Kazinczy Ferenc – Berzsenyihez

Hogy jambusimra gáncs fog szállani,
Előre láttam! ők az iskola
Törvényeit bátran általszökdösik.
Becsűlik a törvényt, de csak ha jó;
Becsűlik a példát, de csak ha szép.
De kell-e törvény, kell-e a szépre példa?
S nem-széppé a szépet s a rútat viszont
Nem rúttá, e kettő kénye tészi-e?

 

    A babonának reszkető fia
Nem lát, nem hall; tanítják, s ő hiszi.
Homér hatosban zengi hőseit,
Úgy érti mesterétől –, s a hatos szép.
Murány rotyog, totyog, potyog, szotyog;
És minthogy összefűzte Gyöngyösi,
Ím a rotyog, totyog, potyog, szotyog szép.
Két kurta egy hosszat ád. Tehát, csak értsd:
„Remegő nyulakat, avagy bitang darut a hurok…”
Mert ezt Horácban így lelé; pedig
ő füllel, újjal méré hangjait,
Fület-varázsló zengzet, szép iambus.
Nyilván ez is szép jambus lesz tehát,
Mert törvény ellen nem kél pártosan:
„Te, szerelem! eleget epedek; eleget iszom az üröm…”
S szebb, mint a gunyolt Accius sorai!
Daykának édes zengzetű dala:
„Homályos bánat dúlja lelkemet;
Talán újúlnak régi szenvedésim,
Talán tündér előre-érezésim,
Rémítnek?…” rosz; mert másod és negyed
Fogásiban az első tag hamis,
S középben a vers ketté nem hasad;
S így Dayka ügyetlen s lomha verskovácsló.
Nem vétek, hogyha Virgilben s Homerban
Négy sponda lép négy dactylus helyébe;
De Dayka a másod és negyed fogásra
Spondát ne végyen. ők a harmadik
Cikkelyben általszökdösik gyakorta
A nyúgalom pontját, és mentek érte:
Pert vonz fejére Dayka ezt hogy teszi.
Oh, marhalelkek, méltók vonni igát,
Mert fül helyébe féket kaptatok; –
Hányszor fakaszta már dongástok engem
Szelíd kacajra, hányszor már epére!

 

    Mi tészi verset verssé? „Szózatosság.”
S mi ezt? A hosszú s a rövid tagok
Arányos és kedveltető egyezése.
Vers ami a fülnek, hol tág, hol szoros
Törvény szerint, nyújt bájt, s a holt igébe
Hizelkedő zengéssel éltet önt;
S a nyűgöt, mely közt kényesen lebeg,
Érezni nem, de csak gyanítni hagyja.
S így Plautusnak s Terencnek rendei,
Bár szűk bilincsre verve nincsenek,
Füled gyönyörrel s játszva verdesik.
így jambusom, ha páros öt fogásin
Úgy ejti kurta tagjait, hogy ők
Utól ne álljanak, s ha véghelyén
Nehéz ütést nem bukdostat; keményt
Kettős röviddel ütni ő nem szeret;
Komoly dalának bátran járja táncát,
S az iskolások feddésit kacagja.
De nem talál helyt minden mindenütt.
Az boldog, akit nyájas istene
Keggyel vezérel a saját nyomon.

 

    A verselés legrégiebb neme
Az volt minálunk, melyen vén Tinódink,
Szikszó borától fűlve, dúdola.
Rest és siket vers, mely hat párja közzül
A sort középben kétfelé hasítván,
Csak eggyikének adja gondjait,
És mégis oly, hogy tapsolást remélhet,
Ha ihletéssel énekeltetik,
És a vezérrend két utóbb csapását
Selypűl nem adja vissza a többiben:
S házát s hazát, és szállát meg valát,
S vagyont s hagyjont nem toldoz együvé.
Az adva, rakva, kapva lél kegyelmet,
Mert kedves olykor még a tompa hang is.
Elhalhatatlan fényt ezen nyere,
Ki majd dicső ősének hős elestét,
Majd a kemény lány csüggesztésit dallá,
S egünkön Zrinyi csillagként ragyog.
Kevésbé könnyü mint volt Gyöngyösi,
Jóval tanúltabb, s fentebb szárnyalásu.
S e versnem hordja Zrínyinek nevét.

