jambikus triméter, trocheikus tetraméter és heterostrófikus kardal inkább csak maszk és dekoráció.

Hosszú eszmefuttatás tárgya lehetne (illetve lesz is, ha majd elkészülök a fordítással) a mű egységének kérdése. Egyrészt kérdés, hogy a Faust vajon egy mű-e, amely szétválik két egészen különböző részre, vagy két különböző mű, néhány közös szereplővel. Másrészt az is kérdés, hogy a Tragédia második része miképpen keltheti egységes mű benyomását (az ugyanis tény, hogy a széthullásnak nem mutatja semmi jelét), miközben Goethének esze ágában sincs semmiféle cselekménybeli vagy dramaturgiai egységet létrehozni. A konfliktusok nem érdeklik, a jellem fejlődését a madarak bölcsességével kezeli, nagy magasságból, viszont gátlástalanul beletömködi a műbe régóta dédelgetett rögeszméit, fiókból előásott maximáit, reflexióit, gnómáit. Arról nem is beszélve, hogy ahol mégis ráfanyalodik némi cselekménybonyolításra (például Faust az ördög segítségével legyőzi az Ellencsászárt, ezért jutalmul megkapja a tenger fenekét, amelyet kiszáríthat), ott alapvető részletek hiányoznak, mert Goethe meghalt, mielőtt kidolgozhatta volna őket.

Kérdés továbbá – méghozzá, hangsúlyozom, eldöntendő kérdés – a Faust műfaja. A szokásos válasz, miszerint „drámai költemény”, nem kielégítő, mert elfedi a probléma lényegét. Éppen erről van szó: vagy dráma, vagy költemény. El kell dönteni. Ha költemény, akkor persze dialógus-formában írt költemény, rendezői utasításokkal és egyéb színpadias elemekkel. Ha dráma, akkor persze óriási költői potenciált felvonultató dráma, amelyben nemcsak a gondolatiság, hanem a szemlélődés és a drámától függetlenedő alanyi szenvedély is megtalálja poétikai formáit.

Kinek kell ezt a döntést meghoznia? Annak a személynek, aki értelmezőként kerül szembe Goethe eredeti, német szövegével. Ilyen értelmező például a fordító. Ha a fordító költeménynek olvassa a Faustot, akkor a metrika és a metaforák felől közelíti meg a szöveget. Azzal kevésbé fog törődni, hogy a verssorok a színpadon jól mondhatók legyenek. Ha a fordító drámának olvassa a szöveget, és az ebből létrehozható színházi előadást próbálja elképzelni, akkor az lesz a legfőbb gondja, hogy egy-egy szöveghely, szentencia, gondolatpárhuzam, rímpár milyen fogódzót adhat a rendezőnek és a színésznek. Ez esetben az lesz fontos neki, hogy a verssor vége egybeessen a mondat végével, hogy a gondolatok logikusan kapcsolódjanak egymáshoz, és a dikció első hallásra is érthető legyen. Kerülni fogja a régies és ritka szavakat, a tájnyelvi kifejezéseket, és közelíteni fogja a szöveget a mai beszélt nyelvhez, megőrizve persze a komolyságot (komolyan vehetőséget) és a nyelvi erőt.

Természetesen hazabeszélek, magamat állítom szembe tiszteletre méltó elődeimmel, Sárközi Györggyel, Franyó Zoltánnal és Jékely Zoltánnal (ők fordították legutóbb az első részt), valamint Kálnoky Lászlóval és Csorba Győzővel (ők pedig a másodikat). Az elődök mellett külön említendő Báthori Csaba, aki velem nagyjából egy időben, az 1990-es évek első felében fordította a Tragédia első részét, de az ő munkája, amely a legnagyobb elismerést érdemli, valamivel később jelent meg, mint az enyém.