 

    A Tiberis s Ilissus szép leánya
Sylvesterünket fényesb útra hívá.
Magasb kecsekhez szoktatott fülét,
Hogy értse nyelvünk szózatosb folyását,
Nektáros ujjal ő illette meg,
S más húrokat vont zörgő karvasára.
Fülelt a tér, füleltek a tetők,
S Tihanynak játszó lánya felkapá
A kedves hangot, s sokszorozva vitte
Tátránknak égbe nyúlt szikláihoz,
És aholott az Olt siet vizét
Az Isterével egyesíteni.
De a Hellenis a rekedt koboz
Nyivását kedvelő sereg között
Még nem talála érzékeny tisztelőt,
S jobb korra várva, nyúgalomra dőle.
Ráday költé fel azt hosszú altából,
És Pécelének zöld árnyékiban
Titkos szerelmek űzésére hajtá.
Itten lopá el a szerelmesektől
Egy pór zarándok lantjokat. De Zeüsnek
Szelíd leányi tűkkel kergeték
Boszús halálig a tolvajt, s kezében
A szózatos lant tompa hangot ejte.
Rajnis, Szabó s Szabóval Révai
Nyerék meg azt a kedves éneklőtől,
Ki őutánok egyre sem mosolygott
Még édesebb, még bájosabb kegyével,
(Mert a dagály nem fenség) mint Virágra.
Sok a meghitt: a választott kevés.

 

    Az ének és a vers ellenkezésben
Allottanak mindeddig. Az rövid
Ütést adott emennek hosszújára;
És amidőn ez megszökött, amaz
Balúl hosszúra tátogatta száját.
S így a tudom majd túdom, majd tudóm lőn,
S a lányka mézes ajkát a zsolozma
Hamis hangzások ejtésére kínzá.
Hermesnek békebotját Ráday
Nyújtotta el a két versenygő felett;
S ők, mint a kígyók a boton, legottan
Szerelmes összeölelkezésbe keltek,
S visszálkodásuk harca véget ért.
S most a magyar dal már görög kecsekkel
Dicsekszik, és a nagy békéltetőt
Hermione hálásan tiszteli.

 

    Nyert a magyar dal, amidőn görög
Tetőkre léptetett. De veszte a régi,
Midőn új éket raggatának rá.
A lagzisoknak részegült cigányaik
Tibullnak mennyei kellemű leányát
Piros csizmába bújni kényszeríték,
Hogy cincogásaik mellett a Homer
S a sánta Musa táncát lejtegetvén,
Patkós bokáit összecsattogassa,
S a csürhe nép közt vad kacajt röpítsen.
A részegeknek tetszik e veszettség;
De akinek szent tűz hevíti keblét,
S Hellasnak istenségit tiszteli,
Az átkot-vonszó helytől futva fut,
S a farsanglás szentségtörő bohóit
Adrasteának boszujára hagyja.

 

    A Zrínyi kobza két pár húrjait
Egy párra szállítá le Bessenyei;
Azért-e, hogy négy eggyezőt keresni
Kifárada a szűk nyelvben? vagy mivel,
Prokrustesi ágyként, a négy rend köre
A gondolatnak, hogyha kurta, nyújtást,
És hogyha hosszú, nyesdesést parancsol?
Az örsi öreg nyirettyűs, s Barcsai,
Rokon nagy lelkek, összeforrt barátok,
Verseik kidolgozásában nehézkék,
S eltelve mégis végtelen kecsekkel,
S magyar lelkeikben halhatatlanok:
És, aki testvérének sírkövét
A bánat ágával foná körűl;
És aki Cídet hozta tájainkra,
És Ányos, eggyütt indultak vele.
Körűlök elbájolva gyűle fel
Egy dőre pórhad, s minden hangicsálást
Zengésnek véve, mint a tók lakói
A fülmilének csattogása mellett,
Rekedt szavával dong, kong untalan:
Pirult a büszke Pieris, s helyére
Nyomván a hulló pártát, títeket
Szólíta fel, honom nagy díszei:
Kisem, te Berzsenyim, s Rózának boldog férje
S kevély örömmel lépe társai közzé.

Barátom! Orczy s társai már avúlnak;
Avúlni fogtok egykor majd ti is!
S mint a te fényed vet homályt Bugacnak
Szent dallosára most: úgy zengi majd
Az unokának egy újabb Virág,
Egy újabb Dayka szózatosb dalát,
Mely a te lantod édes énekit,
És amit istennéje súg Kisünknek,
És Himfy zengett, elfeledteti.
Mi még hajnallunk, s távol a határ!
De nem lesz oly kor, mely a vak tudatlan
S a pöffedt kancsal bölcsnek boszújára,
Ki títeket nyelvrontóknak szidalmaz,
Mint Marsyas azt gyáva lantolónak,
Kire ég, föld, s még a poklok is, fülelnek,
Neved csudálás nélkül emlegesse.
S mint én irígylem „két rőf pántlikáját”
És a „nyomorgó csárdát” Orczytól:
Akként irígylik majd „Psychéd” neked
S amit hazádnak szent szerelme zeng.

 

    Amely leány énnékem a legelső
Sonettet ihlé nyelvünkön, Somogy
Venusiumának szózatos hattyúja,
A te éneklőddel megmérközni fél.
ő nem leánya az aegis-csörtetőnek,
Nem egyik huga a Delphi szent urának,
Nem öltözött Cyprisnek bájövébe,
S a zengő páncél szárnyas táncait
Pallassal felhők közt nem táncolá.
Hol a Hegyalja látni örűl magát
A sullogó Bodrognak tűkörében,
Ottan akadt ő egyszer dallva rám,
Befutva Eosnak lángsugárival.
Mint hűltem el, s oh mint levék oda,
Midőn megláttam! Inte, hogy követném,
S követtem őtet. S amint e zavar
Lassúlni kezde keblemben, s az élet
Szózattal együtt tére vissza, kérdém:
Ki vagy te, szép szűz? Lángoló szemed,
S e barna fürtös üstök, e szemérem,
S orcáid színe, s e varázs kecsek,
Benned honom szép szültjét sejtetik:
De barna, fürtös üstököd virágai,
S a hang, mely édes ajkidon lebeg,
S egy mondhatatlan báj, melyet szemem
Még eggyikén sem láta szépeinknek,
Külföldinek mutatnak. Ah, ki vagy?
Csudállak és szeretlek!

 

    S a leány
Mondá: Nevem Xenídion s Etelke.
Báróczy volt az ápolóm, az új
Szép Atticának méhe. ő tanított
Engem szemérmes-édest selypeni,
S távozni a durva nép beszéditől,
S nevetni a durva nép vad gúnyait.
Kis énekem, mely hozzád elhatott,
Külföldnek éneke. Hallottam a
Quirina, s a szép Maeonis dalát,
S amit Torquata, s Louison s Goetchen zengtek:
S pártáik elhúllott virágaikat
Pártámba fűzöm e völgy díszei mellé;
S kényem szerint eldallom bérceinknek
Mind, amit tőlök eltanúlhaték.
Így bánt Quirína a Maeonis dalával;
S Virgil s Horác Pindarnak és Homérnak
Virágaikból fűztek koszorút
A föld nagy asszonyának homlokára.
Csak a butát rettenti, ami még új,
Külföld termése volt a rózsa is;
A művelés belföldivé tevé,
S hespéri eget szítt e tetők gyümölcse.
Jer, halljad lantom zengzetét. Ne kérdd:
Mindég enyém volt-e? Most már enyém.ű
Ne kérdd: törvénnyel egyez-e, nem-e?
Egyez, ha szép; mert törvényt ez teszen.
A kellem istennéit engeszteljed:
Nyert, akinek kedvellik áldozatját.

1809

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.