Szeretném hangsúlyozni: a Faust újrafordítását nem az indokolja, hogy az eddigi fordítások ne volnának jók. Az imént említett férfiak munkái ugyanis jók, sőt kiválóak. Különösen, ha tekintetbe vesszük a keletkezési körülményeket. Sárközit, kevéssel Faust-fordításának elkészülte után, meggyilkolták a nyilasok. Franyó éppen börtönben ült, amikor 1950-ben (nevének feltüntetése nélkül!) megjelent a Faust-fordítása. A többieknek nem esett bántódásuk az 1950-es években, amikor fordításaikon dolgoztak, de nem publikálhatták saját műveiket, nem vehettek részt az irodalmi közéletben, miután nem is létezett politikai irányítástól független, önálló irodalmi közélet. Ma is érződik ezeken a hat-hét évtizede készült fordításokon, hogy alkotójuk saját szellemi autonómiáját igyekezett átmenteni Goethe szövegébe.

Külön kérdés, hogy elavultak-e Sárközi, Franyó, Jékely, Kálnoky és Csorba fordításai. Tudjuk, hogy a műfordítás – ellentétben az eredeti irodalmi alkotással – előbb-utóbb elavul, többek között azért, mert azt az értelmezői szemléletet, amelynek alapján az átültetett szöveg létrejön, meghaladja az idő. Másképpen avul egy jó fordítás, mint egy gyenge, egy nagy hozzáértésről és mély megértésről tanúskodó átültetés, mint egy félreértésektől hemzsegő, felületes munka, de a maga módján mindegyik avul. A régebbi fordítók nem ismerhették Erich Trunz és Ulrich Gaier Faust-kommentárjait, amelyek nekem sokat segítenek munka közben, és kérdéses, hogy saját koruk szakirodalmához hozzájutottak-e.

Másfelől egy fontos irodalmi alkotás újrafordítójától nem volna korrekt, ha elődeinek – és sok tekintetben példaképeinek – teljesítményét elavultnak minősítené. Válaszom tehát egyértelmű: nem, nem azért fordítom újra a Faustot, mert az eddigi átültetéseket porréteg fedi. Nincs porréteg, ezek most is élő szövegek.

Az újrafordítást két körülmény indokolja.

Az egyik: az utóbbi száz évben, Kozma Andor munkája óta nem volt közös fordítója a Tragédia két részének. Elmondható ugyan, hogy a sokszor újranyomott sztenderd magyar kiadás fordítói, Jékely és Kálnoky poétikailag nem állnak távol egymástól, de azért mégis két különböző személyiség, két különböző szív és elme. A magyar olvasó sokszor nem tudja megítélni, hogy a Tragédia két része közti különbségek Goethe koncepciójára vezethetők-e vissza, vagy a fordítói szemlélet eltéréseiből adódnak.

A másik: az összes eddigi fordítás költői indíttatású. Színházcentrikus magyar Faust-fordítás mostanáig nem készült. Nem tudnám megmondani: vajon azért nem készült-e, mert a magyar színházak ritkán játsszák a Faustot, különösen a második részt, vagy pedig azért játsszák ritkán, mert nem tudják használni az eddig létrejött magyar szövegeket. Most viszont a pesti Katona József Színház, bátran és nagy erőket összpontosítva, be akarja mutatni a Tragédia mindkét részét, méghozzá két külön előadásban. A rendező Schilling Árpád, Faust szerepét Máté Gábor, Mephistophelesét Kulka János játssza. Ebből az alkalomból kaptam a felkérést; és egy műfordító (vagy műfordítóként is üzemelő író) ritkán kap ilyen lehetőséget. Újraértelmezni a világirodalom egyik nagy művét, fölfedezni óriási szubverzív potenciálját, kiszabadítani az „unalmas klasszikus” közhelyszerű pozíciójából, amely munka során nemcsak összeadódik a színházi és a műfordítói gyakorlat a germanista filológiai ismeretekkel, hanem a fordító, Goethe észjárásának nyomon követője folyamatos párbeszédben is áll a színházi alkotókkal és az egyik legjobb kortárs magyar színházi műhellyel.

Mondhatom úgy is: megkaptam a fordító szerepét, és igyekszem legjobb tudásom szerint eljátszani.

Berlin, 2014. augusztus

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.